„ÓRIÁSI ELŐNYÜNK VOLT”

Szilágyi Lenke felvétele

Csaknem harminc évvel ezelőtt véletlenül bukkantak a váci Fehérek templomának felújításakor a váci múmiákra. Világhíressé vált a magyarországi leletegyüttes: 265 természetesen mumifikálódott emberi maradvány, főként polgári személyeké. A legtöbb ilyen templomban, altemplomban csak szerzeteseket vagy papokat temettek el. Szikossy Ildikó, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusaként évtizedekig kutatta a váci múmiá­kat, legtöbbjük élettörténetét is feltárta. Úgy terveztük, ennek kapcsán kérdezzük őt, aztán szembesültünk kutatói pályájának egy jelentős fordulatával.

Amikor telefonon felhívtalak és mint antropológust felkértelek az interjúra, azzal kezdted: szívesen beszélsz, csakhogy már nem vagy antropológus. Otthagytad a Magyar Természettudományi Múzeumot, ahol évtizedekkel ezelőtt kezdted a pályádat,
az Embertani Tár Váci Múmiagyűjteményének kurátora voltál, számos embertani kiállítás készítésében vettél részt, három nagy, múmiákról szóló tárlat – a Rejtélyek, Sorsok, Múmiák, illetve a Múmiavilág és a Mummies of the World – szakmai vezetője voltál, jelenleg viszont biológiát tanítasz egy általános iskolában. Megdöbbentem.
Hisz ez egy élethosszig tartó tudományos pálya – két éve védted meg a PhD-doktoridat –, az antropológus nem igazán szakítja meg a kutatásait, amit elkezdett, végigviszi.

¶ Én is így gondoltam. Másként alakult. Valóban nagy váltás, hogy az elmúlt egy évben tanárként élő és kíváncsi gyermekszemekbe nézhettem bele, nem pedig
a 18. századi váci múmiák arcába.

Kitérünk majd a váltás okára is – annyit mondasz róla, amennyit szeretnél –, de most
ott folytatnám: nem is hiányoznak a váci múmiáid?

¶ Ez az a kérdés, amit az elmúlt időben nem mertem föltenni magamnak.

Csak mert korábban többször említetted: érzelmileg is kötődsz a múmiákhoz.

¶ Valóban. Az antropológus általában a régészeti korok ásatásai során feltárt csontanyagot vizsgálja, ilyen esetekben inkább tárgyiasul a csont. Egy múmia sosem tárgyiasul. Az antropológia – a genetikai kutatásokkal együttműködve – feltárja ezeknek az embereknek az életét, ezáltal óhatatlanul közel kerülünk a mumifikálódott emberhez. Nyilván más a helyzet az egyiptomi vagy a dél-amerikai múmiákkal. De én például tudom a váci múmiák nevét, azt is, hogyan éltek, mit dolgoztak, mit ettek, milyen betegségben szenvedtek, rágták-e a körmüket, volt-e fejtetű a hajukban. Megismertem a társadalmi pozíciójukat, családi és rokoni kapcsolataikat. Hozzátartozott a munkámhoz mindezt felkutatni. Emlékszem, két évem szinte csak azzal telt, hogy amíg a gyermekem esténként edzett a jégkorcsolyapályán, én fagyoskodva a lelátón lapozgattam a korabeli váci anyakönyvi kivonatokat, kerestem bennük a múmiákat, közben tanultam latinul, hogy meg is értsem a szövegeket. Amikor a múmiákat vizsgáltam, beszéltem is hozzájuk, megsimítottam a kezüket, úgy helyeztem őket, hogy anya és gyereke egymás mellett lehessenek. Mondhatja erre valaki, hogy nem normális viselkedés, ám ha egy antropológus megismeri a múmiák személyes történetét, személyesebbé válik a kapcsolata velük.

Mindig is érdekelték az embereket a múmiák. Vagy a múmiák misztikus világa, amely az öröklét felé való közeledésnek az üzenetét is hordozta sokak számára. A múmia szót eredetileg az ókori Egyiptomban talált mumifikált testek megnevezésére használták.
És még ma is fedeznek fel múmiákat szerte a világon. Nem is olyan rég Peru északi részén, az esőerdő feletti barlangokban a chachapoyáknak, a „felhők népének” csaknem száz múmiájára bukkantak. De egyáltalán: mikor indult a múmiakutatás?

¶ Az egyiptomi nemzetközi tudományos ásatások megindulásával keletkezett
ez az új tudomány, a múmiakutatás, nagyjából a 19. század vége felé és összefüggésben a technológia fejlődésével is. De már a 18. században is kerültek elő onnan tömegével múmiák. A korabeli ember mindenre kíváncsi volt, arra is, mit rejtenek ezek a becsomagolt testek, s hogyan tudtak megmaradni a halál után. Hajókkal vitték a múmiákat Egyiptomból Angliába, ahol a gazdag lordok meghívókat küldtek az ünnepélyes, úgynevezett „múmiakicsomagoló” teadélutánjaikra. Fönnmaradtak efféle szertartásokra szóló meghívók. A tea elfogyasztása után átsétáltak egy másik szobába, az asztalon már ott volt egy múmia, s kezdték szépen lebontani róla a pólyákat. Egyrészt elrejtett amuletteket kerestek a pólyarétegek között, másrészt lesték, miként fest a mumifikált, bebalzsamozott test. Ha külföldi múzeumban kicsomagolt egyiptomi múmiát látunk, valószínűleg egy ilyen teadélutánon veszítette el a pólyáit. Tovább mennék. Az emberek azt gondolták, ha ezek a testek ezer év után is ilyen jó állapotban megőrződtek, akkor varázserővel bírhatnak. Ezért egész Európában elterjedt az, hogy a múmiáknak gyógyhatásuk van. Hosszú ideig, még a 19. században is sokáig múmiaporral gyógyították magukat az emberek. Magyarországon a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban is fellelhető olyan patikaedény, amelyre rá van írva, hogy „múmiapor”.

A váci Fehérek temploma

A váci domonkosrendi templom kriptájában talált halotti anyakönyvi kivonat

Porrá zúzták a múmiának valamely részét?

¶ Az egész múmiát porrá őrölték, és ezt a port szállították Európa-szerte a patikákba, és különböző betegségekre alkalmazták.

Ez végtére is kannibalizmus, nem?

¶ Az. És hittek az emberek abban, hogy gyógyít bizonyos betegségeket. Talán csak a gyomorsavtúltengésre használt. A múmiákat nátronsóval kezelték, amely nagy mennyiségben tartalmaz nátrium-hidrogén-karbonátot, ez valójában a szódabikarbóna, és ha a múmiát ledarálták, a „gyógyszerbe” óhatatlanul is került szódabikarbóna, ettől pedig tényleg enyhíthette a gyomorégést. Amúgy semmit nem gyógyított a múmiapor. Az egyiptomiak a 18–19. században szinte kiárusították a múmiákat amerikaiaknak, európaiaknak. Ha valakinek sok pénze volt, egész múmiára is költhette. Ha nem volt elég pénze, az egyiptomiak inkább feldarabolták a testeket, és részenként adták el „szuvenírként”. A turisták meg hazavitték emléknek, mint ma a hűtőmágnest. Akármennyire borzasztó is, de számos gyűjteményben vannak csak kezek, lábak vagy csak fej. Festék készítésére is használták a múmiákat. Összetörték és olajjal bekeverték őket, jellegzetes barna színű festék jött létre, úgy is hívtak, hogy „múmiabarna”. Ha valakinek van otthon festménye a 18–19. századból, jó eséllyel valamennyi múmiát is tart a lakásában. Nagyjából a 19–20. század fordulójára tehető a váltás, amikor múzeumokba kerültek ezek a leletek, s megkezdődött a testek tudományos vizsgálata. De a röntgen felfedezéséig, 1895-ig a kutatók csak úgy tudták vizsgálni a múmiákat, ha felbontották és letekerték a többrétegű pólyát. Sok esetben előfordult, hogy ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben megsérültek, akár teljesen tönkrementek. Az angol Sir William Matthew Flinders Petrie, a korabeli egyiptológia legnagyobb alakja már 1898-ban alkalmazta Röntgen képalkotó módszerét múmiák vizsgálatában. A mumifikált testek röntgenvizsgálata aztán az 1960–70-es években terjedt el igazán, majd a CT tökéletes diagnosztikát kínált a roncsolásmentes vizsgálatokhoz. A testbe való virtuális betekintés véget vetett a klasszikus múmiaboncolásoknak, és a vizsgálati módszerek fejlődésével egyre komolyabb tudományterületté vált a múmiakutatás.

Az ELTE TTK-n végeztél biológia–kémia szakon. Hogy lett belőled múmiakutató?

¶ Véletlenül. Biológusnak készültem édesapám legnagyobb szomorúságára, aki történész volt és a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese.

Nagy tisztelet övezte édesapádat, Szikossy Ferencet.

¶ Nagyon köszönöm. Sokat tanultam tőle. Szerette volna, ha követem őt a történészpályán, ahogyan ő is folytatta édesapja hivatását. Sokkoltam, hogy a biológiát választottam. Aztán kicsit megnyugodott, amikor a biológia–kémia szakot elvégezve múzeumban indult a pályám. Hümmögve állapította meg, így azért már nem olyan rossz. Egyetemistaként kezdtem el töprengeni azon, mi az a terület a biológián belül, ahol nincsenek állatkísérletek, ugyanis én azért mentem biológusnak, mert szeretem az állatokat. Abban az időben tanította nekünk az embertant Bodzsár Éva. Tátott szájjal hallgattam az előadásait. El is határoztam, hogy ebből a témából írom a szakdolgozatomat. Felkerestem Bodzsár Évát, hogy én nem élőemberes kutatással, hanem csontokkal szeretnék foglalkozni. Mondta, hogy ez elképzelhetetlen, mivel csak a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában lehetne „csontozni”, a tárvezető viszont egy mogorva ember, engem biztosan nem enged oda. Én azért adtam magamnak egy esélyt. A gimnázium alatt szintén a Természettudományi Múzeumban voltam nyári munkán, akkor ismertem meg azokat a fiatal kutatókat, akik ma a szakma nagy nevei és vezetői, mint Vásárhelyi Tamás, Korsós Zoltán, illetve Merkl Ottó, ő sajnos már nincs köztünk. Kérdeztem tőlük: szerintük sincs semmilyen lehetőségem csontokat vizsgálni a szakdolgozatomhoz? Kiderült, a morózus tárvezető közben nyugdíjba ment, és egy nagyon kedves fiatal nő került a gyűjtemény élére. Pap Ildikó volt, aki minden segítséget megadott. Nemcsak kollégák lettünk, talán a legjobb barátok is. Először a Vörs–Papkert B lelőhely kora középkori temetőjének a csontanyagvizsgálatában vehettem részt. Majd Ildikó feltette nekem a kérdést, diploma után nem jönnék-e munkatársnak a mú­zeumba. Mérhetetlenül örültem, azért is, mert Ildikónak akkor még nem állt össze a kép, kinek a lánya vagyok, úgyhogy azt érezhettem, a saját erőmből értem el mindezt. Egy évig a múzeum közművelődési osztályán volt csak hely – akkor csináltunk ott egy dinoszaurusz-kiállítást –, aztán egy múzeumon belüli áthelyezéssel 1994-ben átvettek az Embertani Tárba. A közművelődésen Vásárhelyi Tamás volt a főnököm, akit nagyon szeretek, azt hiszem, ő is kedvel engem, mindenesetre nem akart elengedni a közművelődésről. Egyébként eleinte csak „csontoztam”, az első szakdolgozatomhoz fog- és szájpatológiai vizsgálatokat végeztem. Magyarország, illetve a Kárpát-medence területéről a régészeti ásatások során a Természettudományi Múzeum gyűjteménybe bekerült, a régészek által honfoglalás korinak meghatározott koponyákat, azok fogazatát néztem meg. OTKA-pályázatot is nyertem vele. Az ember nem is gondolná, mennyi mindenről árulkodnak a fogak.

Felfedik az életkort, és – gondolom – leginkább a táplálkozásról adnak információkat.

¶ Pontosan. Számomra különösen érdekes kutatás volt, amikor kollégáimmal
a honfoglalók maradványain vizsgáltuk azt, mennyire jellemezte őket a fogtorlódás. Manapság szinte általános, hogy a gyerekek fogszabályzót viselnek, a szájsebészeten egymást érik a bölcsességfogakat eltávolító műtétek. Arra jutottunk, hogy a honfoglalás kori életmód miatt nem volt fogtorlódás, akkoriban ugyanis rágtak az emberek. A mai ember nem rág. A fogak mérete genetikailag meghatározott, ellenben az állkapocs mérete a rágástól függően változik, legintenzívebben a 10–13 éves korban. Ha nem rágunk eleget, kisebb marad az állkapocs, és ha abban nem férnek el a genetikailag adott méretű fogak, az torlódáshoz vezet. Ha eleget rág kamaszkorában a gyermek, elég nagy lesz az állkapcsa ahhoz, hogy szépen elférjenek benne a fogak, akár a bölcsességfog is. Elemeztünk fogkövet is mikroszkóppal, táplálékmaradványokat kerestünk. Felfedeztük például, hogy miután véget ért a vándorlások kora, és a lovas nomád népek letelepedtek, jelentősen romlottak a fogaik.

Mi ennek az oka?

¶ A nomád népek kevés növényi táplálékot fogyasztottak, hiszen a növényt el kell ültetni, gondozni kell, ők pedig állandóan vándoroltak, mozgásban voltak. Húst ettek, az volt kéznél, hajtották az állatokat a téli szállásról a nyári szállásra. A letelepedéskor viszont átvették más letelepedő népek növénytermesztési szokásait. A hús, az állati eredetű táplálék enyhén lúgossá teszi a nyálat, és a lúgos környezetben nem képesek a szuvasodást okozó baktériumok életben maradni, kevésbé romlanak a fogak. A szénhidrátokban gazdag gabonák ugyanakkor savassá teszik a nyálat, amely így táptalaja a baktériumoknak, ezek hevesen nekiállnak a zománcnak, elindítják a szuvasodást. Tehát eleinte csontokat néztem, ez volt a szakterületem, ami a fogvizsgálatokat is jelentette, de csak néhány évig. 1994–95-ben már „jöttek” a váci múmiák, és onnantól teljesen kitöltötték
a Pap Ildikóval közös kutatásainkat.

Pár évvel a váci múmiák szenzációs felfedezése előtt, 1989-ben egy amerikai antropológus, Arthur C. Aufderheide professzor – aki idén lesz százéves – Magyarországon járt, hogy a világ múmiáiról szóló könyvéhez anyagot gyűjtsön itt is. Megállapította: nálunk kizárólag mesterséges, egyiptomi múmiákat őriznek a Szépművészeti Múzeumban és a debreceni Déri Múzeum gyűjteményében.

¶ A Magyarországon ismert múmiákat, mumifikálódott maradványokat Susa Éva és Józsa László összegezték 1995-ben. Tulajdonképpen ők voltak a múmiakutatás hazai úttörői. Susa Éva igazságügyi antropológus, Józsa László patológus orvosprofesszor volt, sokat dolgoztunk együtt. Szerintük hazánkban kevés múmia van, számos maradvány elveszett vagy sorsuk ismeretlen. Egy részük a trianoni döntés előtti Magyarország területéről, túlnyomóan Erdélyből származott. Annyit hozzátennék: vannak olyan múmiák is, amelyekről ugyan tudunk, de nem vizsgálhattuk őket. Ilyen például a pápai bencés templom 18. századi koporsós betemetésének mintegy 110 mumifikálódott teteme. A Magyarországon fellelt múmiák kapcsán általánosságban elmondható: a valamilyen szempontból megvizsgált, mumifikálódott vagy mumifikált maradványokat kutatásuk után visszahelyezték eredeti helyükre. Ez alól az egyiptomi múmiák és a váci múmialelet-együttes a kivétel.

A Szent Jobb is egy mumifikálódott testmaradvány.

¶ Abszolút. A katolikus egyház tulajdonában van Szent István király mumifikálódott jobb keze. A legelső vizsgálatokat még 1951-ben Bochkor Ádám orvosszakértő végezte, majd 1988-ban Szentágothai János és Nemeskéri János – ő akkoriban az Embertani Tár vezetője volt – végezhettek rajta orvosi-antropológiai vizsgálatokat, tíz évvel később Réthelyi Miklós és Patonay Lajos is. A kutatások alapján arra lehet következtetni, hogy a király halálát követően vélhetően az egész testet bebalzsamozhatták, és nem csak a felső végtagot, amelyen ízületi gyulladásra utaló nyomot találtak. Megmaradtak főnemesek, főpapok múmiái is, többek között József nádoré és családjáé, meg a Grassalkovich családé vagy Széchényi Pál kalocsai érseké. Ezek a maradványok mind mesterséges, azaz antropogén múmiák. A történelem folyamán szinte minden földrészen próbálkoztak különféle módszerekkel mumifikálni a szeretett halottjaikat, hogy megőrizzék őket. A mesterséges mumifikálásnál, hogy a bomlást lassítsák vagy megakadályozzák, első lépésként eltávolítják a belső szerveket, csak a bőr és a csontok őrződnek meg. Bár a mesterséges múmiák tudományos szempontból szintén értékesek, a legértékesebbek a természetes múmiák, akik – egyéneknek tartom őket, nem tárgyaknak – minden emberi beavatkozás nélkül, spontán, valamilyen környezeti tényező hatására mumifikálódtak. Minden részük, belső szervük kiszáradt, de teljesen épen megtalálható és vizsgálható is. Gondoljunk csak bele: a váci Fehérek temploma kriptájából 265 természetes múmia került elő, akiket 1731 és 1808 között temettek ide. Világszinten is kevés ilyen maradványgyűjtemény van, úgyhogy világhíresek a váci múmiák.

Szikossy Ildikó fogvizsgálatokat végez

Noha például a palermói kriptában több ezer múmia is van.

¶ Ugyanakkor közülük csak néhány természetes, az összes többi mesterséges. Dél-Amerikában is akadnak gyűjtemények több természetes múmiával, csak nem tudunk információkat az egyénekről. A „váciak” esetében fennmaradtak források is, egyebek mellett születési, házassági, halotti anyakönyvi kivonatok, vagy, mondjuk, úrbéri rendeletek satöbbi. Egy csomó mindent megtudtunk így róluk, míg más múmiákról semmit. A természetes mumifikálódás és az információk együttesen teszik nagyon különlegessé és világhíressé ezt a 265 múmiát. Illetve az is, hogy egy részük polgári személy, márpedig a legtöbb ilyen templomba, altemplomba csak szerzeteseket vagy papokat temettek. Vácott fennmaradtak olyan dokumentumok is, amelyekből kiderül: az emberek a végrendeletükben kérték, hogy ide temessék őket, és fizettek ezért az egyháznak. De amekkora tudományos szenzáció lett világviszonylatban a váci múmialelet, olyan kevéssé ismerték fel Magyarországon a tudományos erejét. Pedig kiállításokat szerveztünk, ismeretterjesztő előadásokat tartottunk, sokat is publikáltunk róluk.

Idézzük föl, hogyan is kerültek elő. A váci Fehérek templomának felújításakor, 1994-ben, a templomtorony alatt egy nagy, boltozatos kriptát fedeztek fel, amely tele volt egymás tetejére halmozott koporsókkal. Zomborka Márta és Ráduly Emil néprajzos muzeológusok elsőként nézhettek körbe a kriptában. A koporsókat felnyitva a legtöbb koporsóban nem csontokat, hanem természetesen mumifikálódott testeket találtak. A 265 emberi maradvány kiemelését Susa Éva segítségével végezték. A Váci Püspökség előbb egy közös sírban akarta elhelyezni a testeket, majd úgy döntöttek: az egyedülálló antropológiai leletegyüttest tudományos célokra átadják a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának.

Múmiakéz – Orlovits Mihályé
Fehérek temploma

¶ A tudományos világ nagy szerencséjére…

Csaknem harminc év telt el a felfedezésüktől. Sosem lehet teljes feltárásról beszélni?

¶ Sosem. Ahogy a tudomány fejlődik, újabb és újabb lehetőségek nyílnak meg
a kutatások előtt. Amikor a váci múmiák a Természettudományi Múzeumba kerültek, el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd rutinszerű genetikai vizsgálatokat végzünk rajtuk. Akkoriban még külföldön is gyerekcipőben jártak
a DNS-kutatások.

Vagyis újabb és újabb tudományos és technológiai eljárással újabb és újabb további kutatásokat is lehetne rajtuk végezni?

¶ Igen. Ezernyi ötlet van a kutatások folytatására, de nincs támogatás, anno sajnos OTKA-pályázatot sem tudtunk nyerni erre. Több éven keresztül folyton maximális pontszámot kaptunk, de valahogy mindig „épp eggyel lecsúsztunk”. Csak nagyon lassan és zömében külföldi intézmények hozzájárulásával tudtunk vizsgálatokat végezni, holott sokkal jobb lett volna a hazai finanszírozás, akkor saját magunk tudtuk volna megválasztani az együttműködő partnereket.

Azt rögtön tudtátok, mit is kell csinálni a múmiákkal?

¶ Az elején nem. Addig csak csontokat vizsgáltunk, a váci múmiáknál viszont nem láttuk a csontokat a lágy részektől. Kezdetben összmúzeumi szinten hatalmas pánik tört ki…

Miért?

¶ Többen is mondogatták, majd a „múmiák átka” lecsap ránk, a testek a kutatókra veszélyes betegséget terjeszthetnek. Főként misztikus félelem ez, de azért valós alapja is van. A testeken lehetnek olyan gombák vagy baktériumok, amelyeknek az anyagcsereterméke mérgezően hathat, vagy veszélyes lehet az emberre. Biztos, ami biztos: csináltunk mikrobiológiai tenyésztést a múmiákról. Ezeknél a mintavételeknél igazából egyedül a pozitív eredmény az eredmény. A negatív eredmény csak azt jelzi, hogy az adott mintavételi helyen nincs az emberre veszélyes kórokozó, de attól öt centire még lehet, csak nem onnan vettük a mintát. S bár negatív lett az eredmény, ez persze nem nyugtatott meg mindenkit. Végül egy mobil röntgennel az összes múmiát magas dózisú röntgensugárzással fertőtlenítettük, akkor még nem tudtunk arról, hogy a röntgensugárzás károsítja a DNS-t, és hogy a múmiák DNS-eit mi majd a jövőben vizsgálni szeretnénk. Nem is sejtettük, milyen rohamtempóban fejlődik a tudomány, s milyen új módszerek és vizsgálati lehetőségek lesznek perceken belül. Szerencsére nem károsodtak olyan mértékben a DNS-ek, hogy ez gátolta volna a későbbi vizsgálatokat. A röntgenezés és a mintavételezés még az embertani gyűjtemény Bajza utcai helyszínén zajlott, az egykori Jókai-villában. Romantikus épület, az emeleten lakott annak idején Jókai Mór, a földszinten Feszty Árpád, az ő hajdani műtermében lett kialakítva az embertani tár. 1999-ben költöztünk el onnan: hatalmas munka volt az egész gyűjteményt átvinni a Bajza utcából a Ludovika épületébe.

Mekkora a gyűjtemény?

¶ Körülbelül 40-45 ezer leltározott maradvány van. Egy kisebb városnyi. Az ember az embertani tárban soha nem érezte magát egyedül, mindig ezer ember vette körül. Senki nem gondolná, hogy az Orczy tér szélén álló épületben kisvárosnyi ember van csak a tetőtér felében. Merthogy a tetőtér lett a miénk. Ott már a tervezésnél minden egyes váci múmiának a méretére szabott, önálló szekrényfiókot kértünk. Az építészek egy egész szekrényrendszert terveztek, légkondicionált, szabályozni tudjuk benne a hőmérsékletet, a páratartalmat. Mivel a váci kriptában volt egy állandó légmozgás, amely segítette a mumifikálódást, úgy alkották meg a szekrényrendszert, hogy előidézték benne ezt a légáramlást is. Ahogy a ruha is jobban szárad, ha kiteszem a levegőre és fúj egy kicsit a szél,
a légmozgásnak kitett koporsókban is sokkal jobban ment végbe a mumifikálódás. Annyira modern volt a klímánk, hogy amikor nem sokkal az átköltözés után néhány külföldi kolléga érkezett hozzánk – mindig is nagyon sok külföldi kutató fordult meg nálunk –, nem tudták leplezni, mennyire irigyelnek minket.

A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára világviszonylatban is jelentős gyűjteménynek számít?

¶ Igen. Azon túl, hogy a magyar antropológiai kutatások egyik fő bázisa, a világ első tíz antropológiai gyűjteménye között tartják számon. Részben azért, mert egyre nehezebb ezeket a leleteket, az embertani maradványokat múzeumokban fellelni, másrészt dokumentálva is vannak a régészeti ásatásokból előkerült leletek, tudjuk, milyen régészeti korból származnak. Sok helyen, mint például Amerikában az indiánokat, vissza kell temetni a testeket. Nálunk, az Embertani Tárban sok különböző korból különféle etnikumú emberi maradvány található, ezért is áramlanak ide a külföldi kutatók. Vannak emberevolúciós leleteink is, például a Suba-lyuki, voltaképpen neandervölgyi leletek, amelyeket tűzálló páncélszekrényben őriz a múzeum. Méretében és összetételében is hihetetlen gazdag, világszínvonalú anyagot tartalmaz a gyűjtemény.

Többször is publikáltál a váci múmiák multidiszciplináris feltárása kapcsán, hogy nagyon sok tudományágnak van mit kutatnia egy ilyen helyzetben.

¶ Így van, nagyon sok tudományág együttműködésére van szükségünk, ugyanúgy bölcsész, történész, szociológus vagy orvosi, biológus, mikrobiológus, genetikus szakirányból, és sorolhatnám még. Ki-ki hozzátette a maga tudását, hogy minél kerekebb képet alkothassunk a múmiák életéről, minél több következtetésre juthassunk az eredményekből.

Van olyan a váci múmiák közül, akinek a feltárt története különösen közel áll hozzád?

¶ Ó, nagyon sok kedvencem van. Borsodi Terézia halálának a körülményeit is én dolgoztam föl: elhúzódó császármetszéses szülésbe halt bele, halála után végezték el rajta a post mortem császármetszést, mert akkoriban, a 18. században élő emberen még nem tudtak császármetszést végrehajtani. A gyermeket így tudták csak kiemelni a méhből. De ilyenkor nem a gyermek életének a megmentése volt a cél, hiszen egy hosszú vajúdás során, amelybe az édesanya belehalt, a gyermek életben maradási esélye szinte nulla volt. Mégis elvégezték a post mortem császármetszést, mert ezzel a gyermek lelki üdvét tudták megmenteni.

Azért volt a császármetszés, hogy megkeresztelhessék a gyereket?

¶ Igen. Vácott volt is egy régi felirat, ha nincsen jelen orvos, ilyen esetekben a pap végezze el a post mortem császármetszést, hogy meg tudják keresztelni a gyermeket. Borsodi Teréziánál a fennmaradt halotti anyakönyvből tudtuk meg a szülés részleteit: az édesanya megkapta az utolsó kenetet, tisztában volt vele, hogy meg fog halni. Megvárták a halálát, utána a már jelen lévő orvos felnyitotta az anya testét és kiemelte a kisfiút, aki akkor még élt, a jelen lévő pap megkeresztelte, de a gyenge kisgyermek nem élte meg a nap végét. Anyát és gyermekét egy koporsóban helyezték el. Kétszáz év múlva, a kripta feltárásánál is úgy találtak rájuk, hogy az anya karjaiban feküdt az újszülött gyermeke. Borsodi Terézia a szívemnek egy jelentős részét foglalja el a megható történetével. A világon ez az egyedüli lelet, amelyen nyoma van post mortem császármetszésnek, egyszerűen nincs több ilyen, és a feltárásig az orvostudomány nagyon keveset tudott erről a 18. századi eljárásról. Meg lehetett vizsgálni, hogyan csinálták kétszáz évvel ezelőtt ezt a beavatkozást.

Egyiptomi macskamúmia
Deutsches Museum (München)

Jelenleg három váci múmia látható Vácott a Memento Mori kiállításon. Három múmia pedig a Mummies of the World nemzetközi kiállítással járja Amerikát 2010 óta.
Bár jelenleg Pécsett látható egy válogatás a kripta kincseiből, itthon már alig olvasni róluk, külföldön viszont rendre foglalkoznak velük.

¶ Már ott is egyre kevesebbet. Szomorú számomra, hogy a tudomány mára elment a váci múmiák mellett. Óriási előnyünk volt a nemzetközi tudományos életben a váci múmiák kutatási lehetőségeivel.

Világelőny volt?

¶ Teljesen. A kutatók tülekedtek, hogy jöhessenek hozzánk, valamiben együttműködjünk, valami kis közük legyen a váci múmiákhoz. De ez az előny elveszett azzal, hogy éveken át nem kaptuk meg az OTKA-támogatást. Az antropológia itthon kis szakmának minősül, nem figyeltek ránk eléggé. Pap Ildikó közben nyugdíjba ment, én két éve otthagytam a Természettudományi Múzeumot. Már nem folynak szisztematikus kutatások a váci múmiákon. De három múmiánk még valóban „utazik” Amerikában. A Mummies of the World nemzetközi kiállításon minden típusú múmiát bemutatnak, a váciak közül is kértek kölcsön. Magyarországon is járt a kiállítás, a Király utcában lehetett látni, Európában rajtunk kívül még Prágába vitték. Azóta Amerikában „turnéznak” a múmiák. Nagyjából félévente, évente egy-egy újabb helyszínre érkezik a monumentális kiállítás, akkor a váci múmiák magyar kurátorainak, azaz hol Pap Ildikónak, hol nekem ki kell utaznunk, mert csak mi végezhetjük a csomagolást. Ilyenkor állagmegfigyelést is végzünk. Hihetetlen öröm tölt el, amikor viszontlátom őket.

Egyiptomi múmiaárus, 1875

Annak ellenére, hogy nem vagy már a múzeumban, a váci múmiák kurátora maradtál?

¶ Egyelőre igen, megbízással. Sajnos a covidjárvány miatt két évig nem lehetett Amerikába utazni, online, videókamerán tudtuk csak követni a csomagolást, a szállítást. De 2010 óta nagyon jól ismerem azt a csapatot, amely költözteti a kiállítást, és megbízom bennük. Látták, hogy csináljuk mi. Az amerikaiak nagyon szigorúan veszik a műtárgyvédelmet. Állandó pára- és hőmérsékletmérő van a múmiák mellett, az adatokat én is mindig megkapom. Jövőre zárul a vándorkiállítás, akkor térnek haza a váci múmiáink, az Orlovits család. A családfő, Orlovits Mihály 1765-ben született, és 41 évet élt. Molnárként dolgozott. A CT-vizsgálat kimutatta, hogy a bal sípcsontja és szárkapocscsontja eltört, emiatt sántíthatott. Felesége, Skripetz Veronika fiatalon lett a párja, három gyerekük született, egyikük sem érte meg a hároméves kort. A kiállításon látható Jánoskának kevesebb mint egy év adatott meg. A súlyosan beteg Veronika – férje halála után – újra férjhez ment, de hamarosan, alig 38 évesen ő is elhunyt. A vizsgálatok szerint Veronika combcsontjai nagyon törékenyek voltak, valószínű, hogy élete utolsó hónapjaiban járni sem tudott. Mihály és Veronika testében is kimutattuk a tuberkulózis kórokozóját, halálukat azonban nem feltétlenül ez okozta. Nagy szolgálatot is tettek ezek az emberek, a család tudományos vizsgálata segített megérteni a tuberkulózis evolúcióját és terjedését. Mi elég korán megkezdtük a tbc-vizsgálatokat a váci múmiákon, az első DNS-vizsgálatok erre irányultak, nem a humán DNS-re. Megpróbáltunk a tüdőkből szövetmintát nyerni, ha a múmia mumifikáltsága ezt engedte. A mintákban a tuberkulózis baktériumának a DNS-ét kerestük. Arra voltunk kíváncsiak, vajon tbc-fertőzöttek voltak-e a váci múmiák? Senki nem sejtette, milyen eredményre jutunk: hetven százalékuk testében kimutatható volt a tbc-baktérium jelenléte. Mindenkit meglepett.

S mire következtettetek mindebből?

¶ A tuberkulózis járványszerű előretörése az iparosodással, a népességszám robbanásával kezdődött, a rossz levegőjű városokban nyomorogva, éhezve éltek az emberek, ami a 18. században Nyugat-Európában már adott volt, Vácott azonban még nem. A Duna parti kisváros nem volt túlnépesedett, tiszta volt a levegő, nem ontották a gőzgépek folyamatosan a füstöt és a kormot. Vizsgálatainkból derült ki, hogy a kórokozók a magyarországi iparosodást megelőzően már mintegy száz évvel korábban is jelen voltak itt, sőt a 70 százalék abszolút járványszerű előfordulásra utal. Tehát azt mondhatjuk: a 18. századi nyugat-európai járvánnyal egy időben Magyarországon is járványszerű volt már a tbc. Természetes úton terjedt Angliából, és eljutott Magyarországra is ez a betegség.

Borsodi Terézia és 38-39 hetes magzata a Rejtélyek, sorsok, múmiák kiállításon

Daganatos megbetegedéseket is ki lehetett mutatni?

¶ Ez a másik, amit akartam mondani. A betegségek vizsgálata a múmiakutatások egyik legfontosabb ága. Nyomon tudjuk követni a betegségek történetét, bizonyos kórokozók evolúcióját, előre jelezhetünk új betegségeket és azok változásait. 2016-ban publikáltunk egy cikket arról, hogy nagyon meglepő eredményt kaptunk, amikor egy vastagbéldaganatra hajlamosító gént sikerült az egyik múmiánál találni. Ez nem azt jelenti, hogy vastagbéldaganata volt, de egy olyan gént találtunk, amely már hajlamosít a daganatra. Ebből azt szűrtük le: régen is nagyobb számban fordult elő daganatos megbetegedés. Megdöntöttük azt a dogmát, hogy a rák alapvetően összefügg a stresszes életmóddal. Lehet, hogy mivel az emberek korábban haltak meg, ez nem manifesztálódott, csakhogy jelen volt az erre hajlamosító gén is. Ez is egy óriási eredmény, nem véletlen, hogy egy nagyon magas impaktfaktorszámú új szaklapban tudtuk publikálni. Bárhova nyúltunk, az eredmények azt jelezték: aranybánya ez a téma. Még hosszú ideig, akár évekig tudtunk volna ezzel foglalkozni, ha kapunk támogatást.

Visszatérek a beszélgetésünk elejére: nem hiányoznak neked ezek a kutatások?

¶ Hiányoznak. De eljött az életemben az a bizonyos választóvonal, amikor hirtelen kell irányt váltani. Megtettem.

Annyit mondj róla, amennyit szeretnél.

¶ Nem volt könnyű rászánni magam, de arra jutottam, hogy kipróbálok valami mást. Nem igazán tetszettek a múzeumon belüli változtatások. Jobbnak láttam távozni onnan. Először ahhoz a profitorientált céghez mentem, amely a Király utcában a hatalmas kiállításokat szervezte, ismertem és kedveltem őket, korábban már dolgoztunk együtt A világ múmiái kiállításon. Szerettem ott lenni.
Aztán kitört a világjárvány, a covid miatt néhány hónap múlva csődbe ment a cég, kivonult Magyarországról. Nem volt B tervem. Állásnélküli lettem. Kilenc hónap kemény küzdelme után találtam rá az iskolára, ahol tanítok most.

Megviselt ez az időszak?

¶ Nagyon. Főként az az érzés gyötört, hogy az ember sehol nem kell, mert igazából hova is menjen el egy túlspecializálódott múmiakutató? Megfordult a fejemben, hogy külföldön folytatom tovább, de hát igazából a világban is kevés múmiakutatót alkalmaznak, az én területem pedig, a váci múmiák, eléggé hungarikum is, Houstonban vagy San Diegóban nem tudnék velük foglalkozni. Tanár a végzettségem, egyetem alatt és utána is oktattam, egészen a lányom megszületéséig. Külföldi hallgatókat tanítottam, akik idejöttek orvosi egyetemre,
s egy évük volt arra, hogy elsajátítsák a magyar nyelvet és a szaknyelvet. Mostani férjemet, aki tanzán származású, ekkor ismertem meg, bár ő építészhallgatóként más csoportba járt. Sok évvel később találkoztunk újra s kötöttük össze akkor az életünket. Végül valahogy teljesen természetesen döntöttem most is a tanítás mellett. Megszerettem a gyerekekkel való foglalkozást és a tudásátadást. Szeretek játszva tanítani, hogy észre se vegyék, hogy közben tanulnak. Ezt csináltam évtizedekig a tárlatvezetések során is.

Tudják a gyerekek, hogy te egy tudós vagy, kiváló antropológus, múmiakutató?

¶ Tudják, és nagyon büszkék. A szülők pedig azon imádkoznak, nehogy visszamenjek a múzeumi életbe.

És te mit gondolsz erről?

¶ Szeretek tanítani. A gyerekek feltöltenek, inspirálnak. A kreativitásom – amit édesapámtól örököltem – ismét szárnyal. Nyáron Tanzániába utaztam, szafarit vezettem. Meséltem a turistáknak az afrikai állatokról. Van egy Facebook-csoportom, ahol követni lehet az útjainkat, Szerelmem, Tanzánia a neve. Szeptembertől pedig várnak a gyerekek.

SZIKOSSY ILDIKÓ 1969-ben született Budapesten. 1993-ban
az ELTE Természettudományi Karán biológia–kémia szakon diplomázott, ’96-ban biológusként végzett ugyanitt. 2020-ban a Szegedi Tudományegyetem Doktori Iskolájában PhD-fokozatot szerzett a Sebészeti beavatkozások nyomai a XVIII. századi váci múmiákon című disszertá­-
ciójával. A Magyar Természettudományi Múzeumban 1993-ban kezdett dolgozni, először a Közművelődési Osztályon múzeumpedagógusként, majd 1994-től 2020-ig az Embertani Tárban mint antropológus, idővel főmuzeológus. 2021-től a Budenz József Általános Iskolában és Gimnáziumban tanít természettudományt, biológiát, kémiát. Antropológusként, muzeológusként 48 helyszínen 16 kiállítás létrehozásában vett részt, számos szakmai lapban publikált.