Zöld tintával álmodik Vámos Miklós, író
MúzeumCafé 8.
Hogy milyen egy író, amikor nem ír? Tele van történetekkel, amelyek csak arra várnak, hogy papírra kerüljenek. Vámos Miklós most egy kis nyugalomra vágyik, azt mondja, izgalmas év elé néz, és egy kicsit rápihen. Azt ugyan nem árulta el, mi vár rá 2009-ben, arról viszont szívesen mesélt, hogy milyen volt gyerekként egy éjszakát tölteni a múmiák között, miért ír mindig zöld tintával, valamint hogy szerinte milyen lenne egy ideális irodalmi múzeum.
„a magyar múzeumok még mindig gyerekcipőben járnak az interaktivitást tekintetében a nyugat-európai intézményekhez képest. Amerikában a nagy múzeumoknak mindig van egy kifejezetten gyerekeknek szóló részlege is, az úgynevezett Hands on. Itt mindent ki lehet próbálni, kézbe venni, megtapintani. Nekem ez nagyon fontos, hiszek az érintésben, mint a tapasztalat egyik forrásában.”
Vajon egy jó történethez megfelelő helyszín-e egy múzeum? Vámos Miklós szerint igen, sőt rögtön arról mesél, hogy kisgyerekként elbújt a Szépművészeti Múzeum egyiptomi részlegében, hogy zárás után is a leletek közelében maradhasson. „A Délibáb utcában laktunk, ami nagyon közel van a Hősök teréhez, így szülői felügyelet nélkül is gyakran bóklásztam a Szépművészetiben és a Műcsarnokban. Kedvencem az előbbiben az egyiptomi részleg volt, borzongva figyeltem a múmiákat. Amikor megkérdeztem apámtól, hogy mik ezek, ő tréfásan annyit mondott, hogy a múmiák nappal alszanak, de éjjel megelevenednek. Aztán egyszer »bent felejtettem« magam, azaz elbújtam a teremőrök elől, a múzeumot pedig rám zárták. Szerencsére akkoriban még nem voltak érzékelős riasztóberendezések. Arról persze senki sem beszélt, hogy éjjel lekapcsolják a lámpákat. Majd megőrültem a félelemtől, de nem volt mit tenni, ki kellett várni sötétben a reggelt.”
Vámos Miklós azt mondja, mindig ez az éjszaka jut eszébe először, ha a múzeumok kerülnek szóba. A rossz élmény ellenére az író szenvedélyes múzeumlátogatóvá vált, olyannyira, hogy sokfelé ismerősként köszöntik őt a teremőrök. Megismerte a világ legnagyobb kiállítótereit is, és még mindig a több ezer éves leleteket nézi meg először. „Londonban, a British Múzeumban például látható annak a férfinak a holtteste, aki több ezer éve a Nílus partján halt meg, de a forró homok konzerválta a testét. Ugyanitt látható egy druida harcos is, akinek a teste annyira jó állapotban maradt fenn, hogy még a szempillái is épek.” Amikor arról kérdezem, hogy miért érdeklik ennyire az ókori leletek, először arról a borzongásról mesél, amit a látvány okoz. „Magam is sokat töprengtem ezen, úgy sejtem, hogy szüleim halála miatt alakult ez így. Mindketten súlyos betegségben, hosszas szenvedés után, csontig lesoványodva hunytak el.”
Amikor kedvenc múzeumairól kérdezem, a British mellett a Louvre-t említi, majd két, a magyar közönség előtt talán ismeretlen múzeumot, a Washingtonban található repüléstörténeti National Air and Space Múzeumot és a svéd Junibackent, amelyben a híres meseíró, Astrid Lindgren műveiből készítettek kiállítást. Vámos Miklós szerint ugyanis a magyar múzeumok még mindig gyerekcipőben járnak az interaktivitást tekintetében a nyugat-európai intézményekhez képest. „Amerikában a nagy múzeumoknak mindig van egy kifejezetten gyerekeknek szóló részlege is, az úgynevezett Hands on. Itt mindent ki lehet próbálni, kézbe venni, megtapintani. Nekem ez nagyon fontos, hiszek az érintésben, mint a tapasztalat egyik forrásában.”
Szerinte ez a probléma az irodalmi múzeumokkal is: a legtöbb ilyen kiállítóhelyen megelégszenek azzal, hogy a nagy alkotók személyes tárgyait vitrinbe teszik, ahelyett, hogy a művekre koncentrálnának. „Astrid Lindgren múzeumában megelevenednek a mesék: kisvasút viszi körbe a látogatókat a termeken, amelyek egy-egy történetet idéznek fel. A gyerekeket teljesen lenyűgözték a látottak, de mi, felnőttek sem unatkoztunk egy pillanatig sem.” Azt mondja, a szakembereknek el kellene utazniuk Svédországba, és ellesniük a technikai trükköket, mert ugyanilyen kiállítást lehetne készíteni akár az Egri csillagokból, vagy A Pál utcai fiúkból is. „Innen már csak egy lépés lenne egy Lázár Ervin múzeum” – teszi hozzá mosolyogva. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az írók személyes tárgyai ne lennének hatással rá. „Ha az ember kezébe veheti például Jókai Mór botját, ne csodálkozzon, ha úgy érzi, megszállja az ihlet. Az is kellemes időutazás lenne, ha írhatnék egy oldalt Kosztolányi Dezső írógépén, vagy írhatnék néhány sort a tollával.” Ez utóbbihoz rögtön hozzáteszi, hogy miként Kosztolányi, a hódolat jeléül ő is zöld tintával ír.
Azt azonban sajnálja, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum olyan keveset foglalkozik az élő irodalommal. Amikor az okokról faggatom, azt mondja, talán azért, mert nem bíznak eléggé a kortársakban. „Egy ilyen tárlatnak előfeltétele, hogy a közönség jól ismerje az adott szerző könyveit, s a helyszínek és más részletek láttán örvendezzen.” Pedig Vámos Miklós szerint, ha a kiállítás a művekből indulna ki, és nem az életrajzból, akár még az érdeklődést is fel lehetne kelteni az adott mű iránt. „Én például nem Ottlik Gézának csinálnék kiállítást, hanem az Iskola a határonnak. A látogatók megtudhatnák, milyen egyenruhát hordtak a fiúk, mit ettek reggelire, hogyan nézett ki az iskolai padjuk. Esetleg azt is, miket olvasott az írás közben Ottlik – így talán gusztust kapna a látogató a regény elolvasásához.” Vámos Miklós ezért, ha egy varázspálca segítségével megtehetné, létrehozná a magyar regények múzeumát, amelyben mindegyik könyv egy-egy szobát kapna, Az arany embertől a Jadwiga párnájáig.