HONVÉD SZÍNÉSZEK A SZABADSÁGHARCBAN
„VENDÉGSZEREPET FOGOK JÁTSZANI A VÉRES DRÁMÁBAN”
MúzeumCafé 93-94.
1848-ban a színészek új szerepbe „ugrottak be”: honvédnak álltak. Bár nincs pontos adat, teljes lista arról, hány színész vett részt a szabadságharcban, annyi bizonyos, hogy több mint háromszázan lehettek. Köztük neves művészek is, a kor „sztárjai”. Egyes kutatások szerint a magyar sereg első hősi halottja is színész volt: Szathmáry Dániel. Korabeli beszámolók, visszaemlékezések, naplók, jelentések, bejegyzések alapján készült ez az írás a honvéd színészekről. Köztük színésznőkről, akik férfiruhában harcoltak. Egyikük aztán „önvédelemből” besúgást is vállalt a Nemzeti Színházban.
A Nemzeti Színház 1845-ben. Alt Rudolf rajza, Franz Sandmann színezett litográfiája
Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Topográfiai Gyűjtemény
¶ 1848. március 15-én a déli órákban forradalmi küldöttek érkeztek a Nemzeti Színházba. Az épület a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán állt. Bajza József költő, író, helyettes igazgató fogadta őket. A követek azt kérték, hogy este – műsorváltozással – Katona József Bánk bánját játssza a színház. Cenzúrázatlanul. Bajza rögtön igent mondott. (Néhány hét múlva Kossuth Lajos „sajtófőnöke” lett, a Kossuth Hírlapja szerkesztője.)
¶ A meghirdetett forradalmi előadásra zsúfolásig megtelt a nézőtér. A börtönéből kiszabadított Táncsics Mihály és az őt kísérő tömeg is bepréselődött a színházba. Petur bán szerepében a negyvenéves Egressy Gábor lépett fel. Az előadást félbe kellett szakítani, a hangos közönség ugyanis a Nemzeti dalt követelte, a „forradalmi indulót”. Egressy fekete ruhában, karddal az oldalán szavalta el Petőfi versét.
¶ „A nemzeti kokárdákat viselő nemzeti színészek és színésznők – tudósított akkor a Pesti Divatlapban Vahot Imre – majd mind megjelentek a színpadon, a szerepek megváltoztak, a nézőhelyből egy időre színpad s ebből nézőhely lett. A félkörbe állt színészek egy ideig némán s meglepetve néztek a nézőhelyet minden zugában betömött roppant közönségre, mely maga a legcselekvénydúsabb, legdicsőbb kifejlődésű és irányú nemzeti drámánk egy igen érdekes felvonását adott elő. Nemzeti színházunk krónikájában sem tűnt fel ennél nevezetesebb nap, midőn t. i. a hajdankor egyik legszebb szabadságképét feltüntetett színészek együtt szerepeltek az újabb történelmünk legdicsőbb szakát kivívott közönséggel. Ki volt hát e nagyszerű dráma valódi nézőközönsége? – a szabad szellemű katona által felidézett ősök jó szellemei, a szabadság és művészet egyesült istenei, kik bizonyára helyeslő tetszéssel fogadták becsületesen és jól vitt működésüket.”
¶ Március 16-án a Nemzeti szinte teljes férfitársulata nemzetőrnek jelentkezett. Váradi Antal írta (Ország-Világ 1913. évi Almanach): „A színészek is megértették az idő hívó szavát és a thyrsust karddal, puskával cserélték fel. Érdekes, hogy aki művészi rangsor szerint az első közöttük, Egressy (Galambos) Gábor, az a csatamezőn is megtartja a vezér szerepét. Derék hős volt a csatatéren is. Az ő szabadságharci szereplése március tizenötödikén kezdődik, amikor Petur bán jelmezében a közönség közóhajának megfelelően kiállt a színpadra s a viharzó kedélyeknek elszavalta a Talpra magyart.”
¶ A tizenhat éves Egressy Ákos „színészgyereket” – Egressy Gábor és Szentpétery Zsuzsanna fia – apja vitte a sorozóbizottság elé, amelynek Perczel Mór volt az elnöke. Egressy Ákos memoárjában (Emlékeim az 1848–49-dik évi szabadságharcz idejéből; 1893) sok mindent megosztott a harcoló színészekről. Ő írta meg apjáról azt is, hogy „piros-hajtókás, pitykés, gombos kék dolmányban járt, vöröstollas pörge kalappal és kardosan, balkarját nemzeti színű szalag övezte s mellére hasonló színű gyönggyel hímzett, korona nélküli magyar címert tűzött”. Följegyezte azt is, hogy apja és Petőfi Sándor „elmaradhatlanok voltak egymástól erősen demokratikus, köztársasági érzelműek lévén”. Együtt rajongtak a szabadságért,
a népjogért, a haza függetlenségéért, „mint általában minden nemesebb eszméért és ezek képviselőiért”.
¶ De írt a nagybátyjáról, Egressy Béniről is, aki szintén honvéd lett, s Réthy Mihállyal és Gózon Antallal, a Nemzeti színészeivel „egyszerre állt a zászló alá”. Egressy Béni a főhadnagyságig vitte a 14. honvédzászlóaljnál. A kápolnai csatában megsebesült, gyógyulása hosszan tartott, és miközben lábadozott, komponált, ekkor írta meg a „Klapka-indulót”. Réthy és Gózon az élelmezési osztályhoz kerültek. Réthyt viccesen „marhagenerálisnak” nevezték el kollégái. Egyébként jogászból lett színész, mint sokan abban az időben, és harminchat évesen a Nemzeti Színházhoz szegődött. 1848 októberétől hadnagy a Bocskai önkéntes csapat lovasságánál. Hamarosan már főhadnagy. A szabadságharc után visszatért a Nemzetibe. Tóth Ede az ő alakjára írta A falu rossza Gonosz Pistáját. (Gózon Antal öccse, Gózon Imre is színészként lépett be a seregbe. Róla majd később. A két Gózon Jókai Mór unokatestvére volt.)
¶ Egressy Ákos apja levelezését is közreadta, azt a levelet is, amelyet Egressy Gábor feleségének, Szentpétery Zsuzsannának írt 1848. július 26-án: „Vendégszerepet fogok játszani a véres drámában, melyet a magyar nemzet e pillanatban ad a világnak s az utókornak. Kevés napok előtt Brutusokat, Mátyásokat
s Corolanokat játszom, most, a komoly valóság színpadán,
talán pisszegés nélkül fogom eljátszani néma szerepemet. Társaim! Ne féljetek, a sor ti rátok is kerülend! Ide még sok statiszta kell!”
Idősebb Lendvay Márton Barabás Miklós kőrajzán
Forrás: Wikipedia
¶ Nincs pontos lista a honvéd színészekről. Schöpflin Aladár
a Magyar Színművészeti Lexikonban (1931) azt írja, „a magyar nemzet hősi küzdelmében, 1848–49-ben, közel 200 színész (sőt két színésznő is) vett részt.” Kutatásaim alapján ennél lényegesen többen voltak. Például Deréki Antal színész, író a Színészek a szabadságharcban című írásában (Magyarország, 1916. április 1.) visszaemlékezések alapján közölt egy listát a színész katonákról, és az általa összeállított névjegyzék részben eltér Schöpflinétől, vagyis inkább kiegészíti azt. Deréki így fogalmazott: „A legelsők sorában, akik kardot ragadtak a haza védelmére, Thália papjai, a nemzet lekicsinyelt napszámosai, a színészek állottak, akik az első hívó szózatra lerombolták pajtákban, kocsiszínekben és nagyvendéglők termeiben felépített színpadjaikat. A hősszerelmes, tragikus, intrikus, komikus, népszínműénekes és szalongavallér, sőt még a súgó is fegyvert ragadott, hogy minél előbb eljuthasson a dicsőség véres színpadjára, ahol győzelmes babér mellett, vérrózsák is piroslottak.
¶ A régi Nemzeti Színház tagjai közül: Feleky Miklós, Szerdahelyi Kálmán, Benedek József, Komáromy Alajos, Némethy Gyuri, Udvarhelyi Sándor, idősebb és ifjabb Lendvay Márton, Egressy Gábor és Egressy Ákos neveit találjuk a 48-as honvéd színészek sorában. A vidéki színészet jelesei közül: Foltényi Vilmos, Zöldi Miklós, Zeyk Elemér, Kocsisovszky Jusztin, Szlupa Andor, Zádor Balla Zoltán, Komáromy Samu, Szuper Károly, Komáromy Lajos, Hidassy Elek, Fekete Ferenc, Nagy Pista, Nagy Mihály, Skrasznay Miska, Szilágyi Béla, Kölesi Reindl Sándor (Blaháné atyja), Dézsi Zsigmond, Fass Andor, Hódi János, Fitos Sándor, Szentkuti Mihály, Nyíri György, Takács Ádám, Tóth Antal, Rajz János, Jánosi Emil, Körösi Kálmán és még mások nevét örökíthetjük meg a szabadságharcosok sorában, akikkel később,
a hatvanas években mint jeles színészekkel találkoztam, és a legtöbbjével hosszú időkön át együtt is működtem. Csaknem kivétel nélkül hősiesen, lelkesen harcoltak. Sokan közülük tiszti rangot, kitüntetéseket, érdemjeleket kaptak, sokan sebesülten, de legtöbben sértetlenül tértek haza, és hosszú éveken át büszkeségére és díszére váltak a magyar színművészeinek.”
¶ A hős színészek közül néhánnyal bővebben foglalkozom itt. Inkább olyanokkal, akiknek nevét alig vagy egyáltalán nem említik a 48-as szabadságharcosok között, vagy épp életútjuk, sorsuk alakulása tűnt különösen izgalmasnak. Utóbbiak között vannak színésznő honvédek is, akikről kiderítettem, hogy – Schöpflin adataihoz képest – kettőnél többen vannak.
„1848-ban már honvéd volt, élte fogytáig
az maradt”
¶ Feleky Miklós harmincévesen állt csatasorba. Amikor 1902. március 16-án, 84 esztendősen meghalt, kollégája, Zöldi Márton színész, író, megemlékezett róla az Uj Időkben (1902. március 23.): „Feleky Miklós volt az abszolút férfiú a színpadon. Milyen elemi erővel tudta ő megszólaltatni a nagy férfiindulatokat, a haragot, a gyűlöletet, a lelkesedést, a szerelmet,
a bosszút, s mindazt, ami a férfiút végzetes tettekre ragadja, ami sorsát eldönti. Feleky Miklós volt az egyetlen magyar színész, kit a király a magyar nemességgel tüntetett ki, mikor hatvanhárom éves művészi pálya után nyugalomba vonult.”
Feleky Miklós Kózmata Ferenc felvételén 1870 körül
Forrás: OSZMI Fotótár
¶ Feleky már a szabadságharc előtt is színigazgató volt. 1848-ban társulatának minden férfitagja honvédnak állt. Ő maga is. Aztán amikor Bem tábornok 1848. december végén Kolozsvárra ért, a színész katonákat visszaparancsolta a színpadra. Elrendelte, hogy a „háború zajában” is folytassák az előadásokat, lelkesítsék a katonákat, a polgárokat. Másfél hónapig főleg hazafias darabokat vittek színre. Csakhogy egyre kedvetlenebbül. Hat hét elteltével Feleky az asztalán egy levelet talált férfi színészeitől: felmondtak neki, kivétel nélkül harcolni indultak. A direktor is így tett. Később Udvarhelyszéken Csányi László, Erdély kormánybiztosa megbízta zászlóaljak toborzásával.
¶ Századosként hagyta el a csatateret Feleky. Hónapokig bujkált Arad és Temes vármegyében, út széli csárdákban aludt. Majd újra társulatot toborzott, és 1849 végén Nagybányán ismét színigazgató lett. A „bujdosó színészek” direktoraként emlegették. „Mennyi furfang, ravaszság kellett ahhoz, hogy a volt honvédek az akkori viszonyok között játszhatási engedélyt kapjanak, hogy műsort teremtsenek az auditorok és cenzorok idejében! De Feleky épp úgy győzte furfanggal, mint kitartással”, méltatta őt Zöldi Márton, aki a Nemzeti titkáraként személyesen ismerte őt.
¶ 1852-ben szerződtették Feleky Miklóst a Nemzeti Színházba. 1887. április 28-án ünnepelte színészi működésének ötvenedik évfordulóját, amikor is Ferenc József-rendet kapott, s a király „nagygalambfalvi” előnévvel, magyar nemességgel tüntette ki a Nagygalambfalván született színészt, a kor sztárját. Bálványozta a közönség. De a kollégák is. Így írt róla Jászai Mari: „Pompás színész volt. Kemény, férfias minden szentimentalizmus nélkül. Igaz, erős minden színpadiasság nélkül.” Az Ujság 1905. december 3-án adta közre Ujházi Edének a kollégái emléktörténeteit rögzítő Régi színészek portrésorozatában a Feleky Miklósról szóló írását. „1848-ban már honvéd volt, élte fogytáig az maradt, a negyvennyolcas honvédek pártfogója, a honvédmenház egyik alapítója, Pest városi bizottsági tag, a Nemzeti Színház nyugdíjintézetének jegyzője, sok éven át rendező, a vidéki színészek elnöke, háziúr, villatulajdonos,
az első magyar színész, akinek Ferenc József-rendjele és a királytól nemesi levele volt. Azt mondták róla, hogy ő volt
a vidéki színészek pápája. Testületileg vesz részt a temetésen az Országos Magyar Színészegyesület, melynek Feleky örökös tiszteletbeli elnöke volt, továbbá a Honvédegyesület is.”
¶ Leghíresebb arcképét Than Mór festette 1871-ben. A festményt a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka őrzi.
„Fegyverre, vidéki színészek!”
¶ Voltak olyan színészek is, akik külföldről siettek haza harcolni. Többek között az akkor huszonhat esztendős Foltényi Vilmos.
Itáliai dalturnéját szakította félbe a szabadságharcért.
¶ Foltényi Vilmos mérnöknek készült, de számára is vonzóbb volt a színipálya. 1842-ben már a Nemzeti Színházban kórista. Aztán vidékre szerződött Szerdahelyi József, Havi Mihály és Szabó József „egyesített társulatához”. Operaénekesként vált ismertté. Idővel Szabó és Havi létrehozta az Első magyar daltársulatot, főként külföldön léptek fel. Foltényi is ment velük. 1848–49-ben honvédtüzér lett, később röppentyűsparancsnokként hadigőzösön is szolgált. 1849 őszétől ő is bujdosott, azután Kolozsvárott és Szatmáron folytatta pályáját. Debrecenben lépett utoljára színpadra, 1903-ban.
¶ Móricz Pál a Régi magyar élet (1913) portrésorozatában közölt írást a „szép tehetségű” és „úri modorú” Foltényiról. „1849-ben már hadnagyként egy honvéd lovastüzérütegnél szolgált, mert a színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél többen is összekerültek színész katonák. Zöldi (Miklós) ugyanennél az ütegnél hadnagyoskodott. Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a tovább szolgálás gondjától is megszabadult; mert az orvos untauglichnak nyilvánította a kis termetű Foltényit. A kétfejű sasos »certifikát levéllel« gyalogosan Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül többen bujdostak, mások fogságban szenvedtek.”
¶ Az Európa-szerte kedvelt Első magyar daltársulatnak szinte az összes tagja hazatért a forradalom hírére, és honvédnak jelentkezett: Foltényi mellett Szabó József, Havi Mihály, Temesváry Antal, Fitos Sándor és Kaczér Ferenc táncmester is.
A Nemzeti Színház nézőtere 1845–46-ban. Rohn Alajos rajza, Walzel Ágost Frigyes litográfiája
Forrás: OSZMI Topográfiai Gyűjtemény
¶ Márfi Attila történész szerint az 1848–49-es szabadságharc eseményei szétzilálták a magyarországi színjátszás addig kiépült hálózatát. Az általános mozgósítások idején a színházak sorra bezártak, a társulatok férfi tagjai nemzetőrnek vagy honvédnak álltak. De azért akadtak társulatok, amelyek mégis játszottak. Pesten például továbbra is működött a Nemzeti Színház megfogyatkozott, főleg színésznőkből álló társulata. Tábori színtársulatok is szerveződtek.
¶ Színészetünk és drámairodalmunk helyzete a szabadságharc idején című írásában (1955) Osváth Béla irodalomtörténész feltárta, hogy ebben az időben Kolozsvárott, Szegeden, Miskolcon, Győrött rendszeresen tartottak előadásokat, Kassán, Pozsonyban, Aradon és Temesváron is több színicsapat megfordult. Latabár Endre truppja is fellépett, 1848 őszén például Szegeden. (Latabár Endre 1849 után jelentős szerepet vállalt a vidéki színészet újjászervezésében és továbbélésében.) Szuper Károly társulata is játszott vidéken. Szigeti József Egy táblabíró a márciusi napokban című darabját Győrben mutatták be 1849. március 21-én, „zsúfolt ház előtt, óriási lelkesültség, egetverő demonstrátiók közt”, írta Szuper Károly a naplójában. Kolozsvárott Szigligeti Ede darabját, a II. Rákóczi Ferenc fogságát és Obernyik Károly Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című vígjátékát is játszották. Kecskeméten 1848. december 17-én a társulatvezető Szuper Károly művét, A tömeges népfelkelést adták elő.
¶ Színháztörténeti jelentőségű Szuper Károly színész, színigazgató naplója, amelyet 1848–49-ben is vezetett. Mivel járta a vidéket, rövid bejegyzésein keresztül képet kapunk nemcsak az ottani társulatokról, hanem az egyes városok forradalmi vagy harcias lelkesedéséről is. Csak néhány kiemelés a naplóból.
¶ „Pécs, 1848. március 18. Délben értünk Pécsre, hol általános
az ünnepélyes öröm afölött, hogy a 12 reformpont elfogadtatott. Mindenki nemzeti kokárdát visel kalapján. A városház tornyáról lelógó nemzeti színű zászló csaknem a földet söpri. Megérkezésünk után rögtön felékesítettük magunkat nemzeti trikolor kokárdákkal.
¶ Halas, június 15. Miután Kaposvárott társaságunk fiatalsága felcsapott honvédnek, a családosok pedig, kiknek nincs tűzhelyük, a Drávához mennek nemzetőrnek, én haza indultam szüleimhez, szüleim és szülőföldem védelmére!
¶ Halas, július 24. Megszűnt mindenütt a színészet, miután az ország alsó felében teljes erővel dúl a hadjárat. Szathmári Dani barátom és színésztársam volt az első honvédáldozat, kit
Tisza-Földvárnál az első ágyúgolyó terített le.
¶ Cegléd, november 20. Mennyire tönkre silányította a hadjárat
a művészet derék papjait!
¶ Kecskemét, december 17. Ma saját művemet, A tömeges népfölkelést adták, s miután szokatlanul nagy közönségünk volt, megvendégeltem azokat, akik darabom sikerét elősegítették. Ha több ily jó napom volna, talán testi és lelki bajom teljesen elenyészne.
¶ Kecskemét, 1849. március 5. Senki sem kívánja Tháliát hallani, midőn az ágyúk szólnak s az égő városok illuminálnak.
¶ Veszprém, március 25. Számtalan policáj-spicli forog köztünk, kik az emberek hazafias érzéseit fürkészik, és öt forintért eladják embertársukat Júdásként!”
¶ Szuper Károlyt erős barátság fűzte Petőfi Sándorhoz. Egyike volt azoknak, akik lebeszélték Petőfit a színészetről. A Petőfi s a színészet kötetében fogalmazott úgy Jászai Mari: „Nagy kár lett volna, ha Petőfinek színésztehetsége lett volna. Elvesztettük volna »Petőfit«.”
¶ A szabadságharc leverése után Szuper Károly új társulatot alapított. Sok bujdosó honvéd színész nála talált menedékre. Utolsó éveiben a Nemzeti Színház, az Operaház, illetve az Országos Színészegyesület pénztárnoka volt. Naplóját Váli Béla rendezte sajtó alá 1889-ben, Szuper Károly még megélhette ezt.
¶ Az itt-ott felbukkanó vándortársulatok játékkedve ellenére 1849 elejére azért egyre több vidéki színtársulat feloszlott,
és a férfi színészek valamelyik magyar ezredhez csatlakoztak. Számos direktor maga is „harci szereplésre” buzdított. Talán a leghangosabban a szatmárnémeti születésű, huszonhat éves Sepsy Károly miskolci színigazgató. (Petőfi nála lett vándorszínész, Ozorán, 1841-ben.) Sepsy Fegyverre, vidéki színészek című felhívása a Pesti Divatlap és a Nemzetőr 1848. június 3-i
számában jelent meg: „Figyelmeztetve tanácslom a vidéki igazgatóknak, miszerint ne terheljék a nemzeti magukat a különben is gyönge vidéki szinttel, hanem oszlassák föl azt haladéktalanul. Most úgy sem pártolják a vidéki színészetet többé is, mivel a figyelem túlterjed fölöttünk. Veszélyes felhők tornyosulnak a hon egén, annak védő karokra van szüksége; a vidéki színészekből pedig egy pár száz kardot foghat s az igazságot védheti dicsőségesen. Előre tehát színészbarátim! Az ország zászlója alá az alkotmány védelmére, legyetek hű polgárai a hazának, kardra, kardra Hunnia boldog szabadságáért!” (Sepsy Károly 1853-ban öngyilkos lett.)
¶ Még egy színháztörténeti jelentőségű előadásról tudunk a forradalom alatt. 1849. április 13-án – a detronizációt megelőző estén – a kormánnyal Debrecenbe menekülő pesti színészek közül néhányan előadták Hugó Károly Báró és bankár című ötfelvonásos, háromszereplős szomorújátékát – a sebesült honvédek javára. A férfi főszerepet Lendvay, a női főszerepet Jókainé Laborfalvy Róza játszotta. Jókai is Debrecenben élt ekkor, az Esti Lapokat szerkesztette.
A szabadságharc első színész áldozata
¶ A honvéd színészek közül Szathmáry Dániel tragikusan korán meghalt a harctéren.
¶ Szathmáry 1848-ban éppen Makón szerepelt Mátrai István vándortársulatánál. Felesége, Szathmáryné Farkas Lujza szintén színésznő volt, a Nemzeti Színház jelentős művésze. Fiuk, Szathmáry Károly tizennyolc éves csak, amikor apjával csatasorba állt. Együtt esküdtek fel a zászlóra. Néhány nap múlva el kellett válniuk, a fiút áthelyezték a tüzérekhez, apját Damjanich zászlóaljába osztották be toborzó káplárnak.
¶ A makói zászlóaljat Szeged alá vezényelték, az itt játszó színésztrupp akkor még javában lelkesítette a közönséget hazafias előadásaival. Szathmáry Dániel a szemtanúk beszámolói szerint ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra színpadra lépjen. Damjanich engedélyt adott erre, ő pedig eljátszotta Szigligeti Ede Szökött katonájában Gémesi nótárius szerepét. Nem sejtette, hogy ez lesz a szomorú hattyúdala. Deréki Antal visszaemlékezések alapján írta meg: „A Szegeden összegyűjtött sereg Magyar-Becsére sietett, mely az ellenségeskedések kiindulási pontja volt. 1848-ban ez volt az első nyílt csata a szerbekkel. Az első ágyú eldördült és Szathmáry földre rogyott. Szathmáry Danit bajtársai egy kasnélküli, rozoga parasztszekérre emelték, hogy a kórházba vigyék, de mire a városba értek vele, csaknem egészen elvérzett és még aznap délután meghalt. A színész honvédek közül Szathmáry Dani volt a szabadságharc első áldozata.”
Szathmáry Dánielné született Farkas Lujza 1880-as évek
Fotó: Goszleth István és fia
Forrás: OSZMI Fotó Gyűjtemény
¶ Fia, Szathmáry Károly pesti gimnazistaként gyerekszínész is volt. A szabadságharcban Görgei, majd Klapka mellett is harcolt. 1849. október 10-én Kecskeméten Latabár Endre, Tóth József és Döme Lajos egyesített társulatában kezdte színészi pályáját. Bem apó hadjárata című darabját a Városligeti Színkör mutatta be. Az Ujság 1916. január 24-i számában így búcsúzott tőle: „Jobbatelki Szathmáry Károly nyugdíjazott színművész, 1848–49-es honvéd, nyolcvankét éves korában Szentendrén meghalt. (…) A szabadságharc idején Bem apó alatt
a vörössipkásoknál végig küzdötte Erdély önvédelmi harcát, és ott szerzett tapasztalatait »A vörössipkások« című népszínművében örökítette meg. Színésznaplója is sok becses adattal gazdagította a színészet történetét.” (Dédunokája a legendás újságíró, Vándor Kálmán volt.)
¶ Egervári (Potemkin) Ödön író, színész is megemlékezett (Színészeink a szabadságharczban, Honvédvilág, 1868) Szathmáry Dánielről: „A magyar színészet volt azon testület, mely kebeléből a 48. év bonyodalmainak, eseményeinek első áldozatát benyújtá.” Shylock (Shakespeare: Velencei kalmár) első magyar alakítója is a csatákban hunyt el mint tűzmester 1848 decemberében: Komáromy Sámuel vándorszínész, színigazgató, aki Kassán lett tüzér.
¶ Az idézett Egervári Ödön vándorszínészt 1848-ban huszonöt évesen tették meg nemzetőr főhadnaggyá, később a 14-es huszárezredben huszár hadnaggyá. A fegyverletétel után Aradon volt fogságban csaknem ötszáz honvédtiszttel együtt. Mivel a lábán megsérült, nem sorozták be a császári hadseregbe. 1849 decemberétől 1850 januárjáig ismét színészkedett, majd felhagyott a színipályával. Írnokként, nevelőként dolgozott Pesten és a Tolna vármegyei Némediben. 1860-ban Toldy Ferenc támogatásával került az Akadémiára tisztviselőnek. 1876-ban a budapesti egyetemi könyvtár alkalmazottja, 1891-től haláláig könyvtártiszt.
¶ Emlékiratát Az 1848-49-iki magyar hadsereg feloszlásának okai címmel 1862-ben jelentette meg. A példányokat a rendőrség lefoglalta, megsemmisítette, Egervárit két hétre bebörtönözték a Károly-kaszárnyában. 1868-ban Potemkin álnéven szerkesztette a Honvédvilágot, amelyben a Színészeink a szabadságharczban című fejezetet így vezette fel: „A vidéki társulatok majd mindenütt feloszoltak. A közönség kedélye izgatott volt, s figyelme nem a színészetre, hanem egészen más eseményekre volt irányozva; a társulatok életre való tagjai a zászlóaljakba sorakoztak, s a Thália templomától egyenként elbúcsúztak, miként hitték örökre.”
Latabár Endre az 1860-as években
Fotó: Goszleth István
Forrás: Wikipedia
¶ Szerdahelyi Kálmán színész naplórészleteit is a Honvédvilág kiadvány közölte. Szerdahelyi apjával vonult be, Szerdahelyi Józseffel, a Nemzeti Színház vezető művészével. Szerdahelyi Kálmán így írt: „1848 tavaszától kezdve Kolozsvárt komédiáztam, mikor úgy július elején megtudtam, hogy már Erdélyben is alakítják a honvédzászlóaljakat. Ugyanekkor történt az is, hogy Mikes Kelemen és Bethlen Gergely grófok egy lovas szabadcsapat szervezéséhez kezdettek. Peckesen, orromat fennhordva mentem végig a városon, a mellettem elmenőktől mintegy megkövetelve, hogy köszöntsenek, mert hisz
én huszár vagyok!”
¶ Göde István is joghallgatóból csapott fel színésznek. 1848 nyarán már saját, harminc tagú vándortársulatával lépett fel Marosvásárhelyen. 1849. január 13-án érkezett oda Bem József tábornok. A színészek magára hagyták Göde direktort, harcolni mentek. Az igazgató gróf Mikes Kelemen honvédezredes közbenjárásával eljutott Bemhez, és felajánlotta segítségét. Bem maga mellé osztotta be, és kinevezte számvevőtisztnek. Göde István 21 napig kísérte Bemet. 1849. február 4-én a vízaknai ütközetben Gödét is elfogták, a josefstadti várbörtönbe vitték. Fél év múlva elengedték. Visszatért ugyan Marosvásárhelyre, de addigra eltűntek a színházi felszerelései, dokumentumai. Először jegyző, majd leánynevelő intézeti tanító lett a városban, végül az úrbéri törvényszéknél díjnokoskodott. Göde fontos adatokat gyűjtött össze a magyar színészet történetéről, és ő adta ki Kótsi Patkó János jegyzeteit is, akinek a nevéhez fűződik az első magyar nyelvű Hamlet-előadás is.
Szerdahelyi Kálmán, Rohn Alajos kőnyomata Barabás után, 1850
Forrás: OSZMI Képzőművészeti Gyűjtemény
¶ A legfiatalabb honvédek egyike pedig Kelemen László első magyar színigazgató rokona, Szilágyi Béla volt. 12 évesen jelentkezett honvédnak. Részt vett több ütközetben, egyebek közt Budavár ostromában is. Ott látta közelről a színész honvédeket, Lendvayt, Egressyt. Így lett a szabadságharc után színész. 1857-ben a Nemzeti Színházhoz, 1861-ben Molnár György budai Népszínházához szerződött. Molnár távollétei alatt ő volt a színház művezetője.
¶ Egészen különleges pályaváltásai voltak Gózon Imrének, akit nem igazán jegyeztek a 48-as színész honvédek között. Pedig huszonkét évesen Kaposvárról indult a csatatérre színésztársaival, Hetényi Bélával, Preiner Antallal, Bíró Gáborral. A Pécsett szerveződő 8. honvédzászlóaljhoz kerültek. Perczel Mór parancsnoksága alatt több ütközetben is részt vett Gózon Imre. 1849 májusában súlyosan megsebesült. Miután leszerelték, ismét társulatokhoz szegődött. Pesten kardalnoknak állt be Gócs Ede színészei közé. 1850-ben Latabár Endre társulatánál lett színházi ügyelő. 1853–54-ben ő szerkesztette és adta ki a győri Színházi Zsebkönyvet. Aztán a Pápai Református Kollégiumban tanítói diplomát szerzett 1854-ben. A szentgyörgyvölgyi református gyülekezet kántortanítója lett. Élete végéig itt maradt.
¶ Gózon Imre memoárban rögzítette ezt az időszakot „Emlékeim 1848 és 49-d Évekből” címmel. Feljegyzéseit a Széchényi Könyvtár tudós őrének, Mátray Gábornak ajánlotta. Gózon Imre a saját szemszögéből mint egyszerű honvéd mutatja be a szabadságharc eseményeit. Ilyen írás kevés született. (Visszaemlékezéseinek eredeti példányait ma is az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.)
Göde István Fotó: Veress Ferenc, 1860-as évek második fele, Kolozsvár Forrás: OSZMI Fotó Gyűjtemény
¶ Gózon Imre másban is kitűnt. Szentgyörgyvölgyben amatőr helytörténészként kutatta a falu és környéke történetét. Neki köszönhető, hogy a veleméri Árpád-kori templom freskói nem pusztultak el teljesen, ugyanis ő hívta fel Rómer Flóris figyelmét a falu templomára. Rómer baráti biztatására Gózon régészeti ásatásokba is kezdett. Őskori kőeszközöket, középkori okiratokat, régi tárgyakat küldött a Nemzeti Múzeumnak, régészeti, művészettörténeti jelentései az Archaeológiai Értesítőben jelentek meg. 1872-ben Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter felkérésére a Műemlékek Országos Bizottságának munkájában vállalt szerepet. Támogatta az 1907-ben Zalaegerszegen indult múzeumalapító mozgalmat.
¶ Említettem, hogy Gózon Gócs Ede társulatának is tagja lett 1849 után. Gócsról kiderítettem, hogy ő is harcolt, és hadnagy lett a szabadságharcban, noha az ő nevét sem említi egyetlen honvédszínész-lista sem. A szabadságharcban a 25. honvédzászlóaljnál szolgált előbb őrmesteri, majd hadnagyi rangban. Valószínűleg a komáromi várőrséggel tette le a fegyvert, ezért közkegyelmet kapott, menlevelet, így nem kellett bujdosnia.
Gócs Ede az 1860-as években
Forrás: Wikipedia
„Asszonyságod hallgasson!”
¶ „Volt, aki 1848 elején finom kézzel csipkét hímezett és 1849-ben kardot forgatott.” A Fővárosi Lapok ismeretlen tárcaírója 1889-ben arra utalt: nők is bekapcsolódtak a szabadságküzdelmekbe. Köztük színésznők is.
¶ 1848. március 23-án Jókai Mór, az Életképek 23 éves felelős szerkesztője vezércikket publikált Nőszabadság címmel. Azt hangoztatta, hogy a nők lehetnek a szabadság kivívása során a férfiak „védangyalai”, s erre a szerepre március 15-én találtak rá: „Hazám hölgyei! Polgártársnőim! Új időket élünk. Március tizenötödikén mindnyájan másodszor születtünk a világra. Mikor március tizenötödikén, a szabadság első reggelén a küzdők melleire lelkesült nők tűzdelték föl az első cocardát, mikor a szabadság első jelszavát nők szegezték ki ablakaikba s lobogóikon mutatták fel a szent nevet, mellyért a nép küzdött, mikor a nép közé egy nő hozta le a fehér zászlót, mellyért az élni és halni esküvék (…) – akkor mutatták meg hölgyeink, hogy mi a nő hivatása.”
¶ Kire utalhatott vajon Jókai azzal, hogy „a nép közé egy nő hozta le
a zászlót”? A válaszra a Márczius Tizenötödike című lap (radikális
és újító lap volt, Pálffy Albert szerkesztette, később Kossuth Lajos betiltotta) 1848. március 19-i 1. számában bukkantam rá: „Március 15-én a közbátorsági választmányt a nép kíséri a helytartótanácshoz Budára. A menet élén Szathmáryné,
a Nemzeti Színház neves művésze vitte a háromszínű zászlót.” Jászai Mari írta meg, hogy Szathmáryné 1850-ben fizetésemelést kért a Nemzeti Színház intendánsától, aki azt felelte neki: „Asszonyságod a zászlót vitte! Asszonyságod hallgasson!” Ő volt Szathmáry Dániel felesége, Farkas Lujza, aki
– más források szerint – március 15-én többször elszavalta a Nemzeti dalt, lelkesítve a pestieket. Állítólag később egy olasz szabadságharcos csapat az ő arcképét tűzte a lobogójára.
¶ A polgári nemzet létrehozásáért és megvédéséért folytatott harcban tehát a nők is részt vettek. 1849 tavaszán nők egy csoportja Kolozsváron megpróbált létrehozni egy saját felfegyverzett női zászlóaljat, Csányi László parancsnok, kormánybiztos ezt nem engedte, inkább segédszolgálatra osztotta be őket, és hirdetményt is kiadott ennek kapcsán: „Hazafi örömmel vettem azon értesítést, miszerint a haza jelen véres perceiben a gyöngébb, de a hon iránti áldozatra mindig elég lelkes nőnem tagjai is sereglenek szabadság lobogóink alá. És ezen lelkesülésben azon nemes szándékot látom, hogy az ajánlkozók nem fegyverrel – mire lelkesültségük mellett is nem elég erősek, s mit a haza jelen fegyver szűkiben nekik adni nem is képes –, hanem női foglalkozásokban, mit erejük megbír, s nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban óhajtanak vitéz seregeink mellett a honnak szolgálni. (…) a haza a nehéz napokban a fegyvert férfi erős karokra bízni kéntelenítettén, a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja.”
¶ Susan Zimmermann történész úgy véli: az 1848–49-es politikai színpadon alig jutottak szerephez a nők, ugyanakkor a „fegyveres harcokban, illetve azok előkészítésében már nagyobb súllyal vettek részt. De be kellett érniük a hagyományosan női szerepkörükből adódó feladatokkal – például a sebesültek ellátása –, vagy el kellett titkolniuk a nemüket.”
¶ Valóban megesett: a harcoló asszonyok közül nem keveset férfiként előléptettek. Valódi kilétüket csak hosszabb idő után fedezték fel férfi bajtársaik, vagy éppen megsebesülésükkor
a tábori orvos. Lebstück Mária volt az egyik legismertebb 1848-as honvédhuszár, aki férfimundérban harcolt. Alakját regény, novella és Huszka Jenő operettje is megörökítette. Amikor egy csatában Lebstück Károly tizennyolc esztendős fiú megsérült, a kötözésnél kiderült, hogy a sebesült valójában nő. Főhadnaggyá Lebstück Máriát léptették elő. Életét
Jókai Mórnak mesélte el.
Sepsy Károly 1848-ban Barabás Miklós litográfia-másolatán
Forrás: Wikipedia
¶ Szabadságharcos színésznők is „lebuktak” hasonlóképpen.
¶ Pfiffner Paulina történetét lánytestvérének a férje, Kovács József ügyvéd adta közre először: 1869-ben jelent meg az Egy magyar amazon című írása. A Kovács-féle életrajzot vette alapul aztán Mogyoróssy János történész, a Békés vármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat egyik fő szervezője, igazgatója is, aki A hős honvéd leány. Történelmi életrajz a szabadságharczból címmel 1887-ben könyvecskét adott ki.
¶ Pfiffner Paulina a Habsburg-hadsereg egyik tisztjének lánya volt. Színésznő akart lenni, a Nemzeti Színháznál jelentkezett kamaszként, tizenöt-tizenhat évesen. Nem igazán tartották tehetségesnek, szerepeket nem kapott. Úgy érezte, „férfiként” nagyobb esélye lehet a színpadon. Ligeti Kálmán néven férfiruhába bújva vidéki színi társaságokhoz szegődött. Huszonhárom esztendősen, 1848-ban a bécsi légióba állt be, harcolt Bem erdélyi seregében is. Életrajzírói szerint honvéd pályafutása gyorsan ívelt felfelé, hamar tizedessé, őrmesterré, végül hadnaggyá léptették elő. Ligeti Kálmánként. A Borgói-szorosnál 1849. január elején lezajlott csatában megsebesült a vállán, társaival együtt fogságba esett, a nagyszebeni kórházba került. Ott vallomásra jelentkezett báró Puchner Antal lovassági tábornoknál, az osztrák hadsereg erdélyi főparancsnokánál, és felfedte kilétét. Miután kiderült, hogy császári főtiszt lánya, egy őrmesteri járőr az apja állomáshelyére kísérte Lengyelországba. Két év után hazajött, testvéréhez költözött az Arad megyei Pécskára. Sógora, az ügyvéd, férfiként könnyebben alkalmazta őt. A honvéd színésznő tehát visszavette Ligeti Kálmán álcáját. Ezt a szerepét állítólag kiválóan alakította. Csakhogy egy pécskai lánynak megtetszett Ligeti
Kálmán. Ő pedig bevallotta, miért reménytelen a kapcsolat. A csalódott lány erre feljelentette Pfiffner Paulinát, aki menekülni kényszerült. Medgyesen letartóztatták, Gyulára kísérték, ahol Tutzinger Károly kapitány kihallgatta. A megye egyik fogházába zárták 1853-ban.
¶ A Békés Megyei Levéltárban a Békés-Csanád vármegyei tiszti főorvosi iratok között maradt fenn egy dokumentum: dr. Tormássy Lajos, a gyulai kórház igazgatója jegyezte fel saját betegéről, Pfiffner Paulináról. Tormássy jegyzeteiből tudjuk, hogy a hős lány egy hétig volt magánzárkában, s egy hozzá került pisztollyal öngyilkosságot kísérelt meg 1853. szeptember elején. Nem halt meg rögtön. Hosszú szenvedés után szeptember 29-én hunyt el. Tormássy nem csak a boncolást jegyzőkönyvezte. Azt is leírta: „Pfiffner Paulina 27 éves, nyúlánk, magas, ritka szép, egyenes termetű, izmos, erős testalkotású, több évek óta Ligeti Kálmán álnév alatt férfiruhában járó, szép műveltségű (nő volt)…” Közadakozásból 1888-ban állított síremléke ma is áll a gyulai Szentháromság temetőben.
Nyári Muki, a hírszerző színésznő
¶ Hamary Dániel orvos, 1848–49-es honvéd tüzérhadnagy,
a márciusi ifjak egyike szemtanúja is volt az 1849. augusztus 3-i komáromi csatának. Később írt is róla a Komáromi napok 1849-ben Klapka György honvédtábornok alatt című emlékkönyvében. Megemlítette: „A hír és dicsőség fényétől sugárzó honvédruhába öltözött nőket láthatánk, kik közül többen hatalmasabban forgatták fegyverüket, mint sok férfi honvéd. Ilyen volt a többi közt Ny. Mari, ki harcaink után a pesti magyar nemzeti színház tagja is volt egy ideig, míg utóbb egy komor betegség kioltá e derék nőhonvéd életét.”
¶ Ny. Mari – Nyári Mari volt, aki Nyári Lajos néven harcolt férfiruhában. Schöpflin lexikonjában így ír róla: „Fővadász volt Nyári Muki név alatt; hat hét múlva hadnagy lett Klapka táborkarában. A fegyverletétel után a Nemzeti Színház tagja lett, ahol karénekesnő, de egyben rendőrkém is volt.”
¶ Nem találtam annak nyomát, hogy Nyári Mari Nyári Muki néven harcolt volna. Nyári Lajosként viszont már egy 1849-es forrás is említette: „Nem lehetetlen, hogy ez a nőhonvéd
az a Nyári Lajos néven szereplő őrmester, akit az augusztusi csata után a várparancsnokság előterjesztésére »jelen alkalmazásában« (talán éppen mint hírszerzőt) hadnaggyá neveztek ki.” (Komáromi Lapok, 1849. szeptember 26.)
¶ Úgy sejtettem, érdemes a Sommer Mária névre is rákeresnem, hátha Nyári Mari magyarosított név. Igazam lett. Fennmaradt egy tanúvallomás jegyzőkönyve: 1850. február 22-én vették fel a hatóságok Sommer Márton pécsi gombkötővel, aki
a lányáról adott információkat.
¶ Ennek előzménye, hogy a politikai rendőrség még 1849 vége felé letartóztatott egy civil ruhás fiatalembert, akiről kiderült, hogy Nyári Lajos honvédhadnagy. A komáromi helyőrség egykori tisztikarához tartozott, ezért az 1849. szeptember 27-i kapitulációt követően közkegyelmet, menlevelet, sőt útlevelet is kapott. A személyes vallatás és motozás után szembesültek a kihallgatók, hogy az ifjú hadnagy tulajdonképpen egy fiatal leány. Eredeti neve: Sommer Mária.
¶ Itt ugrok egy kicsit. A Budapesti Hírlap 1884. augusztus 15-i számában jelent meg Egervári P. Ödön tárcája A honvédhadnagy-kisasszony címmel. Az író jól ismerhette története főszereplőjét. Többször is találkozhattak. Amit megírt, az nagy valószínűséggel igaz lehetett. Beszámolt arról, hogy 1849 egyik őszi napján a Budapest és Orsova között közlekedő gőzhajó fedélzetén „egy férfiruhába öltözött alak vonta magára a közfigyelmet. Testének idomai, járása, arcának típusa, mind azt mutatta, hogy itt csak a ruha férfi.” Gúnyos mosollyal nézte a hajón utazó osztrák főhadnagyot. Az nem tűrte sokáig. Letartóztatta a férfit, aki két nap múlva a „magyarok rettegett hiénája”, Joseph Protmann rendőrigazgató előtt állt. A „férfifogoly” a színésznő volt. Egervári „különös kalandornőnek” nevezte Nyári Marit, „kinek élete mélyen belevegyült az 50-es évek sötét viszonyaiba”.
¶ Sommer Mária Nyári Mariként mindenáron a Nemzeti Színházhoz akart szerződni. Lendvay Mártontól kért segítséget, nem kapott. Huszonhárom évesen lépett fel először a tatai színpadon, 1846-ban. Két év múlva Feleky Miklós társulatánál szerepelt Kolozsvárott. „Ekkor történt, hogy Feleky társulatának összes férfi tagja felcsapott honvédnek. Nyári Mari követte
a jó példát, s a cimborák nem kis meglepetésére egyszer csak maguk között látják Nyári Marit is a honvédruhában. A vitéz amazon, úgy látszik, jobban értett a fegyverforgatáshoz, mint Thália szolgálatához, mert 1849-ben már Aschermann ezredes oldalánál mint nyargonc szerepelt. Komáromban személyes bátorsága, rettenthetetlen vitézsége bámulatot keltett tiszttársai között is. A komáromi kapituláció után Pestre jött, ahol
a legnagyobb nyomor előtt látta magát”, írta Egervári P. Ödön.
¶ Tehát a politikai rendőrség 1849 végén nyomozást indított Sommer Mária kiléte kapcsán. Például hogy a családja mit tud a vizsgálati fogságban lévő, többszörösen névváltó színésznőről. Apja tett tanúvallomást 1850 februárjában Nagy Imre pécsi helyettes főkapitány előtt, aki jegyzőkönyvezte: „Szerencsém jelenteni: hogy a meg kérdezett Sommer Márton itteni polgár s gombkötő mester az álnevű Nyári Lajos volt honvédhadnagyot Mária leányának már azért is megesméri, mivel ez Komárom Várának a Cs. Kir. Hatalom alá lett át(al) adása után honvédhadnagyi egyenruhában itt Pécsett őtet meglátogatta és előtte Hamburgba s Amerikába kivándorlási szándokát nyilvánította, és így a személyazonossága felől kétsége nincsen; továbbá azt is kijelentette, miként ő leányának bárhova leendő kivándorlását nem ellenzi, sőt ebbe beleegyez; mindazonáltal azon okkal, mert már leányának ezelőtt, midőn színésznő vala, tetemes pénzsegélyt adott, mint pedig mivel jelenleg már elszegényedvén segély nyújtása lehetetlen, leányának utikölcséget nem adhat; de őtet szinte ide Pécsre is visszafogadni nem kívánja, miután leányát el nem tarthatja. Midőn az ekép tapasztaltak felöl jelentésemet tennem, vagyok alázatos szolgája A T. Tanácsnak Nagy Imre hely. főkapitány.”
¶ Egervári szerint Nyári Mari a kihallgatása után a Nemzeti Színház besúgója lett. Ugyanis Protmann „a kalandos, vakmerő nőben jó eszközt vélt találhatni titkos rendőri célokra”. Nyári Marit felvetette a Nemzeti Színház kóristái közé. A színésznő nem keresett sokat, mégis elegánsan járt, szép nagy lakása volt, óriási társaságokat vendégelt meg. A Nemzetiben találgatni kezdték, honnan telhet neki a luxusra. És mivel híre ment, hogy a színházban Protmann-nak van egy besúgója, Nyári Marira gyanakodott a társulat. Egervárinak egy találkozásukon azt mondta a színésznő, egy szavába kerül, elfogatja és főbe löveti.
„A színháznál inkább csak tűrték, mert rettegtek Protmann bosszújától, aki dúsan fizette. Mikor aztán egy év letelt, és a rendőrség és a vészbíróság meggyőződött arról, hogy Mariban hasznos eszközt bír, megjött az ideje annak, hogy Marit előléptessék ügynöki szerepköréből. Nyári Mari ezt már nem akarta. A legnagyobb nyomorba süllyedt. Többé nem járt fel Protmannhoz a titkos lépcsőn, mint azelőtt azt mindennap délután 3 órakor tenni szokta, és nem jött onnét teli erszénnyel vissza.”
¶ Nyári Mari huszonhét esztendősen halt meg a budai irgalmas apácáknál.
¶ Deák Ágnes történész a Zsandáros és policzájos idők című könyvében is leírta, illetve megkeresésemre nekem is elmondta: a szabadságharc utáni rendkívül kiterjedt ügynökhálózatról nincs teljes lista. De az osztrák titkosrendőrség a Nemzeti Színházból is rendelkezett ismeretekkel. Deák Ágnes kutatásai szerint Joseph Protmann pesti rendőrfőnök ügynökei között biztosan ott volt Pálfy Terézia, a Nemzeti jegyszedője. Nyári Mari jelentéseiről, beszervezéséről nem maradt fenn dokumentum.
¶ Szintén főhadnagy lett a szabadságharcban Hilley Emma színésznő, táncművész, aki a Nemzeti Színház tánciskolájában végzett. Feljegyezték róla: jó barátságban volt Lebstück Máriával, és az ő ösztönzésére jelentkezhetett férfiruhában honvédnak Hilley Emil néven. Színházi dokumentumokban csak nehezen bukkantam több információra Hilleyről. A Magyar Színházi Lap 1860. november 3-i számában arról adott hírt, hogy Hillei Emma (i-vel, nem y-nal) Pázmán Mihály komáromi társulatában tűnt fel táncosnőként. Később Balog Alajos székesfehérvári előadásaiban is fellépett.
Hillei Milcsi és Hillei Mili néven is írtak róla 1846-ban – Veszter Sándor tánctársulatának tagjaként. Külföldre jártak fellépni a forradalom előtt. „Az a verbunkos, melyet oly nagy sikerrel táncol a színpadon Veszter Sándor, a forradalom alatt – amikor ez a kiváló táncos beáll katonának –, a »Katonafogdosás« című életkép elszomorító toborzója helyett nagy célt szolgáló, lelkesítő tánccá lesz. A fehértemplomi győzelem után Kilányi (Lajos) és Veszter által készített balett, a »Csata Fehértemplomnál« pedig a győztes ütközet színrevitelével buzdítja a közönséget a harc lendületének fokozására”, tárta fel a táncművészek szerepét a szabadságharcban B. Egey Klára (Táncművészet, 1954, 12. sz.).
¶ A Pesti Divatlap 1847. május 9-i száma rövid hírben közölte:
„Azt is beszélik, hogy Veszter Sándor társasága egyik tagját, a csinos Hilley Emmát – ki nemz. színpadunkon Hilbert Mili név alatt volt ismeretes – Londonban oltárhoz vezetendő.
S ez lesz a legnagyobb út, mit valaha V. S. tett életében.”
¶ Ebből a pár sorból az is kitűnik: Hilley Emma Hilbert Mili néven is táncolt. Hogy a frigy megköttetett-e, arról nem találtam adatot. Vélhetően a szabadságharc felülírta a házassági szándékot. Hilley Emma egyébként az isaszegi csatában érdemelte ki, hogy főhadnagyi rangot kapjon. Ott már felfedte, hogy ő nem Hilley Emil. Úgyhogy Hilley Emmát léptették elő.
¶ Egyes források szerint Nyári Mari és Hilley Emma is ismerték egymást, sőt Hilley inkább lebeszélni próbálta barátnőjét, hogy beálljon a honvédek közé.
Theaterordnung a Bach-korszakban
¶ Az 1849 utáni időszakban a politikai cselekvés tere átmenetileg bezárult a magyar értelmiségi-politikai elit előtt, s ezzel párhuzamosan a kultúra, a művelődés terepe még a korábbiakhoz képest is felértékelődött. Ahogy Deák Ágnes írta a Fülbemászó olvasatok, avagy hogyan olvas irodalmat egy rendőrbesúgó című elemzésében (Holmi, 2000/7.), a magyar nyelvű könyvek, újságok olvasása, vásárlása, magyar nyelvű színielőadások látogatása „a nemzeti érzelmek demonstrálásának lényeges eszközét jelentette a bécsi kormányzat által propagált egységes birodalmi eszménnyel és a német nyelv használati körét a hivatalokban, az oktatásban, a társasági érintkezésben szélesíteni kívánó törekvéseivel szemben”.
¶ A hatalom már 1849. augusztus végén megkezdte a színészek elleni vizsgálatot is, hogy milyen szerepet vittek a szabadságharcban. Szentiványi Vince, a pesti kerület főbiztosa
1849. augusztus 21-én levélben utasította Koller Ferencet, Pest ideiglenes polgármesterét, hogy tegyen jelentést a forradalom és szabadságharcban, az „undok ügyben” részt vett színészekről és a színházak személyzetéről. „Közintézeteknél, főleg pedig az erkölcsiségre annyira ható színházaknál oly egyéneket, kik a forradalmi időszak alatt, főleg tettleges közre munkálásukkal ezen undok ügynek szolgálatot is tettek, tűrni nem lehetvén; miután a most visszatérők közt oly egyének nevei is említtetnek, kik ezelőtt a színházak személyzetéhez tartozván elébb vagy utóbb a forradalmi párt szolgálatába léptek át; most pedig ismét elhagyott helyük visszaszerzésére irányozzák törekvésüket, tisztelt Uraságodat sietve figyelmeztetni kívántam, miszerint az illető színházak igazgatóságánál rögtön intézkedjék: hogy az efféle színészek nembeli különbség nélkül, úgy lehetőképp a szolgák is, a színház személyzetébe csak azon esetre leendnek ismét visszafogadhatók, ha eddigi hol tartózkodásuk és viseletük módját az illető helyen bejelentvén, annak útján magukat kellőleg igazolják.”
¶ Koller felterjesztésére, igazoló jelentései alapján azonban egyre többen kaptak engedélyt, hogy visszatérjenek a színpadra. Egressy Gábort azonban eltiltották a további fellépéstől,
és csak 1854-ben állhatott újra színpadra.
¶ Egressy Gábornak a forradalomban és a szabadságharcban betöltött szerepével számos kutató foglalkozott, még az elmúlt időkben is. Ezért sem tértem ki erre itt bővebben. Tudott, hogy – egyebek mellett – szegedi kormánybiztos volt, önkénteseket toborzott, ütközetekben harcolt. Fia, Ákos, osztrák fogságba esett, 1849. februárban szabadult. Akkor apja mellé osztották be segédtisztnek. Együtt harcoltak a budai várnál, ahogy színészkollégáik, id. és ifj. Lendvay Márton is.
¶ 1849 után Egressy Ákost négy évre besorozták az osztrák hadseregbe. Utána évekig vidéken játszott, végül a Nemzeti
Színházhoz került. Apja Törökországba menekült. Hazatérése után halálos ítéletet mondott ki rá a hadi törvényszék.
Fáy András és Ráday Gedeon gróf közbenjárására vonták vissza az ítéletet, de évekre eltiltották a szerepléstől. Egressy
Gábort 1854. május 10-én láthatta újra a Nemzeti közönsége
a Lear király szerepében.
¶ Újabb kutatások bizonyítják, hogy Egressy Gábor törökországi emigrációja alatt kapcsolatban volt az osztrák kormány ügynökével. Hogy hazatérhessen, cserébe besúgóként jelentéseket készített a törökországi emigrációs történésekről.
¶ Itt jegyzem meg: még bővebb kutatásra vár a gróf Bethlen Miklós és Egressy Gábor közötti baráti és szakmai kapcsolat. Bethlen ugyanis 1855-től Bolnai néven a Nemzeti Színház színésze volt, és Egressy tanította őt. Deák Ágnes fedte fel (Államrendőrség Magyarországon a Schmerling-provizórium időszakában), hogy a „bécsi rendőrminisztérium bizalmas levelezői” között Bethlen Miklós gróf is ott volt, akit 1861 után konkrét megbízásokkal is elláttak.
¶ A bécsi kormányzat 1849 után tehát hatalmi eszközökkel tartotta ellenőrzés alatt a színházakat – felismerve azt a veszélyt, ami színjátszás részéről fenyegethette a rendszert. A társulatok működési feltételeit az Alexander von Bach osztrák belügyminiszter által kiadott, 1850. november 25-től érvényben lévő belügyminisztériumi rendelet, a Theaterordnung szabályozta. Miként arra Berzeviczy Albert (Az absolutizmus kora Magyarországon – 1849–1865, 1. kötet) rámutatott: „Bach 1850 novemberében kibocsátott »színházi rendtartása« egészen rendőri eszmekörben mozog. Minden színpadi előadást helytartósági engedélyhez köt. (…) A helyi hatóság ügyel e rendelet megtartására és arra, hogy az előadások a közillendőségbe ne ütközzenek s általuk a közrend és nyugalom meg ne zavartassék; ebből a szempontból a helyi közbiztonsági hatóság az előadást be is tilthatja, félbe is szakíthatja, sőt az épületet kiüríttetheti és bezárathatja. (…) Az engedélyezés és tilalom tulajdonképpen egészen az eljáró rendőri közeg önkényétől függött, így például az elősorolás szerint eltiltandó minden, ami a büntető törvénykönyvbe ütközik, ami az uralkodóhoz és az »alkotmány« iránti lojalitással össze nem fér, mindaz, ami »az idő szerinti közviszonyok« között a köznyugalmat és rendet, a nemzetiségek, osztályok és felekezetek békéjét zavarhatná vagy zavargásokra és tüntetésekre adhatna alkalmat.” Papi viseletek, osztrák katonai és hivatali egyenruhák színpadi használata is tilos volt. A hatalom különösen azoktól a rögtönzésektől tartott, amelyeket az eredeti szövegkönyv nem tüntethetett fel.
¶ Naményi Lajos színház- és irodalomtörténész az elsők között kutatta a honvéd színészek sorsát és a magyar színjátszás változásait a szabadságharcot követően. A Magyar Géniusz társadalmi, irodalmi és művészeti hetilapban A színpad mint politikai tribün című írásában (1898. március 27.) fejtegette: „Világos után Váradon is gyülekeztek a honvéd színészek. A nemzet egyes hazafias kifakadásokban saját reményét, vágyát, óhajtását látta kifejezve, és a lélekben megtört honvéd színészek csakhamar egyedüli biztatói voltak a csüggeteg hazafiaknak. A váradi összeverődött színészek leleményes igazgatójuknak, Kilényi Dávidnak és »örök nemtőjüknek«, Faliczky Jánosnénak köszönhették, hogy az üldözött színészet annyiszor kikerülte a Bach-huszárok rosszakaratú zaklatásait. Mert Kilényi Dávid igaz mintaképe volt a furfangos, vidéki színigazgatóknak, ki ritka tapintattal, körültekintéssel, ügyességgel az elnyomatás idejében nem egyszer meghiúsította a magyarság üldözőinek szándékait. Szívesen engedte meg színészeinek a hazafias rögtönzéseket.” A váradi társulat vezető művészei, Feleky Miklós, Kilényi – aki egyébként Déryné Széppataki Róza sógora volt – jó barátságot ápoltak Nagyvárad rendőrfőnökével és annak családjával meg még számos városi tisztviselővel. (Nem találtam arról információt, hol volt a szabadságharc ideje alatt Kilényi Dávid.)
¶ Aradon is hasonlóan „politikai tribünné” alakították a színpadot 1849 után, erről Dr. Váli Béla színház- és irodalomtörténész számolt be elsőként átfogóan a Magyar Salonban (1890–1891/1). „Megtört a színpad iránt táplált előítélet azáltal, hogy a nemzeti önfenntartás gondolata kezdé a színészetet vezérelni. A kicsiny, de lelkes színtársulat vezére Philippovits István volt, aki Feleky Miklós színtársulatával 1848-ban Bem vitézei közé állott Aradról menet Kolozsvárott.”
¶ A világosi színész honvédeket egy aradi fogadóban gyűjtötte egybe Phillippovits István színész, aki őrmesterként maga is részt vett a szabadságharcban. A katonai bíróság ötven botütésre és kétévi fogságra ítélte. A büntetés elől valahogy megmenekült. Hónapokig bujdosott, nyomorgott, örökös rettegésben változtatva rejtekhelyeit. 1849 késő őszén jutott el Aradra rongyosan, megtörve. Innen indult korábban harcba. Garay Béla szabadkai színész, rendező, szakíró (Magyar Szó, 1974. május 4.) szerint „az országra rákényszerített véres Bach-uralom alatt az egyre-másra fojtogatott nemzeti lángot a színművészet segítségével” igyekeztek ébren
tartani.
¶ Kolozsváron (Fővárosi Lapok, 1895. augusztus 23.) „a színészek egy része – mint volt honvédek – osztrák katonának besoroztatott, avagy csak tengette életét, mivel nem volt színház, ahol játszódjanak. A kolozsváriban is egy évnél hosszabb időn át német társaság játszott, 1849 közepétől egész az 1850. év őszéig.” 1850. szeptember 24-én adták hosszabb száműzés után az első magyar darabot: a Sobri Józsi halálát. Másnap így lelkendezett a Kolozsvári Lap szerkesztője: „A színház legrégibb barátai sem emlékeznek oly tele házra, mint a Sobri előadásakor volt. A földszint és karzat életveszélyesen tömve, a páholyok hasonlóan karzattá változtak át a túltömöttség miatt, úgyhogy le sem ülhettek, az előkelő dámák is kénytelenek voltak állani páholyukban a túllétszám miatt.”
¶ A kormány pontosan felmérte, milyen hatással vannak a színházak a közszellemre. Berzeviczy Albert szerint a hatalom „öntudatos politikájával a magyar színészetet, ahol csak tehette, akadályozni, ellenben a németet előmozdítani és pártolni igyekezett, így például Kolozsvárott, ahol a legrégibb magyar színház állott fönn, azt a kormány a város tulajdonának nyilvánította s német színészeket hívott belé, csak hosszú küzdelemmel s miután a németek állandóan üres ház előtt játszottak, sikerült a magyar játékszínnek ezt a helyet ismét visszahódítani”.
¶ A színház – mint az egyik legjelentősebb, tömegek véleményét és világlátását befolyásoló, társadalmi és kulturális intézmény – 1850 után így változott a hatalmi politika küzdőterévé. A Nemzeti Színházba járni – Deák Ágnes történész megfogalmazásában – „mintegy politikai állásfoglalásnak számított”. A rendőrségi jelentések tele voltak az előadásokon történt nemzeti szellemű demonstrációk híreivel,
a szándékos és félreérthetetlen színpadi bakik és áthallások történeteivel, nyílt demonstrációkkal, dörgő tapssal és fütty-
szókkal.