„Vidéken több a helyzet, a lehetőség”
Kriston Vízi József etnográfus, a Kecskeméti Katona József Múzeum kultúraközvetítője
MúzeumCafé 49.
Kriston Vízi József 2012-ben kapta meg a Podmaniczky-díjat, azt a kitüntetést, amit azok között osztanak ki, akik különösen sokat tesznek épített és természeti környezetünk, kulturális örökségünk védelmében. Nem volt meglepő a díjazása, hiszen ha végignézünk etnográfuspályáján, akkor egyértelműen látjuk, hogy valóban erőn felül dolgozott a Kárpát-medence játékkultúrájának megóvásáért és megismertetéséért, valamint különféle kulturális intézmények népszerűsítéséért. Kriston Vízi József az ország számos városában dolgozott, de bárhol is járt, mindenhol otthagyta a keze nyomát jelentős kiállítások, szakmai és civilszerveződések, egyesületek, konferenciák vagy éppen hiánypótló kötetek, publikációk formájában. A vele készült beszélgetés során kísérletet tettünk színes és szerteágazó pályájának felgöngyölítésére a debreceni egyetemi évektől kezdve a dombóvári időszakon át egészen a jelenig, a kecskeméti Katona József Múzeumig, ahol a múzeum kultúraközvetítőjeként dolgozik.
Milyen szellemi közegben nőtt fel? Hogyan befolyásolta a pályaválasztását, hogy gyerekként sok vidéki helyen is megfordult?
Terézvárosi fiúként mindig nagy öröm volt kiszabadulni a fővárosi közegből, és hol az apai, hol az anyai rokonságnál nyaralni. Már gyerekként is két nagyon eltérő kultúrában, a posztbányász és a valamikori sváb-magyar kisnemesi közegben is otthonosan mozogtam. Azt gondolom, a sokféle kultúra nemcsak rugalmassá, hanem odafigyelőbbé is tett.
Hogyan került Debrecenbe?
Budapestre jelentkeztem, de itt a magyar–népművelés szakosokkal Dunát lehetett rekeszteni, ezért átirányítottak Debrecenbe.
Pontosan tudta, hogy ez a szak az ön iránya? Nem érdekelte más?
Elvetemült verselőként és öntelt novellistaként határozottan éreztem, hogy a magyar szak az irányom. De kezdettől fogva megvolt bennem a nyüzsgő-mozgó, népművelő attitűd is: például az OTI könyvtárában az egyetem előtt az ott működő irodalmi színpad előadásaiban is részt vettem. Sok mindent megtanultunk ott az együttgondolkodásról.
Milyen volt a debreceni egyetemi élet?
Rengeteget tanultunk egymástól, igazi csapatként éltük a mindennapjainkat az orvosi, az agrár- és az egyéb szakosokkal. Az első két év után azonban beláttam, hogy a magyar szak mégsem nekem való. Gunda Béla Bevezetés a folklórba című előadásának hatására kezdtem el a néprajzzal foglalkozni. Szellemi építkezés volt ez az időszak: rengeteget olvastunk, a tanárok pedig folyamatosan motiváltak minket, hogy sok időt töltsünk az egyetem falain kívül is, hogy megkóstoljuk a valóságot. Az egyetem tehát nemcsak szakmailag volt fontos, hanem azért is, mert a professzoraink valóban törődtek velünk.
1978-ban Játék és szórakozás Hegyközben című szakdolgozatával zárta az egyetemet. Honnan jött az ötlet, hogy a játékkultúrával foglalkozzon?
Amikor a Hegyközben kellett kutatnunk, felülvizsgálnunk a harmincas években készített felméréseket, feltűnt, hogy a régi anyagokban mennyire nincsen jelen a játék, a társas élet, a szórakozás, így adódott a lehetőség, hogy ebben a témakörben kutakodjam. Kínlódtam az első változat megírásával, nem is voltam vele elégedett, hiszen túlságosan teoretikus volt a sok terepanyag ellenére. Később a miskolci múzeum igazgatója javasolta, hogy dolgozzam át a szöveget közérthetőbb formába, ami kihívás volt, de megérte a fáradságot, hiszen így felfigyeltek erre a munkára.
Tiszaújvárosban kezdte a pályáját, majd Egerbe került.
Tiszaújvárosban nem pusztán egy múzeumot működtettem, hanem megtanultam, hogyan lehet csapatban dolgozni, illetve hogy miként lehet szélesebb látószöggel tekinteni a múzeumi világra. Az ottani múzeum nyitottabbá tett, de hamar rájöttem, hogy ez a pozíció bizony nem nekem való. Szerencsére ekkor hívtak a Dobó István Múzeumba, ami szintén meghatározó volt szakmailag: itt tanultam meg a gyűjteménygondozást, a tájházak működtetését és a szakmák közötti együttműködés lehetőségeit.
Tizenhat évig dolgozott a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban. Jól érzem, hogy ez volt az a helyszín, ahol a játékkultúrához való vonzalma igazán kibontakozhatott?
Amikor megtudtam, hogy létezik játékmúzeum, éreztem, hogy előbb-utóbb itt kell dolgoznom. Azonnal mentem, amikor hívtak. Ráadásul hamar kiderült, hogy nemcsak játékkal lehet itt foglalkozni, hiszen ez a műhely a hazai nemezművészet fellegvára is volt.
Azt mondta akkor, hogy a múzeumot „a nemezezés mellett a népi sportjátékok központjává” akarják tenni. Ez mennyiben valósult meg?
Igen, ez sikerült. Igyekeztünk következetesek lenni: évről évre találkozókat szerveztünk, egy időben Szegeddel és Szolnokkal is közös programokat vittünk, voltak konferenciák, bemutatók, kutatások. Tudatos munkamegosztásban, csapatban dolgoztunk. Éreztük, hogy a játékkultúránk egy olyan örökség, amit óvnunk kell.
Milyen volt az akkori kultúrafogyasztó közönség Kecskeméten? Mennyire lehetett aktivizálni őket?
A Kecskemét nyújtotta kulturális lehetőségek szenzációsak voltak: akkor jött létre a Naiv Művészeti Múzeum, a Rajzfilmstúdió, a Kerámia Stúdió. Az intézmények köré szép számú közönség szerveződött, akik nyitottak voltak mindenre. Még Budapestről is rendszeresen lejártak a kecskeméti kiállításokra. Pezsgés és nyüzsgés volt. Ez ma már nincs, a nagy kínálat mintha megszokottá vált volna. A városban azonban még ma is van potenciál. Főleg rajtunk múlik, hogy azt sikerül-e kibontani.
Kecskemétről 2000-ben Budapestre, a Néprajzi Múzeumba vezetett az útja.
Nem találtam igazán haza Budapestre, annak ellenére, hogy a főigazgatóval úgy gondoltuk, jól tudunk majd együtt dolgozni. Rövid volt az idő arra, hogy ez a közös munka igazán kibontakozhasson, hiszen rá kellett jönnöm, hogy a fővárosban megváltoztak a körülmények: a politika jobban átitatta a mindennapokat, emellett pedig nem lehetett elmenni.
Emiatt ment el inkább iskolai könyvtárosnak?
A Néprajzi Múzeum után valóban könyvtárosként dolgoztam a tisztviselőtelepi iskolában. Ez kényszerpályának tűnhet, de valójában sokat profitáltam belőle. Teljesen megváltozott a szemléletem, mikor megláttam a múzeumpedagógiai világ másik oldalát is: megismertem a gyerekeket, megtudtam, hogy mi kell nekik, hogy milyen módon lehet velük hatékonyan kommunikálni. Tisztítótűz volt számomra ez az időszak, ami ha nem történik meg, akkor talán elveszem a süllyesztőben. Szintén ez volt az a korszak, amikor megjött a bátorságom a publikáláshoz: a korábbi munkáimat átválogattam, újakat írtam hozzájuk, összegeztem az addigi pályámat. A miskolciak lehetőséget adtak egy önálló kötet megírására is. Ezután kerültem Nyíregyházára, ahol múzeumi kultúraközvetítőként dolgoztam: a Jósa András Múzeum rég elfeledett képét kellett megerősítenem, láthatóvá tennem, hogy a helyieknek újra kedvük legyen birtokba venni a múzeumot.
Ezután pedig Dombóvár következett.
Érdekes történet az ottani: a Helytörténeti Gyűjteményt egy civilszervezet hozta létre a kétezres évek elején. Néhány évvel később eldöntötték, hogy fizetnek egy múzeumi szakembert. Egy véletlen során kerültem a múzeum élére: a feleségemmel éppen Dombóváron jártunk, beszéltünk a civilszervezet vezetőivel és az önkormányzattal, így vetődött fel, hogy én kerüljek a gyűjteményt gondozó és bemutató múzeum élére.
Az akkori nyilatkozataiból az derül ki, hogy komplex program volt a fejében: Dombóvár és a környék népművészetének ápolása, a vasutasság történetiségének óvása, az épületek védelme. Volt-e lehetősége ennek a széles körű programnak a megvalósítására?
A lehetőségek megvoltak, és a szükséges társak is nyitottak voltak a kezdeményezéseimre. Az áfész vezetőjével közösen szerveztük a kistérségek bemutatóit, a helyi cukrászmesterrel a Rákóczi-desszertünnepet. 2010-ben egy hároméves konstrukcióban kulturális közfoglalkoztatottakat is kaptunk, olyan gyakorlott munkatársakat, akik részt vettek a szakmai munkában. Ez a támogatás azonban 2012 végén abbamaradt, utána gyakorlatilag nem volt sem anyagi forrás, sem utánpótlás, ez pedig erőteljesen visszarántotta a munkát.
Egy helyen még azt is mondta, hogy tervei szerint „Dombóvárt nem követi újabb állomás”. Maradt volna, ha nem jelentkeznek ezek az akadályok?
El tudtam volna képzelni, hogy ott fejezem be a pályámat. Azonban nemcsak anyagi akadályokkal kellett számolni, hanem az új városvezetés diktátumaival is. Nem néztek partnernek. 2009-ben például nyertünk egy csaknem ötvenmilliós TIOP-pályázatot, ami azonban feláldoztatott a helyi politikai csatározások oltárán. A társadalmi „hőmérőm” sajnos nem jól működött: azt hittem, hogy mindezek ellenére is lehet még továbbra is határozott, sokak számára el- és befogadható szakmaiságot vinni a múzeumban.
Majd eljött az a bizonyos utolsó öt hónap, amikor egyáltalán nem fizettek a munkájáért.
Ez is az ellehetetlenítés része volt, ezért is gondoltam, hogy nem érdemes tovább folytatni. De nem csak anyagi okai voltak a távozásomnak, az akkor zajló intézményi elbizonytalanítással sem tudtam mit kezdeni. Pedig nem szerettem volna elhagyni a múzeumot, sokat lobbiztunk a hatóságoknál, hogy a különböző szervezetek intézményeinek is ítéljenek meg fenntartói támogatást. Egy idő után azonban beláttam, hogy mennem kell. A Katona József Múzeum már előző évben is kezet nyújtott, akkor még kicsit halogattam a választ, de februárban igent mondtam.
Jelenleg ott is kultúraközvetítőként dolgozik. Mit csinál tulajdonképpen egy múzeumi kultúraközvetítő?
Próbál minél inkább képben lenni, látni, hogy mi történik a háza táján. A Katona József Múzeum küldetését, programját igyekszem a nyilvánosság elé tárni, ami látszólag közhelyes feladat, azonban a kifelé való kommunikáció nem mindig egyszerű.
Eddigi pályáján sokféle intézményben és számos pozícióban megfordult. Milyen benyomásai vannak a vidéki múzeumi helyzetről?
Vidéken is nehéz, de bizonyos szempontból sokkal jobb a helyzet, mint a fővárosban. Emberarcúbb a munka: a kollégákkal könnyebb együtt dolgozni, a közönséggel is egyszerűbb találkozni. Vidéken több a helyzet, a lehetőség, és sokkal közvetlenebb az egész múzeumi munka. Persze nem lehet itt sem általánosítani, például megfigyelhető, hogy a dunántúli régióban nehezebb kialakítani tartós együttműködéseket, a kelet-magyarországi részen viszont nincsenek meg ezek a görcsök.
Számos egyesület, szervezet alapítója és tagja, konferenciákat, beszélgetéseket is szép számmal szervezett. Kívülről úgy látszik, hogy szinte erőn felül dolgozott a magyar múzeumi világ ügyének előmozdításáért.
Az én esetemben mindig meghatározó volt a közösséghez való tartozás, illetve a közösségszervezés. Ez a pályám korai szakaszában gyökerezik. Felelősséget érzek ezek iránt a közösségek iránt, ugyanakkor nagyon sokat kaptam is tőlük: életem bizonyos szakaszában fontos fogódzók voltak, előre vittek, lökést adtak a további lépésekhez.
Egy éve van hátra a nyugdíjig. Milyen tervei vannak?
A Beszélő köntös nyomában című kiállítást szeretném végigvinni, jól működtetni annak fájdalmas lebontásáig, majd megírni a történetét. Van még egy adósságom Dombóvár felé is: elkészíteni Gömöry József tanár emlékkötetét. A TIT Kulturális Örökség Szakosztályának, illetve a Pulszky Társaság andragógia tagozatának a munkájában is aktív szerepet vállalok: ideje lesz végiggondolni ezt a szakmát is, felmutatni az eredményeit, amiket aztán majd vissza lehet csöpögtetni a múzeumi életbe.
Kriston Vízi József 1953-ban született Budapesten. Egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte, 1978-ban Játék és szórakozás Hegyközben címmel írta a szakdolgozatát. Dolgozott múzeumokban Tiszaújvárosban, Egerben, Kecskeméten, Budapesten és Dombóváron. Jelenleg a kecskeméti Katona József Múzeum kultúraközvetítője. Tagja az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának és a Közép-európai Club Pannonia Egyesületnek. Egyik alapítója a Pulszky Társaságnak, a Kecskemét-Aomori Baráti Körnek és a Kecskeméti Rotary Clubnak. Egyebek mellett a Kiss Áron-emlékérem, a Népművelésért miniszteri díj, a Pro Ludo díj és a Podmaniczky-díj birtokosa. Fontosabb kötetei: Közös nyelven Ungon, Berken; Homo Ludens Hungaricus; Szalmabáb a kerékpáron; Kő, papír, olló.