Világörökség rangjára emelkedhet a limes

Hajnóczi Gyula 1987-ben elsőként tette közzé Pannónia római romjai címmel a magyarországi római kori építészet emlékeit. Könyve bevezetőjében leírja: a tudományos igényű összegzés mellett azt is célul tűzte ki, hogy választ adjon arra a kérdésre, hogy „mi maradt meg napjainkra ebből az építészeti kultúrából tárgyi mivoltában, hogyan sáfárkodunk értékeivel”, és „nem utolsósorban milyen lehetőségeket rejt magában a műemlékállományunknak ez a kétségtelenül legpatinásabb csoportja, amely szellemileg is, anyagilag is még kiaknázatlan”. A könyv a római kori műemlékek helyreállításának és bemutatásának vitathatatlanul termékeny és eredményes időszakát zárta le. Jelen írás szerzője olykor résztvevője, néha csak szemlélője volt annak a folyamatnak, amely a magyarországi római kori emlékek helyreállítása és múzeumi hasznosítása terén az elmúlt harmincöt évben történt.

A Hajnóczi által számba vett sikereket felidézve elég csak az 1960-as évekkel kezdődő korszak legkiemelkedőbb, nemzetközi figyelmet is kivívó példáit említeni. Aquincum polgárvárosának romterületén a rehabilitáció többéves kampánya lezárult, és befejeződtek a légiótábor feltárt maradványainak helyreállítási munkái is, amelynek során Óbuda városképe az antik városelőd tucatnyi újonnan feltárt építészeti emlékével gazdagodott. Gorsium az 1960-ban kezdődött és tervszerűen, folyamatosan végzett feltárási és helyreállítási munkák nyomán ekkorra az ország legkiterjedtebb és egyik leglátogatottabb romterülete lett. A két város mellé népszerűségben és ismertségben hamarosan csatlakozott Baláca, a római kori villagazdaság épületegyüttesének élményszerű bemutatásával. A sikerben nagy szerepük volt a műemléki bemutatásra is gondot fordító régészeknek: Póczy Klárának, Fitz Jenőnek és Palágyi Sylviának csakúgy, mint a műemléki tervezést végző építészeknek: Hajnóczi Gyulának, Vladár Ágnesnek, Istvánfi Gyulának és Ágostházy Lászlónak. Az említett nagy léptékű munkák mellett kisebb, de jelentőségükben ugyancsak fontos műemléki munkák zajlottak a Borostyán út mentén is. Szombathelyen megújult a Járdányi–Paulovics Romkert, és ebben az időszakban készült el első megfogalmazásában a savariai Iseum bemutatása is. Sopron a városkapu bemutatásával, Zalalövő a Borostyán út mellett feltárt késő római kori épület műemléki konzerválásával gazdagodott. A limes mentén is születtek új helyreállítások: egyebek mellett Intercisa erődjének egy része ekkor vált látogathatóvá, a Dunakanyar több katonai létesítménye, őrtornyok és kis erődök újultak meg a műemléki helyreállítás után. Nem is lehet itt és most mind számba venni a könyvben bemutatott több mint félszáz római emléket.

A Hajnóczi által összeállított szemle látványosan szembesítette a szakembereket, majd hamarosan a döntéshozók és a fenntartók egy részét is hazánk római kori emlékeinek gazdagságával. Egybefüggően maradtak ránk fallal körülvett római városok háztömbjei, fórumok, szentélyek, fürdők, amfiteátrumok, falusias települések, birtokközpontok épületei, az utak mellett katonai táborok, őrtornyok maradványai, a Kr. u. 1. század közepétől a 4. századig tartó időszak felbecsülhetetlen értékű építészeti maradványai. Ez az építészeti együttes egyes elemeiben, de összességében is egyedi örökségi értéket képvisel. Megjegyzendő, hogy a római kori műemlékállomány mind tulajdoni, mind pedig fenntartói szempontból már akkor is meglehetősen változatos képet mutatott. A kiemelt jelentőségű emlékek tulajdonosa a magyar állam volt, így például Aquincum polgárvárosa, Gorsium és Baláca esetében. Egyes emlékek azonban megyei vagy városi önkormányzatok tulajdonában álltak, például a soproni és a szombathelyi római kori emlékek nagy része. A fenntartás szempontjából az állami tulajdonból ki nem adható emlékek is általában a megyei vagy a megyei jogú város önkormányzatához tartoztak. Nem mutatott egységes képet a helyreállított emlékek funkciója sem. A nagyobb jelentőséggel bíró és nagyobb területtel rendelkező bemutatóhelyek múzeumi funkcióban, kiállítóhelyként működtek, és a megyei múzeumi szervezetbe tagozódtak be. A kisebb, helyi jelentőségű romok a városokban azonban inkább közparki látványosságként, a beépítetlen területeken pedig kirándulási célpontként szolgáltak, sokszor hivatalos intézményi felügyelet vagy gondoskodás nélkül.

A bürokratikus tarkaság ellenére, elsősorban a múzeumi hálózathoz tartozó emlékek esetében ott, ahol a szakmai vezetés és a fenntartói törekvések találkoztak, látványos fejlődés indult meg az emlékek hasznosítása területén a nyolcvanas évek végétől, és Hajnóczi Gyula reménye, hogy műve a római kori emlékek jobb kiaknázását szolgálja, lassanként beteljesülni látszott. Ez sokszor független volt a helyreállított emlékek kiterjedésétől és jelentőségétől, de szoros kapcsolatot mutatott a szakmai és a fenntartói felelősség tudatával. Emellett nem tagadható, hogy a helyreállított római kori emlékek hasznosításában, a romterületek felértékelődésének folyamatában fontos szerepet játszottak a rendszerváltást követően megjelenő civilszervezetek, baráti körök és alapítványok. Elsőként 1989-ben a gorsiumi feltárásokat és a bemutatást támogató Pro Gorsio Alapítvány jött létre, amelynek tevékenysége a nehéz időszakokban ma is kisegíti a romterületet működtető múzeumot. Ezt követte az Aquincumi Baráti Kör magalakulása és a Pro Aquinco Alapítvány létrehozása 1991-ben. Az előbbi szervezet az Aquincumi Múzeum közművelődési munkáját segíti, míg az alapítvány az aquincumi kutatásokat és azok eredményeinek közzétételét támogatja mind a mai napig. Nem sokáig váratott magára a Balácáért Alapítvány bejegyzése sem. Az 1992-ben a Veszprém Megyei Önkormányzat, Veszprém városa, a megyei múzeum, valamint magánszemélyek felajánlása nyomán létrejött szervezet csaknem két évtizeden keresztül volt támasza a balácai kutatásnak, helyreállításnak és az ottani kulturális programoknak. Az antik kultúra emlékeinek gondozását és a Scarbantia Régészeti Park létrehozását tűzte ki célul alapításakor, 1992-ben a Scarbantia Társaság. A római kori Sopron baráti köre néhány év múlva létrehozta a Scarbantia Régészeti Park Alapítványt, amely a mai napig feladatának tekinti Sopron régészeti műemlékeinek fenntartását, kutatását, azok idegenforgalmi hasznosítását, valamint a kutatási eredmények publikálását. A kilencvenes évek elején létrejött civilszervezetek munkája kiegészítette (illetve, sajnos, néha helyettesítette) a fenntartói gondoskodást, támogatások elnyerésével, pályázati részvétellel, ezáltal kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé, fenntarthatóbbá vált a romkertek, romegyüttesek működése. A civil társulásoknak vitathatatlanul kiemelt jelentőségük volt a frissen helyreállított műemlékeknek a korábbinál élénkebb, mozgalmasabb hasznosításában, az értékek hatékonyabb közvetítésében. Működésük legfontosabb hozadéka azonban olyan közösségek létrehozása volt, amelyek a római települések területén vagy azok közelében élőkben a római örökséghez tartozás tudatát felébresztette és ébren tartotta. A baráti körök, alapítványok így könnyebben találtak hangot és kapcsolatot a hagyományőrző egyesületekkel. Közülük ki kell emelni a szinte elsőként alakult, váci illetőségű Familia Gladiatoria hagyományőrző egyesületet, amelynek nagy szerepe volt az Aquincum Baráti Kör létesítésében, és máig kitartóan segíti annak működését.

Az intézményi formában működő kiállítóhelyek hasznosításában a megváltozott finanszírozási lehetőségek és a kötetlenebb működési formák hatására lassanként megindult az átalakulás. A korábbi passzív bemutatóhelyeken, ahol addig csak információs táblák és egyes esetekben hagyományos kiállítások várták a látogatókat, megjelentek a múzeumpedagógiai programok, a tematikus rendezvények, az interaktív élményt nyújtó kézműves foglalkozások. Volt mire támaszkodni, hiszen léteztek korábbi próbálkozások is. Gorsiumban és Aquincumban már a hatvanas években megjelent a Floralia, a római tavaszünnep programjának előzménye, bár akkor még nem vált rendszeressé. Az aquincumi polgárvárosi amfiteátrumban színházi előadásokat rendeztek, és emlékezetes marad a szombathelyi Iseum operabemutatója is. A nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézmények jól hasznosították a nyugati tapasztalatokat és példákat is. A korszak szenzációját jelentették a xanteni régészeti park és a kempteni szentélykörzet rekonstrukciói, amelyekhez speciális interaktív programok is kapcsolódtak. Ezek mellett számos saját kreatív ötlet alapján alakították ki az intézmények az évente rendszeresen megrendezett programjaikat, amelyekre a közönség számíthatott.

A helyreállított, hiteles régészeti örökségi színhelyek kínálata igyekezett megfelelni a múzeumokkal szemben támasztott új elvárásoknak és igényeknek. Megjelentek a tematikus régészeti parkoknak megfelelő programelemek (szituációs játékok, kosztümös vezetések, beöltözős játékok, életmód-bemutatók stb.), és a korábban romkert vagy romterület, esetleg szabadtéri múzeum meghatározást több helyen a „régészeti park” kifejezés váltotta fel (Scarbantia Régészeti Park, Gorsium Szabadtéri Múzeum és Régészeti Park). De nemcsak a nagy, országos hírű római emlékhelyek területén voltak rendezvények, hamarosan a kisebb települések vagy településrészek, amelyek rendelkeztek helyreállított római maradvánnyal, ha nem is múzeumi funkcióban, de ugyancsak megrendezték a maguk római ünnepét. Így például Aquincum közelében Békásmegyer-Ófalu tart ilyen ünnepet, de korábban Nagytétény is rendszeresen szervezett programot Ókori nap címmel a camponai római katonai tábor területén.

A római építészeti emlékek nemcsak a közművelődés hiteles örökségi helyszíneiként váltak egyre népszerűbbekké, hanem felismerték szerepüket az idegenforgalomban is. A turisztikai vonzerőt jelentő római kori emlékekről újabb összefoglalás készült 1995-ben Itinerarium Hungaricum, Pannonia Hungarica Antiqua címmel, Hajnóczi Gyula és Mezős Tamás szerkesztésében. A röviden csak Itinerariumként ismertté vált útikönyv a magyarországi római kori emlékek leírását, azok jelentőségét, feltárásuk történetét, valamint elérhetőségüket közli. Ráadásul az ebben a kötetben szereplő emlékek listája a korábbi összefoglalóhoz képest kibővült: szerepelnek benne már az új helyreállítások is, mint például Scarbantia fóruma (építész Sedlmayr János, 1991), a fertőrákosi Mithras-szentély rekonstrukciója (építész Vladár Ágnes, 1992). Emellett Aquincum polgárvárosa, Gorsium és Baláca területén, ha kisebb ütemben is, de ugyancsak folytatódtak a feltárások és a helyreállítások.

Az útikönyvben együtt megjelenő, a római kori emlékeket bemutató kiállítóhelyek hamarosan közös programokat szerveztek, megszületett az összefogás gondolata. A kilencvenes évek közepétől csaknem tíz éven át az Aquincumi Múzeum tavaszi szezonnyitó ünnepségein a provinciabéli bemutatóhelyek és a római kori emlékeket gondozó múzeumok közösen mutatták be az érdeklődőknek és a sajtó képviselőinek éves programjaikat. Ezeket igyekeztek úgy összeállítani, hogy változatosak legyenek, és a kiállítóhelyek jellegét tükrözzék. Így Aquincumban a katonaság, Gorsiumban a vallás és a színház, Balácán a római életmód kapott nagyobb hangsúlyt, de mellettük a szentendrei Ferenczy Múzeum, a szombathelyi Savaria Múzeum, a Soproni Múzeum, a tatai Kuny Domokos Múzeum és a Paksi Városi Múzeum is rendszeres szereplője volt a sajtótájékoztatóknak. Az összefogás és a közös fellépés legfontosabb eseményeként értékelhetjük azt az együttműködési programot, amelyet a Gazdasági Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma jogelődjei írtak ki 2000-ben azzal a céllal, hogy a turizmus szempontjából kiemelkedő római kori emlékeket bemutató múzeumok közösen alakítsák és fejlesszék megjelenésüket a kulturális piacon (divatos kifejezéssel élve: marketingtevékenységüket), valamint további erőfeszítéseket tegyenek a látogatóbarát környezet megteremtésére, továbbfejlesztésére. Az Utazás a római kori Pannóniában címet viselő pályázat megvalósításában hat megyei múzeumi szervezet (Veszprém, Fejér, Baranya, Vas, Pest, Győr-Moson-Sopron) és a BTM Aquincumi Múzeuma vett részt. A 2001 és 2003 között megvalósult projektben új, vonzó programok születtek, létrejött egy egységes arculatú, valamennyi résztvevőt megjelenítő, négynyelvű leporelló, valamint a közös honlap. Sajnos a projekt futamideje után elmaradt a további forrás, a honlapot már nem volt, aki gondozza, s a látványossá tett rendezvények pénzügyi utánpótlása is megszűnt.

A múzeumi funkciójú római kori építészeti emlékek köré szerveződő, a római kultúrát és életmódot bemutató múzeumpedagógiai foglalkozások bizonyos interaktív elemei, a rendezvények, programok, történelmi játékok kipróbált eseményei időről időre ki is kerültek a romkertek, a régészeti parkok zárt területéről. A 2000-ben – három évtizedes szünet után – Szombathelyen újra megrendezett, és máig is minden évben megtartott Savaria Történeti Karnevállal hazánkban is létrejött és rendszeressé vált egy egész várost átfogó, hagyományosan a római kort népszerűsítő történelmi fesztivál műfaja. A többnapos, a városvezetés bevonásával és támogatásával szervezett fesztivál ugyanakkor a városképben megjelenő római emlékeket is fokozottan a figyelem középpontjába állította.

A nyolcvanas évek végétől az ezredfordulóig tartó időszak kiemelkedő nemzetközi sikert is hozott a római kori emlékeknek: Pécs-Sopianae 4. századi ókeresztény temetője a maga 16 helyszínével az UNESCO Világörökség része lett. Az eseményt többéves feltárási és helyreállítási munka előzte meg, amelynek eredményeképpen megnyílt az egységes szakmai szempontok alapján helyreállított Cella Septichora és a környezetében lévő sírkamrák. Az egyedülálló római kori építészeti és – falfestményei révén – képzőművészeti együtteshez hasonló emlékek csak Rómában, illetve a mediterrán világ néhány más pontján maradtak ránk. Első római kori világörökségi helyszínünk azonban más tekintetben is újdonságként szolgált: a több bemutatási helyszínt magában foglaló múzeumi kiállítóhelyeket ugyanis egyetlen önálló gazdasági vállalkozás üzemelteti, a Pécs (Sopianae) Örökség Nonprofit Kft.

Csakhogy a sikerek közben is telt-múlt az idő, és az 1960-as, 1980-as évek igényeinek megfelelően helyreállított romterületeken, muzeális kiállítóhelyeken az ezredfordulót követően egyre inkább észrevehetőbbé váltak a kezdődő elöregedés jelei, sőt egyes helyeken a korábbi helyreállítások pusztulása, a maradványok ismételt „romosodása”. A folyamat több okra is visszavezethető. Első helyen kell említenünk, hogy éghajlatunkon a fedél nélkül álló emlékek – még rendszeres gondozás, karbantartás mellett is – időről időre részleges, nagyobb időközönként pedig teljes felújításra szorulnak. Részleges felújításra került sor a közelmúltban például a gorsiumi nymphaeum esetében, vagy éppen napjainkban zajlik az aquincumi peristyl udvar oszlopainak felújítása. Ezek egyszeri, nem tervezett folyamatba illeszkedő munkák, amelyek esetleges pályázati vagy rendkívüli pénzügyi segítségnek köszönhetők. Ugyanakkor a gorsiumi épületmaradványok egy része és a védőépületek azonnali felújítást igényelnének, Balácán egyebek mellett szükség lenne a tető javítására, Aquincumban indokolt a régi kiállítási épület egészének rehabilitációja és a romterület falmaradványainak szinte teljes megújítása. A mú-zeumi funkcióban lévő maradványok állapotának szinten tartása jogilag talán igen (tulajdonos, kezelő és fenntartó van), de pénzügyileg nem megoldott.

Itt tennünk kell egy kis kitérőt. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy még rosszabb a helyzetük a nem múzeumi funkcióban lévő, városi közterületeken álló római kori emlékeknek. Az őrizetlen közparkokban álló, jelentős közpénzzel felújított-bemutatott romok körüli parkrész gondozását ellátó – általában kertészeti – cégek nem rendelkeznek a romkarbantartás jogosítványával, így ennek a feladatnak az ellátása rendszerint elmarad. Pedig egyre nagyobb szükség lenne rá, hiszen a graffitieltávolítás, az őrzés hiánya következtében történő szándékos pusztítás nyomainak eltüntetése szinte napi feladatot róna a gondozókra. Ezekben az esetekben el kellene gondolkozni azon, hogyha rangos városi parkjainkat (például Budapesten a Szent István parkot, a Károlyi kertet) és játszótereink többségét bekerítve védjük, sőt őriztetjük, azaz értékként kezeljük, akkor miért nem illeti meg ez az egyedi építészeti értékeket, örökségünket jelentő, számottevő közpénzzel felújított és bemutatott római kori emlékeket. Ezek többsége a fővárosban (Óbudán) védtelen, így ki van téve a szándékos rombolásnak.

De térjünk vissza a múzeumi funkcióban lévő régészeti parkjainkhoz, bemutatóhelyeinkhez. „Újraromosodásukért” az időjárási viszonyokon kívül az egyre intenzívebb hasznosítást is okolhatjuk, amely a hatvanas–nyolcvanas években felújított romterületeken a kilencvenes évekre hirtelen megnövelte a látogatók számát. Ráadásul a látogatószám – egyébként igen dicséretes, és a múzeumoktól egyre inkább elvárt – növekedése azonban nem volt általános és egyenletes, hanem egy-egy programhoz köthetően szinte lökésszerűen alakult. A korábban a szemlélődésre, magányos felfedezésre, legfeljebb vezetővel történő csoportos látogatásra felkészült, és ennek megfelelő infrastruktúrával rendelkező romterületek amortizációja felgyorsult, hiszen nem ilyen jellegű használatra és ekkora látogatószám kiszolgálására épültek. A sokszor több ezer főt vonzó programok valódi kapacitásukon felül vették igénybe a romterületeket. A korszerű és megfelelő kapacitású infrastruktúra hiánya nemcsak a szociális helyiségek meglétére, azok mennyiségére és színvonalára vonatkozik, hanem a parkolók, a közönségfogadó terek, a múzeumi boltok és büfék kiépítésére, valamint a romterületek tekintetében sokszor nehezen teljesíthető akadálymentes közlekedésre is. Római kori bemutatóhelyeink ezeknek az elvárásoknak jelenleg csak igen kis mértékben felelnek meg.

Miután a már helyreállított emlékek folyamatos karbantartásán túl a felújításukra, infrastrukturális fejlesztésükre alig volt lehetőség, nem maradt más, mint az „előre menekülés”, a megpályázható források igénybevétele. A kevés hazai pályázaton (elsősorban az NKA jöhetett szóba) a lelőhelyek további részeinek feltárására és újabb helyreállításokra lehetett támogatást szerezni. Az újabb és újabb területek bevonása a bemutatásba azonban nem segített az alapproblémán, az infrastrukturális hiányokon és a romterületek romló állagán. Az egyre kevesebb pénzből végzett, egyre kisebb mértékű helyreállítások – amelyek tudományos hozadéka a velük járó régészeti feltárások következtében természetesen nem elhanyagolható –, valljuk be, nem szolgálták a romterületek már korábban is sokszor kritikus állapotának javulását. Az infrastrukturális hiányosságok és az emlékek romló állapota visszahatott a hasznosításra is. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy 2010-ben Gorsiumban évtizedes hagyomány szakadt meg: elmaradt a Floralia, a Balácáért Alapítvány megszűnésével pedig a balácai programok legfontosabb alappillére dőlt ki. Beszédesek a Nefmi 2010. és 2011. évi muzeológiai szakfelügyeleti vizsgálataiból származó látogatószámok is, amelyek azt mutatják, hogy a turisták által frekventált területen fekvő római emlékeket (Pécs, Aquincum) látogatták a legtöbben, mintegy 40-50 ezer fő. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy Pécs ókeresztény emlékei és az Aquincumi Múzeum egész évben nyitva állnak, míg a római maradványokat bemutató romkertek, régészeti parkok túlnyomó többsége csak szezonálisan látogatható. A fenti példákon túl egyedül Gorsium látogatottsága tízezres nagyságrendű, a kiállítóhelyek többsége nem éri el ezt a számot. Figyelemre méltó a fertőrákosi Mithraeum, amely néhány év alatt a tízszeresére növelte látogatottságát. A kiállítóhelyet szerződéssel, gazdasági alapon üzemeltették, és látogatását egy Fertő tó körüli nemzetközi turistaútvonalba illesztették.

A fertőrákosi és a pécsi példa is mutatja, hogy bizonyos átalakulás megkezdődött a romterületek fenntartói, üzemeltetői körében is. Megjelent a szerződéses üzemeltető (Fertőrákos), a nonprofit kft. (Pécs ókeresztény emlékei), az alapítvány (Scarbantia Régészeti Park) és legutóbb a magántulajdon is (Dunakeszi kikötőerőd). Míg a múzeumi keretek között működő kiállítóhelyek döntően nem önállóan gazdálkodó intézmények, ez utóbbi szervezetek érdekeltek a gazdaságos működtetésben. Természetesen ez csak abban az esetben tekinthető értékelhető előnynek, ha párosul az értékek megóvásának igényével is.

Ezen a ponton ismét tennék egy kis kitérőt. Az antik kultúra kedvelőit évek óta lázban tartja a Carnuntumi Régészeti Park (Der Archäologische Park Carnuntum), amelyik 2006 óta évről évre újabb és újabb élményekkel várja látogatóit. Az infrastrukturális beruházások mellett római házrekonstrukciók, legutóbb pedig egy fürdőépület felépítése és korhű berendezése hozzák közelebb a római időszak mindennapjait a látogatók számára. Az élménypark építése, amelyet bár szakmai fenntartások fogadtak, 2011-ben nagy sikerrel fejeződött be. Látogatóinak száma 2010-ben 150 ezer fő volt, és a jövőben évenkénti állandó növekedést várnak nemcsak Ausztriából, hanem a környező országokból is. A fejlesztés öt éve alatt 26 millió eurót áldoztak a régészeti parkra (ez kb. 7,7 milliárd forintnak felel meg). Ekkora összeget talán az elmúlt tíz évben összesen nem költöttünk a hazai római kori emlékeinkre. A parkot egy gazdasági társaság üzemelteti, amely azonban állami támogatásban is részesül. A régészeti parkot ma a térség egyik legnagyobb munkaerő-foglalkoztatójaként tartják számon, működése nemcsak turisztikai, hanem gazdasági érdek is. A beruházás politikai és gazdasági döntés volt, amely a római emlékeket a turisztikai iparág központjává tette.

A carnuntumihoz hasonló léptékű és indíttatású beruházásra itthon még minden bizonnyal várni kell, a továbblépés irányai azonban már az elmúlt időszakban megmutatkoztak. Elsőként kell említenünk az európai uniós finanszírozású regionális fejlesztési programokat, amelyek az attrakció, a turisztikai vonzerő mellett lehetőséget biztosítanak az infrastrukturális fejlesztések számára is. A pályázatok nyerteseinek ugyanakkor biztosítaniuk kell a megvalósult projektelemek működtetését legalább öt éven keresztül. Ez egyfajta biztosíték – még ha rövid távú is – arra, hogy a fejlesztés utáni állapot legalább időlegesen megmaradjon. Aki már megtapasztalta, tudja, hogy nem könnyű és a hazai bürokratikus környezetben sokszor kockázatos is végigvinni az uniós projektet, nincs azonban más alternatíva. Felismerve ezt, a római emlékeket bemutató kiállítóhelyek gazdái közül többen sikerrel pályáztak uniós forrásokra. Az elnyert forrásokból nemcsak új létesítmények születnek, hanem a beruházások érintik a korábbi helyreállítások felújítását, az infrastruktúra-fejlesztéseket, valamint a hasznosítást is. Nemrég adták át a szombathelyi Iseum (nem minden szakmai vita nélkül) újrafogalmazott rekonstrukcióját (lásd MúzeumCafé 25. – A szerk.), amelyet látogatóközpont és múzeumi kiállítótér is kiegészít. Befejezés előtt áll az Aquincumi Múzeum Pannonia Provincia Programja, amelyik egyebek között új bejárati egységgel, kiállítótérrel és egy római lakóépület berendezett rekonstrukciójával gazdagítja a múzeum kínálatát. Hamarosan megújul a Gorsium Szabadtéri Múzeum és Régészeti Park számos eleme, a többi között új közönségfogadó épület, kiállítóterek létesülnek, és megújulnak a romkerti bemutatóhelyek is. Uniós forrásból készül el a balácai villa mozaikpadlójának másolata is (lásd MúzeumCafé 27. – A szerk.), valamint további bemutatóhellyel gazdagodik a villagazdaság.

Egyedülálló lehetőséget jelenthet a limes menti római kori emlékek megőrzése szempontjából a dunai limes UNESCO világörökségi helyszínné nyilvánítása. A nevezéshez szükséges előmunkálatokat és a nevezési dokumentációt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal koordinálásával és közreműködésével, valamint Visy Zsolt szakmai irányításával végezték, és a pályázatot 2012 januárjában nyújtották be. A dokumentum elkészítését többéves adatgyűjtő, feltáró és lelőhely-felderítő, egyeztető munka előzte meg, ami számos tudományos eredményt is hozott. A nevezési dokumentáció 121, a Duna mentén található római kori lelőhely adatait tartalmazza. Többségük feltáratlan, alig kéttucatnyi közülük a látható, helyreállított emlék. Önmagában már ez az adat is jelzi, hogy milyen gazdagok vagyunk a római kori örökség tekintetében, de azt is, hogy ez az örökség még jórészt kiaknázatlan. Olyan lelőhelyek várnak bemutatásra, mint Brigetio (Szőny/Komárom), ahol a polgári településrész módszeres feltárása évek óta kitartóan folyik. A feltárt épületmaradványok helyszíni bemutatására azonban egyelőre nincs lehetőség. Az épületek belső dekorációját jelentő, kiemelkedő minőségű falfestményeket a komáromi Klapka György Múzeum őrzi (lásd MúzeumCafé 27. – A szerk.). A nevezési folyamat során vált régészeti örökségi bemutató hellyé Lussonium (Dunakömlőd/Paks) erődje. A katonai létesítmény teljes feltárása azonban még sok munkát igényel. A nevezésre való felkészülés folyamata önmagában is népszerűsítette a római emlékeket. Kiadványok sora készült, így A ripa Pannonica Magyarországon vagy a terjedelmesebb Vezető a római limes Világörökségre jelölt magyarországi helyszínein című sorozatok, amelyek egyenként mutatják be a legfontosabb örökségi helyszíneket, történetüket, legszebb leleteiket.

A világörökségi nevezés további hozadéka – a tudományos eredmények, a helyszínek bővülése mellett –, hogy újból megszületett az összefogás igénye a római emlékek népszerűsítéséért. A 2010-ben létrejött Magyar Limes Szövetség célkitűzései között szerepel a többi között egy kulturális útvonal kiépítése és működtetése, az ismeretterjesztés, valamint közös pályázatok és fejlesztési programok kidolgozása. Sem az uniós források, sem a világörökségi rang, sem pedig bármely civilszervezet támogatása nem helyettesítheti azonban a tulajdonosi, fenntartói gondoskodást. A magyarországi római emlékeknek erre van most a legnagyobb szükségük!