„A FÉRFIAK ÁLTAL IRÁNYÍTOTT ÉRDEKLŐDÉSBŐL INDULNAK EL A TÖRTÉNETEK”

A BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár Ki a raktárból! címmel 2022–23-ban két kiállítást rendezett a gyűjteményben őrzött, női alkotóktól származó művekből, az 1900 előtti és a századfordulótól 1950-ig tartó időszakból. Ennek apropóján a tárlatok kurátorával, Molnárné Aczél Eszterrel, a Képtár májusban kinevezett új vezetőjével és helyettesével, a Grafikai gyűjteményt is gondozó Árvai Máriával beszélgettünk mú­zeumi pályáról, a női alkotókról való gondolkodás sajátosságairól és Róka Enikő képtári „örökségéről”.

Molnárné Aczél Eszter és Árvai Mária
Szilágyi Lenke felvétele

Eszter, te régóta dolgozol a Budapesti Történeti Múzeumban,
de az itt töltött időd nagyobb részében kommunikációval foglalkoztál. Művészettörténészként hogyan kerültél
a közönségkapcsolatok területére?

M. A. E.: 1999-ben kezdtem még projektalapon, vagyis „számlásként” dolgozni a BTM-nek, F. Dózsa Katalin főigazgató-helyettes kért fel kommunikációs munkára. Előzménye, hogy az egyetem végén a KulturKontakt ösztöndíjával elvégezhettem a bécsi Institut für Kulturwissenschaft múzeumi kurátor és kommunikációs képzését. Ez akkor még privát intézményként működött, ma már a bécsi iparművészeti egyetemen belül létezik, ecm (educating/curating/managing) néven. Két évig minden második héten négy napot Bécsben kellett tölteni, negyedévente pedig egy nagyobb kirándulást szerveztek számunkra Európa valamely városába. Miközben itthon csak némi múzeumtörténetet tanulhattunk, a képzés kinyitotta a múzeumról való gondolkodásomat, lett rálátásom az osztrák és a nyugat-európai múzeumok működésére, kommunikációs és marketingtevékenységére. Lehet, érdemes lenne egy interjúban megkérdezni azt a 10-12 múzeumi embert, többek között Zwickl Andrást, Hegyi Dórát, Sasvári Editet, akik ezt a képzést előttem elvégezték, hogy mennyire befolyásolta a pályájukat és a gondolkodásukat. Az enyémet feltétlenül.

Barta Mária: Szalagtánc, 1932
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

Tehát Dózsa Kati hasonló feladatra keresett embert, pályáztam, kipróbált, és úgy láttuk, hogy fogunk tudni együtt dolgozni. Két évvel később, 2001-ben nyílt lehetőség arra, hogy a múzeum állományába kerüljek kommunikációs munkatársként. Akkoriban 12-14 órákat dolgoztam, azzal a szándékkal, hogy megváltom a világot. Létezett ugyan közönségkapcsolati osztály, Gebhardt Margit volt a BTM múzeumpedagógusa, az ő neve a régieknek még mondhat valamit. Ő indította el a többi között a jelmezes történeti játékokat a Vármúzeumban. Nagyon erős karakter volt, heroikus munkát végzett. Mindezzel együtt is az még nagyon más korszak volt.

Az ezredforduló körül még nem volt kiemelt terület a múzeumi kommunikáció Magyarországon, hozzáértők sem voltak igazán.

M. A. E.: Nem valószínű. Dózsa Kati próbált újítani, például hogy készüljön tisztességes sajtóanyag, legyen sajtóvezetés, a megnyitóra álljon rendelkezésre hozzáférhető fotóanyag – mindezek egy kicsit nyugatabbra már magától értetődőnek számítottak. A múzeum egy nagy csapat, mindenkinek együtt kellene működnie a másikkal, de – talán így fogalmazhatnék egyszerűen – nagyon sok az erős egyéniség. A bécsi képzés után lett egy álmom, amely máig megvan: milyen lehetne egy ideá­lis múzeum. Kicsiben, a közönségkapcsolatok területén akkor megpróbáltam megvalósítani, de elfáradtam. 2004-ben megpályáztam egy helyettesítő pozíciót a Wien Museumba, és amikor megkaptam, a BTM-ből elengedtek fizetés nélküli szabadságra. Milyen a női sors: már a próbaidő alatt kiderült, hogy gyermeket várok, holott úgy tudtuk, ehhez orvosi segítségre lesz szükségünk, így a fiam Bécsben született. A Wien Museum felépítése nagyon hasonló a BTM-éhez, azzal a különbséggel, hogy a bécsieknél nincsenek azok az ásatási jogok, amelyek az itteni intézménynél igen. De ugyanolyan típusú gyűjteménnyel rendelkezik mindkét múzeum. Ahol dolgoztam, a Biografische Sammlungen, egy korábbi gyűjteményi felépítés átalakításából frissen létrehozott életrajzi gyűjtemény volt, amely neves emberek hagyatékát, relikviá­kat, kuriózumokat kezel. Ezeket kellett rendezni a digitalizá­cióval párhuzamosan. A fiam születése után hazajöttünk, megszületett a nagylányom is, és úgy tértem vissza a mú­zeumba, hogy tudtam, a digitalizálást itt is erősíteni kell. Az időközben lezajlott szervezeti módosításoknak köszönhetően létrejött egy közönségkapcsolati főosztály, ennek vezetésére pályázatot írtak ki, ezt megpályáztam és megnyertem. Lelkesen vetettem bele magam a munkába, és sikerült változásokat is elérnem. Amikor ennek a korszaknak vége lett, úgy éreztem, mintha hiábavaló lett volna minden. Visszatekintve mégis hasznosnak érzem. Például több lett a múzeumpedagógus az intézményben, újszerű foglalkozásokat tudtunk beindítani.

Hadzsy Olga: Kilátás a Svábhegyről, 1915
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

A Fény és árnyék című állandó kiállításhoz készült múzeumpedagógiai programot díjjal is elismerték.

M. A. E.: Igen, annak létrehozása alapvetően Berhidai Magdolna, már nyugdíjba vonult kollégának volt köszönhető. De közben sokan belefáradnak. A BTM-re amúgy is jellemző, hogy sokan jóval többet tesznek bele, mint amennyi az elvárható lenne. Ez az elszántság és elhivatottság működteti a rendszert, ez viszi előre. Volt öt-nyolc éve egy uniós programunk, a Museo Mundial, amelynek egy német civil szervezet volt a fő pályázója,
a European Aid finanszírozta, és az volt a célja, hogy múzeumi környezetben fogalmazzuk meg a fenntartható fejlődési célokat. Fontos és tanulságos fejezete volt a munkámnak, például az, hogy a projekttalálkozók úgy voltak megszervezve, hogy mindenre legyen idő, minden feladatra és fázisra a megbeszéléstől a visszajelzésig. A magyarországi múzeumi világban leginkább idő nincs, de szándék sem volt mindig. Ha ugrunk egy kicsit időben és térben, a Fővárosi Képtárban Róka Enikő időszakában tényleg az volt az igazán izgalmas, hogy megjelent az „újmuzeológia” gondolata, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló beszédmód, a bevett kiállítási-bemutatási módok kritikája. Alap szemponttá vált, hogy legyünk ön-
kritikusak, időközönként tekintsünk vissza a saját munkánkra. A hazai közegben ez ma sem általános működési forma.

Úgy látod, hiányzik az önkritika?

M. A. E.: Nem annak belátását hiányolom, hogy az ember úgy érezze, rosszul csinált valamit. Hanem hogy szánjon időt arra, hogy átgondolja: mi volt a terve és az hogyan valósult meg. Az én közönségkapcsolati és szervezési főosztályvezetésem idején, azt gondolom, legalább valami változás elindult, legalább munkatársi szinten. Öt évig folytattam lelkesen, de ebben a folyamatos szervezési, problémamegoldási munkában, főleg ha sokszor irracionálisnak, értelmetlennek tűnő akadályokat kell átugrani, tényleg el lehet fáradni. A BTM-ben végül is annak idején azért kezdtem el dolgozni, hogy egyszer a festészeti főosztályra, vagyis a Fővárosi Képtárba kerüljek művészettörténészként. Átjönni akkor nem sikerült, de az élet megoldotta: jóval negyven fölött újra szültem, és ez megmentett a kiégéstől, el tudtam távolodni a rendkívül fárasztó kommunikációs tevékenységtől. Amikor az ember fárad, egy ponton túl nem képes ugyanúgy koncentrálni, így örömmel adtam át utódomnak, Tamás Istvánnak a pozíciómat. Róka Enikő, aki Fitz Pétert követően átvette a Képtár vezetését, tudta, hogy régóta itt szeretnék dolgozni. Amikor Simon Magdolna nyugdíjba vonult, már ide tértem vissza a munkába.
És nem tudom eléggé kifejezni, mennyire boldog voltam
és vagyok, hogy végre műtárgyak közelébe kerültem.

Mari, te sem művészettörténészként indultál.

Á. M.: Ha lehet, én még messzebbről érkeztem: pénzügy szakon végeztem a Közgazdasági Egyetemen, és ezen a területen dolgoztam nyolc évig, egy bank befektetési üzletágának osztályvezetője voltam. A gyerekeknek az én életem fordulataiban is szerepük volt, mert az első születését követően mentem el egy becsüs tanfolyamra. Ezután jelentkeztem az ELTE művészettörténet szakára, ahová a második gyermekemmel várandósan iratkoztam be. A doktori képzés idején kezdtem el a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában dolgozni, részben azért, mert a doktori kutatásom anyagát, Ország Lili írásos hagyatékát ott őrizték. Róka Enikő megkeresett, hogy néhány projektben dolgozzunk együtt. Az első a Fővárosi Képtárban letétként őrzött Levendel-gyűjtemény balatonfüredi kiállítása volt, ezt követően a Képtárban a szobrász Barta Lajosról szóló kiállításban kurátorként vehettem részt, és közben Enikő át is csábított, hogy átvegyem tőle a grafikai gyűjtemény kezelését. Neki akkor már sok volt a Képtár vezetésével együtt. Kezdetben megbízással dolgoztam, négy-négy órában ingáztam az MNG Adattára és a Képtár között. Nem kérdés, vonzott a gondolat, hogy idejöjjek egy műtárgygyűjteményt gondozni mégiscsak más, mint egy adattári anyagot. Ez a gyűjtemény pedig lenyűgözően színes és gazdag, örömmel dolgozom benne.

Undi Mariska (1877–1959): Tabáni részlet, 1915
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

Eszter, a közönségkapcsolati munka mellett azért részt vettél kiállítások rendezésében is. Hogyan fért ennyi minden az életedbe?

M. A. E.: Minden nem, hiszen a doktori abszolutóriumom megvan, csak magát az opust nem írtam meg, illetve nem fejeztem be. Annak idején Borsos József volt a szakdolgozatom tárgya, az oeuvre-katalógusát Békefi Eszterrel, Farkas Zsuzsával és Veszprémi Nórával közösen publikáltuk a Művészettörténeti Értesítőben, ennek alapján született egy kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Akkor még picik voltak a gyerekeim. Gánóczy Máriát hozhatom fel példának, mert minden megnyilatkozásában előjön a kettősség: fontos volt a család (férje Breznay József, fia Breznay Pál festőművészek – A szerk.), de azt is épp olyan fontosnak tartotta, hogy alkosson. Biztos vannak, akik könnyen megoldják, de ez a feszültség családanyaként az emberben állandóan benne van, és próbál egyensúlyozni a két szerep között. Nálam még rárakódott egy másik réteg: a kommunikáció és a művészettörténet mint két eltérő terület iránti vonzalom, igény arra, hogy ne csak szervezzek, de kutassak is. Így jöttek be a kiállítási projektek, amelyek közül talán a legismertebb a Gyerek/Kor/Kép, amelynek Révész Emese volt az ötletadója és főkurátora, vele és férjével, Rum Attilával hoztuk létre közösen a BTM-ben, és egy jelentősebb kutatással, konferenciával, tanulmánykötettel is együtt járt. Ez is egy olyan állomás volt, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy gyűjtemény közelébe kerüljek. Ezeket a lehetőségeket mindig próbáltam megragadni. A Magyar Nemzeti Galéria A modell című kiállításának katalógusába is írtam, szeletkéket próbáltam kiragadni, hogy ne szakadjak el teljesen a kutatás lehetőségétől. Igazából ezt a sokféle szerepet, ahogy korosodom, egyre inkább belátom, hogy nem lehet jól csinálni. A kutatáshoz olyan koncentráltság szükséges, amihez muszáj megteremteni a megfelelő körülményeket.

Mari, mondhatom, hogy a neved mára összekapcsolódik Ország Liliével. Miért őt választottad kutatásaid témájául?

Á. M.: Azt gondoltam sokáig, hogy Ország Lilivel már nem érdemes foglalkozni, hiszen született róla monográfia. Már a becsüs tanfolyamon is, amikor általános művészettörténetet tanultunk, nagyon szerettem, valamiért vonzottak a képei. Ezt pozitív frusztrációnak hívom, amikor az ember valamit nagyon próbál megérteni, de nem megy olyan könnyen. Nyugtalanított, kerestem az üzenetet a művek mögött. A BA-szakdolgozatom még középkori téma volt: a Bécsben őrzött Hofämterspiel nevű kártyajátékkal foglalkoztam. A mesterképzésen már változtattam. Érdekelt a Bábszínház 1945 utáni időszaka, amivel te is foglalkozol, hogy ez vajon mennyire szólt a képzőművészetről.

Perifériára szorult művészekről van szó, többek között Bálint Endréről, Korniss Dezsőről, Márkus Annáról, Jakovits Józsefről, Ország Liliről, akik a Bábszínházban báb- és díszlettervezőként dolgoztak az 1948–49-es politikai fordulat után.

Á. M.: Passuth Krisztinával tanakodtunk, milyen irányba menjek. Ebben a témában is érintett volt Ország Lili, én pedig beláttam, hogy engem tulajdonképpen ő érdekel, Passuth tanárnő pedig meggyőzött, hogy foglalkozzam vele. Van még mit kutatni róla. Körbejártam, hol találok hozzá dokumentumokat,
és az MNG Adattárában felfedeztem az anyagot, amely akkor még nem nagyon volt „megkaparászva”.

Gráber Margit (1895–1993): Falkép terve, 1947
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

Az Ország Lili-levelezéskötet kapcsán is látható volt
az a kommunikáció, hogy a női alkotóknál mintha a háttér lenne
a frontvonal, a párkapcsolatok alakulása, a kihangsúlyozott érzelmi hullámvasút mintha egy szappanoperába helyezné a női művészek életét. Amiért ma azt látjuk, hogy Szendrey Júlia népszerűbb Petőfinél.

M. A. E.: Látszik, hogy sokáig férfiak írtak nőkről. Szendrey Júlia jó példa:
a naplóját Petőfi elküldi Jókainak, ő pedig átírja, és úgy jelenteti meg, hogy az olvasók számára kellően érdekes és szórakoztató legyen. A férfiak által irányított érdeklődésből indulnak el a történetek, és máig nagyon erős a hagyománya ennek. Biológiai tény, hogy a nőket befolyásolja a családalapítás, gyerekvállalás, az érzelmi ciklikusság is valamilyen szinten az életünk része.

Mintha valakinek a párjaként lennének jelen, ami egy férfi alkotónál nem annyira jellemző.

Á. M.: A 60 év alatt a föld körül című kiállításon, amely a Makarius–Müller-gyűjteményből válogatott, ugyancsak felvázoltuk a kapcsolati hálót. Ma már a férfi alkotók párkapcsolatait is bemutatják a kiállítások, monográfiák. Nemrégiben láttam egy filmet Edward Hopperről, amelyben az egyik fő szálként bemutatták, hogy a felesége, Josephine elismert, sikeres művészként hátrébb lépett kettőt, hogy a férjét menedzselje élete hátralévő részében. Ettől kezdve persze sokkal kevésbé tudott a saját művészetével foglalkozni. De már látszik, hogy kezdik piszkálni a témát a másik oldalról is.

M. A. E: A férfi alkotóknál is megpróbálja az ember megmutatni a hátteret, a családot, a kapcsolatrendszert.

M. A. E: Ezzel kicsit vitatkoznék. A férfiaknál ugyanúgy számít, csak nem beszélnek róla. Nem téma. A férfi mögött is ott egy anya, egy feleség vagy egy múzsa, aki meghatározza a gondolkodását, de nem biztos, hogy nyilvános adat. A férfiak számára többnyire fontos volt, hogy a nők ne önállóan jelenjenek meg, mert akkor borul a hierarchia.

Á. M.: Visszatérve a női alkotók helyzetéhez: szerintem a kapcsolati háló nagyon fontos, és természetesen nem csak a nőknél. Persze Ország Lili Bálint Endrével való kapcsolatában volt férfi-női feszültség, de levelezésük azért érdekes, mert két képzőművész beszélget. Ha megnézzük, kikkel levelezett még, az sokat elmond a hatalom és művészet viszonyáról, arról pél­dául, hogy hogyan utazhatott annyit külföldre. Az a hivatásunk, hogy a megszerzett tudást valamilyen módon továbbadjuk, lehetőleg élvezhető, fogyasztható módon, és ez aktorokon keresztül egy kicsit könnyebb. Sokat tud segíteni, ha embereket kínálunk azonosulásra az olvasónak vagy a látogatónak. Ez az olvasat jogos. Ugyanakkor a művek megértésénél sokkal óvatosabban bánnék az életrajzi olvasattal. De egy kicsit belehelyezkedni egy kapcsolatba vagy egy közegbe mindenképpen segít.

M. A. E: A tudományosság egyik szempontja, hogy válasszuk le a személyről a műveket, amire Mari is célzott az imént, hogy ne az életéből magyarázzuk a művészetét, de ez is egy picit megengedőbb már. A műtárgy leválaszthatatlan arról, aki létrehozta. Nincs objektív történelem, magunkat sem tudjuk leválasztani a saját korunkról és közegünkről, a művészeknél ugyanígy van. De az árnyalatra figyelni kell.

Gráber Margit (1895–1993): Önarckép kék kendővel, 1930
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

A Ki a raktárból! két kiállítása mennyire volt esztétikai és mennyire kifejezetten genderalapú válogatás?

M. A. E.: Az első résznél mindent kiraktunk, amit találtunk. Huszonnyolc mű került ki, a huszonkilencedik csak azért nem, mert nem volt bemutatható állapotban. Az volt a hallatlanul izgalmas, hogy esztétikum szempontjából mindegyik tökéletesen megfelelt egy kiállításnak. A második tárlat esetében más szempontja volt a válogatásnak: mutassuk meg azokat, akik egy-egy művel, elsősorban várostörténeti témával kerültek a gyűjteménybe. Azoknál, akiktől szerencsés módon nagyobb mennyiségű műtárggyal rendelkezünk, ott egyfajta összkép bemutatására törekedtünk. Kósa Máriától például mindent kiraktunk, mert ő 1945 után egyáltalán nem szerepelt, újrafelfedezettként kezeltük. Gráber Margitnál egy olyanfajta válogatást próbáltunk kitenni, ami egyfelől az 1900 és 1950 közötti időszakból az alkotó sokféleségét reprezentálja, az utazásokat, az őt befolyásoló stílusirányzatok megjelenését, Gross-Bettelheim Jolánnál szintén a sokféléből a legmarkánsabb példákat igyekeztünk kiemelni abból az anyagból, ami a rendelkezésünkre áll. Van egy különleges darabunk Krenner Amáliától, amit erre a kiállításra sikerült megszereznünk, tőle nem volt mű korábban a gyűjteményünkben. Maga az alkotó is megérdemli, hogy jelen legyen egy közgyűjteményben, a kép témája pedig várostörténeti jelentőségű.

Mari, az általad kutatott korszakban, 1945 után azért már láthatók markáns női pályák. Néhányan közülük évekig gombokat festettek ugyan Barta Éva iparművészeti műhelyében, mások bábokat terveztek, de ma már látjuk, hogy a korszak művészetében egyenrangú alkotók voltak a férfiakkal. Anna Margitot említeném példának. Mennyire látszik ez a korszakot kiválóan reprezentáló Levendel-gyűjteményben?

Á. M.: Sokszor elfelejtjük, hogy ez egy házaspár gyűjteménye, csak több szó esik Levendel Lászlóról, kevesebb Lakatos Máriáról, aki éppúgy orvosként tevékenykedett, és az ő kapcsolatai révén is számos mű került a gyűjteménybe. Mellette dolgozott a mozdulatművész Kövesházi Ágnes. Elég erős a női anyag, vannak művek Anna Margittól, Vajda Júliától, Ország Lilitől, Földes Lenkétől, Kunvári Lillától. Tény, hogy akivel a legszorosabb volt az orvos-beteg kapcsolat, gondolok itt Bálint Endrére, Jakovits Józsefre, darabszámra erősebben reprezentáltak a gyűjteményben, de ez nem jelenti azt, hogy a nők nem lennének eléggé jelen. Jó ötlet ebből a szempontból is áttekinteni a gyűjteményt, ami egyébként 25 éve van letétként a Képtárban, jelenleg éppen ennek a megújítása zajlik.

Róka Enikő szerepét a Fővárosi Képtár életében nem lehet eléggé méltatni – lapunk természetesen MúzeumCafé Díjjal is elismerte.
Mit tekintetek Enikő szellemi hagyatékának?

Á. M.: A grafikai revízió három évig tartott, kilencezer-kilencven darab a vége, ami elképesztően sok, és nagyon jó volt megismerni, rendbe tenni, párhuzamosan a digitalizálással. Minden tárgyról készült nézőkép, készülnek a nyomdai minőségű reprodukciók, Excelben több szempontból kutatható az adatbázis, ami mégiscsak megkönnyíti a munkát.

M. A. E.: Ennek a korszaknak az összegzése a tavaly Balatonfüreden, a Vaszary Galériában majdnem egy évig látható Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig. Válogatás a Fővárosi Képtár modern gyűjteményéből című tárlat volt, melynek koncepciójában megjelent az intézménytörténet és egy nőtörténeti szál is. Ennek egyik hátterét alkotta Enikő másik meghatározó munkája a gyűjtemény rendbetételének megindítása, megismerése és megismertetése, vagyis a revíziós tevékenység, amit nem lehet abbahagyni. Én arra érkeztem, hogy feltétlenül kezdjünk hozzá a festészeti anyag revíziójához. Rém hasznos és rendkívül izgalmas, nálunk ebben Gál Csaba tevékenysége megkerülhetetlen. Mindenkinek ajánlom, aki nem revíziózott évek óta a saját gyűjteményében, mert mindent kézbe kell venni, és ennek számtalan előnye van. Rálátást és felismerést jelent. Reméljük, hamarosan a szobrászati anyag is sorra kerül.

M. A. E: Enikő a gyűjteménytörténettel is intenzíven foglalkozott, ez most meg is fog jelenni a Századokban, az 1959 és 1989 közötti időszakot feldolgozva. Minden kiállítását a tudományos kutatás mellett az önreflexió kísérte, és nagyon remélem, hogy ezt a gondolkodást meg tudjuk őrizni. Enikő részidőben itt marad velünk, a Reigl Judit-kiállítás lesz a következő munkája. A balatonfüredi válogatás kiállításról készül egy reprezentatív katalógus, mert kell hogy legyen magyarul és angolul egy „best of” a gyűjteményről. Vannak projektek, amelyekbe pedig szeretnénk visszahívni. Értelemszerűen nem lesz minden ugyanaz, mert más emberekkel másik múzeumot csinálunk. Csapatként működött a Képtár, de kellett elé egy motor: Enikő személyisége, tempója, minősége csodálatra méltó.

Számomra a régi művészet kiemelten fontos. Tervezünk egy Marastoni Jakab-kiállítást, amely a Ki a raktárból! első részéhez is köthető, hiszen a Marastoni-féle művészeti iskola volt a hazai művészeti oktatás első, nőket is befogadó műhelye, ráadásul igazi közép-európai utazó művészről beszélünk, akinek igen izgalmas az életműve. A köztudatban kevésbé ismert régi művek bemutatása mellett a kortárs kiállításokat is folytatni kell, amiben Páldi Líviának jut fontos szerep.
Első önálló intézményi munkája a Budapest Galériában most látható Az erőszakról című időszaki kiállítás. A képtári csapat működését, a kortárs kritikai diskurzusokba való beágyazottságot jól mutatja a közelmúlt váratlan nagy sikere, a Mácsai-kiállítás, melynek kurátora B. Nagy Anikó volt, aki egyébként a Metszetgyűjtemény vezetője. Jövőre egy nagy
Ország Lili-kiállítással is készülünk ebben a szellemben. Ahogy működésünk meghatározó alakja Lovas-Vincze Dóri is, aki mind a kommunikáció, mind a projektszervezés mestere és Köblös Péter gyűjteménykezelő, akinek egy élő adatbázis van a fejében. Jelenleg új kollégát is keresünk, aki a szoborgyűjteményben folytatja fiatalon elhunyt kollégánk, Oth Viktória
munkáját.

Á. M.: Enikő egy olyan értékrendet hagyott itt, amelynek az alapkövein nem kell változtatni. Úgy jó, ahogy van. A gyűjteményből kiinduló kiállításokat folytatni kell, vagyis hogy feldolgozzuk, megismerjük és közreadjuk a gyűjteményről szerzett tudást. A gyűjtemény szeretetét itt hagyta nekünk és egy stratégiai gondolkodást: a kiállításainkban mindig vannak olyan gondolatok, amelyeket sorozatként viszünk végig, építkező kiállítási stratégiát próbálunk követni.

Anna Margit: Múzsa, 1938
A Ki a raktárból! 2. – Árnyékban
Női alkotók művei a Fővárosi Képtár gyűjteményéből 1900–1950 című kiállításról
BTM Fővárosi Képtár

Van lehetőség a gyarapításra is?

M. A. E: Ez a kérdés rossz pillanatban vetődik fel, sajnos. Enikő gyűjteménytörténeti szövegében szerepelni fog az az időszak, amikor a fenntartó igen jelentős pénzforrást biztosított vásárlásra, számításai szerint mai értéken kb. évi 200 millió forint állt az elődeink rendelkezésére. Ha ma ennek a töredéke, akár 50 millió forint jutna, már egészen mások lennének a lehetőségeink. Az elmúlt évek munkáját minősíti, hogy gyűjtők azért kínálnak olcsóbban műveket, mert rangot jelent a Fővárosi Képtár gyűjteményében szerepelni. Előfordul, hogy ha valamit felkínálnak és reménytelen megszereznünk, akkor végighívom a kollégáimat más múzeumokban, hátha valaki meg tudja oldani, ne engedjük elveszni a művet.

Á. M.:  Őszre tervezünk egy új szerzemények kiállítást, ahol látni lehet majd, hogyan próbálja a Képtár a mindenkori jelenkort becsatornázni, a gyűjtemény részévé tenni, részben ajándékozás, részben vásárlás útján. Visszatérve a működésre: gondolkodunk arról, hogyan dolgozunk, ez ma már gyakorlat, mindenki figyeli a másik munkáját, elolvassuk egymás írásait,
véleményezzük, reflektálunk a másik kutatásaira. Az apró szervezet óriási előnye ez a fajta szoros együttműködés, ami az egyes projektekbe bevont kortárs művészekre is vonatkozik. Páldi Lívia is új szempontokat hozott be, inspiráló az ő gondolkodása mindannyiunk számára. Olyan fajta műhely, amire szerintem kevés példa van itthon.

Eszter, te egy ideje az ICOM Magyarország titkáraként is
működsz. Hogyan látod ebből a perspektívából a hazai
múzeumok munkáját?

M. A. E: Mindig is szerettem Magyarországról kitekintgetni, a bécsi képzés is ezt jelentette nekem. Hajlamosak vagyunk kisebbségi komplexussal tekinteni a saját helyzetünkre nemzetközi kontextusban, miközben azt látom, hogy a magyarországi múzeumok és gyűjtemények abszolút európai rangúak. Mint gyűjtemények, semmilyen szégyellnivalónk nincs. Hogy hogyan kommunikálunk róla, ebben lehetne erősödni.
Dózsa Kati Az áttörés kora projektjét kell említenem, amelyet Bécsben is bemutattunk, és szépen látszódott az a kulturális egyenrangúság, amivel rendelkezünk Magyarországon.
Az más kérdés, mindebből mit láthat a külvilág. Nekem az ICOM lehetőséget ad picit más levegőt szívni, ezt mindenkinek, aki teheti, javaslom. A múzeumi dolgozókat időnként elküldeném fél év „sabaticalra”, ami az amerikai egyetemi oktatóknak jár, mert újra kell töltődni, újat látni a világból.
Az ICOM-nak mint minden civil szervezetnek megvannak az erősségei és a gyengéi, de az, hogy időnként újragondolja, hogy mi is a múzeum, ráadásul sok ember bevonásával, vitákkal, ezzel is inspiráló gondolkodást képvisel. Az új múzeu­mi definíció a hozzáférhetőséggel, az inkluzivitással olyan korszerű, amit mindenkinek a maga területén végig kellene gondolni és alkalmazni a saját pozíciójára és intézményére.