Variációk egy szervezeti témára – imho

A 20. század vége óta a kultúra területét is eluraló gazdasági kényszer fokról fokra megváltoztatja a korábbi múzeumlátogatási szokásokat. A 19. századtól örökölt „művészet temploma”-szemlélet, amely a kulturális konzervativizmusnak azon a toposzán nyugodott, miszerint egy hajdani aranykor emlékeit kell megőrizni a hanyatló jövő generációi számára, egyre inkább átadja a helyét a kultúra élményszerűségét hirdető, a piac logikáját követő gondolkodásnak. A folyamat kétségtelen, a belőle fakadó kérdések számosak, a válaszlehetőségek, útkeresések régiónként vagy akár városonként is nagyon sokszínűek lehetnek. Hogy az egyes országok mit gondolnak a művészet, a múzeumok és a kultúrpolitika jelenlegi változó kapcsolatáról és a változások mibenlétéről, azt nagyrészt történelmi hagyományaik, szokásaik befolyásolják. Így vannak helyek, ahol a központosítás különféle rendű-rangú bevezetésében, intézmények összehangolt működtetésében látják a kulturális szféra válságának a megoldását, de vannak olyanok is, amelyek az együttműködés lazább formáit részesítik előnyben. Az alábbiakban néhány francia, belga és holland példán keresztül mutatjuk be, milyen átalakítási-megújítási formákkal kísérleteztek eddig Párizsban, Brüsszelben és Amszterdamban. A sokféle megközelítés persze azt is mutatja: bevált, mindenkire érvényes recept nem létezik, minden államnak és intézménynek magának kell a számára leginkább használható és elfogadható megoldást kimunkálnia. Lehetőleg közmegegyezéssel, a szakma és a társadalom különböző rétegeinek megelégedésére.

A Musée d’Orsay – állandó változásban

A Musée d’Orsay eddigi rövid élete az állandó változások története, így nem lepődhetünk meg azon, ha a 2000-es évek elején újra tanúi lehetünk átalakulásának. Úgy tűnik, „öröksége” egyenesen következik felmenőinek történetéből, hiszen a múzeum három különböző képzőművészeti gyűjtemény anyagából válogatva jött létre 1986-ban. Egyfelől egyesítette az eredetileg a Musée de Luxembourgban összegyűjtött, a 19. század első felének „hivatalos művészetét” reprezentáló tárgyakat, amelyek idővel bekerültek a Louvre falai közé. A második anyagrész a hányatott sorsú impresszionista gyűjtemény volt. A keletkezésük idején el nem ismert, a Szalonokról kitiltott művek Gustave Caillebotte hagyatéka révén 1896-ban kerülhettek be a Luxembourg „kortárs” gyűjteményébe, innen 1929-ben a Louvre-ba, ahonnan 1947-ben újra kirostálták őket, majd a modern és kortárs művek bemutatóhelyeként létrehozott Jeu de Paume fogadta be a képeket. Ehhez a kollekcióhoz harmadikként csatlakozott a Musée National d’Art Moderne anyagának az a része, amely az 1977-ben a Palais de Tokyóból kivált Centre Pompidou gyűjtőkörén kívül esett, vagyis a Pont-Aven-iskola, a neoimpresszionisták és a Nabis-kör művészete. A sok helyről eredő gyűjteményekben eredetileg is együtt voltak festmények és szobrok, bútor azonban már sokkal kevesebb akadt, és ezt a hiányt az új múzeum rendszeres és tervszerű vásárlásokkal igyekezett csökkenteni. Így vált az egykori Orsay pályaudvar csarnokában megnyílt intézmény az 1848 és 1914 közötti időszak képző-, ipar- és fotóművészetét összművészeti teljességében bemutatni szándékozó múzeummá.

A Musée d’Orsay 2004 óta közintézmény, amely nemzeti múzeumként [1] a Kulturális Minisztérium irányítása alá tartozik, és koordinálja a Musée Ernest Hébert és 2010 óta a Musée de l’ Orangerie munkáját is. [2] A múzeumot az Adminisztratív Tanács vezeti, ennek feje a közintézmény elnöke. A tanács irányítja a múzeum tudományos és kulturális politikáját, hagyja jóvá a kiállítások és egyéb események programját, szavazza meg a költségvetést, dönt a díjszabási politikában. Az Adminisztratív Tanács tudományos határozatait a Tudományos Tanács készíti elő, ahogyan ez foglalkozik a vásárlásokkal, kölcsönzésekkel és a raktározott anyag helyzetével is. A Szerzeményezési Tanács egy meghatározott értékhatáron belül autonómiával rendelkezik a művek vásárlása terén, az ezen a határon felüli szerzeményezések esetében szükséges kikérnie a Nemzeti Múzeumok Művészeti Tanácsának véleményét is. Ezt a feladatmegosztást már a 2010-ben megváltoztatott alapító okirat foglalja magában. [3]

A Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie egyesítésekor a két intézmény megtartotta önálló arculatát, sőt a Musée Hébert-rel együtt mindhárom a saját jogon is létező nemzeti múzeumi rangját. Az önállóságot a külön működtetett honlapok eltérő arculata [4] és az épületek teljesen autonóm jellege is kifejezi, így ha nem mélyedünk el a Musée d’Orsay szervezeti és működési szabályzatában, hanem csupán egyszerű látogatóként vesszük szemügyre a Szajna két partján egymással szemközt álló intézményt, semmiféle árulkodó jelet nem fedezünk fel arra nézve, hogy a két szomszédvár tulajdonképpen egységes irányítás alatt éli mindennapi életét. A 2010–2011 folyamán szervezett közös kiállítások nagy szakmai és közönségsikert hoztak, így az Orangerie látogatószámának folyamatos emelkedése Guy Cogeval igazgatót bizakodással tölti el az iránt, hogy együttes erővel eredményesen és hitelesen tudják teljesíteni a közintézményre rótt megőrzés-feldolgozás-bemutatás-gyarapítás kötelezettségét.

Párizs város múzeumai

A városi múzeumok hálózata (Musées de la Ville de Paris) 1880 és 1961 között alakult ki, szerves fejlődés eredményeképpen. Ez a város történetére vonatkozó relikviák, dokumentumok összegyűjtésével kezdődött a 19. század utolsó negyedében, amikor is a III. Napóleon nagyszabású urbanisztikai terveit megvalósító Georges Eugène Haussmann, Párizs nagy hatalmú prefektusa [5] által irányított munkálatok közben a régi város bizonyos negyedei eltűntek a korábbi városképből: paloták és nyomornegyedek, gyárak és kertek lettek végleg az enyészeté, hogy helyet adjanak az új, nagyszabású tervek megvalósulásának. A főváros egykori életét képzőművészeti alkotások, használati és berendezési tárgyak, fotók segítségével felidéző Musée Carnavalet a haussmanni átalakítások során megmentett tárgyak elhelyezésére született 1880-ban. Ezt követte egy képzőművészeti múzeum megnyitása 1900-ban, a Petit Palais-ban, majd nagylelkű magánadományokból és hagyatékokból speciális múzeumok alakultak: Henri Cernuschi távol-keleti gyűjteményét 1896-ban, Victor Hugo egykori, a Vogézek terén álló lakását 1901-ben örökölte meg Párizs városa, Ernest Cognaqc dúsgazdag kereskedő 18. századi stílusban berendezett lakását pedig 1929-ben. A következő évtizedben régi óhaját teljesítette be a városi vezetés, amikor a Palais de Tokyo 1937-es felépítésével a modern művészet számára is méltó otthont teremtett. A háború után is folytatódott a városi múzeumi hálózat fejlesztése: ekkorra esik Balzac Passy-ban lévő házának megvásárlása, George Sand egykori villája pedig hagyatékként került a városhoz, ez ma a Musée de la Vie Romantique, Scheffer, Sand, Chopin és Beethoven emlékmúzeuma a Montmartre lábánál. Két nagyszerű szobrász, Antoine Bourdelle és Ossip Zadkine műterme szobrászati hagyatékukkal együtt a városi múzeumok együttesét gazdagítja, csakúgy, mint a Musée Galliera divatgyűjteménye, a Notre-Dame alatt húzódó kripták, a 18. század végén kiépített katakombák, vagy a Párizs felszabadulásának emléket állító Memorial du Maréchal Leclerc – Musée Jean Moulin.

A Musées de la Ville de Paris hálózatába ma tizennégy különféle múzeum tartozik [6] amelyek közvetlenül a polgármesteri hivatal művészeti ügyeket irányító főosztályának felügyelete alatt működnek. Minden egyes múzeum élén egy muzeológus áll, a személyzet városi alkalmazásban dolgozik. Az állandó kiállítások ingyenesen látogathatók, időszakos kiállításaik, kiadványaik költségeit az önkormányzat fizeti. A mecénások keresése is a fenntartó kötelessége, ahogyan az egyes intézmények tereinek bérbe adásában is ő érdekelt. A múzeumok programjaikat összehangolják, az időszaki kiállítások szervezésekor közös tarifarendszert alkalmaznak, de a szakmai munka irányításában vezetőik szabad kezet kapnak. 2012 végéig nagyszabású szervezeti reform várható: a tizennégy múzeumot egy közintézmény keretében egyesítik annak érdekében, hogy megkönnyítsék gazdálkodásukat, egyszerűsítsék működésüket, és nagyobb hangsúlyt tudjanak helyezni a közönség fogadására.

Az RMN – Grand Palais, avagy a kultúraközvetítés magasiskolája

A francia elnökök halhatatlanság iránti vágyukat hagyományosan egy-egy nagy városépítészeti gesztusban jelenítik meg, elég, ha a Pompidou, Mitterrand vagy Chirac által megálmodott új múzeumokra, kulturális beruházásokra gondolunk. Az elnökök látványos alapítványait mostanában a kormányok is elirigyelték, és nemcsak a múzeumokat, de a kulturális intézményrendszer egyéb szereplőit is befolyásoló nagyszabású döntéseket hoznak. Egy nemrégiben megjelent kormányhatározat egyetlen közintézménybe vonta össze a kultúraközvetítő gigakonszern Réunion des musées nationaux-t (RMN) és a Grand Palais des Champs-Élysées kiállítócsarnokot, azzal a céllal, hogy egymást erősítve egy nemzetközi színvonalú kulturális szervezetet alkossanak, mindkét intézmény szakértelmére és egymást kiegészítő tevékenységére támaszkodva. [7] A küldetésnyilatkozat szerint az egyesítés segíti a Grand Palais-t egy egységesebb kulturális program megvalósításában, ezzel párhuzamosan pedig modernizálja az RMN működését, és erősíti kapcsolatát a múzeumokkal.

Az 1896 óta működő RMN elsődleges feladata kezdetben az állami műtárgyvásárlások lebonyolítása volt, ehhez csatlakoztak 1990-től egyéb termelő és kereskedelmi funkciók, mint kiállítások szervezése és terjesztése, könyvkiadás, ajándéktárgyak gyártása, vagy a vezetése alá tartozó harmincnégy „nemzeti múzeum” műtárgyfotóinak forgalmazása világszerte. Ezeknek a múzeumoknak a többsége önálló jogi és financiális háttérrel rendelkező közintézmény, amelyek felett az RMN adminisztratív jellegű ernyőszervezetként áll, mások az SMF (Service des Musées de France) alá rendelt, nemzeti illetékességű múzeumok. Manapság az RMN három fő funkciója a közönséggel való kapcsolattartás, az időszakos kiállítások szervezése, valamint az időszaki kiállításokhoz és a vezetése alá tartozó múzeumok állandó tárlataihoz kapcsolódó kulturális programok szervezése és terjesztése. Évente körülbelül harminc intézménnyel dolgozik együtt, és nagyjából húsz-harminc kiállítás létrehozásában segédkezik. Emellett folyamatosan részt vesz az állami gyűjtemények szerzeményezésének elősegítésében, tartja a kapcsolatot a nemzeti múzeumokkal, a mecénásokkal és a műkereskedőkkel, és elvégzi a vásárlásokkal együtt járó adminisztratív feladatokat.

A Grand Palais hatalmas üvegkupolás csarnoka az 1900-as világkiállításra épült az állami művészeti szalonok és nagyszabású események befogadása céljából, és hosszas renoválási munkák után 2007-ben nyitotta meg újra a kapuit, ám a benne működő Galeries Nationales du Grand Palais kiállítási politikája átgondolásra szorult. Az eredeti rendeltetésének megfelelő szerepet betöltő Grand Palais nemcsak a kortárs képzőművészet, a fotó, a műkereskedelem vagy a divattervezők bemutatkozásának adott otthont, de kiállításainak témájához kapcsolódóan akár egy-egy könnyűzenei koncert vagy éppen vidámparki forgatag is helyet kaphatott a hatvan méter magasban feszülő üvegkupola alatt.

A 2000-es évek közepén a gazdasági válság mindkét intézmény életében jelentős visszaesést hozott, kézenfekvő lehetőségként kínálkozott tehát az egyesülés, hiszen az épület közös használata már évtizedek óta fennállt. A számok tükrében az egyesített intézmény jól teljesít: a 2010-ben rendezett Monet-tárlat 900 ezres látogatottsága minden tekintetben önmagáért beszél. Az éves látogatószám kétmillió volt csak a Grand Palais-ban, ehhez csatlakozik az ország- és világszerte rendezett kiállítások 5,1 milliós nézőszáma. Az RMN közreműködésével megrendezett kiállításokon 2500 műtárgy volt látható, a tárlatok nettó bevétele elérte a 9,25 millió eurót. Az RMN segítségével három „nemzeti kincs” és öt „műemléki szempontból nagy jelentőségű műtárgy” került a Louvre, a Bibliothèque Nationale, illetve más fővárosi és vidéki múzeumok tulajdonába. Sikertörténet? Az RMN-Grand Palais igazgatója, Jean-Paul Cluzel méltán elégedett birodalma teljesítményével. Mivel a fotójogokat az RMN birtokolja, a kiadványok, ajándéktárgyak, tehát a profittermelő tevékenységek monopóliuma az ő kezében összpontosul. Ezért a vezetése alá rendelt múzeumok nem osztják Cluzel nézetét, de ha még a Louvre-nak sem sikerült kivonnia magát a központi irányítás alól, mit tehetnek akkor a kisebb múzeumok?

A művészetek hegye Brüsszelben

A brüsszeli Mont des Arts hagyományosan a város politikai és kulturális irányításának központja. Ezen a helyen állt a kora középkortól a brabanti hercegek palotája, később a burgundi hercegek rezidenciája. Fénykorát V. Károly császársága idején élte, a spanyol és az osztrák Habsburgok is itt tartották udvarukat, majd Belgium első független uralkodója, I. Lipót is itt tette le az esküjét 1831-ben.

2005-ben tíz, a környéken található kulturális intézmény szövetkezett arra, hogy kiaknázza a fizikai közelségben és az összefogás erejében rejlő lehetőségeket, és nonprofit szervezetként jól működő múzeumnegyeddé alakítsa át a Mont des Arts-t. [8] A megannyi, különféle előtörténettel, gyűjteménnyel és lehetőséggel megáldott szereplő, a rangos nemzeti és nemzetközi képtárral rendelkező Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique, a Victor Horta nagyszerű épületében Bozar néven sikeresen működő kiállítóhely, a háború után épült Nemzeti Könyvtár, az Old England szecessziós palotájában található Zeneszerszámok Múzeuma, a Nemzeti Levéltár, a Képzőművészeti Központ, a Belga Királyi Filmarchívum, az egykori Királyi Palota, a belga Történeti múzeum, az ING Kulturális Központja, a Magritte Múzeum (lásd e számunk 68. oldalán – a szerk.), a Mozi Múzeuma és a Kongresszusi Palota közös munkájának gyümölcseként a Mont des Arts mára Európa fővárosának par excellence múzeumnegyedévé nőtte ki magát. A háromhektáros terület parkjaival, sétálóutcáival, vendéglőivel és egyéb turisztikai és kereskedelmi funkcióival magas szinten szolgálja a kulturális fogyasztást. A negyed változatos és színvonalas eseményeket kínál a közönségnek, izgalmas szellemi útravalót ad összehangolt, sokszor egymást kiegészítő programjaival a színháztól a filmekig, a koncertektől a kiállításokig ívelő kínálatával. A terület kiépítése ráadásul egy másfél évszázada fennálló urbanisztikai problémát is megoldott, nevezetesen a régi belváros és az Alsóváros közötti közlekedés kérdését, amelynek rendezése a 19. század közepe óta napirenden volt. A környék gazdasági fellendülésében is nagy szerepe van: az egymástól sétatávolságra található intézmények között éttermek, zenés kocsmák, kis boltok színes forgataga kelt életre. Brüsszel utcáin sétálva elhiszi az ember, hogy az kulturális téren is igyekszik az Európai Unió fővárosaként viselkedni.

Múzeum a folyóparton – Antwerpen

A tudatos városrehabilitáció révén revitalizált egykori kikötőben áll a MAS (Museum aan de Stroom; lásd MúzeumCafé 24. – a szerk), a flamand kikötőváros 2011-ben átadott új, ikonszerű múzeuma. [9] A város történetére reflektáló, többnyire tengerészeti, néprajzi és képzőművészeti anyagot tartalmazó gyűjteményei öt múzeum egyesítéséből keletkeztek. Carl Depauw igazgató büszke arra, hogy az összevonás szakmai egyetértéssel, viszályok nélkül ment végbe. A Hajózási, a Folklór és a Néprajzi Múzeum összevonásával keletkezett, több százezer műtárgyat számláló gyűjteményből 470 ezer tekinthető meg a tematikus rendben, öt szinten elrendezett állandó kiállításon. A kollekció másik része is hozzáférhető azonban a látogathatóvá tett raktár révén, illetve időszakos kiállítások keretében. A múzeum látogatottsága a második legmagasabb Belgiumban, csak a szenzációnak számító Magritte Múzeum előzi meg.

Az új múzeum építészeti megfogalmazásában egyszerre jelennek meg a múltra és a mára vonatkozó asszociációk: az egymásra helyezett, rozsdás konténerekre emlékeztető dobozok a jellegzetes kikötői motívumokra utalnak, az épület eltolt szintjeit kitöltő hatalmas, gyönyörűen kivitelezett üvegfalak áttörik és ezzel megszelídítik a hatvan méter magasba nyúló épület uralkodó látványát. A régi kikötőben, a város szélén emelkedő különleges „torony” szándékolt ellentétet képez a régi belváros jellegzetes, lépcsőzetes oromzatú házainak építészetével, ugyanakkor egyfajta összekötő szerepet is betölt a régi város és a mai, új életre keltett folyóparti kulturális negyed között. Tíz évvel ezelőtt a város vezetése határozta el az elnéptelenedett, lepusztult városrész újraélesztését, ami nemcsak a MAS felépítésével, hanem más kulturális és szórakoztató intézmények idevonzásával is együtt járt. Így kapott itt helyet egy régi raktárépületben a Városi Levéltár, míg a Városi Balett új építésű színházat vehetett birtokba. Divatos éttermek, fiatal iparművészek műhelyei, műtermei, pubok és a Red Star Line óceánjáró múzeuma sorakoznak egymás mellett az egykori dokk területén, a kikötői felügyelet számára pedig Zaha Hadid tervezett futurisztikus főhadiszállást. 2011-ben új városközpont született a folyóparton, amelynek egyik fontos katalizátora a Neutelings-Riedijk holland építésziroda és a város közreműködésével megálmodott történeti múzeum, a MAS.

A Rijksmuseumról, másként

Sok elemzést olvashattunk már Amszterdam „kulturális negyedéről”, a Museumplein (Múzeumok tere) három nagy múzeumáról és a szomszédságukban található Koncertteremről, legutóbb Ébli Gábor tollából. [10] A szerző megállapításaival egyetértve most nem a negyed egészéről szólnék, csupán egyik tagjának, a Rijksmuseumnak a folyamatban lévő átalakulásairól.

A Rijks, ahogyan a helyi köznyelv becézi, Hollandia nemzeti múzeuma: a kétszáztizenkét esztendős intézmény gyűjteményében az ország történetére, képzőművészeti és iparművészeti életére vonatkozóan több mint egymillió tárgy található. A Museumplein legrégebbi „lakója” 1885-ben költözött be a Pierre Cuypers tervezte épületbe. Nemcsak a holland arany évszázad, a 17. század nemzeti festészetét reprezentálja egyedülállóan gazdagon, de távol-keleti anyaga, rajzgyűjteménye és a holland mindennapok használati és dísztárgyait felvonultató kollekciója is figyelemre méltó. A múzeum ennek a hatalmas kincsesháznak a válogatott darabjait kétszáz teremben tárta a látogatók elé, egészen 2003-ig, amikor is hosszú előkészítő tervezést követően megkezdődtek a felújítási munkálatok. Míg a legféltettebb és legfontosabb remekek, köztük Rembrandt hagyományosan Éjjeli őrjáratként emlegetett nagyszabású csoportportréja (amelyről a restaurálás közben derült ki, hogy valójában egy nappali jelenetet ábrázol) a Philips-szárnyban láthatók azóta is, az anyag egy része a világ nagy múzeumait járja, másik része a raktárban várja a 2013-ra tervezett újranyitást. Az épület közben minuciózus műemléki helyreállításon és rendkívül visszafogott modernizáláson esik keresztül a Cruz–Ortiz spanyol tervezőpárosnak köszönhetően. A múzeum tehát fizikailag megszépül, technikai felszereltségét tekintve is megújul, és a jövőben 7500 tárgyat nézhet majd meg a szorgalmas tárlatlátogató, ha végigjárja a másfél kilométeres útvonalat.

A Rijks a közeljövőben egy másik, kevésbé látványos, de kultúrpolitikai szempontból jelentős változáson is átesik. Bár még mindkét érintett intézmény honlapja szerényen hallgat a 2013. január 1-jétől bekövetkező eseményről, a holland-flamand művészettel foglalkozó szakemberek fóruma, a Codart már hírt adott a Rijksmuseum és a Rijksbureau voor Kunsthistorische Documentatie (Nemzeti Művészettörténeti Dokumentációs Iroda, közkeletű rövidítéssel élve az RKD) egyesüléséről és a Karel van Mander Intézet megalapításáról. [11] A múzeumlátogató közönséget közvetlenül nem érintő, a szakmai kutatómunkát viszont annál inkább befolyásolni képes aktusról, annak hátteréről és főleg jövőbeni megvalósulásnak mikéntjéről egyelőre nemigen tudunk többet a bejelentés tényénél. A Karel van Mander Intézet megvalósítandó céljait és feladatait a közlemény egy rövid bekezdés erejéig említi, felsorolva a legfontosabbakat: akadémiai támogató hátteret kíván nyújtani a muzeológiai terület számára a gyűjtemények, a kutatás és a kiállítások hozzáférhetőségének tekintetében; szolgálni kívánja a tudományos kutatás népszerűsítését konferenciák, tanulmányutak szervezésével; együttműködik a művészettörténet egyetemi oktatásában. Mivel a fenti célokat mindkét intézmény eddig is megvalósította, nagyon valószínű, hogy a hangzatos indokok a gazdasági válság okozta anyagi megfontolások elegáns elkendőzésére szolgálnak csupán. Ezt a feltételezést erősíti a közlemény egy félmondata, amely alapvető célként definiálja a hazai és külföldi forrásokból a lehető legtöbb anyagi támogatás megszerzését az intézet számára. Szeretnénk remélni, hogy a közleményben kiemelt indoklásnak megfelelően az egyesüléssel valóban egy az eddiginél is nagyszerűbben működő, a múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek között hidat képező művészettörténeti intézettel gazdagodik a holland és a nemzetközi szakmai közélet.

[1] Nemzeti múzeumnak minősül Franciaországban minden olyan intézmény, amely a Kulturális Minisztérium Múzeumi Főosztályának (Service des Musées de France) adminisztratív irányítása alá tartozik. Az SMF listáján jelenleg 41 nemzeti múzeumot tartanak számon. http://www.legifrance.gouv.fr/affichCode.do?idArticle=LEGIARTI000024240718&idSectionTA=LEGISCTA000024240716&cidTexte=LEGITEXT000006074236&dateTexte=20111118. [2] A Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie közintézmény módosított alapító okirata, 2003-1300 sz. határozat, 2003. december 26. http://www.musee-orsay.fr/fileadmin/mediatheque/integration_MO/PDF/Decret_statutaire_EPMO_actualise.pdf. [3] Módosított határozat, 2010-558. sz. 2010. május 27. [4] A Musée d’Orsay honlapja http://www.musee-orsay.fr, a Musée de l’Orangerie honlapja http://www.musee-orangerie.fr/. [5] Kinevezését 1853-ban kapta arra, hogy „levegőssé tegye, egyesítse és megszépítse” a várost. Patrice de Moncan, Le Paris d’Haussmann, éditions du Mécène, 2009, 33. [6] http://www.paris.fr/loisirs/musees-expos/musees-de-la-ville-de-paris/p4693. [7] 2011-52. sz. határozat, 2011. január 13. [8] http://www.kunstberg.com/. [9] http://www.mas.be/min.net?id=3080206. [10] Ébli Gábor: „Museumplein és Museumpark – múzeumi negyedek Hollandiában.” Műértő, 2012. január [11] http://www.codart.nl/news/784/.