Félrevezeti-e a látogatót a helyreállított pécsi ókeresztény sírkamrák jelenlegi bemutatása?
MúzeumCafé 2.
Visy Zsolt régészprofesszor, Pécsi Tudományegyetem
A régebbi és újabb kutatások eredményeként hihetetlen részletességgel bontakozott ki az ókeresztény temető korábban csak sejtett gazdagsága. Lényegesen bővült a középkori beépítettségéről alkotott kép is, amely jelentős adalék Pécs Árpád-kori és későbbi története számára. Érthető igényként merült fel tehát az építészeti és temetkezési maradványok lehető legnagyobb mértékben való megőrzése és bemutatása. Ez nem történt meg az elvárható mértékben.
Műemléki szempontból egyre megy, hogy az adott örökségi elem milyen anyagból készült és hogy milyen mértékben terjed ki felszín alá és fölé. E szempontok sérültek, mivel több föld-anyagú műemléket elbontottak. A műemlékeket hitelesen, eredeti környezetükbe illeszkedően, vagy azt visszaidéző módon kell bemutatni, hiszen onnan kiragadva, vagy azt felszámolva elvesztik eredeti környezetükkel való kapcsolatrendszerüket. Épületek esetén különösen fontos a korabeli felszíni viszonyok, szintek megtartása, vagy legalább érzékeltetése. Ez az elv is megsérült, így esetenként körülményes magyarázkodásra kényszerülnek a tárlatvezetők.
A munka során több műemlék sérült, vagy elpusztult, vesztett műemléki hitelességéből és értékéből. Néha nem sikerült a korszerű műemléki bemutatási elveknek megfelelő megoldást megtalálni. Ez baj, hiszen nem egy nagyáruház építése során előkerült emlék kapkodó biztosítása volt a feladat, hanem egy műemléki együttes védőtető alatti, minél színvonalasabb bemutatása, amit csak a statikai biztonság befolyásolhat, és ha több emlék egymásfölöttisége miatt választani kell köztük. A védőépületet és annak közlekedő-szintjeit úgy kell kialakítani, hogy alkalmazkodjanak a műemléki maradványokhoz. A feltárási eredmények folyamatosan rendelkezésre álltak, 2006 áprilisától pedig a teljes anyag – publikált formában is – ismertté vált, így érthetetlen és elfogadhatatlan ezek esetenkénti figyelmen kívül hagyása.
A hibák jegyzéke már megjelent, így itt csak a legfontosabbakat sorolom. A cella septichora másfél méteres szintkülönbséget áthidaló bejárati lépcsősorának egyik részét elbontották, másik része egy támfal mögé került, belső rétegei megsérültek. Az épület megmaradt falai eredetileg mind a föld alatt voltak, tehát a geológiai homokrétegek eltávolítása a külső oldalon azt a hamis látszatot kelti, mintha ezek a római korban a felszín fölé magasodó falak lettek volna. A Péter és Pál sírkamra kriptalejáratához tartozó két kis faldarab eltűnt, holott ezek tették érthetővé a lejutás mikéntjét. A bejárati folyosó szintje túl mélyre került, eltüntette az összes római sírt, az Árpád-kori településmaradványokat (Pécs talán legkorábbi települése!) és a középkori vár délkeleti kapujához vezető híd cölöpnyomait. A közlekedési járda lefedi az oktogonális sírkamra bejárati oszlopcsarnokát és bejáratát, a cella septichora római járószintje homokszórással lett láthatatlanná téve. A hibák részben kijavíthatók, ezt mielőbb meg is kell tenni. Bízzunk benne, hogy végül nem a sértett hiúság, hanem a műemlék iránti alázat győz!
Fejérdy Tamás, az ICOMOS alelnöke
A pécsi, azaz a Sopianae-i ókeresztény nekropolisz – úgyis, mint világörökség helyszín – bemutatása, látogathatósága tekintetében minőségi változás, előrelépés történt. Ezen belül is két elemet érdemes hangsúlyozni: a Cella Septichora láthatósága, bejárhatósága, és a sírkamrák jelentős részének egyetlen bejárási útvonalra való felfűzése. Ez utóbbival két dolgot sikerült elérni: az egymástól elszigetelt „földalatti létesítmények” képe helyett felismerhetővé válik az egykori nekropolisz, másrészt jobban szervezhető és ellenőrizhető a sírkamrák bejárása.
Ennek a szép, logikus és időszerű programnak a megvalósítása már a munka során is számos nehézséggel járt a helyszín adottságai miatt, másrészt a kötött EU támogatási szabályokat sem volt könnyű összehangolni a meglepetéseket tartogató műemléhelyreállítással. Valóban maradt vissza néhány „tökéletesítendő részlet”, de összességében inkább örülök az eredménynek, tudva azt, hogy az idő és a költségvetési keretek szorításában majdhogynem csodaszámba megy, amit sikerült elérni. Gyorsan meg is cáfolva magamat: jobb is lehetett volna az eredmény, és egyes pontjain talán lehet is. Mire gondolok? A Cella Septichora – különleges formáját leszámítva – „elmaradt a várakozástól”, hiszen valószínűleg befejezetlen, falkép-díszítések nélküli épület volt. Itt azonban más értékek másfajta kezelése volt a cél: az eredeti szintviszonyok, a földalatti és földfeletti részek, a belső és a külső felületek eltérő láthatósága, lenyomatok, illetve rétegek (padló-habarcs), a földlépcső kevésbé látványos (?), de annál értékesebb elemeinek megőrzése és bemutatása, valamint az eltérő korokból (ókor, középkor) származó maradványok viszonyát rögzítő régészeti feltárási eredmények konzerváló bemutatása. Ezeket a munka folyamatában kellett úgy beilleszteni, hogy az eredeti fejlesztési program is megvalósulhasson…
Az ókeresztény emlékek közös megközelítését szolgáló, új bejárat felől bevezető folyosó járószintje bizony átgázolt egy-két falmaradványon, ami elkerülhetetlen volt, s amelyek érzékeltetése (a padlóburkolatban, a falon) elviselne további finomításokat.
Jómagam a Cella Septichora környezetében érzékelem a legtöbb befejezetlenséget, főként a követhető-értelmezhető bemutatásnál. Az épületmaradvány jelentős része föld alatt volt, így a karéjos falak hátoldala nem volt látható. A délnyugati karéjok és a védőépület fala közötti szegmensben hiányzik a legjobban az a fajta bemutatás, amelyből az egykori „földalattiság”, a középkori részletek (árokmetszet) és az antik építmény viszonya jól látható és megérthető lenne. Ez esetben a körül-láthatóság, horribile dictu, az esetleges körül-járhatóság jelentősen rontaná a megértést, és technikai, konzerválási értelemben is szükségtelen. Egyáltalán, a római kori járószint határozottabb megjelenítése, az emlékek és környezetük itt még megfogható kapcsolatainak (le- és bejáratok, sírok) valós konzerválása olyan lehetőségek, amelyek egyben kötelezettséget is jelentenek. Másképp fogalmazva: a kiváló múzeumi bemutatás (mert szerintem az!) maga is többet érne, ha a helyszínt nem egyszerűen egy múzeumi térnek, hanem elsősorban „eredeti régészeti-műemléki helyszínnek” megfelelően kezelnénk.