AZ EMBERISÉG KERESÉSE
Cultural Heritage and Mass Atrocities Szerkesztő: James Cuno and Thomas G. Weiss Getty 2022
MúzeumCafé 93-94.
A tudományos könyvek általában nem olcsók, a nagy kiadók pedig messze nem jótékonysági intézmények, nemhogy a könyveket, de az egyes cikkeket is borsos áron teszik csak hozzáférhetővé az egyszerű olvasónak. A Getty viszont most egy teljes tanulmánykötetet ad ingyen (https://www.getty.edu/publications/cultural-heritage-mass-atrocities/), bárki által letölthető formátumban – a könyv bevezetőjében kifejtve, ez most egy olyan fontos téma, hogy azt szeretnék, minél több olvasóhoz jusson el az üzenet.
¶ De mi az üzenet? A cím – Kulturális örökség és tömeges erőszak – alapján úgy tűnhet, hogy egy meglehetősen szűk szakmai közösséget érintő könyvről lehet szó – pedig a könyv nem csak, sőt nem elsősorban régészeknek, műemlékvédelmi szakembereknek vagy építészeknek szól. Sőt merném mondani, főleg nem nekik. A könyvben szereplő huszonnyolc tanulmány ugyanis annál sokkal mélyebb kérdésekre keresi a választ, mint, hogy hogyan lehet helyreállítani a megrongálódott műemlékeket. Történészek, jogászok, segélyszervezetek munkatársai és katonák keresik arra a választ, hogy mi tesz minket emberré, milyen erkölcsi normákat kellene követnünk, és hogy mik azok az értékek, amelyek közösen vallunk. Túlzás? Semmiképpen.
¶ Hugo Slim – aki részint ENSZ-diplomataként, részint gyakorló segélyszervezeti vezetőként végigjárta Afrika és a Közel-Kelet válságövezeteit az elmúlt évtizedekben – azokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket egy harctéri parancsnok, egy konfliktuszóna politikai vezetője is feltenne magának: evakuálni kell-e azokat az embereket, akik nem akarnak elhagyni egy szent helyet, lövethet-e egy templomot, ha benne ellenséges fegyveresek/terroristák leltek menedékre, műkincseket mentsen inkább vagy a falu lakosságát? De felteszi azt a kérdést is – az olvasónak címezve – hogy hogyan döntene, dönthetünk-e úgy, hogy van jó és rossz emberi kultúra, mit tennénk akkor, ha a Hitlerjugend vagy a ruandai népirtásért felelős Interahamwe tagjai mondanák azt, hogy az ő identitásukat sérti, ha a szimbólumaikat rombolják le.
¶ A válaszok egyetlen esetben sem egyszerűek. Ron E. Hassner írása ugyanezeket a kérdéseket járja körül történeti kontextusban, bemutatva, hogy miért döntött az amerikai hadvezetés Monte Cassino ostroma mellett, és hogyan igyekeztek kezelni a helyzetet. Ez az írás ugyanakkor a könyv egyik nagy erősségére is
rámutat: a kulturális örökség tudatos pusztításának kérdését nem szűkíti le arra a néhány, az elmúlt évtizedben nagy nyilvánosságot kapó esetre (Szíria, Irak, Afganisztán), ami elsőként a laikus eszébe jutna. Egyrészről egy meglehetősen széles történeti tablót kapunk, ahol a késő római kortól a reformáció és a nagy francia forradalom momentumain át egészen a Srí Lanka-i polgárháborúig és a guatemalai őslakos közösségek helyzetéig sokféle konfliktust említ, ugyanakkor a jelenbeli konfliktusokról is sokkal árnyaltabb képet kapunk, mint azt akár a napi sajtóból, akár közösségi médiából sejthetnénk.
¶ Így van ez az olyan jól feldolgozott, (látszólag) ismert történetekkel kapcsolatban is, mint a szíriai polgárháború. Frederick Deknatel tanulmánya például azt mutatja be, mi történik Szíriában most, miután – az ország legnagyobb részén – véget ért a polgárháború, és a világ elveszítette érdeklődését Szíria és annak kulturális öröksége iránt. Hogyan használja ki ezt a helyzetet a szír kormányzat? A kérdés pedig, ami ebben a formában nem fogalmazódik meg a tanulmányban, de mindvégig ott van a sorok között: helyes-e az, hogy a nemzetközi közösség (az ENSZ, az EU) magára – és a kormányra – hagyta Szíria népét. Együtt olvasva az előző tanulmánnyal pedig különösen erős a kontraszt. Deknatel külső szemlélőként az európai közösség szemszögéből mutatja be a polgárháború utáni Szíriát.
¶ Marwa al-Sabouni viszont Homszban élte végig az ostromot. Egyszerre túlélő
és építész, műemlékvédelmi szakember. Belülről élte végig, mit is jelent valójában a kulturális örökség elpusztítása. Írása cseppet sem pozitív hangulatban zárul: „Azok a hangok, amelyek az örökség megőrzése mellett szólnának, süket fülekre találnak még azelőtt, hogy bebizonyosodna, elégtelenek a feladatuk betöltésére. Ezekre a hangokra nem rezonál a mai közhangulat, nem beszélnek egy nyelvet a város lakóival. Be kell látnunk, az elvesztett épületekkel együtt elvesztettük a nyelvet, amelyen ezek az épületek hozzánk és mi egymáshoz beszéltünk. Nem látok reményt Homsz számára, hacsak nem találjuk meg újra ezt a jelentést, és nem építjük vissza ezt a nyelvet.” És ha nem is vádlón, de felteszi a kérdés, hogyan, miért történhetett meg az, hogy a világ feszülten figyelte, mi történik a palmürai rommezővel, de közben senki egyszer meg sem említette a romok mellé települt, a polgárháború előtt több százezres város lakóinak
a sorsát, pedig bizonyos értelemben az is kulturális genocídiummal ért fel, hogy ők szinte mindnyájan menekülni kényszerültek, a várost összetartó közösségi hálózatok szertefoszlottak, a közös történeteik értelmüket veszítették.
¶ A könyv más tanulmányaiból erre a kérdésre is megtaláljuk a választ, ahogy arra is, hogy ha az emberiség történetét végigkísérte a kulturális örökség tudatos pusztítása, miért csak most, a 21. század elején válik ennyire hangsúlyos kérdéssé, miért csak most kezdi keresni a nemzetközi jog a szankcionálás lehetőségét. A válasz ott lapul például Kwame Anthony Appiah nyitó írásában, amelynek címe egyszerűen: Kik vagyunk? A brit-ghánai filozófus az antik Hellasztól Nyugat-Afrikán és az indiai szexuális kisebbségeken át egészen az Európai Unió alapító atyáiig vezet minket, hogy bizonyítsa, igazán a kulturális örökségünk tesz minket társadalmi szempontból emberré. Ahogy emlékezet nélkül nem létezhet egyéni identitás, úgy a közösségek emlékezete, kulturális öröksége nélkül nem létezik közösség sem.
¶ Patty Gerstenblith írása (Kapcsolat az emberek és helyek közt) mutatja be, hogyan született meg az a gondolat, hogy igenis létezik emberiség, és a kulturális javak nem kizárólagosan ahhoz a közösséghez tartoznak, amelynek tagjai létrehozták és akik azt identitásuk részének tartják, hanem bizonyos értelemben mindannyiunk közös örökségét jelentik. „Emberi lényekként rendelkezünk saját partikuláris identitásunkkal, ugyanakkor rendelkezünk egy metaidentitással mint emberi lények. A kulturális örökség rombolásával ez a metaidentitás sérül, amelyet emberi lényként mindnyájan magunkénak vallhatunk. Ez párhuzamba állítható a természetrombolással, amely szintén az egész emberiségre jelent veszélyt, és szintén értelmezhető helyi, regionális, országos és egyetemes szinten. […] Így bármely alkotás elpusztítása nem csak az adott közösség ellen elkövetett vandalizmus, hanem az egész emberiség ellen elkövetett bűn.”
¶ Ez persze azt is jelenti, hogy – még ha nem érezzük is át mindnyájan a modern Tadmorból menekülők fájdalmát, a helyi kultúra szövedékének szétbomlását – azzal, hogy a palmürai romok, az afganisztáni Buddha-szobrok, a hszincsiangi mecsetek ügye megmozgatja a nemzetközi közvéleményt, bizonyítjuk, hogy az emberiség kezdi meghaladni az evidenciaként kezelt kijelentést, miszerint
a nemzet a legnagyobb megélhető emberi közösség.
A kötet címlapja