TÁRGYAK A SENKI FÖLDJÉN

Esszém hipotézise, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum úgynevezett jelenkori vegyes gyűjteményei, beágyazódva a mindenkori fenntartó intézmény egészébe, fennállásuk során fokozatosan elveszítették politikai szubjektumukat, ami a gyűjtemények teljes talajvesztéséhez vezetett (volna). Ezt a talajvesztést ellensúlyozandó, legitimitását fenntartandó a gyűjteményezés visszafordult önmagára, és saját önmuzealizációján keresztül tartotta fenn küldetésének látszatát. A gyűjteményekben megjelent a posztsztálinista és kádárista társadalom mindenkori politikai alanyáról vallott hivatalos elképzelés, mely az egykori Legújabbkori Történeti Múzeum megalakítása óta, fennállása során folyamatosan változva, az állampárttól mint az eszme letéteményesétől kezdve az élmunkáson, munkáson, dolgozón keresztül átívelt a kispolgáron és polgáron, hogy végül a fogyasztón át visszaforduljon önmagára a múzeumra.1 Mivel a posztkommunista időszakra az egykori Legújabbkori Történeti Múzeum múzeumideája szertefoszlott, és helyét a Nemzeti Múzeummal való egyesítés során sem vette át valamiféle nemzeti múzeumidea, a gyűjtemények ki lettek téve az adományozók és felajánlók esetlegességének; annak a döntően értelmiségi rétegnek, mely a múzeumintézményre mint megőrzőre tekintett. Reflexív gyűjteményezési stratégia és következetes szerzeményezési rend hiányában a gyűjtemények politikai alanya a múzeumintézmény szűk szakmai kapcsolati hálózatának reflektálatlan önreprezentációjára szűkült.

Fotó: Lang Nándor

¶ Ennek a folyamatnak az eszköze (volt) a műtárgyak történeti forrásértékének, élettörténetének elleplezése, kitakarása vagy felülírása és a muzealizáció indoklásának elmaradása. Fogalomhasználatomban a múzeumintézményen értem a fenntartói, működtetői, bürokratikus hálózatot, ideértve a szakmai és adminisztratív személyi állományt, a műtárgykörnyezetet biztosító fizikai adottságokat, épületeket, raktárakat
és kiállítóhelyeket. Múzeumideán értem a múzeumi működést – gyűjteményezést, megőrzést, közzétételt – meghatározó ideo­lógiákat, retorikát és gyakorlatokat. Muzealizáción értem azt a folyamatot, amely során egy tárgy a korábbi környezetéből kiválasztásra és kiemelésre kerül, dekontextualizálódik, és bekerül új múzeumi jelentésébe, amit ezentúl a múzeum
jelentéstulajdonító hatalma ír tovább. Példáimat az MNM
Legújabbkori bútor- és berendezésgyűjteményéből merítem, melynek revíziójára harminc év után először ebben az esztendőben kísérletet teszek.

¶ A bútorgyűjtemény azért is alkalmas e fenti múzeumelméleti folyamatnak a bemutatására, mert a tárgyak – méretüknél és tartósságuknál fogva – lassabban mozognak, mint az üveg- és kerámia- vagy a vegyes háztartási gyűjteményben lévő társaik. A bútorok a személyes használatban sem cserélődnek olyan gyorsan, nemritkán több generációt is kiszolgálnak, másrészről viszont amikor egy generáció az előző generáció háztartását felszámolja, ez az a tárgyegyüttes, amit emléktárgyként végképp nem lehet megőrizni, és ezért hamarabb ajánlják fel a múzeumnak. Továbbá a bútorgyűjtemény tárgyai vannak leginkább kitéve annak a múzeumintézményi gyakorlatnak, hogy reprezentatív használatra sajátítsák ki őket. Döntően a két világháború közötti, illetve a századelő bútorkultúrájának polgári státuszszimbólumai – szalonbútorok és ebédlőbútor-együttesek – bizonyulnak arra alkalmasnak, hogy használatba véve eszközei legyenek a demonstratív fogyasztásnak.

¶ Mit jelent egy gyűjteményi revízió? – Végigmenni a raktáron és minden műtárgyról megállapítani, mi az, miért van ott, ahol van, vagy miért nincs ott, ahol lennie kellene…

¶ A revízió törvényileg előírt szabálya már ab ovo magában rejti azt a feltételezést, hogy mindez nem magától értődő, és hogy ezek a banális kérdések időről időre, elvileg hétévente revideálandók. Amióta a digitális nyilvántartás lehetséges, kibővült a revízió következménye, amennyiben elvi lehetőség nyílik arra, hogy egy műtárgy élettörténetének ne csak szúrópróbaszerű pillanatait, hanem a tárgyéletrajz folyamatát is rögzítsük. Ugyanis a digitális adatbázisok hálózatos struktúrája arra is lehetőséget teremt(hetne), hogy rekonstruáljuk azokat a hálózatos információkat, amelyeket múzeumi elődeink az emlékezetükben őriztek, csak soha nem gondolták, hogy ezeket dokumentálni kellene a merev és szűkre szabott hivatalos leltárkönyvekben. Össze lehet olvasni a feldarabolt gyűjteményi struktúrák egykori összefüggéseit, vissza lehet fejteni, hogy egy-egy műtárgy hányszor és milyen indokkal szerepelt bármilyen nyilvános reprezentációban, jó esetben követhetővé válik, hányszor és milyen céllal esett át a tárgy restaurátori beavatkozáson, összeállnak egykori személyes hagyatékok, melyek a gyűjtemények között szétforgácsolódtak, felismerhetővé válnak olyan aktorok, akik hosszú időn keresztül rendszeres adományozói – beszállítói – voltak a gyűjteményeknek… Csupa olyan apróság, amit a gyakorló
muzeológusok fejből tudnak, és amelyek a műtárgyak mú­zeu­mi karrierjének mérföldkövei.

¶ Az MNM jelenkori vegyes gyűjteményei – hivatalos elnevezésük: Legújabbkori bútor- és berendezés-, Üveg- és kerámia II., ill. Vegyes háztartási tárgyak II. gyűjtemény – mint önálló gyűjtemények tulajdonképpen 1973-ban jöttek létre. Ekkor választották szét az akkori Munkásmozgalmi Múzeum egyetlen gyűjteményét, definiálták e fenti három gyűjteményt. Azóta önálló gyűjtemények önálló leltárkönyvvel, és ezen az elmúlt 33 év sem változtatott, amikor már a Nemzeti Múzeum Legújabbkori Főosztályához majd Történeti Tárához és jelenleg Modernkori Főosztályához tartoznak.

¶ Az 1957-ben megalapított Legújabbkori Történeti Múzeum múzeumideája már 1948-tól kitapintható az egykori Párttörténeti Intézet munkájában. Az első évtized gyűjteményezése döntően
a kommunista párt hőstörténetének bizonyítékait, főleg dokumentumait gyűjtötte, tényleges tárgyak kisebb mértékben kerültek be, ezek is alapvetően ereklyetárgyak voltak. Az intézmény 1966-ban vette fel a Munkásmozgalmi Múzeum nevet, és tevékenységében a mozgalomtörténet mindenekelőtt ideológiai párt- és politikatörténeti kutatások adalékául szolgált.2
Az intézmény működésének második évtizedében a mú­zeumidea középpontjában a munkásosztály történeti gyökereinek – az ipari termelés, az iparosodás történetének és a proletarizáció bizonyítékainak összegyűjtése állt. A hetvenes évek
közepétől érezhető némi elmozdulás a munkás vagy pontosabban a munkásság mint politikai szubjektum tárgykultúrában megragadható megjelenítésére. Azaz a korábbi intenciók meghagyásával kitapintható némi balanszírozás a párttörténet, a munkásmozgalom-történet és a munkáséletmód között, ahol az életmódot azokkal a koncepciózusan kiválasztott tárgyakkal szimbolizálták, melyek alkalmasnak bizonyultak a termelési viszonyok által meghatározott társadalmi viszonyokat reprezentálni.3 Az ebben az időben begyűjtött tárgyegyüttesek konkrét személyek személyes tárgyai voltak ugyan,
a muzealizáció során azonban azonnal tipizálták, általánosították azokat, és osztály- vagy rétegspecifikus jelként kezelték. Azaz a gyűjtemény sokkal inkább a hazai 20. századi osztályszerkezet és társadalmi struktúra ideológiájának a muzealizációja, mintsem a munkásmozgalomé vagy munkáskultúráé.

¶ Ebből a szempontból érdekes 1973-ban a meglévő gyűjtemény retrospektív szétírása: a korábban egyetlen gyűjteményként kezelt műtárgyállomány egyes gyűjteményekbe való visszamenőleges átcsoportosítása. Ennyiben az általam gondozott jelenkori vegyes gyűjtemények ideája voltaképpen ekkor jött létre, azaz egy a társadalmi struktúra által determinált életmód fogalom visszavetítésével osztották szét a korábbi párttörténeti és munkásmozgalmi ereklyéket az Üveg- és kerámiatárgyak, a Vegyes háztartási tárgyak, a Bútor- és berendezésgyűjtemény vagy a Munkaeszköz-gyűjtemény között.
Ez az idea a tárgyakat olykor anyaguk alapján definiálta, olykor funkciójuk szerint, de megkülönböztette a tárgyakat az egykori használó vélt vagy valós történeti érdemei szerint is, amennyiben ha jelentős személyiségről volt szó, akkor a tárgya a speciális történeti emlékek gyűjteményébe került, de ha kisebb vagy hanyatló jelentőségű személyiségről volt szó, akkor a tárgya eddigre már nem számított speciális történeti emléknek. Ezek kaptak helyet a Vegyes háztartási tárgyak gyűjteményében. Példának okáért ekkor lett Rákosi Mátyás szegedi börtöncellájának egykor hőstörténeti kultusztárgyaiból egyszerű bútor vagy vegyes háztartási tárgy.

¶ A muzealizáció folyamata egy szimbolikus kisajátítási gesztus, melynek mérföldköve a leltározás pillanata – mérföldköve, de sem nem a kezdete, sem pedig a vége. A tárgyéletrajz nem áll meg a leltározással, és mint látni fogjuk, a tárgy múzeumi karrierjének ez csak az egyik szimbolikus pontja. A tárgy műtárggyá avatása, leltározása egy elvileg nyilvános és tartósan érvényes narratíva születését jelzi, ami mögött ott zajlik, rejtőzködik a tárgy további élete, jelentéseinek változása. A gyűjteményezett tárgyak beleltározásának elodázása nem magyarázható egyszerűen az adminisztratív kötelezettségek halogatásával, hisz már a múzeumi revízió törvényi megfogalmazása is sejteni engedi, hogy a muzealizáció folyamata során jelentős idő telhet el, mire a tárgy műtárgyleltárba kerül. Azaz van egy köztes idő, egy Auszeit, amikor a tárgy már nem bármi, de még nem műtárgy. Tántorog a senki földjén, ideiglenes időbe kerül, mielőtt a múzeumi örökidő a kezdetét vehetné. Ez alatt az idő alatt születne meg az a hivatalos, nyilvános narratíva, hogy miért került a tárgy a múzeumba.

¶ Ebben az időleges térben és időben bukkantam rá Károlyi Mihály utolsó, franciaországi lakhelyének néhány berendezési tárgyára: végtelenül egyszerű szék, asztal, lámpa, apróságok, mint a vidéki házakban általában. Csak a véletlenen múlt, hogy rátaláltam egy 1963-as filmhíradóra, amelyben beszámolnak arról, hogy Károlyi hamvainak hazahozatala után egy évvel a Kecskeméti utcai palotában emlékkiállítást állítottak fel, ahol ezek a tárgyak egy rekonstruált enteriőrbe kerültek. Az eddig feltárt adattári dokumentumok tartalmazzák az egykori kiállítás részletes forgatókönyvét, fénykép- és dokumentumlistáját, az enteriőr tárgyait azonban nem sorolják fel. A véletlen lelet után módszeresen átkutatva a napisajtót, feltételezem, hogy a kiállítási enteriőr 1991-ig állt a PIM épületében. A csaknem harminc év alatt kismértékben átrendezték, illetve a fenntartója is megváltozott: 1963-ban még a Leg­újabbkori Történeti Múzeum jegyezte mint külső kiállítást, 1975-től már a Nemzeti Múzeum jegyezte sajátként. A Károlyi-palota egykori tárgyai gondot jelentettek az országos múzeumok hálózatában és a nemzeti, az iparművészeti és a legújabbkori történeti múzeumi ideák egymáshoz való viszonyában, amennyiben ezen három intézmény között szóródtak szét. De a most fellelt tárgyak a franciaországi emigráció szerény, már-már szegényes tárgyai, ezért kimaradtak az osztozkodásból, és 1991 óta lappangtak a raktárban.

¶ A Károlyi-tárgyak leltározatlansága nem egyedi eset, és nem véletlen, hanem a tárgyak élettörtének kitakarása. Ez a gyakorlat elodázza, átugorja azt a nagyon is elméleti, tudományos megalapozottságot igénylő muzeológiai reflexiót, hogy a tárgy muzealizációját nyilvánosan dokumentálja és közzétegye. A példa arra is alkalmas, hogy az enteriőr mint kiállítási reprezentációs műfaj veszélyére figyelmeztessen: a rekonstruált enteriőr magától értetődőnek tünteti fel a tárgyak mibenlétét: olyan, mintha a vence-i ház szobája lenne, olyan, mintha a Károlyiak holmija volna. Olyan, mintha nem volna szükség indoklásra, miért kerül egy tárgy a múzeumba.

¶ Amikor az MMM az 1975-ben, illetve 1977-ben két szakaszban megnyitott állandó kiállítására készült, elsősorban a kiállítási reprezentációra szűkítve szerzeményezett, bár a hivatalos retorika a begyűjtés, dokumentálás, megőrzés kötelességét hangsúlyozta. Ekkor kerültek olyan háztartási hagyatékok a gyűjteménybe, melyek a munkásság rétegződését voltak hivatottak ábrázolni és kerültek kiállításra mint nyomortelepi lakás, bányászkolónia-beli lakás vagy az új munkásosztály lakása. Ekkor, az 1970-es évtized derekán kerültek be egyes munkásszervezetek, szakszervezetek és szociális vagy kulturális intézmények használati tárgyai is a gyűjteménybe. Az intézményi tárgyak ez esetben is hosszú éveken keresztül leltározatlanok maradtak, és csak 1984-ben tettek kísérletet arra, hogy a leltározást pótolják. Ez azonban azt is jelenti, hogy eddigre nagyon sok tárgy eredete bizonytalanná vagy adatolhatatlanná vált, így kerültek az úgynevezett törzsanyag kategóriába. Törzsanyagnak hívja a múzeumi bürokratikus szóhasználat azokat a műtárgyakat, melyek jelentését olyannyira magától értetődőnek tartotta, hogy feleslegesnek ítélte meg az eredetét valaha is dokumentálni vagy – az intézményi zsargonban – amelyek bárhol, bármikor, bárkié lehettek volna. És ez a praxis nagyon is közel állt az egykori követendő múzeumideához, azaz hivatalosan az ország lakosságának többségét kitevő munkásosztály múzeumi reprezentációjához. Ráadásul ez a gyakorlat támaszra lelt a korabeli társadalmi-
rétegződés-kutatások eszmeiségében is, amennyiben a lakosságot alkotó rétegek homogenizálódása ideológiai elvnek számított.4 De a tárgyak és tárgyjelentések általánosítása, tipizálása, a személyes történetek kitakarása, a bárhol, bármikor, bárkié mint szerzeményezési és nyilvántartási elv tulajdonképp már ekkor megnyitotta az utat afelé, hogy majd a múzeumintézmény önmagát és saját emlékezetét muzealizálja.

A Károlyi-emlékkiállítás képei
Forrás: MNM Adattára

¶ Azzal, hogy a múzeum úgy tett, mintha egy tárgy bárhol, bármikor, bárkié lehetett volna, tulajdonképpen elvégezte azt az emlékezetpolitikai feladatot, amire létrejött: megalkotta, újratermelte és milliós közönség számára közvetítette – mediatizálta és instrumentalizálta – azt a kulturális emlékezetet, ami a legújabbkori történelmet – vagy más olvasatban a munkásmozgalom történetét – mint a hazai társadalom saját történelmét mutatta be. A legújabbkori történeti muzeológia programadó és módszertani elméletének kidolgozása a Munkásmozgalmi Múzeum feladata volt, és számos szövegben érhető tetten, hogy a kanonizált történetírói narratíva abszolútuma nem hagy helyet a tárgyakban megjelenő személyes és kollektív emlékezet megjelenítésének. A tárgyak csak illusztrációi lehettek a kánonnak, ab ovo nem tartották alkalmasnak őket absztraktabb összefüggések bizonyítására.5 Hiába használta a hazai szociográfia a történelem alulnézetben6 gondolatát, a múzeum és a történetírói kánon saját magát nem az emlékezet, hanem a tudományos módszerekkel megalkotott történelem felelősének tartotta. Jan Assmann fogalomhasználata értelmében a személyes emlékezetre alapuló kommunikatív emlékezet az emlékezeti közösségek diskurzusában él, ehhez mérten természetszerűen töredezett, ellentmondásos, részleges, fluid, versengő. Ez az, amire az emberek emlékeznek, saját emlékezetük elbeszéléseit újratermelik, átírják, elfelejtik, felidézik, a többiekkel való kommunikáció során csiszolják vagy elfojtják. A kulturális emlékezet más: instrumentalizált, mediatizált, konvencionális formákkal rendelkezik, összefüggő – de nem kizárólagos – narratívákba sűrített, mint a tankönyvszövegek, a nemzeti ünnepek, emlékhelyek, emlékművek vagy a múzeumi reprezentációk. Ezért emlékszünk mindannyian arra, hol és mikor szavalta Petőfi a Nemzeti
dalt, akkor is, ha mégsem, vagy hogy Mátyás királynak nagy orra volt. Az MMM tárgyértelmezése a kulturális emlékezet narratíváival átírta a tárgyakban rejlő személyes és kommunikatív emlékezetet.

¶ 1977–78-ban egy érdekes hagyaték került a Munkásmozgalmi Múzeumba, ami szimbolikus cezúrát jelent a gyűjtemények profiljában. Ez az úgynevezett Allt-hagyaték, egy olyan háztartás összes tárgya, melynek tagjai Pesten, körülbelül az 1870-es évektől négy generáción át a MÁV-nál dolgoztak, és a háztartás tárgykészlete gyakorlatilag az 1930-as évektől már lényegileg nem változott. A hagyaték leltározása, feldolgozása és publikálása azonnal lezajlott; és jól kiolvasható az akkori szövegekből, hogy a múzeumidea által megkívánt és előírt munkásságfogalom mennyire nem korrelál a hagyatéki tárgyegyüttessel.7 Ha az Allt család négy generációjának munkaerőpiaci helyét vesszük, akkor mindenki munkásnak volt nevezhető, képzett, olykor kifejezetten magasan képzett, munkaegységeket vezető, mások munkájáért is felelősséget vállaló, a vasutas-hierarchiában lassan egyre feljebb kerülő munkásnak. Ha azonban a háztartás tárgyait, stílusát, gyártóit, használatát, a lakás térhasználatát nézzük, akkor a család a polgári tárgy- és térhasználat szabályait követte: a felhalmozás, formalizált mintakövetés, biztonságra törekvés, kiszámíthatóság, a társadalmi ranglétra és hierarchia elfogadása, a modernizáció elutasítása, a paternalizmussal és az adott viszonyokkal való megegyezés olvasható ki a tárgyegyüttesből. Akárhogy is nézzük, az Allt-hagyaték minden tekintetben a kádári kispolgári mentalitás tükre, a kádári konszolidációnak abban az értelmében, ahol a dolgozó a nem hivalkodó, de kiszámítható, csendesen gyarapodó termelő és fogyasztó.

¶ Ezzel a sok száz tárgyat számláló tárgyegyüttessel a gyűjtemény profilja megváltozott, és sokkal közelebb került a kortárs társadalom saját emlékezetéhez, amely a progressziót a lassú, de biztos felhalmozásban és gyarapodásban élte meg. A nyolcvanas évekre a Munkásmozgalmi Múzeum – nem függetlenül a többi országos múzeum profiljától – a modernizálódó városi népességben vélte megtalálni gyűjteményezésének azon specifikumát, mely más múzeumoktól megkülönböztetné.

¶ A városi életmód gyűjtésének múzeumideájában a polgárosodás és a középosztályosodás már mint a modernizáció és progresszió vetülete jelent meg, és ezzel a legújabbkori történelem időszakából is a modernizáció és progresszió korszakai váltak kiemeltté: a Monarchia, illetve a két világháború közötti gazdasági prosperitás rövid periódusai. A városi népesség tárgykultúrája paradox elmozdulást jelentett az egykori munkáskultúrától, és beleütközött a szocialista polgárosodás önellentmondó folyamatába, hisz az államszocialista rezsim ab ovo a bourgeois értelemben vett polgár megszüntetését tűzte ki célul. A hetvenes–nyolcvanas évtizedben az úgynevezett szocialista polgárosodás valójában a fogyasztásban megjelenő kispolgárosodást jelentette, és nyilvánvalóan nem jelentette a Besitzbürgertum tőkefelhalmozását, és sokkal inkább jelentette a káderesedést, mintsem a Bildungsbürgertum megerősödését. A gyűjteményezés gyakorlatában – noha retorikája megőrizte a munkásság mint forrásközösség deklarálását – azonban egyre gyakoribbá vált az úgynevezett értelmiség tárgykultúrájának és a polgárosodás mint vágyvezérelt társadalmi átalakulás történeti előképeinek begyűjtése. A városi háztartások hagyatékainak bekerülésével a gyűjteményezés forrásközönsége egyre közelebb került a múzeumi dolgozók saját társadalmi rétegéhez: a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség alkotta középosztályhoz.

¶ 1990-re, a Nemzeti Múzeummal való fúzió idejére8 ez a tendencia annyira felerősödött, hogy a műtárgyállománynak jellegzetes csoportjait selejtezték le, épp azokat, amelyeket már korábban sem tartottak leltározandónak, ezért részben csak 1984-ben, utólagosan kerültek leltárba, és amelyek jellegzetesen a munkáséletmód ideologikus kiállítottságát kísérték, de eddigre terhessé váltak. A tárgyak valószínűleg állományvédelmileg sem bírták a szakszerűtlen raktározást. 1993-ban törölték a műtárgyleltárból egy 1961-ben leltározott agrárproletár-lakás berendezését, az 1973. évi rudabányai/szuhogyi brigádgyűjtés tárgyainak nagy részét, egy 1974-ben leltározott konyhabútor-együttest és egy másik szobabútor-együttest, egy 1976-ban leltározott szobabútor-együttest és egy 1985-ben leltározott konyhabútor-együttest. Továbbá törölték az 1983. évi revízió után csak 1984-ben beleltározott, addig adatolatlan törzsanyag jelentős részét (mozgalmi anyagot, börtöntárgyakat, munkásotthonból származó tárgyakat). Az 1990 előtt bekerült 893 darab tárgyból 145 darabot, azaz a bútor- és berendezésgyűjtemény mintegy 16 százalékát selejtezték le. Láthatóan bizonyos tárgyakat alig harminc éven át – azaz egy hosszabb állandó kiállítás fennállási idejéig –, sőt olykor tíz éven át sem tudtak vagy akartak megőrizni.

¶ A 1990-es évek fogyasztáskultúrája végérvényesen kihúzta
a gyűjtemény társadalmi bázisának ideája alól a talajt. Elveszítette a társadalmi rétegződés eddig is ingatag kapaszkodóit, és gyakorlatilag a fogyasztóban találta meg forrásközönségét. Némileg ellentmond ennek, hogy a szerzeményezések indoklása során gyakori maradt az adományozó, illetve az adományozó felmenőinek munkaerőpiacon elfoglalt helyének jelölése. Egyrészt azért, mert az adományozók döntően a megelőző generációk tárgyait ajándékozták vagy adták el a múzeumnak, illetve vélhetően azért, mert a hagyomány és a nehézkedési erő továbbra is fenntartotta azt a vélekedést, hogy a mindennapi tárgyak és tárgyegyüttesek a társadalmi struktúra lenyomatai. Csakhogy ekkorra az egykor ismertnek vélt társadalmi struktúra és annak egykori fogalomrendszere vált kiismerhetetlenné. David Harvey-t idézve „a termelés és fogyasztás dinamikájának radikális megváltozása kidomborította a divatok, termékek, termelési technikák, munkafolyamatok, eszmék és ideológiák, értékek és bevett gyakorlatok változékonyságát és mulandóságát.”9 Egyszerre jelent meg a fogyasztásban az újdonság kultusza, a fogyasztás imperatívusza és ezzel szemben a tárgyak mulandósága feletti szorongás. A fogyasztói kultúra mint gyűjteményezési indikátor gyakorlatilag minden, az elmúlástól veszélyeztetett tárgyat muzealizálandónak ítélt: ezzel a jelenkori vegyes gyűjtemények adományozói voltaképpen a személyes emlékezet kiterjesztésére használták a gyűjteményt, amennyiben itt helyezték el azon tárgyaikat, amelyet sem megőrizni nem akartak, sem elengedni nem tudtak.

¶ Az az interpretációs hagyomány, hogy a tárgy bárhol, bármikor, bárkié lehetett, azt eredményezte, hogy a gyűjtemény – kevés kivételes hagyaték mellett – a múzeumközeli személyek
és a muzeológusok hagyatékainak begyűjtőhelyévé vált,
és ezzel a múzeum visszafordult önmagára, és önmaga muzea­lizációjával termelte újra önmagát. Ez az orientációvesztés az intézményt magányossá teszi, amely már csak önmagával foglalkozik, önmagát gyűjti és termeli újra. Identitása feloldódik, nem képes önmagát és a közt megkülönböztetni, összekeveredik a személyiség a környezettel, a személyes emlékezet a kulturális emlékezettel, a magángyűjtemény a közgyűjteménnyel.

¶ Ennek az orientációvesztésnek a mai napig fennálló gyakorlata, amikor a múzeumintézmény mint közgyűjtemény nem különíti el a műtárgyat a saját működését biztosító eszközhasználattól: Magyarországon 1969-ben kísérleti jelleggel indult a színes televízióadás és a vételre alkalmas készülékek gyártása. Ugyanebben az évben Moszkvában a Videoton több készüléket is bemutatott egy ipari kiállításon, amelyekből a vállalat kereskedelmi osztálya négy darabot rögtön a kiállítás után a Munkásmozgalmi Múzeumnak adományozott, és 71.263 – 71.267. leltári szám alatt műtárgyleltárba is került. A híradástechnika fejlettségét dokumentáló tárgyak egyike feltehetően az állandó kiállításba került, másika pedig az intézményvezetők irodájába. Utólag, a pontos műszaki paraméterek leírásának hiányában alig adatolható, hogy az egyes készülékek merre mozogtak. Legkésőbb aztán az 1990-es évekbeli költözéssel kerültek ki a használatból és be a műtárgyraktárba. De ugyanezt a gyakorlatot követi ma is az a múzeumintézmény, amely saját reprezentációs céljaira műtárgyleltári állományban szereplő tárgyakat használ ezzel továbbírva a tárgy élettörténetét, vagy a műtárgyvásárlási keretet voltaképpen reprezentatív használatba kerülő tárgyak vásárlására használja fel.

A Károlyi-emlékkiállítás képei, forrás: MNM Adattára

¶ A bárhol, bármikor, bárkié mint gyűjteményi stratégia befolyásolja aztán a műtárgyak kiállítási szereplését is, amennyiben például a jelenkori vegyes gyűjtemények mintegy kétszáz tárgya úgy szerepel az MNM állandó történeti kiállításában, hogy csak elvétve található köztük olyan darab, amely egyedi tárgyleírással szerepel, azaz bármilyen utalással a tárgy múzeum előtti kontextusára, sőt döntő többségében a tárgyak korábbi kontextusa tudatosan ki is van takarva. Ezért lehetséges az is, hogy a gyűjtemény számos tárgyának útja egyenesen vezetett az egykori MMM lebontott állandó kiállításából az MNM jelenleg is álló, 1996-ban felállított állandó történeti kiállításába, hisz a tárgyak a kiállítással megjelenített elbeszélésnek csupán illusztrációi. Ugyanúgy lehetne bármely másik tárgy is a helyükön, hisz a kiállítás elbeszélése gyakorlatilag független a tárgyaktól. Például így lett az MMM állandó kiállításában még egy dorogi bányász ebédlőasztalából az MNM állandó kiállításában egy téesziroda asztala (LBB ltsz. 76.10.24.), a mecsekszabolcsi munkásolvasókör asztala ment a második világháborús óvóhelyre vagy László Jenő – a Tanács­köztársaság kormánybiztosa – szecessziós ebédlőjéből (LBB ltsz. 73.1.1-9.) egy időszaki kiállítás erejéig egy fiktív kolozsvári zsidó család ebédlője lett. Ez az általánosnak tekinthető
installációs gyakorlat kihatással van a műtárgyak fizikai állapotára is, hisz történetiforrás-értékük elismerésének hiányában egy-egy kiállítás érdekében nem egy bútordarabot a felismerhetetlenségig felújíttattak.

¶ Mi volna tehát a legújabbkori bútor- és berendezésgyűjtemény valóságos re–víziójának távlati célja? Egy mondatban: a társadalomtudományokban már évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett ismeretelméleti fordulat recepciója. Azaz hogy a múzeumintézmény tudatosan és nyilvánosan felvállalja szerepét a kulturális emlékezet konstrukciójában és reprezentációjában, nem takarja ki a személyes emlékezet töredezettségét és a kommunikatív emlékezet ellentmondásosságát, hanem mindezzel együtt reflektál saját kanonizációs hatására. Ez a kritikai, elméleti számvetés kihathatna a múzeum archívumi és/vagy kiállítóhelyi feladatai arányának tisztázására is. Ez olyan banális kérdések megválaszolásában nyújthatna segítséget, mint hogy megőrzendő, megőrizhető-e az, ami nem kiállítható. Ez elvezetne egy szoros együttműködésben kidolgozott, széles szakmai konszenzusra törekvő, fenntartható intézményi gyűjteményezési stratégiához. Egy ilyen stratégia szükségszerűen kényszerítené ki az MNM gyűjteményi struktúrájának, a gyűjteményezés történetének és a gyűjtemények határainak reflexív feldolgozását és közzétételét. Ennek a komplex feladatnak az első lépése lehetne a műtárgyak műtárgyságának azonnali felvállalása, a tárgyéletrajzok kitakarásának azonnali megszüntetése és ennek a kiállítási gyakorlatban is kötelező megjelenítése.

Jegyzetek

[1]    Vö. Szabó Márton: A dolgozó mint állampolgár. Fogalomtörténeti tanulmány a magyar szocializmus három korszakaszáról. Korall, 2007. 27. sz., 151–171.

[2]    Vö. K. Horváth Zsolt: A hiány. A két háború közötti munkáskultúra
és a Kádár-korszak munkásmozgalmi kánonja. In Erős Vilmos–Takács Ádám (szerk.): Tudomány és ideológia között. Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2012, 75–92.

[3]    Az életmódkutatásról szóló módszertani összefoglalójában Peterdi Vera, gyűjteményi elődöm, részletesen kitér a gyűjteményezéstörténet adminisztratív és ideológiai részleteire is, lásd Sallayné Peterdi Vera: Életmódkutatás térben és időben: módszertani áttekintés. In Szirácsik Éva (szerk.): Neograd, a Nógrád megyei múzeumok évkönyve, 2009, 25–73.

[4]    Vö. Éber Márk Áron–Gagyi Ágnes: Osztály- és társadalomszerkezet
a magyar szociológiában. Fordulat, 21. 2014. 1. sz., 171–191.

[5]    N. N. [szerző nélkül, Múzeumi Főosztály] Irányelvek a kapitalizmus és a szocializmus korszakával foglalkozó történeti muzeologia fejlesztéséhez. In Múzeumi Közlemények, 1973. 31–41.

[6]    László-Bencsik Sándor azonos című szociográfiája 1973-ban jelent meg a Magyarország felfedezése sorozatban, és nemcsak a szociometria
és az oral history módszereit alkalmazza, de részletesen bemutatja
a szereplők – egy csomagolóbrigád tagjai – lakás- és tárgyhasználatát is.

[7]    A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1979–1980. Budapest 1981.

[8]    Az 1990-es intézményi fúzió során az egykori MNM és MMM szervezeti egységei összeolvadtak, keveredtek, egymásra rakódtak. Ezt ki-ki másképpen értelmezi, de a gyűjteményi egységek nem egyesültek. A várból a Múzeum körútra költözés során az egykori Munkásmozgalmi Múzeum működési irattárát egy véletlen csőtörés teljesen megsemmisítette. Ezért hipotéziseim csak a korábban publikált szövegekre és a múzeumi műtárgynyilvántartás adataira támaszkodhatnak.

[9]    David Harvey: A tér-idő sűrűsödés és a posztmodern állapot, Café Bábel, 2006. 52. sz. (Tempó), 91–104.