A velünk élő téglák
Hétköznapok építőművészete és a történelem keze nyoma a Tegulariumban
MúzeumCafé 18.
Mielőtt az a vád érne, hogy túlságosan szenzációhajhász, már-már bulváros a cím, hadd mondjak annyit a védelmében, hogy nem véletlenül nincs a téglák szó idézőjelben, hiszen jelen esetben nem titkos levéltári anyagok napvilágra hozatala a téma, hanem a veszprémi építőipari múzeum leglátogatottabb kiállítása, a Tegularium. A sejtelmes levéltári kutatások és a téglamúzeum között egyébként annyi párhuzam vonható, hogy egyikről sem tud sokat az egyszerű földi halandó, pedig ahogy a múlt feltárása, úgy a gyűjtemény körbejárása sem mindennapi élmény. Az égetett agyag világába szakavatott kísérőm, a múzeum igazgatója, Gy. Lovassy Klára kalauzolt el, aki egyébként a Tegularium névadója is.
Az már a beszélgetés legelején kiderül, hogy a múzeum látogatottsága – mint ahogyan ez általános jellemzője a műszaki múzeumoknak – elég alacsony. Szakiskolák diákcsoportjai jönnek, másrészt építőipari szakemberek, gyűjtők, illetve nem utolsósorban bel- és külföldi érdeklődők. A veszprémi Magyar Építőipari Múzeumnak tavaly 5638 látogatója volt, ebből a vár egyik legszebb részén lévő Tegularium a legnépszerűbb a maga 3570 látogatójával.
A látogatottság mellett a másik kulcskérdés a finanszírozás. „A múzeumot az 1990-ben létrehozott Magyar Építőipari Múzeum Alapítvány támogatja, azonban a tulajdonosi bizonytalanság a mai napig érezteti a hatását. Gyakorlatilag az utóbbi években nem volt működési költségre vonatkozó pályázati lehetőség, feléltük az alapítvány törzstőkéjét. A jövőben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz tartozunk majd, legalábbis a döntés megszületett, de a jogi és adminisztratív folyamat rendkívül lassú” – sorolja az igazgatónő. A tavalyi évet egy örökségvédelmi gyorssegéllyel sikerült rendezni, a minimális költségvetés miatt azonban gúzsba vannak kötve. Télen például a múzeumot korábban csak előzetes telefonos bejelentkezés után lehetett látogatni, ugyanis csak ekkor fűtötték fel a hatalmas tereket; mostantól azonban igyekeznek majd egész évben a Dubniczay-palota nyitva tartásához igazodni.
A látogatók egy része „műértő”, ugyanis a bélyeges téglák gyűjtése a reneszánszát éli. A gyűjtők a bontásokat járják, és az onnan előkerülő jelölt téglákat vásárolják meg vagy kérik el. Hihetetlenül hangzik, de sok gyűjtő több száz darabos otthoni tárlattal büszkélkedhet. A történelmi Magyarországon egyébként több tízezer fajta téglavariáció létezett. Az értékes, ritkaságnak számító téglák a közé; s jelen esetben ezek nem nagy szavak, mert a Tegularium valóban közgyűjteményként funkcionáló, országos gyűjtőkörű műszaki szakmúzeum.
A múzeum létrehozásának ötlete ma már kicsit megmosolyogtató, hiszen az 1947-ben alapított Veszprémi Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) fennállásának harmincadik évfordulója után a szocialista brigádok számára szervezett Ki tud többet a VÁÉV-ről című vetélkedő után alakult meg. (Az egyik feladat az volt, hogy régi szerszámot kellett vinni, így rengeteg eszköz gyűlt össze, ez adta a tárlat alapját.) A veszprémi gyűjteménnyel egy időben Nyíregyházán is létrejött egy másik vállalati tárlat, majd a rendszerváltáskor, a cégek megszűnésével Veszprémbe szállították a szabolcsi anyagot. A gyűjtőmunka szervezője és irányítója Fodor József volt, ő az 1991-es nyugdíjba vonulásáig az igazgatói teendőket is ellátta a múzeum élén.
A tégla – ahogy az igazgatónő fogalmaz – négy őselemből, a földből, a levegőből, a vízből és a tűzből áll. Vagyis történelmi idők óta készíthető, formálható. Ha költőiek akarunk lenni, akkor túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a tégla lelkét a tűz adja. Ráadásul ha a házat lebontják, vagyis „meghal”, a téglája megmarad, azaz tovább él – hangzik egy másik gondolatsor.
A múzeumban stílusosan mindenhol tégla van: az egyértelmű, hogy a tárlókban, de a mennyezet, a padló és a díszítések is abból készültek. Az emeleti részen található a „VIP-szekció”, ahol közéleti személyiségek, művészek, sportolók, politikusok, építők, restaurátorok és a veszprémi elit kézjegyével ellátott téglák tekinthetők meg. A múzeum igazgatója nem kis büszkeséggel mutatja azt a négy téglát, amelyeket a korábbi köztársasági elnökök – Szűrös Mátyás, Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László – írtak, jobban mondva véstek alá. A múzeum felső részében posztamenseken állnak a téglából készült műalkotások, például művészi női torzók Herendről. Ezek a viszonylag kisméretű alkotások bármelyik lakás díszei lehetnének… Az alagsori részben látható a kiállítás érdemi része, többek között az igazgatónő életének legszebb munkája, egy római kori téglaégető kemence, amelyet a közelben, Balatonakarattyán ástak ki. A múzeum interaktív részében minden a kézé, vagyis nemcsak nézni, de tapogatni is lehet a téglákat, sőt gondoltak a látássérültekre is.
A tárlatvezetés közben ezernyi érdekesség derül ki. Például az, hogy a bélyeges téglák „Napóleon aranyai” az Esterházy hercegek építkezésére készült téglák voltak, amelyeknek a monogramon kívül az a különlegességük, hogy minden ötezredik kerámiabetétes volt – legalábbis a legenda szerint, mert még egy ilyet sem találtak. Van „kínai” jeles tégla is, amelyről kiderül, hogy a távol-keleti írásjelre hasonlító bélyeg az egykori kőbányai téglagyár pecsétje volt; a gyár igazgatója 1868-ban egyébként Görgei Arthur egykori honvédtábornok volt. Látható Levente-tégla is, aminek az értékéből az sem von le semmit, hogy a „Küzdjünk a szebb jövőért” felirat minőségjelzője egy b-vel van írva. Győr gyárvárosából származik az a tégla, amelyre egy rigmust írtak: „nem lehet, de nem lehet a gyárvárosi jampecokkal kikukoricázni”, ennél egyszerűbb az, amelyiken ennyi áll: „Marika gyere reggelizni.” Kicsit nehezebb, mint egy papírlap, de a szükség nagy úr, ha az embernél csak agyag van, és mindenképpen a társával akar reggelizni. Egy másik tégla, amelyen különböző matematikai műveletek vannak, szintén azt példázza, hogy néha papír helyett csak agyag volt kéznél. A feliratok, jelek többsége jól beazonosítható, de akadnak rejtélyes szövegek, ábrák is. Erre példa az a „CEB” feliratú tégla, amelyet az igazgatónő sokáig Esterházynak gondolt, de kiderült, hogy nem más, mint Comes Edmundus Batthyáni, ami Írottkő sziklába vésett birtokhatárt jelző neve. Bár a téglák származási helye legtöbbször kideríthető, vannak elég nagy kavarodások, főleg a Balatonnál, itt ugyanis minden logika és ismeret csődöt mond. Ennek oka az, hogy a nyaralókhoz felhasznált téglát a tulajdonosok sok esetben lakhelyükről hozatták, így lehet egy csopaki házban szegedi vagy soproni bélyeges tégla is.
Az igazgatónő egyébként valóban szenvedélyes hőfokon beszél a jelölt téglákról, és ezt meg is lehet éretni, hiszen azok a hétköznapok művészi alkotásai. A kiállítással éppen ennek a kevéssé ismert, sokszor lenézett mesterségnek szeretnék a szépségeit bemutatni. Talán nem tűnik túlzásnak, de azt hiszem, ez a cél minden tekintetben megvalósult.