A REFORMKOR HAJNALA. „A VILÁG FÖLMÉRÉSE”

Szabó László (1939–2012) néprajzkutató egyetemi óráin gyakran hangoztatta annak az egyszerű igazságnak a fontosságát: ahhoz, hogy egy faluról a néprajztudomány bármit is tudjon mondani, a kutatónak először a település felmérését kell elvégeznie.1 Alapvető ismeretek feltárására, adattárak létrehozására, a cenzus felvételezésére, az írott lokális források összeszedésére, akár térképek szerkesztésére van szükség. Nem lehet semmit mondani a község népi műveltségéről („működéséről”) ezen adatok nélkül. Azaz nem lehet a helyi közösség szellemi műveltségének alkatát (folklór), sem az életmódjának, társadalmának szerkezetét e nélkül a feltáró munka nélkül helyesen értelmezni. E kvantitatív háttér klasszikus alapkutatása az európai néprajzi terepmunka hangsúlyos jellemzője ma is.2 Ha sok száz éve letűnt lokális világokról szeretne a helytörténész/néprajzkutató, akár geográfus e feltáró terepmunka természetes lehetetlensége miatt mégis – legalább – valamilyen kvantitatív összképet kapni,3 az egykori közösségek életéről alapadatokat nyerni, akkor ma is azokhoz az úgynevezett országleírásokhoz, lexikonokhoz vagy nép­ismereti munkákhoz fordul, amelyek a 18. század második és a 19. század első felében készültek. Olyan statisztikai jellegű bázisok e művek, amelyek a rendszeres, állami apparátus segítségével végrehajtott statisztikai összeírásokat (1869) jóval megelőzően adnak akár sok évtizedes, emberfeletti, egyéni adatgyűjtések eredményével eligazítási pontokat a helységek népösszetételéről, gazdasági életéről, illetve pár szóban a legfontosabb jellegzetességeiről. Jól tudjuk, hogy e hatalmas vállalkozások esetében sem másról volt szó, mint arról a korszakot átható törekvésről, amely a környező világ racionális megismerhetőségét, leírhatóságát tűzte ki célul. Másként fogalmazva, a társadalmi folyamatok az oktatás (lásd Ratio
Educationis, 1777; 1806), az ismeretszerzés, azaz az értelem által uralhatók, mi több, a közjó érdekében tervezetten befolyásolhatók. Az eszmei cél – e változások fokozatosan, lépésről lépésre az állami élet minden területén kiteljesedjenek –, átitatta e művek szerkesztőinek tevékenységét is. A történelem, a néprajz és a geográfia – eltérő tematikai hangsúllyal – egyaránt tudománytörténeti előzményként tartja számon Bél Mátyástól (1684–1749) Korabinszky János Mátyáson (1740–1811) át Fényes Elekig (1807–1876) bezárólag azokat a kutatókat és műveket, akik és amelyek a rendszeres statisztikai felmérések megindulása előtti évszázadban közöltek az ország települési szintjéig leérő adatsorokat oly módon, hogy ezeket a számokat akár a helyi jellegzetességek szöveges leírásával is kiegészítették.4 Ez az a kor, amikor e munkák lényegében még akkor is, ha leíró történeti részük is van, elsődlegesen – német minták nyomán – a jelen viszonyaira irányulnak, a jelen – mai szóval – komplex szociográfiai megragadását igyekeznek a települési szócikkekben elérni. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a lexikonok, országismeretek írásának évei­ben, évtizedeiben, hanem a későbbi korok számára léptek előtérbe ezek az adattárak olyan forrásként, amelyek lehetőséget biztosítottak a történetírás számára a történeti folyamatok „világos”, egyértelmű, azaz cáfolhatatlan (hiszen számszerű tényekről van szó) alátámasztására. A 19. század második felétől úgy látták, hogy ezen alapokon tehát megteremthető az objektív történetírás (lásd ehhez még a későbbiekben).5

Bél Mátyás: Hungariae Antiquae et Novae Prodromus
Nürnberg, 1723

¶ Az országleírások, lexikonok korabeli célja lényegében a későbbi, August Comte-i pozitivista filozófia tételesen kidolgozott tana felé mutat: az objektív tény a tudományos megismerés alapja.6 Nem másról van tehát itt szó, mint tulajdonképpen
– részben tudatosan, részben tudattalanul – egy új beszédmód megteremtéséről:

¶ Hogyan kell egy kérdésről (jelen esetben az államlétről) rendszerezetten adatot gyűjteni,7 majd milyen módon kell a felgyűlt ismereteket osztályozni, s végül mely felépítésben, formában kell a feldolgozást közreadni.8 Azaz – már a korban is megfogalmazottan – a tudományos megközelítés, értékelés,
illetve a tudományos nyelv megteremtésének igénye hatotta át a szerkesztői törekvéseket.9 Ez az igyekezet vezette – csupán itt most emblematikus munkákként – a Bél-tanítvány Korabinszkyt, aki elkészíti vaskos művét 1786-ra német nyelven (Geographisch-Historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn. Pressburg), Vályi András (1764–1801) Magyar Országnak leírása (Buda 1796–99) című háromkötetes munkáját10 vagy Schwartner Márton (1759–1823) Statistik der Königreichs Ungern (Pest 1798) kötetét.

Korabinszky János Mátyás: Geographisch-historisches und Produkten Lexikon
von Ungarn
Preßburg, 1786

„Rendszerezettsége és az 1785-ös összeírásokra támaszkodó adatszerűsége okán művét – különösen külföldön – hosszú ideig kézikönyvként használták a Magyarország iránti érdeklődők.”11

¶ A korabeli német tudományosság mintája alapján Magyarországon is megjelenik a 18. század közepével kezdődően tehát annak az igénye, hogy tiszta analitikus módszerrel (azonos szempontrendszerrel összeállított gyűjtőívekkel) nyert adatokra építő – mai szóval – alapmunkák készüljenek.12
Az ország és benne a településeinek „állapotát” leíró statisztikai művek sora Magda Pál (1770–1841) Magyarország és határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geographiai
leírása (1819, Pest) művével, majd Fényes Elek (1807–1876) tevékenységével teljesedett ki. Magda és Fényes már tudatosan törekedett arra, hogy az adatfelvétel egységesítésével azonos szempontú leírást adjon a teljes országtér természetföldrajzi és társadalmi (például nyelv, vallás, gazdaság) viszonyairól.13 Azaz a látható tények (realitások) válnak megkérdőjelezhetetlen (és megkerülhetetlen) módon a tudományos bemutatás alapjaivá. (Ez az idea emelkedik majd a 19. század második felében a már említett comte-i pozitivizmus vezérgondolatává, amely elvből Comte már maga továbblépett oly módon, hogy a szigorú adatokra alapozott kutatás nem csupán a természeti, hanem a társadalmi jelenségek megérthetőségét is lehetővé teszi. Ha tehát a tudós ezen a megkérdőjelezhetetlen, szigorú alapokon kutat és elemez, akkor a társadalmi folyamatok is előre láthatók, kiszámíthatók.14)

A Magyar Királyság térképe Korabinszky János Mátyás munkájából

¶ Visszatérve a 18–19. század fordulójára, a kérdés egyrészt az, hogy magában a korszakban milyen jelentést hordoztak ezek a munkák, másrészt – Foucault nyomán – az, hogy az egykori beszédmódból, jelentésből ma mit érthetünk egyáltalán meg. A kérdés e művek esetében ebben az értelemben tehát kettős. Egyrészt az, hogy mit is jelentett a korban a kvantifikáció,
illetve a másik kérdés részben az előző felvetésből következik, nevezetesen, hogy mit értett a kor tudományos beszédmódon.15 Foucault az elméleti rendszerében a szűrő metaforával láttatja ezt a gondot. A rács („grille”) a francia filozófusnál azt jelenti, hogy egy adott időszakban a tudományos gondolkodásnak hol vannak a határai. Hiszen egy korszak azt észleli új tapasztalatként, amit az akkori fogalmakból, gondolati beidegződésekből, vagyis a legkülönfélébb nyelvi konfigurá­ciókból álló diszpozíciós mező látni enged. (Éppen úgy, ahogy egy sisakrostélyon keresztül látjuk a világot.) Amit a rács eltakar, arról nem veszünk tudomást. Ezt nevezi Foucault episztémének, és sokkal fontosabbnak és jellemzőbbnek tartja egy korszakra nézvést, mint az akkori „klasszikusok” reprezentatív műveit. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy igazából nem a vaskos országismék és lexikonok a fontosak a korrajzhoz – jóllehet e művek természetesen a korabeli tudományosság emblematikus lenyomatai –, hanem az ezen művek összeállítása mögötti szándékok, megfogalmazott adatgyűjtési célok és kérdések a lényegesek (például a kérdőívek hangsúlyos pontjai, honnan érkeztek ezek vissza, honnan nem, hol talált az adatgyűjtés értő fülekre, segítésre, hol nem stb.) Az egykori valós jelentést tehát igazából egyfajta sajátos archeológiai megközelítéssel lehet csupán a felszínre hozni.16 Előtérbe lép ennek érdekében az aprólékos levéltári munka, a töredékek, a kulturális palimpszeszt rétegek fáradtságos megismerésének feladata, amely tevékenység az adott kor – itt most – tudományának tényleges megértéséhez vezethet el. Az adatok korbeli elrendezésének megértése az igazán lényeges.17 Különösen hangsúlyos ez a kérdés a társadalomtudományok esetében, hiszen a 18. században

Barabás Miklós: Fényes Elek
litográfia, 1846

„…a társadalomtudományok nem kaptak örökül valamely már körülhatárolt, egészében véve talán megművelt, ám parlagon hevertetett területet, amelyet végül is tudományos fogalmakkal és pozitív módszerekkel kellett volna megmunkálniuk…”18

¶ Lényegében tehát ekkor még nem rendszeres ismeretek, hanem csupán „szennyeződések”, azaz gondolattöredékek, ideák, formálódó fogalmak léteztek:

„A feladat az, hogy megmutassuk e »szennyeződések« rendszerét – vagyis inkább… számot vessünk egy bizonyos számú megállapítás egyidejű megjelenésével, amelyeknek tudományos nívója, formája, kidolgozottsági foka visszatekintve nagyon is heterogénnek tűnik.”19

¶ A legnehezebb kérdés Foucault szerint éppen ez, azaz annak
a feltárása, hogyan változik meg az episztémé? Milyen módon váltak e fragmentumok, rendezettségi formák tudománnyá? A fentebbi idézetek azt képviselik, hogy e folyamat nem egyenes, nem valamiféle szerves evolúcióról van itt szó, hanem hirtelen létrejövő törésekről/repedésekről, amely „rianások” lényegében élesen kijelölték „A” tudomány korszakbeli mibenlétének akár több, akkor érvényesnek vélt formáját.20 Nincs tehát folyamat. Párhuzamos gondolatok, fragmentumok, különböző rendezettségek vannak,21 és – a korszak tudományszerveződéséről értekező igen találó kifejezésével – „próbálkozások”, kísérletek léteznek.22

¶ A 18−19. század fordulóján a megfigyelt adatokon alapuló leírás vált azzá a fokozatosan meghatározóvá váló beszédmóddá, amely megszabta ezen művek „tudományos” jellegét. Lényegében a fiatal Alexander von Humboldt (1769−1859) kutatásait alapjaiban meghatározó szemléletről van itt is szó, amely majd később, a humboldti kutatások nagy szintézisében,
a Kosmosban (I−V, 1845−1862) teljesedik ki.23 Nevezetesen a honi lexikontörekvésekben is már a világ (jelen esetben ország) minél teljesebb körű, képszerű leírásokban, szemléltető módon, „egzakt adatokra támaszkodóan megfogalmazott ismertető szövegtestek” elv lépett előtérbe oly szerepben, mint követhető tudományos értekezési út.24 Az adat fontossága, egyben az adatok minél szélesebb körű feltárása lép tehát előtérbe és határozza meg a korszak formálódó tudományos beszédmódját. Másként fogalmazva, az adat maga lesz
a történeti (geográfiai, gazdasági, társadalmi) folyamat egzakt lenyomata.

¶ Itt még nem arról a történettudomány egyik elemzési folyamatáról van szó, amely majd csak a 19. század második felében lép előtérbe és a kvantifikációt helyezi a megértés fókuszába,25 pláne nem arról a 20. század második felében „megkötött” kompromisszumról, ami a szocializmus évtizedeiben született helytörténeti műveket jellemezte, azaz ha nincs elmélet, akkor egyetlen út marad csupán, nevezetesen a „valóság” kvantitatív feltárása.26 A 18−19. század fordulóján magának „a” tudományos jelentésnek a megteremtéséről szól
„A” tényhez (adathoz) kötött leíró magyarázat. Így lépünk vissza végül a jelen írás címéhez, hiszen a rurális életmódot és műveltséget kutató néprajztudomány ebben az értelemben tulajdonít a lexikonoknak, országisméknek tudományos szerepet. Hiszen a rendszeres gyűjtés, statisztikai adatfelvételezés, s egyáltalán, a tudomány (néprajz) kialakulása előtti időről
e kötetek segítségével, azaz a vidék mint adat formában tud tudományos módon beszélni a korszak paraszti életéről, legalábbis – természetesen a megfelelő forráskritikával − ma is érvényesnek tekinthető tényekre alapuló egzaktsággal következtetéseket megállapítani. Idéztem már a helytörténeti kötetekkel kapcsolatban a népi emlékezettel, írásbeliséggel foglalkozó kutató szavait, akinek megállapítása pontosan visszaadja ezen adattárak születésének fontosságát, a népi élet helyi dokumentációja fokozatos megjelenésének, egyben szerepe erősödésének kiemelt értékét a ma folyó kutatások szempontjából:

„A távoli múlt felkutatása és számontartása, a település múltjának periodizációja, a település múltjában fordulópontot jelentő esemény okainak és következményeinek feltárása és értelmezése, a múltnak a lokális társadalom szereplőivel való benépesítése a helyi társadalom igényeinek rendelődött alá. […] A dokumentumok és az adatok azonosítása, összegyűjtése, biztonságba helyezése és feldolgozása transzparenssé tette a tudományos munkát, a múlttal való foglalkozás a település terében bekerült a közismert elfoglaltságok közé. A helytörténeti szakmunkák mellett a naiv, amatőr, kéziratos falutörténetek, a „rólunk szóló történelem” írása és kiadása, valamint kedvező fogadtatása a 20. század egyik szembetűnő jelensége. […] A helytörténész egy időben tudós és hivatalnok. Kialakultak a dokumentálódás, a forráskeresés, az adattárolás és a történelemírás habitusai, kialakult a helytörténet használatának habitusa.”27

Bél Mátyás: Compendium Hungariae geographicum
Posonii et Cassoviae, 1777

¶ A később „humboldti holisztikus szemlélet”-nek nevezett nézőpont a korban még azt jelentette, hogy az összegző művek szerkesztői a természeti adottságokat, társadalmi viszonyokat, történeti folyamatokat egyben láttatták. A 19. század utolsó évtizedeinek neokantiánius törekvése, hogy a tudományosságban éppen a szellem- és a természettudományi kutatások eltérő kérdéskörét radikálisan elkülönítse, a 18. század végén, az „adatfelhalmozás” korában még értelemszerűen nem is léphetett előtérbe. A „minden” feltárása, a „minden” lejegyzése azonban az utókor számára olyan erény, amely karakter miatt éppen a Janus-arcú tudomány, a geográfia, illetve a kibontakozó néprajz, sőt – a jelen periodika küldetésének megfelelően – a néprajzi muzeológia látott jól alkalmazható alapforrást e művekben. A korai történetétől kezdődően lépésről lépésre szerveződő néprajz leíró szála az, amely megteremti a kapcsolatot ugyanezen korszak (a 18. század második felének, a 19. század kezdetének) földrajza felé. Ugyanis ez az az időszak, amelyben a földrajznak sem kristályosodott még ki a speciális érdeklődési területe és módszertana. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a földrajzi felfedezések, utazók útleírásai, kozmográfiái a hazai egyetemes néprajz; az országleírások, államismék, korai statisztikai jellegű lexikonok a saját népre irányuló leíró néprajz és a földrajz közös öröksége. Ezért egy-egy utazó, felfedező útbeszámolóját – legyen az távoli földrészek bemutatása vagy a hazai megfigyelések taglalása – mind a néprajz, mind a földrajz azonos haszonnal és érdeklődéssel forgatja. Éppen ezért a 19. század magyar utazó kutatói – például a Közép-Ázsiát bejáró Vámbéry Ármin (1832–1913),
az Észak-Amerikában és az indonéz szigetvilágban baran­goló Xántus János (1825–1894), az afrikai Rudolf- és Stefánia-tavakat felfedező és leíró Teleki Sámuel (1845–1916), az Ázsiát Pekingig átszelő Zichy Jenő (1837–1906), a szintén Kínáig eljutó Cholnoky Jenő (1870–1950) és Lóczy Lajos (1849–1920) vagy az Új-Guineát kutató Bíró Lajos (1856–1931) – tevékenységét a magyar néprajz tudománytörténete éppen úgy, mint a földrajzé a sajátjaként is értékeli. A tudománytörténeti összefoglalások pontos képet adnak arról, hogy mind az idegen népekre (etnológia), mind a saját (népi) kultúrára irányuló magyar néprajztudomány a korai történetétől kezdve megkerülhetetlenül szembesül a kultúrák területi problematikájával is, hiszen a kulturális jelenségek „egyszerű”, külső regisztrálásához szükség volt a térbeli elhelyezkedés pontos hálójára (térképek), illetve a születő etnográfia nem kerülhette meg például a természeti környezet szerepét sem a vizsgálandó kultúra leírásánál:

„A földrajz segítsége (a néprajzi térszemlélet formálásában – K. R.) elsősorban a megnövekedett geográfiai ismeretekben s a térképekben jelentkezik. A század utolsó negyedében a földrajzi tájékozottság nemcsak széles körűvé és pontossá vált, hanem nagyobb nehézség nélkül hozzá lehetett jutni térképekhez is.”28

Vályi András: Magyar országnak leírása 1–3.
Budán, 1796-99

¶ A kor utazói alapvetően a megfigyelt jelenségek teljes körű lejegyzését, ábrázolását tűzték maguk elé célként. A földtani, domborzati viszonyok az emberi élet jelenségeivel, a népélet megfigyelésével együtt alkották a távoli térségek felfedezői, illetve a saját országot járók érdeklődési körét.29 Ha ezt a sajátosságot a jelen írás tárgya felől közelítjük meg, akkor felismerhetően előrelép az a pont, amely az országisméket összeköti ezen útleírásokkal. Arról a köztudott tudománytörténeti helyzetről van itt szó, amely a néprajzi kutatások honi kibontakozását határozták meg. Nevezetesen az antropológiával ellentétben nem idegen kultúrák, távoli vidékek terepkutatása vált fundamentummá a néprajztudomány számára, hanem a saját ország lényegében alig ismert jelenségeinek, népi életének, életmódja karakterének leírása lépett meghatározó módon a 19. század második felére már önálló múzeumi osztállyal rendelkező új tudomány központi érdeklődési körébe.30 Ám ez nem jelenti azt, hogy a tudományról alkotott korabeli felfogás eltért volna. A valóság teljes körű leírása a cél mindkét szálon, azaz az idegen kultúrák és a saját vidék megismerését célzó feltárásokban is.31

„Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy mindez teljesen távol áll a magyarországi múzeumi világtól. Magyarországnak nem voltak gyarmatai, ebből adódóan múzeumaink s kiváltképp a Néprajzi Múzeum tökéletesen mentes az „imperialista nosztalgia” – elpusztítani, aztán siratni […] – paradox örökségétől. Ez így persze igaz, de a nemzetközi anyag gyarapodását, gyarapítását – melynek szegényességén szokás (volt) keseregni, épp a gyarmatok hiánya miatt! – mégsem vonatkoztathatjuk el teljes mértékben a gyűjtés és reprezentáció általános, egykor világszerte természetesnek vett eljárásaitól
és az azokat átható szemléletmódjától. Nem a gyarmatosítók nyomába lépő felfedezőt, legkevésbé a meghódított népeket kifosztó kereskedőt látjuk nagy gyűjtő elődeink személyében, mert ennek aligha van meg az alapja, bár nem ismerjük még minden részletében a nemzetközi anyag gyűjtési körülményeit és szerzeményezőit. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy útjukat a Föld birtokbavételének a kor szabta keretei tették lehetővé, legyenek azok a magyarok elődeit nyomozó, a rokon népeket felkereső kutatók vagy számunkra tökéletesen idegen világot kalandvágyból meghódítani akaró utazók, netán külszolgálatban lévő állami tisztviselők. Inkább úgy tekintünk rájuk, mint akik idegen népekkel, kultúrákkal ismertettek meg minket, akik a hazahozott, Magyarországra küldött vagy itt eladott tárgyaikkal közvetve, közvetlenül az ország, a nemzet kulturális értékeit és öntudatát gazdagították.
Az utazás, a gyűjtés távoli kontinenseket érintett, de ez nem volt közömbös a nemzeti kultúra és ideológia szempont­­­-
jából sem.”32

¶ A kontinens nyugati felén filozófiai alapokon fokozatosan kibontakozó antropológiával ellentétben33 a honi tudományosságban a 18–19. század fordulóján még évtizedekre vagyunk a humboldti gondolat érvényesülésétől is, amely idea pedig csupán egy közbenső állomás volt részben a tudományok elkülönülése, részben pedig a jelenségek magyarázataihoz elengedhetetlen elméletek szükségszerűségének felismerésében. A német utazó-természettudós ugyanis már a szerzett tapasztalatok analizáló leírását majd rendszerszerű újraszintetizálását tűzte ki célul.34 A fenti idézet jelzi azt is, hogy a hazai etnológia széles körű társadalomtörténeti, komoly elméleti tudománnyá válását az a furcsa helyzet is gátolta, hogy a honi tudományosság a 19. század második felétől az etnológiától tulajdonképpen ugyanazt várta (volna) el, mint a néprajztudománytól. Nem távoli „közünk nincs hozzájuk” népek megismerését és társadalmi jelenségeinek megértését, majd közvetítő megértetését, hanem rokon népek kultúrtörténeti feldolgozását, amelyek közelebb vihetnek a magyar őstörténet megismeréséhez. A módszereknek nem kell eltérniük
a hazai népi műveltséget vizsgálóktól, nincs tehát szükség idegen kultúrák megismerésére kifejlesztett metódusokra sem. (Azt is meg kell jegyezni, hogy a társadalmi szempontú érdeklődés hiányát, azaz az ilyen jellegű kutatások „fel nem karolását” visszavezethetjük arra az egyszerű tudományszervezeti tényre is, hogy a társadalomra irányuló vizsgálatok mögött nem álltak olyan, már nagy tekintéllyel rendelkező, elismert nemzeti tudományok, mint a teljes társadalmi súlyával jelenlévő nyelvészet és irodalom: a folklór, a földrajz és a történelem pedig a leíró néprajz hátterében.) Azaz a magyar néprajzi muzeológia születését a 19. század közepétől elősegítő gyűjtemények voltak inkább gazdag utazók, főúri felfedezők által összehordott tárgyvilágok, mintsem szisztematikus tudományos rendszerezettséggel, elméleti megalapozottsággal megtervezett gyűjtéseket végző szakemberek ered-
ményei.35

¶ Mindez visszavezet minket ismét a 18–19. század fordulójának országismereti lexikonjaihoz. Ugyanis e munkák az akkor formálódó leíró szemléletén nem tudott a későbbi század néprajza sem igazán túllépni. Jóllehet természetesen a néprajz tárgyköre, érdeklődési területe a 19. század utolsó harmadára kikristályosodott, illetve a folklór és az életmód, majd muzeológia egyes résztémaköreiben a kutatások elmélyültek, egyre részletesebb eredményeket hoztak a felszínre, a látásmód azonban továbbra is megmaradt a gyűjtés és leírás kettősénél. Amint arról szó volt, mind a néprajztudomány, mind a geográfia a saját történetében számon tartja az országismereteket, lexikonokat, hiszen a települések jellemzésénél természet- és társadalomföldrajzi, illetve a népi életmódra utaló adatok vannak. Ám a néprajz számára más szempont miatt is fontosak – természetesen ezen ismeretek felsorolása mellett – e lexikonok. Nevezetesen azért, mert a munkák a fizikai földrajzi ismereteket, társadalmi és kulturális jelenségeket „természetes módon” egyben és összefüggésében láttatják. Ezzel a szemlélettel részben tudatosan, részben tudattalanul, ám szerves ok-okozati összefüggéseket sugallnak a természeti és kulturális jelenségek között, amely látásmód a néprajz életmódra irányuló kutatásainak magyarázati mintája egészen
az 1930-as évekig lényegében megmaradt. Arról van szó, hogy a paraszti életmód ilyen fokú környezeti/térbeli beágyazottságának hangsúlyozását, elméleti kidolgozását nem az ismeretek bővüléséből adódó magyarázatok adták, hanem azt éppen ezeknek az értelmezéseknek a hiánya indokolta. A néprajz annyira szimpla leíró tudomány volt az első szintézisének időszakában, hogy az alapkutatások sokszor az egyszerű környezeti háttér felvázolásával magyaráztak olyan életmódbeli jelenségeket is, amelyeket a korszakban nem vagy csak szórványosan folyó társadalomnéprajzi kutatások pontosan (gondolok itt jelen esetben a geográfia teljes mellőzésével is) és helyesen értelmezni tudtak volna. A környezet/tér-kultúra összefüggésének leírása nem tölthette be a társadalmi folyamatokat magyarázó elméletek helyét. A népi műveltség, életmód abszolút táji meghatározottságát és a táji kötöttség helyett társadalomtörténeti szempontokat (például polgárosodás) előtérbe helyező kutatások csak az utóbbi évtizedekben honosodtak meg a néprajztudományban.36

Vályi András: Magyar országnak leírása 1–3.
Budán, 1796-99

¶ Természetesen önmagában e gyökerek (országleírások, lexikonok) nem jelentik azt, hogy a népi életmód kutatásai ne indulhattak volna el a társadalom felépítésére, „működésére” és a kultúrát alakító hatására irányulóan. Ám nem így alakult. A „világ képének megszerkesztésében”,37 majd későbbi hatásukban e munkák ezért megkerülhetetlenek. Lehet áldás e kötetsor a forrásgazdagság miatt vagy lehet átok az országisme-tevékenység az akkor még elfogadható, ám a későbbi korokban továbbélően megkövülő, igencsak „túlhordott” leíró szemlélete miatt, ám kétségtelen, hogy elsőként a „népi életmód mint megfogható adat” fogalmát – minden esetlenségei, melléfogásai, pontatlanságai ellenére – e művek alapozták meg a néprajztudomány számára is.

Irodalom

Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban. Akadémiai Kiadó, Budapest 1963

Batizi László: Vályi András élete és munkái. Sárkány-Nyomda Rtv., Budapest 1935

Bodnár-Király Tibor: Államleírás és „a statisztika elmélete” a 18–19. század fordulóján. Századok, 151., 2015/5., 971–986.

Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Akadémiai Kiadó, Budapest 1978 (Bodrogi, szerk. 1978a)

Bodrogi Tibor (szerk.): Messzi népek magyar kutatói. Akadémiai Kiadó, Budapest 1978 (Bodrogi, szerk. 1978b)

Comte, Auguste: A pozitív szellem. Magyar Helikon Kiadó, Budapest 1979

Csíki Tamás: Társadalomábrázolások és értelmezések a magyar történeti irodalomban (1945-ig). DE Néprajzi tanszék, Debrecen 2003

Eriksen, Thomas Hylland–Nielsen, Finn Sivert: Az antropológia története. Gondolat Kiadó, Budapest 2021

Erős Vilmos: Utak a „népiségtörténet”-hez: Mályusz Elemér és Szabó István. Századok, 147., 2013/1., 33–62.

Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére. In: Fejős Zoltán (főszerk.): A Néprajzi Múzeum Gyűjteményei. Néprajzi Múzeum, Budapest 2000, 11–49.

Fodor Ferenc: A magyar földrajztudomány története. MTA FKI, Budapest 2006

Foucault, Michel: A tudományok archeológiájáról. In: uő. Nyelv
a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen 1999, 169–199.

Foucault, Michel: Szavak és a dolgok. Osiris Kiadó, Budapest 2000

Foucault, Michel: A tudás archeológiája. Atlantisz Kiadó, Budapest 2001

Gyáni Gábor: A statisztika mint konstruált és/vagy objektív történeti adat. Statisztikai Szemle, 96., 2018/3., 245–254.

Keményfi Róbert: Kádár vidéki kis világai. A „helytörténeti mozgalom.” MúzeumCafé, 54., 2016/4. (szept.–okt.), 75–97.

Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kolozsvár 2008

Keszeg Vilmos: A mindennapi élet mint a tudomány kontextusa.
In: Bódi Jenő–Maksa Gyula–Szijártó Zsolt (szerk.): A mindennapi élet mint téma & mint keret. Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció-
és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs 2014, 56–66.

Kinczler Irén: Bél Mátyás. FÉBÉ BT, Piliscsaba 1998

Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Gondolat Kiadó, Budapest 1989

Krauss, Werner: Zur Anthropologie des 18. Jahrhunderts: die Frühgeschichte der Menschheit im Blickpunkt der Aufklärung. Ullstein, Frankfurt am Main 1987

Mészáros Csaba–Vargyas Gábor (szerk.): Ethno-lore. XXXIII. Akadémiai Kiadó, Budapest 2016

Mészáros Csaba–Vargyas Gábor (szerk.): Ethno-lore. XXXIV. Akadémiai Kiadó, Budapest 2017

Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Osiris Kiadó, Budapest 2011

Selmeczi Kovács Attila: A Néprajzi Múzeum története. In: Selmeczi Kovács Attila–Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest–Szolnok 1989, 7–28.

Szabó József: Humboldt kozmosza. In: Bernáth Árpád (szerk.): Felfedező utazások térben és időben. Gondolat Kiadó, Budapest 2020, 15−33.

Szelestei N. László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon 1690–1790. OSZK, Budapest 1989

Szelestei N. László: Előszó. In: Szelestei N. László (sajt. rend.): Bél Mátyás levelezése. Balassi Kiadó, Budapest 1993

Sz. Kristóf Ildikó: Alexander von Humboldt Magyarországon: tudományos kapcsolatok és eszmetörténeti hatások. In: Bernáth Árpád (szerk.) Felfedező utazások térben és időben. Gondolat Kiadó, Budapest 2020,35−69.

Tóth Gergely: Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae…” című művének keletkezéstörténete és kéziratainak ismertetése. ELTE BTK doktori értekezés tézisei, 2007

Wellmann Imre: Bél Mátyás munkássága. In: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján. Gondolat Kiadó, Budapest 1984, 5–32.

Jegyzetek

[1]   A tanulmány az ELKH-DE Néprajzi Kutatócsoport programja keretében készült.

[2]    Azt, hogy mennyire igaz ez az „adatszükség” kontinensünk falusi társadalmainak kutatásához, jól mutatja a varsányi példa. Az etnológiai/antropológiai megalapozottságú hazai társadalomnéprajzi kutatások emblematikus kísérleti kötetévé vált a Varsányban mint mintaterületen végzett változásvizsgálatok eredményét összegző mű. Ám a kimondottan jelenorientált,
a kulturális/társadalmi folyamatok feltárását célul tűző munka szerkesztője végül felismerte a tradicionális adat fontosságát. Nevezetesen azt, hogy az európai paraszti közösségek nem vizsgálhatók az írott, történeti források teljes mellőzésével. A társadalomban végbemenő változások a közösség történeti beágyazottságának feltárása nélkül nem érthetők meg. Ezért került a kötetbe (bevezető fejezetként!) Varsány társadalomtörténetének árnyalt elemzése (Bodrogi, szerk. 1978a). A néprajzi/antropológiai terepmunka elméleteiről, jellegéről legújabban lásd Mészáros–Vargyas (szerk.) 2016, 2017.

[3]    Természetesen kataszteri anyagok, úrbéri iratok, korai jobbágyösszeírások, ilyen-olyan telepítési iratok, inventáriumok, esetleges hagyatéki jegyzékek stb. a helytörténész rendelkezésére állnak egy-egy történeti „mélyfúrás” elvégzésére, ám – jóllehet mai értelemben felszínesen – átfogó, azonos szempontok alapján, lehetőség szerint az egész ország területére irányuló,
de mégiscsak összehasonlításra, egyetemesebb elemzésre alkalmas forrást biztosítottak a rendszeres adatfelvétel előtti időszak megismeréséhez ezek a lexikonok, országleírások. Lásd Csíki 2003, 93–110.; Erős 2013, 35–42., 48–50. – Itt köszönöm meg Erős Vilmosnak a tárgykörben hozzám írt adatgazdag leveleit.

[4]    Lásd Tóth 2007; Romsics 2011, 41–45.; Bodnár–Király 2017, 971– 986.; Kósa 1989, 32–37.; Fodor 2006, 26–70.

[5]    Gyáni 2018, 245–254.

[6]    Lásd később.

[7]    Kinczler 1998, 15; Szelestei 1993, 7–10.

[8]    Tóth 2007, 41–53.

[9]    Szelestei 1989.

[10]  Batizi 1935, 21–29.

[11]  Romsics 2011, 45.

[12]  Lásd a Századok, 2017, 5. Tudásáramlás Magyarországon 1770–1830 című blokkját.

[13]  Kósa 1989, 35–36.

[14]  Comte 1979, 51–71.; 65.

[15]  Foucault 1999, 189–194.

[16]  Lásd ehhez a jelen írás mottójában Kehlmann szellemes ábrázolását Gauss tökéletes érdektelenségéről a testgyakorlatozás témája iránt.

[17]  Foucault 2000, 384–396.

[18]  Uo., 384.

[19]  Foucault 1999, 191.

[20]  Lásd például Bél Mátyás saját tudományának jellegéről: Wellmann 1984, 8–30.

[21]  Foucault 2001, 7–19. Lásd ehhez a „többszólamúsághoz” eszmetörténeti háttérként a Gurka Dezső (1961–) által szerkesztett, a 18–19. század fordulójának tudományosságáról szóló, különböző tematikájú köteteket (kilenc munka: Gondolat Kiadó, 2009–2017). – Itt köszönöm meg Angyalosi Gergelynek a tárgykörben hozzám írt adatgazdag, nagyszerű leveleit, illetve érdekfeszítő beszélgetéseit.

[22]  Lásd ehhez Szelestei 1989.

[23]  Szabó 2020, 15−33.

[24]  Humboldt hazai hatásáról lásd Sz. Kristóf 2020, 35−69.

[25]  Lásd erről részletesen Gyáni 2018, 245–254.

[26]  A helytörténeti köteteket az uralkodó ideológia, sőt bármilyen (!) elmélet alkalmazása helyett az elképesztő tömegű forrás feldolgozásából nyert egyszerű, a tudományok korai szakaszaira jellemző pozitivista felhalmozás, illetve ezen adatok szimpla
leíró, a községi történelem lineáris kiértékelése uralja. Ebben
a típusú történetírásban – mivel hiányzik az elméleti megközelítés – tulajdonképpen „az adat minősül történeti ténynek” szemlélet uralkodik. Ebből az írásmódból adódik az is, hogy a monográfiák az esemény egyenlő kvantitatív adat elv alapján hatalmas mennyiségű adatot, számos statisztikai táblázatot fognak össze, így a kötetek roppant terjedelmével az adott település „súlyát”, azaz (vélt) jelentőségét képesek reprezentálni. Részletesen lásd Keményfi 2016, 75–97.

[27]  Keszeg 2014, 57.; szintézisként: Keszeg 2008.

[28]  Barabás 1963, 19.

[29]  Bodrogi (szerk.) 1978b.

[30]  Kósa 1989, 20–25.

[31]  Krauss 1987, 103–118. A korszakbeli kérdésről (idegen–saját kultúra) az antropológia kibontakozásának történetében lásd Eriksen–Nielsen 2021, 23–34.

[32]  Fejős 2000, 13–14.

[33]  A korszakbeli kérdésről (idegen–saját kultúra) az antropológia kibontakozásának történetében lásd Eriksen–Nielsen 2021, 23–34.

[34]  Szabó 2020, 14.

[35]  Selmeczi Kovács 1989, 7–28.

[36]  Kósa 1998, 11–36.

[37]  Fejős 2000, 14.