A VÁROS MINT MÚZEUM
Előszó
MúzeumCafé 73.
A MúzeumCafé tizenkét éves története során folyamatosan tágította a múzeum fogalmát, megpróbálta az emlékezés, emlékezet tereit is ennek tekinteni, egyre többször kilépve a közgyűjteményi épületek falai közül. E számunk teljes terjedelmében ezt teszi: folyamatosan fejlődő, gyarapodó, gyűjteményt őrző, állandó és időszaki kiállításokat rendező múzeumként tekint a városra, amely állandóan változtatja álláspontját a saját „gyűjteményével”, azaz a múltjával, a múlt látható emlékeivel kapcsolatban. Egyes „műtárgyak” időnként a figyelem középpontjába kerülnek, például az évente rendezett Budapest100 program idején, mások a raktárba szorulnak, mint Kelet-Berlin terei, restaurálásra várnak, mint a siófoki Fürdőtelep villái, vagy összezáró közösséget építenek, mint Újlipótváros utcái. Kérdés az is, klasszikus múzeumi közegben mit lehet egy városról, annak korszakairól, lakóiról, problémáiról, dicsőségeiről közölni. Mit üzennek a Vörös Bécs közösségi épületei, és képviselhet-e mindenkit a kilencmilliós, számtalan származású lakóval rendelkező New York múzeuma? Mennyi figyelmet fordít egy magyar város a saját múltjának, kultúrájának, közösségeinek bemutatására, és van-e közösségi tudat a fővárosi kerületekben, milyen gyűjteményeket és kiállításokat lehet építeni a lokálpatriotizmusra? Az Európa Kulturális Fővárosa pályázat mindezen tanulságok vizsgája: ahhoz nyújt segítséget, hogy egy kisebb város a kultúrán keresztül próbálja kifejezni identitását, felmutassa az értékeit, kitalálja és definiálja önmagát, és legalább évtizedekre eltervezze, mindezt hogyan fogja megőrizni az utókor számára. De vajon ugyanaz a közösség a városi elit és akik a város peremén élnek? Hány rétege van a város történetének és kultúrájának, van-e átjárás közöttük? A városi múzeumokra ma jóval több feladat hárul(na),
mint a település területén talált régészeti emlékek vitrinben való mutogatása. De vajon hány helyen állnak készen erre?