Védettség, avagy itthon kell-e tartani a magyar műtárgyakat?
MúzeumCafé 11.
Buzinkay Péter művészettörténész, KÖH Műtárgyfelügyeleti iroda
A kérdés provokatív, de félrevezető is, hiszen a védettség nem kifejezetten a műtárgyak itthon tartásáról szól. A védettség részeként ugyanis elsősorban a megőrzésről, a kutatásról, a bemutatásról kell gondoskodni. Viharos történelmünk, sokszor és sokféle módon megtizedelt örökségünk, valamint a jelen eseményeinek, folyamatainak ismeretében alapvetésként kell leszögezni, hogy a kulturális örökségvédelem jogi eszközeire szükség van. Sajnos a piac természetes folyamatai sokszor az örökség megőrzése ellen hatnak, így a természetvédelemhez, vagy a műemlékvédelemhez hasonlóan itt is szükség van jogi keretekre és azokat felügyelő intézményrendszerre. Úgy sejtem, hogy akár műkereskedő, akár műgyűjtő, akár muzeológus, akár csak „egyszerű múzeumlátogató” legyen az ember, közös célunk az örökség védelme, de annál inkább vitatott már a magántulajdon, a kereskedelem szabadságába való beavatkozás mértéke és módja. Ennek Európa-szerte igen széles a skálája: a legkevésbé korlátozó államok (Anglia, Hollandia, Németország) példája mellett igen szigorú tiltó szabályozásokat is találunk (Görögország, Olaszország). Ezek a rendszerek mind az adott országok történelméhez, műtárgyállományához, gyűjtői kultúrájához, gazdasági lehetőségeihez és műtárgymegtartó-képességéhez igazodnak. Hazánk ebben a tekintetben inkább a szigorúbban szabályozott országokhoz tartozik: a védettség a kiviteli tilalmon túl a műtárgyak hatósági (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, KÖH) nyilvántartásba vételét, felügyeletét és adott esetben állami elővásárlási jogát, vagy kiállítási, kutatási hozzáférhetőségét is jelenti. Éppen a korlátozások miatt is jelentős ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedekben védetté nyilvánított műtárgyállomány tudományos felülvizsgálata is megtörtént (és ennek nyomán az állomány alapos „megrostálása” is folyik), de emellett a KÖH új védéseinél 2006 óta egy kötelező külső szakmai szűrőt is be kellett iktatni: a Kulturális Javak Bizottsága (KJB) héttagú tanácsadó testületét. Ennek a Magyar Tudományos Akadémia és a nagy közgyűjtemények képviselői mellett szavazattal bíró tagja a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének küldötte is.
A hatékony örökségvédelem tehát állandó megfontolást igényel, hogy a változó környezet kihívásaira mindenkor a legjobb választ adhassa, esetenként és a szabályozás szintjén is. Ez széleskörű és jól összehangolt intézkedéssorozatot feltételez az adóügytől (a műtárgybehozatal és megőrzés ösztönzése), az üzleti tevékenységen (a legális műtárgyforgalom támogatásán és az illegális tevékenységek kiszűrésén) át a kulturális igazgatás szabályozásáig, értve itt nemcsak a kiállítás-politikát, vagy a kortárs művészet támogatását, hanem a védettség és a kiviteli engedélyezés tejes eszköztárát is. (Sajnos ez ma Magyarországon csak részben van meg.) A címben feltett kérdés tehát jogos, és komolyan is kell venni.
Természetesen szükség van – egy tágabb és alaposan előkészített kulturális stratégia részeként – a régebbi és a kortárs magyar művészet külföldi meg- és elismertetésére. Ennek azonban nem lehetnek puszta eszközei, sőt áldozatai védendő értékeink. El kell fogadni, hogy vannak korlátok, és a közös célok eléréséhez a megfelelő eszközöket kell megkeresnünk. Ezt szolgálhatja a köz- és magántulajdonú védett műtárgyak ideiglenesen engedélyezett (akár hosszabb időn át tartó, de visszahozatali kötelezettséggel járó) külföldi bemutatása, vagy a – törvényben is szabályozott – múzeumi anyagok nemzetközi cseréje. Ezeknek mind vannak már jogszerű, a kulturális érdekeket szolgáló sikeres példái. A KÖH védési döntéseinél ma már ez is szempont, és például a védett műtárgyállománynak a címben feltett kérdéssel érintett részénél a korábbi tízezer darabos magántulajdonú, védett magyar képzőművészeti állományból – a Magyar Nemzeti Galéria tudományos „törzsanyag-válogatása” nyomán – továbbra is védettként megtartandó ezerkétszáz festmény és szobor jól példázza, hogy a védett anyagban maradó alkotások ideiglenes kivitele mellett számos a védés alól már feloldott, vagy ezután feloldandó főmű véglegesen is elhagyhatja az országot, és lehet hírvivőnk a világban.
Nagyházi Csaba a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke, a Nagyházi Galéria igazgatója
A védettség kérdése szempontjából Magyarország sajátos helyzetben van, merthogy gazdasági és társadalmi fejlődése, és persze földrajzi helyzete miatt – hiszen itt minden irányból mindenféle katonák masíroztak keresztül-kasul – a hazai műtárgyállományt alaposan megnyirbálták. Tehát ha itt bármilyen műtárgy kapcsán az a kérdés merül fel, hogy az adott alkotás védett legyen-e, vagy sem – magam is minden alkalommal az erről döntő bizottság tagjaként ezzel kell szembesüljek –, akkor azt gondolom, hogy legalábbis érthető az az igény, hogy a megmaradtakból valamennyi mennyiségű tárgy védett legyen. A döntő azonban itt éppen a mennyiség kérdése: az a véleményem, hogy ma Magyarországon túlzottan sok a védett műtárgy. Ezt ma már a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is így látja, és az utóbbi időben radikálisan csökkentették is ezeknek a számát. De a műkereskedelem szempontjából nézve még így is kezelhetetlenül sok maradt. Ha egy Tiziano előkerül, az legyen védett – ez természetes. De mondjuk a műhelyéből kikerült munkákat, a tanítványainak, a követőinek az alkotásait már sokkal differenciáltabban kellene megítélni. És van még egy szempont, amivel mi, kereskedők szembesülünk leginkább. Sokszor találkozunk olyan eladóval, akinek mondjuk a háború során, vagy az azt követő években elveszett a korábbi jelentős vagyona – és most az esetleg megmaradt néhány jelentős műtárgyának az eladásakor is korlátozva van, hátrányt szenved, hiszen a védett műtárgyát csakis a szűkebb, hazai piacon tudja értékesíteni. Ez a probléma elsősorban a külföldi mesterek munkáinak az esetében áll fent, hiszen a magyar műveket természetesen idehaza lehet a legjobb áron eladni. És bár ezek közül a jobbakat a háború után egyáltalán nem engedték ki az országból, később az illetékesek rájöttek, hogy ha csak az „iparszerűen” gyártott hazai festmények jutnak ki külföldre, akkor ott úgy fogják elkönyvelni, hogy Magyarország csak ennyire képes a képzőművészet területén. Pedig a 19. század elejétől arányaiban is kifejezetten sok jó festőnk volt – csakhogy ezeknek az árai, éppen az ismeretlenségük miatt, töredékei a külföldi kortársaikénak. Ez a helyzet mostanában kezd változni. Úgyhogy azt gondolom, hogy a magyar művészeti alkotások esetében ma már nem kellene ahhoz ragaszkodni, hogy minél több legyen közülük védett. Annál is inkább, hiszen ma már külföldről is inkább hazahozzák eladni a magyar festményeket, s ezeknek a keresettsége az itthoni magas leütési áraik miatt szerte a világon felértékelődik. Tehát a piac ebben az esetben tulajdonképpen „elrendezi” a magyar festmények helyzetét a világban. Úgyhogy a magyar művészet esetében a védettség szerintem lassan idejétmúlt dolog lesz.
Király Erzsébet Főmuzeológus, Magyar Nemzeti Galéria
A kérdés nem új a hazai közbeszédben. Sajnálatos, hogy többnyire napi-eseti, vagy pragmatikus célokat szolgáló módon merül fel, és nem elvi síkon, a lényegének megfelelő, történeti kontextusban. Pedig a műkincsek, régiségek mibenléte és sorsa, a kulturális javak, mint nagyobb embercsoportokat reprezentáló értékek – az alapjukat jelentő műemléki gondolattal és védelmezői gyakorlattal együtt – már mintegy két évszázada vannak jelen a társadalmi diskurzusokban Európa-szerte, a törvényalkotást, a tudományt és a közvélekedést egyaránt foglalkoztatva. A lelőhelyhez nem kötött/ingó magyar műemlék – amiről most szó van – kezdettől fogva része ennek. Ez a fogalom a mi jogalkotásunk szöveghagyományában is összetartozik a többivel: az épített környezettel és a föld hordozta kincsekkel. A műemlék nemcsak átfogó, hanem szemléletes fogalom is, amelyben a művészet és a történelem pregnáns módon vetül egymásra. A mi nyelvünkön ez a „Kunstdenkmal” tükörfordításaként használatos, annak minden konnotációjával. Megragadható benne mind az elmúlt korokra, mind az esztétikai minőségre való utalás. Önmagában is sokat mond születésének eszmei környezetéről, a winckelmanni 18. századról, amikor a múlt iránti csodálat és megbecsülés esztétikummá, az emberi alkotás pedig historikummá vált. Féltésének, átmentésének és gondozásának, vagyis a műemlékvédelemnek az igénye régiónként különböző időben és módon intézményesült, s jelentős fordulatot a nemzetállamok születésének és az ipari fejlődésnek a korában vett. Azon túl, hogy látványosan felgyorsult mindenütt, új preferenciákkal is előállt: 19. századi fejleményként formálódott a nemzeti és a történeti érték fogalma, nem egyszer nemzeti-történetiként egészítve ki vagy opponálva az egyetemest. Az egyes népek saját tradícióikat felmutató-önérvényesítő, romantikus küzdelmében, amikor a kultúra időrétegekbe rejtett emlékeit a technika „rombolóként” megélt előretörése amúgy is fenyegette, jutott rangjához igazán a „nemzeti kincs”, mint olyan. Vagyis azon tárgyi és szellemi produktumok összessége, amelyeket múlt-idéző és identitás-formáló erejüknél fogva egy egész nemzet vallhatott magáénak. Magáénak és magától elidegeníthetetlennek, tehát átörökítendőnek. A „muzealizálódás” szelektív folyamata ez, amikor a köz- és a magángyűjtemények egyetlen szellemi képződményben fonódnak össze. Ez a törekvés nem szűnt meg a modernizmussal sem, s még az egyébként sokszínű európai műemlékvédelem formációiban is utolérhető. A „saját múlt” tisztelete és tárgyi anyagának megőrzése a hosszabb távú közösségi emlékezet számára, az „ez voltunk és vagyunk mi” protekcionizmusa és elfogultsága a sokhangú emberi civilizációban tehát nem magyar jelenség. De a történeti távlat és a közösségi aspektus, mint kitüntető/érték-specifikus tényező a művészi minőséggel bíró kulturális javak hazai törvényi védelmének is eszmei alapja lett.
Ebben a mozzanatban mutatkozik meg világosan, hogy a kultúra, s benne a művészet a legtágabban vett nyilvánosság ügye. Ez, mint elv, a fentieknél korábbi előzményekre is hivatkozni tud. A római jog „opus publicum”-nak, „köz-műnek” nevezi a műemléket, jelezve, hogy az a tulajdonosán kívül mindenkié is, az érte viselt felelősséggel együtt, s hogy ezért fenntartása is közügy. A megőrzésre és megtartásra való kijelölés ebben a szellemben közfeladat, amelyben – a magyar jogszokásban több-kevesebb kontinuitással – egyaránt szerepük van az arra kijelölt múzeumoknak, a tudománynak, a közvélekedést megjelenítő tanácsadói testületeknek, valamint az eredményeket koordináló és határozattá formáló államnak. A publicitás, mint norma tovább működik az egyes emlékekre történő rámutatáskor. A védési előterjesztések során a már közismert, publikált, kiállított, méltatott művek és gyűjtemények élveztek mindig is előnyt, adták a mintát. S hogy mi kerül a kiemelt javak körébe, miből lesz a közösségi emlékezetnek átadandó és itthon tartandó érték, annak ugyancsak publikusnak kell lennie. Ennek a követelménynek feleltek/felelnek meg a szakágazatonkénti védettségi nyilvántartások, tételes listák (korábbi törvényeink „elemi jegyzékekről”, „cédulakatalógusról”, „törzskönyvekről” beszéltek, amelyeknek sajnálatos töredékessége közismert). Nem véletlen, hogy ezeket a nyilvántartásokat közhitelesnek nevezték/nevezik. Valójában a védettség egész története és mechanizmusa hasonlatos a napjaink irodalomtudományában feltárt, ám korántsem csak ott érvényes kanonizációs folyamathoz. Generációkon átívelő, a múló idő adta esetlegességeket (ízlésnormák) kiküszöbölő, példaszerűen felmutatott, ám nyitott értékrend keletkezik így, amelynek egyes elemei többnyire közmegegyezéses alapon integrálódnak. Ide a „klasszikusok” nem okvetlenül, vagy nem csupán kvalitatív alapon kerülnek be, hanem azért, mert folyamatosan jelen vannak a művelődés horizontján. Ennek a kanonikus rendnek a gazdagságát, dimenzióit a felkészült múzeumi kutatás, a jó szemű gyűjtő és a virágzó műkereskedelem látja legélesebben. Ám a reprezentatív lista fenntartása, működtetése tudományos feladat, interpretatív jellegű. A kánonba való be-, és az onnan való kiemelés ugyanis értelmezés dolga, s mindig részművelet a nagy egész ismeretében, viszonylatában. A védett műalkotások együtt-létezésének is van viszonyítási alapja, éspedig a magyar művészet története. Amikor tehát egy jelentős műalkotás külföldre készül, mindig a magasabb kánonban elfoglalható, virtuális helye válik mérlegelés tárgyává. Eközben láthatatlanul is íródik a művészeti „korpusz”, benne régről számon tartott, vagy most felismert hangsúlyokkal.
A kánon nem kánon, ha parttalanul terjedelmes. A miénkhez ma már csak kevés számű, de annál fontosabb műalkotás tartozik, hála az évtizedes szűrő-munkálatoknak. A kulturális cserének egyre kevesebb tárgy esetében áll fenn bármi akadálya. Sőt: a jelenleg hatályos törvény értelmében – megfelelő garanciák mellett – a védett magyar remekmű is megmutathatja magát bárhol a világban. A törvény bírálói csak ritkán szólnak arról, hogy ez az engedély akár több évre terjedő külföldi szereplést is lehetővé tesz. Igaz és méltánylandó, hogy az idegenben való megmutatkozás misszió is lehet. De a kint-létnek csak akkor van jogosultsága – s az engedély is erre szól –, ha a művek viszik magukkal a keletkezési közegükben elnyert örökségvédelmi pozíciójukat, interpretációs apparátusukat is, ha valós kontextusukban tűnnek fel. Abban pedig, hogy végleges helyük itthon van – hogy létezik visszahozatali kötelezettség – nincsen semmi vitatható. Ami a magyar közönségtől kapta pótolhatatlan történeti-kulturális aspektusait és speciális jelentőségét, azt a magyar közönség vissza is várja, mert kiállításon, kézikönyvben, monográfiában, tanulmányban szeretné viszontlátni, korábban elnyert rangján. A műgyűjtés, a kiállítás-politika és a múzeumügy nyelvén ugyanis ezt jelenti a szó, hogy pótolhatatlan.