„A hadtörténet kissé le van sajnálva”
Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese
MúzeumCafé 46.
Ha bárhol Hermann Róbert nevét emlegetik, még a laikusok számára is elsősorban az 1848–49-es forradalom és a szabadságharc hadtörténete kapcsolódik hozzá, a szakma képviselői pedig a téma és a korszak hadtörténetének kétségkívül legkiválóbb szakértőjét tisztelik benne. Töretlenül sikeres pályafutása a kívülálló számára elképzelhetetlenül sok és kitartó munka eredménye. Tevékenysége rendkívül szerteágazó: múzeumi szakember, publicista, szerkesztő, gyűjtő. Emellett elképesztő mennyiségű cikk, tanulmány, önálló kötet szerzője. Díjak sora jelzi, hogy munkásságát a legmagasabb szinten is elismerik. Írásai kivételes módon ötvözik a legszigorúbb szakmaiságot és az ismeretek szórakoztató átadását, egyszerre tudományosak, pontosak, élvezetesek és érdekesek. Az általa rendezett kiállítások, a múzeumi munka területén is ez a kettősség jellemzi, ami nem sokak esetében mondható el. Egy ilyen életpálya áttekintése rengeteg érdekességet, meglepő momentumokat tartogat még az őt ismerő olvasók számára is.
– Nem is tudom, mi a pontos pozíciód most.
Én igazából nem a múzeumban vagyok. 1987-ben kerültem ide, akkor végeztem az ELTE-n, és a Hadtörténeti Intézet Hadtörténeti Kutató Osztályán lettem segédmunkatárs. Aztán folyamatosan léptem elő. Itt többfajta átszervezés volt, de maga az intézet elég hosszú ideig volt a fő munkahelyem, az összintézményen, a Hadtörténeti Intézet és Múzeumon belül. 2000-ben lettem az intézet igazgatója, 2003-ban kerültem Bécsbe a múzeum hadtörténeti levéltári kirendeltségébe, ahol kirendeltségvezető voltam, úgy, hogy volt egy darab beosztottam: egyikünk vezető volt, a másikunk vezetőhelyettes. Amikor hazajöttem, 2008-tól a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőségi igazgatója lettem. Ja igen, 2001-ben voltam fél évig az egész intézménynek, a múzeumnak és az intézetnek a megbízott főigazgatója is. Amikor Szakály Sándor elment a Duna Televízióba, és Holló tábornok még nem jött meg, abban az átmeneti időszakban én voltam az „átmeneti kabát”. 2010-ben, amikor az előző főigazgató elment, attól kezdve az utódja nem főigazgató nálunk, hanem parancsnok, azóta én a parancsnok tudományos helyettese vagyok. Nem tudományos parancsnokhelyettes, mert nem vagyok katona, hanem a parancsnok tudományos helyettese. Az összintézmény igazgatója parancsnok, a múzeumnak igazgatója van, az intézetnek és a levéltárnak is. Jelenleg nincsen múzeumigazgató, csak megbízott.
– Hogy kerültél a pályára?
Székesfehérváron végeztem az általános iskolát és a gimnáziumot. Nagyjából hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel szeretnék foglalkozni. Körülbelül az általános iskola végére körvonalazódott, hogy valamiféle tudományos pályáról lenne szó, és hetedikes voltam, amikor eldöntöttem, hogy a szabadságharccal.
– Térjünk vissza a gimnáziumhoz. A történelem érdekelt, mégis angol tagozatos voltál.
Igen, és sajnálom is, hogy nem törődtem többet az angollal. Az olvasás jól megy, a beszédet többé-kevésbé megértem, de magam nem nagyon beszélek. Negyedikben országos középiskolai tanulmányi versenyen első helyezett voltam történelemből, ez majdnem automatikus egyetemi felvételit jelentett, persze magyar szakra még felvételizni kellett, de ez akkor már nem jelentett nehézséget. Ezután jött egy év sorkatonaság, ami tanulságos volt; utána az ember más szemmel nézte a világot, érzékelte, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. 1982-től jártam az ELTE-re, egy évig voltam magyar–történelem szakos, utána leadtam a magyart, a nyelvészet borzalmai elől menekültem el. Egy évig voltam történelem–filozófia szakos, de onnan is elmenekültem. Rájöttem, hogy nem nekem való. Akkor még Unger Mátyás volt a dékánhelyettes, és lehetett olyat csinálni, hogy az ember a történelmen belül specializálódik, akár korszakra, akár szakterületre, és akkor nagyjából másfél szaknak megfelelő óraszámban történelmet tanultam. Nem volt könnyű, mert bizonyos tanszékeken nem volt semmiféle hadtörténelmi oktatás. Az ókornál még volt, Kertész tanár úrnak köszönhetően, a kora újkornál is többé-kevésbé, de a 19. századnál már nem. Tehát például Szabad György előadásai 1848 augusztusánál véget értek, és azután 1849 októberétől folytatódtak. Az első nagy mesterem Katona Tamás volt, akivel már leveleztünk a katonaság alatt; 1979-ben jelent meg Az aradi vértanúk című könyve, és utána is több hasonló forráskiadványa. Láttam, hogy ez az ember úgy gondolkodik, ahogy én szeretnék, úgy látja a dolgokat, ahogy én magam is látni vélem. Volt egy speckollja az Eötvös Kollégiumban, ’48-as források elemzése. Én nem voltam ugyan kollégista, hanem albérletben laktam, de másodévtől jártam ide, ahol Pelyach Pista, Kurucz Gyuri, Pál József – akiből később irodalomtörténész lett – és Wild Robi, aki most német kisebbségi önkormányzati ügyekkel foglalkozik, voltak a csoportban többek között. Nagyon jó társaság volt. Az is önmagában nagy élmény volt, hogy Katona Tamás mindig azzal kezdte, hogy előkapott egy lila címkés Fortuna pezsgőt, és azt megittuk szeminá-rium közben. Aztán egy idő után már két üveggel, három üveggel, satöbbi… Ő egy merőben másfajta szemléletet képviselt, mint amivel az egyetemen találkoztam. Sokkal lazább volt, de ugyanakkor látszott, hogy óriási műveltséggel rendelkezik, hihetetlenül jó előadó, nagyon jó analógiákat tudott mondani – az egyik kedvencem, amikor Pelyach Pista megkérdezte tőle, hogy hogy is van a Görgei–Damjanich viszony, Damjanich a végén mintha elhidegült volna Görgeitől. Erre Katona Tamás azt mondta, hogy Damjanichot sem a cirmos nagy eszéért szeretjük. El is határoztam, hogy megpróbálom hozzá írni a szakdolgozatomat, ami aztán meg is történt. A témája a feldunai hadsereg és a politikai-katonai vezetés kapcsolata a téli hadjárat időszakában volt. Harmadévben kezdtem el járni Urbán Aladárhoz, akkor volt téma a 18–19. század. Érdekes dolog volt, hogy 1848 egyik legnagyobb tudora egyetemes történetet oktat. Soha nem oktatott 1848-at az egyetemen, mindig azt mondta, hogy az neki a háztáji. Volt egy nagyon jó történet, negyedévben hirdetett egy speckollt A mozgó határ az Egyesült Államok történetében címmel, amire egyedül én jelentkeztem. Ő akkor írta a nagydoktoriját Batthyány Lajos miniszterelnökségéről, és mondtam neki, hogy tanár úr, volna egy tisztességtelen ajánlatom, hozok még egy embert, de akkor ne ez legyen a téma, hanem Batthyány. (Pelyach Pistára gondoltam.) Aladár pedig azt mondta: „Az ajánlat tényleg tisztességtelen, de tetszik, és elfogadom.” Azt hiszem, mi voltunk az egyedüliek, akiknek ha nem is „törvényesen”, hanem titokban, de 1848-as szemináriumot tartott. Ő lett azután a másik nagy mesterem, tőle egészen másokat lehetett megtanulni, mint Tamástól. Nála néha éreztem azt, hogy nagyon is hajlamos retorikai eszközökre váltani a történeti problémákat. Aladárnál ez soha nem volt jellemző, ő mindig nagyon precíz volt, soha nem hagyott elvarratlan szálakat, vagy ha talált ilyet, akkor jelezte, hogy itt megáll a tudomány, mert nincs forrás. Eleinte mindkettőjüknek odaadtam az összes munkámat elolvasni, és ezt nagyon becsületesen meg is csinálták, tehát elmondhatom, hogy két igazán jó tanárom volt. Sőt Katona Tamás még azt is megcsinálta, hogy – a kezdet kezdeténél a némettel nem álltam valami jól, és főleg a zsinórírás olvasása külön nehézséget jelentett – ha találtam valami iratot, amiről mondtam neki, hogy szerintem érdekes, de nem tudom elolvasni, akkor beült velem a levéltárba, és lediktálta. Kevesen mondhatják el, hogy a szakdolgozati vezetőjük ilyet csinált volna. Tehát nagyon nagy szerencsém volt a tanáraimmal.
– És hogyan kerültél a Hadtörténetibe?
1985-től már foglalkoztatott, hogyan lehet ide bekerülni, ide akartam jönni, hadtörténettel akartam foglalkozni. R. Várkonyi Ágnes akkor lett a Közép- és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék vezetője, és ő innen az intézetből hívott egy csomó külsős előadót szemináriumot tartani kimondottan hadtörténeti témákból, mivel az egyetemen ilyen jellegű oktatás nem nagyon folyt. Ez nagyon nagy dolog volt, nagylelkű gesztus, tudva, hogy az egyetemen nem az a jellemző – főleg manapság –, hogy beengedik a külsősöket. Akkor gyakorlatilag mindenkivel találkoztam a Hadtörténeti Intézetből, például Zachar Jóskának voltam egyszemélyes szemináriumi hallgatója. Volt egy nagy közös szeminárium, amit Rázsó, Nagy László, Perjés, Zachar tartott, 16–18. századi dolgokról, de jártam Perjéshez külön is, 16. századi hadművészet szemináriumra, de jártam a 20. századdal foglalkozó szakemberekhez is, és 1986-tól már jelentek meg írásaim a Hadtörténelmi Közleményekben (az 1986/2. számban mindjárt három is). Zachar Jóskának nagyon hálás vagyok, akkor ő volt a főszerkesztő, és sokat segítette a fiatalokat. 1987-ben Dombrády Lóránd szólt nekem, hogy úgy néz ki, Bona Gábor kimegy Bécsbe hadilevéltári kiküldöttnek, és volna-e kedvem eljönni 1848-asnak. Tehát a sors a tenyerén hordozott. Így azután 1987. szeptember 1-jén kezdtem el a Hadtörténeti Intézetben dolgozni – és rögtön az elején feljelentettek. Írtam Tóth Gyula kötetéről egy recenziót a Hadtörténelmi Közleményekbe, és nem tudtam, ki is ő, és a vakok bátorságával megírtam a recenziót, ami megjelent, ő meg őrjöngött. Írt egy feljelentő levelet, hogy ő majd megakadályozza, hogy diplomát kapjak, meg hogy ennél több lojalitást várt volna el az intézménytől. Bodó Ágnes, aki akkor a parancsnok helyettese volt, azzal fogadott (ő mindenkit tegezett), hogy neked kétágú nyelved van, de mi majd levágjuk az egyiket. A parancsnok viszont nagyon fel volt háborodva, hogy mit pofázik bele valaki kívülről az intézmény ügyeibe, és amikor Tóth Gyula beadott egy tanulmányt Széchenyi meggyilkolásáról, akkor nekem adta oda lektorálni.
Tehát 1987 óta vagyok itt, és tényleg mindig maximális támogatást tapasztaltam az intézmény részéről. Oda mentem kutatni vagy előadni, ahová akartam. Voltak ugyan intézményi feladatok, de ezekbe nem kellett meghalni, és azt láttam, hogy ha valaki dolgozni akar, akkor hagyják. Inkább azt éreztem problematikusnak, hogy vannak kollégák, akik örülnek ugyan, hogy itt vannak, de nem különösebben szaggatják az istrángot. 1995-ben védtem meg a doktorimat, akkor még kisdoktoriként, Hatvani Imre szabadcsapatvezér és az abrudbányai katasztrófa címmel, a magyar–román viszony egyik neuralgikus pontjáról, a megegyezés elmaradásához vezető folyamatról, és ezt 1997-ben átminősítették PhD-fokozatnak. 2009-ben védtem meg az akadémiai doktori értekezésemet Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei címmel; pont a kápolnai csata százhatvanadik évfordulóján. Azt lehet mondani, hogy végigjártam a teljes ranglétrát, jelenleg az intézmény tíz legrégebbi munkatársa között vagyok. Annak ellenére megkedveltem az intézményt, hogy azért az érezhető, hogy a történettudományok között a hadtörténet kissé le van sajnálva. A személyes kapcsolatokban nem, de intézményi szinten ez érezhető. A kilencvenes évektől oktattam az ELTE-n, külsős megbízott eladóként, és most már két éve a Károli Gáspár Református Egyetemet boldogítom intézetvezető egyetemi tanárként. 2004 óta vagyok a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőbizottsági elnöke. Erre nagyon büszke vagyok, mert nem akármilyen elő-deim voltak, és mégiscsak Magyarország második legrégibb történettudományi jellegű és harmadik legrégibb társadalomtudományi orgánumáról van szó.
– Beszéljünk a gyűjtésről!
Mindig érdekelt a történelem megjelenése képeken. A korszak, amellyel foglalkozom, ebből a szempontból kimondottan szerencsés, viszonylag nagy mennyiségű képi ábrázolás van, akár a szereplőkről, akár az eseményekről. Than Mór, Tyroler József vagy Szerelmey Miklós a legjobbak közé tartoztak. Ugyanez a helyzet osztrák részről is: Franz Eybl, Josef Kriehuber kőrajzai például. A bűnbeesés úgy kezdődött, hogy mindig járogattam antikváriumba, először vékonypénzű egyetemistaként, aztán nem kevésbé vékonypénzű közalkalmazottként. Valamikor kilencven körül lehetett, amikor a Múzeum körúton a Honterus antikváriumban ki volt rakva Tyroler Józsefnek a Bem arcképe, amint az ágyúra támaszkodik a másodosztályú érdemrenddel a kebelén, megnéztem, hogy mennyibe kerül. Addig is láttam ilyen ábrázolásokat, néha megkérdeztem az árukat, de hát mindig valami horror volt, általában egyhavi fizetésem, vagy kettő. De a Bem-portré barátságos áron volt, már nem emlékszem pontosan, mennyiért, de gondoltam, akkor megveszem. Ez volt az első. Egy viszonylag derekas gyűjtemény jött össze, nem mondom, hogy első vonalbeli, de azért jó.
– Hány darabból áll a gyűjteményed összesen?
Arcképből már közelíti az ezret, eseményábrázolásból szerintem olyan háromszáz körül van. 1995-től kezdve gyakorlatilag éves rendszerességgel jártam ki Bécsbe ösztöndíjasként a Collegium Hungaricumba, és Bécsben aztán hihetetlen dolgokat lehetett még a magyarhoz képest is hihetetlen árszínvonalon venni. Ott a magyar tematika olyan nagyon nem keresett, még a 19. század sem. Egy gyönyörű bábolnai ütközet képet sikerült húsz euróért vennem például. Amikor 2003-tól kint dolgoztam, akkor különösen sokat vásároltam. Például V. Ferdinánd-portrét vagy tíz darabot vettem, meg István nádort, ott a kutyának nem kellett. Itthon 1998 óta komoly grafikát venni igazán áldozat. Továbbra is lehet, de ami árverésre kerül, azok közül nagyon nehéz vásárolni. Főleg a csataképeknél, eseményábrázolásoknál van ez így, arcképekre kevésbé hajtanak az emberek. A gyűjteményem grafikai anyag tekintetében benne van az első ötben, legalábbis ebben a tematikában. Más nem nagyon gyűjt osztrák anyagot. Néha sikerül érdekes dolgokat Bécsen kívül is találni külföldön: például Londonban vettem egy Guyon-arcképet. Az internet is nagy előny, az internetes antikváriumoldalak, amelyeken kimondottan jó darabok tűnnek fel időnként. A gyűjteménnyel kapcsolatos nagy probléma, hogy nehéz hová rakni. Mappákban, szekrényekben tartom a grafikai lapokat, de már a paszpartuban lévők egy részét is elkezdtem kiszedegetni, mert sok helyet foglal. Talán ha lesz nagyobb lakásunk… A tárolás mellett a rendszerezés és a nyilvántartás sem könnyű. Ha kiállítás van, akkor megcsinálom a bemutatott grafikák leírását, így aztán folyamatosan bővül a leírt anyag, ha meg nagyon sok időm van, ami persze nincs, akkor folytatom a leírást. Eléggé ismerem a gyűjteményt, de azért előfordult már, hogy valamit megvettem kétszer. Van még valami, amit gyűjtök, mivel fehérvári vagyok, a Fehérvár-ábrázolásokat. Van vagy harminc darab ezekből. És szerintem akad egy-két olyan közöttük, amelyből nincs több az országban.
– Van valami elképzelésed a gyűjtemény hosszú távú sorsáról?
Ez egy nagy kérdés – egyrészt azon is múlik, hogy a gyerekeim mit gondolnak róla. A fehérvári anyag esetében azon gondolkodom, hogy azt egyszer majd a városnak adom. A másik gyűjteményrész vonatkozásában jó lenne, ha lenne egy 1848-as múzeum az országban. Viszont gondolkodtam azon, hogy az igazán jó 1848-as darabok mind közgyűjteményekben vannak. Azt bűnnek tartanám, ha ezeket kiválogatnánk és elvinnénk egy új múzeumba. Nem is a gyűjtemény összeszedése lenne a gond, több magángyűjteményből ez megoldható, hanem megfelelő épület találása, és a megfelelő múzeumi infrastruktúra kialakítása, annak költségeivel együtt.
– Térjünk rá a kiállításokra, amelyeket rendeztél, illetve amelyekben részt vettél!
1989-től indultak, a rendszerváltás környékén egy sor társadalmi és civilszervezet alakult, és többek között létrejött a Görgei-kör; ez máig létezik. A fő cél egy Görgei Múzeum létrehozása, ami persze azóta sem jött össze. Ebben a körben ismerkedtem meg Dobák Gézával, gyűjtő barátommal. Volt neki egy kiállítása az Eötvös Gimnáziumban, ami akkor még a jelenlegi Deák téri gimnázium helyén működött. 1994-ben volt Kossuth halálának századik évfordulója, és az Eötvös Gimnáziumtól jött a kérés, csinálhatnánk ott egy kiállítást. A kettőnk gyűjteményéből raktuk össze, Ez volt az év, csudáknak éve volt a címe. Még ugyanebben az évben szerveződött egy következő kiállítás, Szentendrén a laktanya művelődési házában, ott négyen álltunk össze magángyűjtők egy Kossuth-kiállítást csinálni. Azóta majdnem minden évben volt egy kiállítás. Az emlékezetesebbek közé tartozik 1998-ban a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2009-ben a BTM-ben rendezett kiállítás, ezek országos hírűek voltak. A BTM-ben a tavaszi hadjárat százhatvanadik évfordulójára rendezett tárlat rendhagyó módon magángyűjtők anyagából állt össze – persze BTM-beli anyag is járult hozzá –, és ez egy sok helyszínes vándorkiállítás egyik legfontosabb állomása volt, két katalógus is készült hozzá.
– A kiállításokról van valamilyen statisztikád?
Föl szoktam írogatni, de van egy-két homályos pont, főleg a kezdet kezdetén, az 1994 és 1998 közötti időszakban. Amire büszke voltam, hogy csináltunk egyszer Kiskőrösön egy Humor és pátosz című kiállítást, 1848–49-es karikatúrákból és a 19–20. század fordulóján készült olajnyomatokból. Volt olyan kiállítás is, ahol a vértanúk és a túlélők volt a téma, ott bemutattuk azokat is, akik a kivégzésekért felelősek voltak.
– Ezek a gyűjteményed bemutatói voltak részben, de melyek azok a kiállítások, amelyeknek a szakmai előkészítésében részt vettél?
Az első ilyen viszonylag kései volt, 1999-ben Fehéregyházán, a Petőfi Emlékház, amit Kerényi Ferenccel közösen csináltunk. 1998-ban a Hadtörténeti Múzeum nagy kiállításában is részt vettem. A 2013-as új kiállítás esetében már jóval aktívabb szerepem volt a forgatókönyv írásában, az anyag kiválogatásában. Részt vettem még a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi-kiállításának előkészítésében is. A Magyarok Házában megnyílt Mi magyarok című kiállításban is közreműködtem, érdekes feladat volt, hogy lehet a tizenéves korosztálynak úgy kiállítást csinálni, hogy eredeti tárggyal nem nagyon számolhattunk, de legyen látványos, áttekinthető, ötletes. Maga az alapötlet, a Kosztolányi-féle tíz legszebb magyar szó alkalmazása a témákhoz tőlem származik. Ezek a legújabb munkáim. De azt azért nem mondhatom, hogy a múzeumok olyan nagyon kapkodnak a hadtörténet mint téma után.