Win-win-win
A Magyar Telekom múzeumtámogatási projektje
MúzeumCafé 45.
Win-win game-nek a világban azokat a projekteket nevezik, amelyekben minden résztvevő profitál az adott tevékenységből. A Magyar Telekom, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria tavalyi közös projektje első hallásra egyenesen win-win-winnek hangzott.
Örömmel értesülök mindenféle értelmes csapatépítő programról, jó tudni, hogy egyre több cég köti a vállalati közösségek erősítését valamilyen önmagában is hasznos tevékenységhez, hogy a csapatérzet játszóterek felújítása vagy ökoparkok rendbetétele során alakul ki. A Civil Licit aukció például ilyesmi projekteket kínál a vásárló cégeknek, és az egyik visszatérő licitálónk éppen a Magyar Telekom. Olyat viszont nem hallottam eddig, hogy az üzleti szféra a kultúrát válassza egy tréning területéül. Illetve de, de úgy, hogy együtt elmennek egy lakásszínházba, meghallgatnak egy koncertet, szóval hogy a kultúrafogyasztás élménye lesz egy csapat számára közösségformáló. Ezen a négy hónapon át tartó felsővezetői programon viszont a múzeumba járás direkt feladat volt, nem végcél, csak eszköz, tereptanulmány, jegyzetfüzettel kísért alapos szemlélődés. Kettős célja volt a negyven főt bekapcsoló programnak. Egyfelől a vezetők közti hatékonyabb kommunikáció, jobb kapcsolat és munkahelyi közeg kialakítása. Mindezek létrejöttének terepe pedig egy-egy rangos európai múzeum volt, hogy a megfigyelések alapján hasznosítható ötletek szülessenek az átalakulóban lévő Szépművészeti számára.
Eddig tehát win-win. A harmadik nyertes viszont a zsűri volt, amely egy egész délutánon át hallgatta a Nemzeti Galéria rögtönzött színpadán az egymást váltó prezentálókat. Én itt kapcsolódtam be, feladatom a folyamat koordinálása, az értékelések mederben tartása volt.
De mielőtt elmesélném, milyen volt a profin felépített elő-adásokat hallgatni – kifejezetten szórakoztató –, illetve hogy mennyire lepte meg a szakmai hallgatóságot a javaslatok lényeglátása – őszintén és nagyon –, kezdjük az elejétől.
Öt csapatot alkotott a negyven részt vevő felsővezető. Mindannyian jártak már múzeumban, de alapozásképpen múzeumpedagógiai órákra hívták őket, megismertették velük a magyar és a külföldi múzeumok legjobb gyakorlatait, szempontokat adtak egy helyhez, amit látogatóként ismertek, de azon eddig nem kellett gondolkodniuk, milyen eszközökkel operál egy ilyen intézmény. Úgyhogy mire első céltudatos és exkluzív útjukra indultak februárban – beléphettek a Szépművészeti látogatóktól elzárt területeire, a restaurátor-műhelyekbe és a raktárakba is –, már a múzeumok jövőjében motivált megfigyelőkként szemlélődtek. Egy-egy napot töltöttek ott márciusban, leginkább rengeteg kérdés megbeszélésével, a múzeumokról általában, a látogatói élmény mibenlétéről, célzottan a Szépművészeti történetéről és adottságairól. Hosszú nap volt, sok saját élmény megosztásával, így elindult a csoporttá szerveződés, és kezdett létrejönni a múzeumi kollégákkal is az a bizalmi viszony, amire majd később, a prezentációk kidolgozása során támaszkodhattak. A hallottak is mind segítették a résztvevőket, hogy el tudják kezdeni tágabb keretekben értelmezni a múzeumot mint jelenséget, helyet.
Ezután a tágabb keretek földrajzilag is beléptek: következett csapatonként egy-egy utazás öt jelentős múzeumi kultúrájú európai nagyvárosba. Madrid, London, Párizs, Amszterdam és Berlin – a prezentáláskor városneveken futottak a csapatok, a helyszíneken pedig frissen megújult, ötleteikkel példaértékű vagy rangjuk, múltjuk révén a Szépművészetinek is mintaként szolgáló múzeumokat néztek meg. A beszámolók alapján erős élményeket adtak ezek a látogatások, amiben szerepet játszhatott az is, hogy ezeket múzeumpedagógusok irányították, akik jó támpontokat adtak, és jó kérdéseket tettek fel. Minden helyszínen egy-egy fontos múzeumi szakember is találkozott a csapatokkal, mesélt szakterületének aktuális helyzetéről, napi gyakorlatról, távlati tervekről. Feltehetően művészeten edzettek is intenzívnek mondanák az élményt; a hallottakat, a látott kiállításokat, az extra figyelemmel átnézett shopfelépítést, büfékínálatot, jegykombinációkat, a ruhatárak elhelyezkedését. Úgyhogy hosszú beszélgetések zárták a napot, nemcsak az előzetes kérdések mentén, de százezer új észrevétel és téma irányában is.
Néhány héttel később egy nagy, közös és irányított brainstormingon találkoztak, amelyen minden csapat bemutatta, hol volt, miket tapasztalt, és mik tűntek számukra a legjobb ötleteknek. Így az összes résztvevő – és a múzeumi munkatársak is – kapott egy friss európai összképet a vezető múzeumok legjobb gyakorlataival.
Innen aztán már önállóan dolgoztak a csoportok, elkezdték kialakítani a koncepciójukat. Ilyenkor sok olyan zseniális ötlet kerül elő, ami annyira jó, hogy már alkalmazza is a múzeum, vagy már tudja, papíron szép, de a gyakorlatban nem működik. Így a vezető múzeumpedagógusaikkal „forró dróton” lévő tagok végül csak olyan elemeket hagytak a tervekben, amelyeket valóban sikerre lehet vinni itthon.
Már eddig is jól érzékelhető, ahogy a projekt minden szakaszában egyenértékű, de másfajta tudások segítették egymást, de itt például bejön egy olyan elem, ami az eltérő vállalati kultúrákból és gyakorlatból fakad. A Telekom ügyfélcentrikus szolgáltatócég, így teljes természetességgel döntötték el, hogy a már többszörösen szűrt terveket fókuszcsoport elé vigyék – ennek a múzeumi gyakorlatban nincs hagyománya, ami részben büdzsé kérdése is lehet. Mindenesetre a csapatok potenciális látogatókat hívtak össze többféle korosztályból, és vázolták nekik az elképzeléseiket, kérdezték őket múzeumba járási szokásaikról, emlékezetes kiállításokról, és tesztelték a konkrét ötleteket. Hogy teljes legyen a kör, egy csapat a dolgozókat kérdezte, számukra milyen az ideális múzeum és kiállítás. A dokumentált visszajelzésekből jól látszik, hogy elvben mindenki támogatja a nyitott, játékos irányt, de szinte az összes fókuszcsoport jelzi, hogy a látványos, vicces elemek arányára nagyon oda kell figyelni; azért ez egy múzeum, nem vidámpark. Vagy hogy nagyon jó a sok interaktív, okostelefonos ötlet, de korosztályi alapon ez kirekeszthet egy amúgy fontos közönséget. Sok meglévő múzeumi elemre is visszajelzések jöttek – a kombinált jegyekkel a stressz is jön, hogy mindent meg kell nézni, de másfél óránál van nagyjából a befogadás határa. Hogy az audioguide hangvétele lehetne színesebb, hogy egy átlagos látogató egyáltalán nem mer kérdezni a teremőröktől, vagy hogy több hirdetés kellene – holott a Szépművészeti kifejezetten aktívan kommunikál –, mert az elképesztő kulturális kínálatban nehéz meghallani, mit mond a múzeum.
Folyton hallani, hogy az emberek nem kíváncsiak a kultúrára, elszoktak a műveltségtől – üdítő volt olvasni, hogy a tematikus kiállítások kapcsán sokan hallgatnának kísérő előadásokat a korról, a művészekről, az összefüggésekről. Vissza-visszatérő szempont volt, amit persze tudunk: a gyerekkorban dől el, hogy később szívesen járunk-e múzeumba. (Ezt a Szépművészeti szuper gyerekprogramjait szervező múzeumpedagógusainak biztos jó volt olvasni.)
Tizenöt perc – az Andy Warhol szerint mindenkinek kijáró világhír idejét kapták a csapatok, hogy a szakmai zsűri előtt prezentálják az ötleteiket, hogyan lehet a Szépművészeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát vonzóbbá, látogatóbarátabbá tenni. Az utolsó három hétben ezt csiszolgatták a korábbi konzultációk és közönségtesztek figyelembevételével, kiválasztották, ki fog előadni, majd az érintettekre nézve egyöntetű izgatottsággal eljött május 21.
Az MNG vörösmárvány lépcsősora előtt egy hosszú asztalnál foglaltunk helyet heten: Szücs György, a Galéria tudományos főigazgató-helyettese, Káldy Mária, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatója, E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Tímár Andor, a MUSE Magyarország Művészeti Egyesület elnöke, Kővári András, a Brandtrend alapítója, Igaz Zoltán, az ING kommunikációs és marketing igazgatója és én. A csapatok külön asztaloknál készültek a megmérettetésre, a múzeumok kommunikációs munkatársai nézőként figyeltek. Rutinos előadók, épp a megfelelő pontig felhajtott ingujjak, jó zakók, motivációs beszédben való jártasság, csinos blúzok váltották egymást a pörgős előadásokban, amelyek után nekünk is limitált időnk volt kérdéseket feltenni.
Pár dolog már elsőre világos volt. Itt mindenki komolyan vette a feladatot. Az ötletek és előadásmódjuk tele van személyes hittel. Senki sem gondolja azt, hogy a piac működő valósága felől pár színes ötlettel most éppen életet lehel ebbe a fura, poros, félig kutató, félig régi festményeket bemutató intézménybe. Full respect, mondaná az angol, mert magyarul olyan merevnek hangzik, hogy teljes tisztelet, de valóban azt lehet érezni, hogy ez a negyven csapattag úgy hozza az ötleteit, hogy közben maximálisan érti a múzeum összetettségét, és respektálja az általa ellátott feladatokat. Ha nem is találtak volna ki semmi jót, már akkor is nyert ügy, hogy ennyi fanatikus múzeumhívő lett. De jókat találtak ki! Tematikus, vezetett túrákat, élményszámba menő különlegességeket, mint éjszaka a múzeumban, amit múmiával alvásként hirdetnének. Kiemelt fontosságúnak tartják, hogy minden, a látogatókkal érintkező munkatárs érezze, tudja, képviselje, hogy ő maga is a múzeumbrand hordozója. Ebben kifejezetten lehetett érezni, hogy itt két világ hat egymásra – a Telekomnáltényleg minden call centeres kolléga tudja, ő is része az ügyfél összbenyomásának. Az, hogy ezt beleépítették a javaslatok közé, nekik természetes, egy kulturális intézménynek még nem. Ott lehet, hogy a büszke munkatársakban van egy spontán brandképviselet, de tudatosan biztosan nincs karbantartva. Jegykombinációkat javasoltak étteremmel, állatkerttel közös programban kínálni a múzeumot családoknak. Képfelismerő okostelefonos guide-okat, termeken belül útvonalakat javasló applikációkat, amelyek rögtön időtartamot is mutatnak, hogy a néző kapacitása szerint tudjon választani. Látványtárat, üvegfalú restaurátor-műtermet, hogy a látogatók is nézhessék, hogyan zajlik a munka. Komplett oldalakat szenteltek annak, hogyan lehet minden egyes munkatársat bekapcsolni egy szervezet közös munkájába. Mítoszépítést javasoltak művek és művészek köré, kitalálták a kommunikációs támogatást is hozzá. A parkolástól az érzékszervekre ható élményekig, építészettől gyerekaktivitásig gondolták végig a múzeumokat. Formabontó, ritkán használható nagy dobásokra és a megújulás mindennapi gyakorlatára is hallottunk ötleteket. Az egyik csapat egy komplett filmet készített, amelyben Demcsák Zsuzsaként elevenedik meg a Lila ruhás nő, vezet át a termeken, és csak sorolja, sorolja az ötleteket. Az Amszterdam-csapat Rembrandt Éjjeli őrjáratának képével zárta az előadását – az alakok arcát a résztvevők arcára cserélte. Máskor ez soknak tűnhet, itt csak azt lehetett érezni, ezek a fiúk teljesen magukénak érzik ezt az ügyet.
Intenzív délután volt, sokat ámuldoztunk, nevettünk, hatódtunk meg. Mert milyen az, hogy egy kommunikációs cég fejlesztési vezetője csillogó szemmel magyarázza nekünk már percek óta a színpadról, hogy értsük meg, hát sehol a világon nem látni ilyen szép késő gótikus szárnyas-oltárt. Sem ilyen Ferenczyket. Hogy mások a hazavihető művészeti élmények melletti érvként már le is gyártattak néhány pólót festményekkel és fotókkal. Hogy az Amszterdam-csapat úgy is szeretné visszaadni azt a kulturális élményhurrikánt, hogy ehető virágokkal díszített holland tortácskákat süttetnek, és körbekínálják az előadásuk során. Hogy valaki, aki eddigi nyaralásain el-elment ugyan egy-egy múzeumba, most negyedévet azon gondolkodik, hogyan lehetne Dan Brown-os, kalandos tárlatvezetésként újrahasznosítani a Szépművészeti elleni 1983-as sajnálatos műkincsrablást. Az energia, amivel a Lila ruhás nő-film készült!
Szerencsére nem kellett rangsort felállítani, győzteseket hirdetni, csak értékelni. A zsűri idejének fele persze azzal ment el, hogy örültünk, milyen jó volt érezni ezt a lelkesedést, személyességet, profizmust. „Jobban látnak minket, mint mi magukat” – mondta Káldy Mária értékelésében elismerően már a színpadon. A jó ötletek sokaságából tizennégyet választott ki a múzeum szakmai vezetése, ezek megvalósítását már el is kezdték, és megkérdezték a csapattagokat, szeretnének-e részt venni a kidolgozásban. A társaság fele jelezte, hogy szívesen vesz részt a havi rendszerességű kidolgozási folyamatban. Még a prezentációkra készülés időszakában beszélgettem a programot kidolgozó telekomos HR-szakemberekkel: ők mesélték, a csapatmunkát persze minden résztvevő a saját tíz-tizenkét órás munkanapja mellett végzi.
Win-win-win helyzet, így kezdtem. Nyert a projekttel a múzeum, és vele nyert a vezetőit fejlesztő Telekom, nyertünk mi, akik a zsűri tagjaiként legszívesebben nem létező pontozótábláinkat emelgettük volna, mindig a tízesnél. A múzeumi szakemberek, akik átélhették, hogy a terület, ahol dolgoznak, amiben hisznek, ennyire felszabadítóan inspiráló tud lenni. De a legjobb nyeremény – nagy szavak, de hát így van –, hogy a művészet, a múzeumba járás, a megértés és felfedezés öröme nyert meg magának sok új embert. Hello dear all, welcome to the club!