Zarándoklás Aba-Novák képeihez
MúzeumCafé 5.
Művészek, műítészek, műgyűjtők és műkedvelők sereglenek a cívis-városba, mióta megnyílt a Modern és Kortárs Művészeti Központban a Pablo Picassóhoz fűződő legenda nyomán „barbár zseninek” nevezett Aba-Novák Vilmos retrospektív tárlata. Jönnek a fővárosból, vidékről, a határokon túlról, és a helyszín többszörös szenzációt ígér.
A MODEM az ország keleti régiójának legnagyobb és legmodernebb kultúrcentrumának számít szakmai berkekben. Teljes második emeletének 1300 négyzetméteres alapterületét most közel ezer négyzetméternyi vendégfallal tagolták kisebb egységekre, amelyekben helyet kaphatott nemcsak Aba-Novák egykori műterme, hanem az 1937-es párizsi világkiállítás méretarányosan rekonstruált magyar pavilonja is a francia-magyar kulturális kapcsolatokat pertraktáló pannóval, amelyért a festő megkapta a nagydíjat, és amely a zsűri elnökét, a világhíres festőt a szájhagyomány szerint az ominózus felkiáltásra ragadtatta.
„Minden idők legdrágább magyar tárlata” – hallhatjuk a reklám-ízű szlogent, ami a négymilliárd forintot meghaladó biztosítási összegre utal. Pedig a puszta tények is önmagukért beszélnek. A Magyar Nemzeti Galéria 1962-es bemutatója óta nem volt a szándékosan mellőzött művésznek számottevő kiállítása. Most viszont öt országból (talján, lett, litván, szlovák és magyar földről) több mint hetven helyről, köz- és magángyűjteményekből érkezett a több száz remekmű. Az ügyszeretetével egyenes arányban szerény örökös és unoka – Kováts Kristóf mérnök –, valamint a kimeríthetetlen munkabírású kurátor – Molnos Péter művészettörténész –, illetve a befogadó intézményt vezető Gulyás Gábor összefogásából nemcsak a családi hagyatékban őrzött és eddig még nyilvánosságot nem kapott rajzok kerültek a falakra (a fényérzékeny lapokat oltalmazó, speciális múzeumi üvegek mögé), hanem sikerült megszerezni New Yorkból, a City College archívumából a festő 1935-ös amerikai útján színes filmre vett munkamódszerét is, amely film nemcsak hazai, hanem világviszonylatban is kuriózum.
Egy régi mondás szerint „az ördög a részletekben rejlik”. Nekem már az első teremben, a húszas évek elejéről származó, árkádiai atmoszférát árasztó, ámde mégis szobrászi erővel konstruált akt-kompozíciók között sem Szőnyi István hatása jutott az eszembe, hanem Michelangelo már-már férfiasan atlétikus Sybillái a sixtusi kápolna mennyezetfreskójáról. Ebből pedig azt a következtetést vontam le, hogy Aba-Novák ezekkel az olajképekkel valóban megelőlegezte magának és „kiérdemelte” azt a későbbi, római ösztöndíjat, amelyet 1928-ban megkapott. A méreteiben és kisugárzásában egyaránt monumentális vonulat éles ellentéteként kellemesen lepett meg az intim benyílóban a Mene, tekel, ufarszin ótestamantumi címadású, 1925-ös rézkarcának eredeti nyomólemeze, amely bizonyítja, hogy milyen tehetséges tanítványa volt a főiskolán annak az Olgyai Viktornak, aki 1921-től a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének első elnöke lett.
Miközben az 1925-ös esztendő terméséből a Fésülködés és a Kató a nyugágyban magántulajdonból való, illetve A művész és felesége Magyar Nemzeti Galériából kölcsönzött vásznai előtt álltam, Kováts Kristóf szavai csengtek a fülemben: „A nagyanyám kezdetben egy nagyon szép, vörös hajú modellje volt csupán Aba-Nováknak, akit aztán annyira megszeretett, hogy feleségül vette. Markáns profilja később sokszor feltűnik a képeken, annyira áthatotta egész piktúráját.” Szíven ütött viszont egy halkan hozzáfűzött megjegyzése is: „A lányom régi vágya, hogy visszaszerezze családunk tulajdonába dédanyja privát kollekcióba került portréját, de egyelőre ehhez nem jöttek össze az anyagi feltételek.”
És ekkor eszembe jutott Aba-Novák korai halálának évében elkészült budai műteremházuk, amelyen mintha valamiféle átok ült volna. Megrendelője nem élvezhette, hiszen a beköltözéskor már csak csontsoványra fogyott árnyéka volt néhai önmagának, özvegye és leánya sem lakhatott benne a második világháborús pusztítástól a rendszerváltásig, csak az újjáépítésére felvett kamatokat törleszthették kamatostól, meg a másnak kiutalt bérlemény rendszeres renoválásait finanszírozhatták kötelező módon. Mégis, amikor végre visszakapták, percig sem volt kétséges a művész leánya – Aba-Novák Judit művészettörténész – és családostól lakótelepi otthonában élő Kristóf fia számára, hogy felajánlják az eladásából származó értékének felét – húszmillió forintot – a Szegedi Aba-Novák Közalapítványnak, a szegedi Hősök Kapuján évtizedeken át mészréteg alá rejtett Aba-Novák-freskó helyreállítására.
Persze, volt kitől örökölni a nagyvonalúságot, mert hálás visszaemlékezések tucatjai bizonyítják: Aba-Novák akadémiai festőtanárként úgy tudta segíteni a háttérből a rászoruló művészpalántákat, hogy tiszteletben tartotta azok érzékenységét és emberi méltóságát. Rajzokat vásárolt, vagy vásároltatott másokkal is tőlük, családi ebédre, vacsorára hívta meg őket, esetleg összehozta egy olajfesték-gyárossal, netán saját monumentális megrendeléseinek előkészítésébe és kivitelezésébe vonta be tehetséges famulusait, hogy azt érezhessék, a maguk erejéből dolgoztak meg a pénzért.
A továbbiakban csak találomra tallózva emelném ki például, hogy a New York-i benyílóban kislányának levélben elküldött rajza és apjához intézett köszöntő verse is látható: „Születésed napja van ma / Hozzád szállok gondolatba / Én itt vagyok te meg távol / A jó isten keze áldjon”. Az itáliai részlegben engem az ismert, nagy festmények helyett elsősorban az olasz vázlatfüzet helyszíni ceruzarajzai, lavírozott tusvázlatai érdekeltek, a „pózna és korlát fehér”, „falcsík okker”, „etruszk vörös falmező” és „egészen sötét zöld fák” feliratokkal a skicceken. Erdélyi létemre azt is csak most értettem meg igazán, hogyan tudta később, Budapesten annyira színhelyesen megfesteni nagybányai és csíkzsögödi benyomásait. Lám, a Csángó család rokkával 1935-ös papírlapján ceruzával feljegyezte, hogy a kályha ajtajában „égő tűz”, és „nagy kőlap van a tűzhelyen”. Még döbbenetesebb élmény volt viszontlátni ennek a műnek 1936-os tempera-kivitelezését 104 × 121 centiméteres méretben, amelyet annakidején egy európai vándortárlaton látott meg a lett fővárosban az ottani múzeum igazgatója, és rögtön meg is vásárolta intézménye számára. A Szovjetunió fennállása alatt több kísérlet is történt itthoni bemutatására – mindhiába. Most egyenesen Rigából, a Külföldi Művészetek Múzeumából érkezett Debrecenbe, és a sparherd tátott szájában izzó színekkel valóban ott lobognak a lángnyelvek. Ahogyan Kováts Kristóf mondta: „A csángó asszony alakja, vagy a falusi muzsikusok figurája annyira benne élt, hogy még a római legátus tagjai közé is odafestette őket, jól felismerhetően, magát is beleértve, amint szobrászként Liszt fejét faragja. Mert amint csak szerét ejthette, szívesen tekintett freskóiról is az utókorra.”
Aba-Novák, harmadszor
Hogy a debreceni kiállításnak köszönhetően-e, azt persze nem tudhatjuk, de tény: a Kieselbach Galéria idén májusi árverésén Aba-Novák Vilmos Olasz kikötő vitorlásokkal című 1930-as festménye új szerzői árverési csúcsot ért el: a MODEM katalógusában is reprodukált festményért a 15 millió forintos kikiáltási árról indult licit végén 38 millió forintnál koppant a kalapács (ami a jutalékokkal együtt 45,6 milliós vételárat jelent). Ugyanezen az aukción a festő hét évtizede lappangó, most előkerült Zsögödi udvar című vásznát 24 millió forintért ütötték le. A mostani siker előtt a festő képei közül korábban a Vurstli című 1930-as képért adták a legtöbbet, 36 millió forintot, 2005 októberében, és akkor is Kieselbach Galéria árverésén. (Martos)