A HÁBORÚ ÉS A RÉGÉSZETI TÁRGYAK ILLEGÁLIS KERESKEDELME

A határaink közelében folyó új háború brutálisan mutat rá a világ kulturális örökségének törékenységére. A pusztulás nemcsak a múzeumok által őrzött tárgyakat fenyegeti, hanem a még a föld alatt rejtőző régészeti emlékeket is. Ezek a talán jelentéktelennek tűnő töredékek és maradványok az emberiség múltjáról tanúskodó kulturális örökségnek fontos részei, a hajdani társadalmak pótolhatatlan lenyomatai. A háborúkban a kulturális örökség természetesen mindig sérül, de formája és mértéke rendkívül eltérő lehet. A műkincsek szempontjából a frontvonalak nem ott húzódnak, ahol a hadseregek összecsapnak. Az elmúlt évtizedek közel-keleti konfliktusai, politikai válságai példa értékűen jelzik előre, hogy
a most folyó háború során hol fenyegeti a legnagyobb veszély a régészeti tárgyakat és emlékeket.

Az ELTE kurdisztáni expedíciója által 2016 óta kutatott telltelepülés Iraki
Kurdisztánban. Grd-i Tle dombja csaknem 10 ezer éves megtelepedés során nőtt 30
méter magasságba. A kurdisztáni lelőhelyeket sokkal kevésbé fosztogatták, mint a
dél-irakiakat
A szerző felvétele

A régészeti örökség

¶ Közhely, hogy az európai civilizáció bölcsője a Közel-Keleten ringott. Az itt kialakult társadalmi, gazdasági és kulturális vívmányok alapvetően formálják mai életünket is. Az élelemtermelés, a letelepedett életmód, a városiasodás, az állami intézményrendszerre épülő társadalom, az írásbeliség, az írott jog mind mezopotámiai örökség, de ebből a régióból származik a kereszténység is.  Egyértelmű, hogy a mai Irak és Szíria emlékeinek nemcsak a helyi népesség az örököse, hanem maga a teljes, egyetemes civilizáció.

¶ Egyedül Irakban nagyjából 15 ezer, legalább egy hektár kiterjedésű lelőhelyet tartanak nyilván, tényleges számuk ennél sokkal nagyobb, Szíriában is 10 ezer körüli. Az évszázadok, sőt évezredek alatt kialakult dombok, arabul tellek, agyagból emelt épületek maradványain nőttek ki a földből. A Közel-Kelet nagy részén az agyag volt a legfontosabb építőanyag, vert falakat készítettek belőle vagy napon szárított tégla formájában használták fel. Tehát többségében nem égetett téglát használtak. Ebből a minőségi anyagból még monumentális épületeket is ritkán építettek, mivel a tüzelőanyag drága volt, és igen korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre. Amikor egy-egy ház, palota, vagy templom fala repedezni kezdett, és az épület romossá vált – inkább a teljes építményt lerombolták, elplanírozták, majd ugyanezen a helyen újat emeltek, nem javították, hanem lecserélték. Így egy-egy település gyors ütemben kezdett felmagasodni a környezet fölé. A nagyobb tellek akár 30-40 méter magasak és több száz hektár kiterjedésűek is lehetnek (62. o.).  A mezopotámiai alluviális síkságon ezért az egykori települések könnyen felismerhetők, felszínüket kerámiatöredékek borítják, és a téli esőzések és a szél okozta erózió folyamatosan újabb és újabb leleteket hoz felszínre. Nemcsak a régészek, hanem a helyi lakosság is jól tudja, hogy ezek a dombok milyen értékeket rejtenek, ezért a régészeti lelőhelyek védelme óriási kihívást jelent az állami szervek számára a régió valamennyi országában.

Műkincsek kiáramlása

¶ A mezopotámiai műkincsek Európába áramlása a 19. század közepén kezdődött el, amikor az első francia és angol expedí­ciók megtalálták az Újasszír Birodalom (Kr. e. 9–6. század) három nagy fővárosának (Kalhu, Dúr-Sarrukín, Ninive) romjait és gazdag szobrászati díszeit. Monumentális kapuőrző keveréklényeket, szárnyas oroszlánokat és bikákat, valamint történeti és rituális jelenetekkel díszített domborműveket tártak fel a palotákban (65.o.). Az európaiak megjelenése előtt a helyi lakosság ezeket a szobrokat nem tekintette értéknek, sőt inkább félelmet váltottak ki belőlük, és a helyi vallási elöljárók nyomására a véletlenszerűen előkerült művészeti alkotásokat el is pusztították. Irak területe ekkoriban az Oszmán Birodalom része volt, az európai kutatásokat és a műtárgyak kivitelét diplomáciai közbenjárásra a szultáni kormányzat engedélyezte. A Louvre és a British Museum már 1847-ben kiállította az első, nagy feltűnést keltő szobrászati alkotásokat, melyeket újabb és újabb szállítmányok követtek. Olyan mennyiségű dombormű került elő, hogy nagy részüket el sem tudták szállítani Európába.1

Monumentális emberfejű szárnyas bika Dúr-Sarrukínból (Kr. e. 8. sz., ma
Horszábád, Észak-Irak). Az egykor egy asszír palotát díszítő műalkotás egyike volt
a legkorábban Európába szállított daraboknak (Louvre). Hasonló kapuőrző lények
szobrait verte szét az ISIS az ókori Ninive egyik kapujában.
A szerző felvétele

¶ Ez volt a mezopotámiai régészet „kincskereső” időszaka. Sorban ástak bele a Folyóköz különböző nagy telljeibe, a cél az újonnan naggyá nőtt európai múzeumok műtárgyigényének kielégítése volt, tehát a feltárók alapvetően műkincseket kerestek. Ilyen koncentrált leletgazdagságra, ennyi látványos műalkotásra soha a későbbiekben nem volt példa. A monumentális emlékeket az ókorban általában nem díszítették olyan gazdagon domborművekkel, mint ezeket az újasszír kori palotákat, ezért a további feltárások csalódást keltettek.

¶ A következő nagy fordulatot az ékírás megfejtése hozta. Henry Creswicke Rawlinson brit katonatiszt 1846-ra már komoly előrehaladást tett az ékírásos szövegek megértése terén. Az igazi áttörést Assur-bán-apli asszír uralkodó ninivei könyvtárának megtalálása hozta meg 1849-ben, ahonnan pár év alatt több tízezer táblát szállítottak a British Museumba. Ezek között számos olyan, írnoki képzéshez használt szöveg volt – úgynevezett lexikális listák –, melyek segítségével az igen bonyolult írásrendszer legnehezebb részei is világossá váltak, és az akkád (asszír-babiloni) nyelv részleteit is sikerült megérteni. 1857-re a brit tudományos akadémia, a Royal Society, az ékírást megfejtettnek nyilvánította. Ez új távlatokat nyitott egy teljességében elfeledett kultúra megértésében. Egymást követték a szenzációs bejelentések, sok szöveg egyenesen az Ószövetség történeti részeinek hitelességét erősítette meg a tudomány számára. A legnagyobb feltűnést az úgynevezett vízözön tábla, a Gilgames eposz 11. táblájának 1873-as kalandos megtalálása keltette.2 A történelmi és irodalmi szövegek mellett azonban egyre inkább érdekessé váltak a kutatók számára a társadalomtörténeti vonatkozású jogi és gazdasági okmányok is.

¶ A világ nagy múzeumai ebben az időszakban óriási anyagi erőfeszítéseket tettek, hogy minél több ékírásos agyagtáblát szerezzenek meg. Kiásásuk és piacra bocsátásuk a régiségkereskedők számára egyre jövedelmezőbb vállalkozássá vált.  Nagyjából az 1870-es évektől kezdődtek meg a helyi lakosság által folytatott, kiterjedt rablóásatások. Sokszor ugyanazok a munkások dúlták fel az ígéretesnek látszó lelőhelyeket, akiket korábban angol vagy francia régészek alkalmaztak. Az ékírásos szövegek mellett nagy mennyiségű egyéb tárgyat is vásároltak a múzeumok és a magángyűjtők, így pecséthengereket, szobrokat vagy ábrázolásokkal díszített terrakottalapokat. A kincskeresés akkor még nem számított illegálisnak, ezért az európaiak által felderítetlen, érintetlen dombokon is folyt, minden olyan helyen, amelyekről a helyieknek biztos ismereteik voltak. 1936-ban azonban az angol protektorátustól megszabaduló Irak egy új régészeti törvényben teljesen megtiltotta az antik tárgyak kivitelét. Ennek ellenére a rablóásatások az egyre korszerűbb módszerekkel folyó tudományos ásatásokkal párhuzamosan tovább folytak, és hosszú ideig biztosítottak utánpótlást a műkincspiac számára. Ugyanakkor ezek az illegális ásatások még nem jártak a lelőhelyek teljes feldúlásával, viszonylag kisebb felületekre koncentrálódtak.3

¶ Irak időközben kiépítette saját, egyre jobban működő Régészeti Felügyelőségét (State Board of Antiquities and Heritage, SBAH), melyet még korábban az angolok alapítottak. Több ezer alkalmazott védte a lelőhelyeket, így az illegális ásatások egyre inkább elszigetelt jelenséggé váltak. Azt lehet mondani, hogy a hatvanas–hetvenes években az iraki régészeti örökség szinte alig sérült.4 A viszonylagos stabilitás, amelyet egy erős politikai centrum tartott fenn erőszakos eszközökkel, hatékony műemlékvédelemmel párosult. A dicső ősi múltra való hivatkozás Irakban a politikai propaganda eszköze volt, és nagy összegeket áldoztak az őskori, ókori és a későbbi emlékek védelmére.

Háború és fosztogatás

¶ Ez a helyzet még a véres iraki–iráni háború (1980–1988) alatt sem változott, a harcoknak csak közvetett befolyásuk volt a régészeti lelőhelyeken. Ugyan a háború vége felé, az iráni határhoz közel néhány domb tetején lövegállásokat alakítottak ki, de ezek nem okoztak túl nagy károkat. A Kuvait lerohanását követő első öbölháborúban (1991) a helyzet alapvetően megváltozott. Nem is annyira a háborús események, hanem a Szaddám Husszein rendszere elleni számos helyi felkelésben a fosztogatók a kormányzati épületek mellett hét regionális múzeumot is feldúltak, és csaknem négyezer régészeti tárgyat raboltak el. Bár a térségben dolgozó európai és amerikai régészek mindent megtettek,5 hogy segítsék a műkincsek visszaszerzését, a tárgyak nagy része máig sem került elő. Meglepő, de a szűk szakmai körökön túl a szélesebb közvélemény nem szerzett tudomást erről a katasztrofális eseménysorról, nem volt jelentős sajtóvisszhangja. Az újra megszilárduló Szaddám-rendszer miatt az országot sújtó embargó általános elszegényedést hozott, így az SBAH teljes hivatali struktúrája meggyengült. Voltak, akiket állami alkalmazotti státuszuk miatt a síita felkelők már 1991-ben megöltek, később sokakat elbocsátottak, a hivatal járműveit eladták. Azok a szakemberek, akik még dolgozhattak, elkeseredett küzdelemben próbáltak ellenállni a nyomásnak, és próbálták védeni Irak föld alatti kulturális örökségét,6 összességében azonban nem tudták megállítani a lelőhelyek ipari méretű fosztogatását. Egy 2003-as helikopteres bejárásról közzétett képek elkeserítő helyzetet mutattak. Az egyes híres lelőhelyek, egykor fontos kulturális központok holdbéli tájhoz hasonlóvá váltak (70–71. o.). Szinte teljesen átlyukasztották a dombokat az akár 8-10 méter mélybe lefúrt rablógödrök, máshol buldózerrel estek neki a telleknek, hogy könnyebben jussanak leletekhez.7 A pusztítás kiterjedtségét jól jelzi, hogy egyes becslések szerint százszor nagyobb felületet érintettek ezek az újabb illegális ásatások, mint az addigi összes tudományos feltárás.8 Sok helyszínen járt kutató pesszimista nyilatkozata szerint ezek a települések teljesen elvesztek a tudomány számára, így az emberiség kulturális öröksége drámai veszteségeket szenvedett.

¶ Ebben az időszakban indult el újra a régészeti tárgyak kiáramlása az országból. Hiába voltak a drákói intézkedések. Az újonnan hozott törvények hiába fenyegették akár halálbüntetéssel is az illegális műkincs-kereskedelem résztvevőit, ez sem
segített. Olyan mértékben megnőtt a mezopotámiai tárgyak iránti nemzetközi kereslet, annyira gyorsan emelkedtek
az árak, hogy lehetetlen volt megállítani a csempészetüket,
a nyereség reménye hajtotta az elszegényedett lakosságot
a lelőhelyek fosztogatására.

A bagdadi múzeum kifosztása

¶ A lappangó problémára egy igazi vizuális sokk irányította
a nemzetközi közvélemény figyelmét. A 2003 márciusában megindult második öbölháború vagy más néven iraki háború egyik, talán legnagyobb port felvert, máig óriási vitákat kavaró eseménye lett a bagdadi Irak Múzeum kifosztása. Április 12-én mindenütt a világ tévécsatornáin a múzeum kiállítótermeiben fosztogató tömegeket bemutató videók jelentek meg. Később kiderült, hogy a vandalizmus már két napja folyt. Bagdad amerikai elfoglalása során a metropoliszból szinte varázsütésre eltűnt a szaddamista katonaság és karhatalom, ugyanakkor az amerikai haderő még nem nyomult be a belső területekre, mert csapdát sejtettek. Jó néhány nap telt el, mire az amerikaiak biztosították a múzeumépületet. Először úgy tűnt, a rendkívüli jelentőségű gyűjtemény nagy részét elrabolták, később kiderült, hogy a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően a tárgyak nagy részét külső óvóhelyeken deponálták, de így is hiányzott legalább 15 ezer darab.9 A presztízsveszteség csökkentésére, az eltűnt műtárgyak visszaszerzésére az amerikai hadsereg felállított egy akciócsoportot.10 Amnesztiával és anyagi juttatások ígéretével komoly eredményt értek el. Az újonnan felállt kormányzat pedig a határokon, főleg a Jordániával határos területeken nagyon sok szállítmányt lefoglalt. Végeredményben nagyjából nyolcezer tárgy hiányzik még mindig. Nemzetközi adományokból renoválták az épületet, megerősítették a védelmét, és új, modern kiállítást rendeztek be benne. A kétezres évek első évtizedében úgy tűnt, hogy lassan helyreáll a rend, és a régészeti örökség gyors pusztulása leáll Irakban, de az Iszlám Állam 2014-es térnyerése újra romba döntötte ezeket az álmokat.

Umma (ma Tell Dzsoha; Dél-Irak) széttúrt lelőhelye egy 2003-ban készült
felvételen. Egy friss műholdképen is jó látszik, ahogy a rablógödrök szinte teljesen
átlyukasztották a dombot. Umma a Kr. e. 3. évezredben egyike volt a legfontosabb
sumer városoknak
Forrás: Internet

Szíria kulturális örökségének sorsa a háborúban

¶ Miközben Irakban az épített örökséget kevésbé érintette a két öbölháború, az 2011 áprilisától kezdődő szíriai polgárháborúban a sok fronton folyó katonai összecsapások érzékenyen érintették az épített örökséget, középkori mecseteket, templomokat, bazárokat, fürdőket, erődítményeket, valamint az ókori rommezőket is. Sok műemlék kapott találatot az utcai harcok során, másokat lebombáztak.11 A politikai bizonytalanság, a helyi hatalmi vákuumok számos tekintetben hasonló helyzetet teremtettek, mint Irakban. Sok múzeumi gyűjteményt és régészeti raktárt kiraboltak, és megindult
a régészeti lelőhelyek iparszerű kifosztása is.

¶ Mindeközben Szíria két legnagyobb hagyományú és legértékesebb gyűjteménnyel rendelkező múzeuma, a damaszkuszi és az aleppói, védett maradt. Ez utóbbi esetében szinte a csodával határos, hogy nem történt katasztrófa, mivel évekig a közelében húzódott a frontvonal. A vidéki múzeumok közül viszont jó néhányat kiraboltak, ám az elvitt tárgyak nagyságrendje – úgy tűnik – nem éri el az irakiakét, ugyanis sikerült sok gyűjteményt Damaszkuszba menekíteni. A külföldi expedíciók által fenntartott régészeti raktárak, amelyeket eredetileg azért hoztak létre, hogy segítsenek a helyhiánnyal küszködő múzeumoknak, ugyanakkor jelentős károkat szenvedtek el.12 A hírek szerint, többek között, elrabolták azokat a bizánci mozaikokat is, melyeket a szerző tárt fel 1990 és 1995 között egy Rakka melletti lelőhelyen egy német ásatás keretében.13

¶ Szíria római és bizánci rommezői a térség leglátványosabb és turisztikailag is legvonzóbb emlékei közé tartoznak. Talán a leghíresebb Palmüra oázisvárosa. A védett rommezőkön barbár pusztítás történt, szobrászati díszeket fűrészeltek le a romokról, a római és bizánci oszlopfők kereskedelme külön iparág lett. E tevékenység központja Libanon, ahol a gazdag közel-keleti vevők a villáikba építik be ezeket a finom faragványokat.14

¶ A szíriai lelőhelyeken végzett illegális ásatások új eleme, hogy szinte valamennyi harcoló fél felhasználta az utánpótlás
finanszírozására a kincskeresésből szerzett jövedelmet, de nem azonos mértékben. Amerikai kutatók 2014-ig 1289 lelőhelyet vizsgáltak meg nagy felbontású műholdas képekkel. Arra a következtetésre jutottak, hogy a fosztogatás Szíria szinte minden területét érintette, de az intenzív rablás leginkább az Iszlám Állam által elfoglalt vidékre jellemző (42,7 százalék), miközben ez az arány a szíriai kormányzati területeken (22,9 százalék), a kurd felkelők (9,4 százalék) és az ellenzék által ellenőrzött régiókban (14,3 százalék) kisebb.15 Nemcsak az ISIS régészeti lelőhelyekkel szembeni viszonyában fedezhető fel ellentmondás a hivatalos álláspont és a tényleges gyakorlat között, hanem a szíriai rezsim esetében is, de itt fordított a helyzet. Miközben az állam által fenntartott műemlékvédelmi szervezet, a DGAM (Directorate-General for Antiquities and Museums) munkatársai minden tőlük telhetőt megtesznek a régészeti örökség védelméért, a hadsereg megosztott. A katonaság egy része az erőforrásait illegális műkincs-kereskedelemmel egészíti ki, egy másik csoport pedig éppen védi a lelőhelyeket. Azt mondhatjuk tehát, hogy a régészeti kulturális örökséggel szembeni attitűd még egy adott hatalmi csoporton belül is igen változó. Erre példa, hogy a szíriai rezsim titkosszolgálata már a háború előtt is részt vett a lelőhelyek kirablásában és a tárgyak külföldre szállításában. De számolni kell a spontán akciókkal is, sokan kezdték el feltúrni a lakóhelyük körüli lelőhelyeket, egyszerűen a túlélést jelentő értékesítés reményében.16 A DGAM munkatársai 2013-ig négyezer, illegális ásatásból származó tárgyat foglaltak le.17 A végeredmény azonban az irakihoz hasonló: kifosztott, tönkretett, elpusztított lelőhelyek sorával írható le.18 Az utóbbi néhány évben, úgy tűnik, talán valamennyire csillapodott az illegális ásatások intenzitása.

2015. ápr. 11. Az ISIS fanatikusainak előkészületei, hogy hordóbombákkal
robbantsanak fel újasszír kori (Kr. e. 9. sz.) domborműveket. Lerombolása előtt a
kalhui (ma Nimrud; Észak-Irak) Északnyugati Palota volt az egyetlen látogatható
újasszír palota számos eredeti domborművel
Részlet egy ISIS-propagandavideóból

¶ A szíriai kulturális örökségben keletkezett, háborúval összefüggő veszteségeket felmérve a következő tényezők a legfontosabbak: a közvetlen háborús pusztítás, a múzeumok és régészeti raktárak kirablása, a régészeti rommezők álló emlékeinek, szobordíszeinek fosztogatása, az illegális ásatások és új, minden korábbinál pusztítóbb jelenségként a műemlékek és régészeti emlékek elvi alapú, módszeres megsemmisítése (Iszlám Állam).

Az Iszlám Állam pusztításai

¶ Az iraki és szíriai műemlékek helyzetében gyökeres fordulatot jelentett az Iszlám Állam 2014-es térnyerése Kelet-Szíriában és Észak-Irakban. Ez a radikális fundamentalista szervezet többek között azzal mutatta be látványosan szembenállását a nyugati értékrenddel, hogy a világhálón terjesztett propagandavideókat készített az ókori emlékek módszeres pusztításáról. A cél kifejezetten a hatáskeltés és a botrány, az UNESCO világörökség listáján szereplő rommezőkön forgattak, de leromboltak keresztény és iszlám szent helyeket is.19 2014 nyarán az első akciók Szíriában indultak, ahol újasszír emlékeket vertek szét, majd ősszel az újonnan elfoglalt Mószulban az egykori Ninive városfalainak díszeit tették tönkre: a restaurált kapuikban, eredeti helyen őrzött monumentális szárnyas bikákat verték szét légkalapáccsal. A pusztítást a következő évben is folytatták. 2015-ben, a bezárt helyi múzeumban korábban nem evakuált műkincseket semmisítettek meg, majd a kevés látványos mezopotámiai turisztikai látványosság egyikét, az újasszír kori kalhui (mai Nimrud) Északnyugati Palotát (Kr. e. 9. sz.) robbantották fel értékes szobordíszeivel együtt (73. o.). A legnagyobb pusztítást azonban ugyanennek az évnek a nyarán Szíriában végezték. A sivatag gyöngyszemének tartott Palmüra két gyönyörű római kori templomát robbantották fel, jó néhány más épületet és szobrászati díszt is megsemmisítettek.20 A cél a kulturális emlékezet teljes átírása volt, korszakok kitörlése a térség történetéből. Ez az eseménysor, a tettek módszeressége, a fotelből nézhető videók még a háború szörnyűségei között is megrázták a világ kultúra iránt érdeklődő közönségét, és teljes volt az értetlenség, miként történhet meg mindez a 21. században. Az ENSZ az események hatására 2017-ben a kulturális örökség módszeres pusztítását el nem évülő emberiségellenes bűncselekménynek nyilvánította.21

¶ Az Iszlám Állam látványos és sokkoló akcióit a nyugatinak tartott kulturális értékek elleni küzdelemnek tüntette fel,
de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 2017-es visszaszorításáig nagy bevételekre tett szert az illegális műkincs-kereskedelemből.  Bár nem az aktivisták túrták fel a lelőhelyeket, megtűrték ezt a jövedelemszerzési lehetőséget, sőt 20 százalékos adót róttak ki a korábban is ebből élőkre. Jól érzékelhető, hogy hivatalos tiltás híján hogyan gyorsult fel az ISIS által elfoglalt területeken a rablóásatási tevékenység.22 Így áttételesen, a nemzetközi műtárgykereslet folyamatos növekedésével, a világ gazdag államainak múzeumai és gyűjtői közvetve finanszírozták a terrorizmust. Valószínűleg épp ennek köszönhető, hogy néhány állam, köztük az Európai Unió közössége az illegális műkincs-kereskedelem ellen erőteljesebben kezd fellépni, mint korábban.

Illegális kereskedelem

¶ A régészeti eredetű műkincsek illegális kereskedelme rendkívül szerteágazó probléma. E tevékenység kiterjedtségét jelzi, hogy egy 2013-as UNESCO-becslés szerint forgalma eléri a drogkereskedelem mértékét, és nagyjából 2,2 milliárd dollárra becsülhető. Az árak dinamikus növekedésével valószínűleg ez ma már sokkal nagyobb összeg lehet. A műtárgyak mozgása a kábítószerekéhez hasonlóan egy olyan bűnözői hálózat keretében történik, amely a csempészet klasszikus módszereire épül. A szervezet nem hierarchikusan felépített, folyamatosan átalakuló és rendkívül ellenálló. Résztvevői felcserélhetők, ezért a rugalmasan változó hálózatok (fluid network) modelljével lehet őket a legjobban leírni. Bár a hálózat maga teljesen törvényellenes tevékenységet végez, és minden tagjának a hozzájárulása a rendszer működéséhez illegális tevékenység révén történik, a legtöbben mégis  olyan hétköznapi személyek, akiknek nincs tudomásuk arról, hogy bűntényt követnek el, vagy nem akarják elfogadni ezt a tényt.23 Például azok a tudományos kutatók, aki speciális tudásuk segítségével szakértői díjért meghatározzák egy-egy rablóásatásból származó, csempészett műtárgy értékét, ugyanúgy alapvető részei a bűnözői hálózatnak, mint az illegális feltárást
végzők.

Az illegális kereskedelem fázisai

¶ A régészeti tárgyak illegális kereskedelmének négy fázisát lehet megkülönböztetni.24 Az első a lelőhelyek kirablása, a második a csempészet, a harmadik a tisztára mosás, a negyedik az eladás. Az első fázis az iraki és a szíriai lelőhelyeken óriási pusztítással jár, az agyagtégla-építészet jellegzetességei miatt megsemmisülnek az épített struktúrák, akár jó állapotban fennmaradt paloták, templomok és lakónegyedek tűnnek el, sőt Dél-Irak esetében akár teljes települések is. A szerző megítélése szerint ez a második világháború óta a legnagyobb kulturális katasztrófa, ami talán még az ISIS pusztításainak hatását is felülmúlja. A megmozgatott föld nagysága és a pusztítás mértéke összefügg azzal a ténnyel, hogy viszonylag nehezen lehetett olyan nagyobb értékű leletet találni a felszínen, ami jól értékesíthető. A lelőhelyek tömeges feldúlása jelentős tudományos veszteségeket okozott, hiszen csak egy meghatározott kontextusban fontos, de nem értékesíthető tárgyak tömege veszítette el a hozzá tartozó, értékes információt. Erre a jelenségre lehet példa egy ókori háztartás töredékesen fennmaradt kerámiaegyüttese: eladhatatlan, ugyanakkor felbecsülhetetlen információkat hordoz a társadalom, a gazdaság működéséről.

¶ Az első fázisban a rablóásatásokban résztvevők nyeresége
a vizsgálatok szerint a végső eladási árnak csak egy százalékát teszi ki, de a kockázat 95 százalékát ők viselik, mivel itt még nagy szerepet játszik a véletlen, a szerencse. Dél-Irak esetében a leggyakoribb jól eladható tárgy az ékírásos tábla, Szíriában a pénzérme. Míg a leleteket kiásók általában mellékkeresetért dolgoznak, és nem specialisták, a felvásárlást már erre szakosodott helyi dílerek végzik. Ők adják el a nemzetközi hálózattal rendelkező műkincskereskedőknek, akik megszervezik
a csempészetet.25 Ezek a résztvevők nagyrészt speciális tudással is rendelkeznek, és magas kockázattal (98 százalék) dolgoznak, a nyereségnek nagyjából a 10 százaléka az övék. Sokkal nagyobb haszonnal jár a tisztára mosás, a felértékelés és az eladás. Itt általában alacsony a kockázat (10 százalék), magas a specializáció jelentősége, és a teljes forgalom értékének
90 százaléka is itt csapódik le.

A tárgyak legalizálása

¶ Az egyes tárgyak valódi jogi helyzetének tisztázása, annak ellenőrzése, hogy egy adott tárgy illegálisan került-e az országba, a hatóságok számára sokszor nagy nehézségbe ütközik. Így kialakult egy úgynevezett szürke zóna, a megtűrt illegális forgalom sávja. Például az iraki törvények hiába tiltották már 1936-tól a 200 évnél régebbi tárgyak kivitelét az országból, csak az 1970-es párizsi egyezménynek lett tényleges nemzetközi jogi hatása a kereskedelemre.26 Ennek az UNESCO
égisze alatt megkötött, a kulturális javak illegális nemzetközi kereskedelmét megakadályozni kívánó egyezménynek az az előzménye, hogy az 1960-as években világszerte növekedett a rablóásatások mértéke és a törvényellenesen kivitt régészeti tárgyak mennyisége. A szakemberek körében mozgalom indult a tudományos kutatást, a helyi értékeket intenzíven veszélyeztető folyamat megakadályozására. Megjegyzendő, hogy ez a jelenség akkoriban Irakot és Szíriát csak igen kis mértékben érintette. 1970 lett tehát egy határvonal, a korábban megszerzett tárgyakra ma sem vonatkozik a tiltás. Ez a kettősség igen nehézzé, a sokszorosított tárgyak, így a pénzérmék esetében pedig szinte lehetetlenné teszi, hogy megkülönböztessék az illegális eredetű tárgyakat azoktól, melyek akkor még jog szerint kerültek forgalomba. A műkincskereskedőknek és az aukciós házaknak természetesen az az érdekük, hogy azt bizonyítsák, a tárgyak már korábban magántulajdonban voltak, ezért külön iparággá vált a származási okmányok hamisítása. A nagy aukciós házak kínálatában felbukkanó kétes eredetű régészeti tárgyak származásához előszeretettel adják meg forrásként, hogy „egy régi európai gyűjteményből” vagy „egy régi svájci gyűjteményből”. Igen nehéz ez ellen fellépni, mégis egyre több példával lehet találkozni, hogy az aukciós ház visszalép az eladástól. Rendkívül valószínűtlen ugyanis, hogy jelentős tárgyak több mint fél évszázadon keresztül lappanganának.

A szakértők felelőssége

¶ Az eladás elengedhetetlen résztvevője a szakember, aki meghatározza a műtárgy korát, kulturális hovatartozását és jelentőségét, illetve ékírásos tárgy esetében leírja a tartalmát. Ez a szakvélemény alapvetően befolyásolja a végső árat. Egy agyagtábla esetében akár százszoros vagy ezerszeres különbség lehet, ha egy fontos irodalmi vagy történeti szöveget tartalmaz a felület. A szakvélemények kiadásáért magas díjazás jár, a tevékenység a szürkezónába tartozik, vagyis igen ritka, hogy felelősségre vonnak valakit ezért.27 A szakértők általában köztiszteletben álló, nagy tekintélyű tudósok, mivel a piac számára a nagy nevek jelentik a garanciát a magas eladási árakra.28 A bizonytalan eredetű tárgyak meghatározását sokáig nem ítélte el egyértelműen a tudományos közösség. Aki egy gyűjtemény gyarapítása felől nézi a problémát, az megengedőbb, és úgy véli, hogy legfeljebb egyszerű tulajdonjogi kérdésről van szó. Jobbat tesz a tárgyaknak, ha regisztrálják, megfelelő körülmények között tárolják és tudományosan feldolgozzák őket, mintha kallódnának a műtárgypiacon, s így elvesznének a kutatás számára. A szakértői munka emellett azért is elengedhetetlen a piac számára, mert egy átlag gyűjtő, néha a nem specialista múzeumi kurátor számára sem felismerhető, hogy a tárgy eredeti vagy hamisítvány.

¶ A terepen dolgozó régészek viszont a hatalmas pusztítást és az elveszett tudományos kontextusokat látják a gyűjtőkig eljutó tárgyak mögött. Ez heves és feloldhatatlan konfliktusokhoz vezet, a múzeumi gyűjtemények anyagát feldolgozó szakemberek sokszor cenzúrát emlegetnek,29 hiszen például az újonnan a gyűjteményekbe került ékírásos szövegek óriási mennyiségű, jelentős információt jelentenek a filológia számára. A frontvonalakat természetesen sohasem húzták meg egyértelműen, a kutatók között sok a mindkét terület érdekeit átlátó, ásató és múzeumi gyűjteményekben is publikáló szakember. Az utóbbi időben a szakmai szervezetek egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek az illegális kereskedelemhez kapcsolódó tevékenységek marginalizálására. Egyértelmű etikai normák alakultak ki, a konferenciákon nem lehet előadni bizonytalan eredetű tárgyakról, és a nagy folyóiratok nem fogadnak el illegális kereskedelemből származó műkincseket méltató cikkeket.

Hamisítványok

¶ Becslések szerint a műkincspiacon minden egyes eredeti mezopotámiai tárgyra legalább három hamisítvány esik.30 Ezek minősége nagy szóródást mutat, sokszor igen egyszerű, esetlen darabokról van szó, ezek főleg online aukciókon forognak, másutt igazi professzionális alkotásokkal lehet találkozni.
Ez utóbbiakat csak az avatott szem ismeri fel, más esetekben még a szakemberek sem tudnak megegyezni az eredetiségről. A legtöbb kereskedő kínálatában vegyíti az eredeti és a hamis darabokat, hogy a valódi ókori tárgyak bizalmat keltsenek a vevőkben. Az illegális úton kialakult magángyűjteményekben nagyon magas lehet a nem eredeti tárgyak aránya.31 A hamisítás nem új jelenség, csak a növekvő kereslettel a mennyisége nőtt meg rendkívüli mértékben. Az utóbbi évtizedek háborúi és a létbizonytalanság miatt egyre több félig-meddig szakember vesz részt benne. Úgy tűnik, a mezopotámiai tárgyakat sokszor olyan személyek gyártják, akik korábban múzeumban dolgoztak, és a háború elől menekültek a környező országokba. Ezzel a jelenséggel nemrégiben Magyarországon is találkoztunk. 2016. szeptember 30-án Kecskemét mellett a NAV munkatársai feltartóztattak egy török kamiont, amelynek vezetőfülkéjéből aranypénzek kerültek elő. Az alaposabb vizsgálat során kiderült, hogy a sofőr 115 régiségnek látszó tárgyat próbált Törökországból Lengyelországba csempészni. Ezek között voltak eredeti római aranypénzek és egy igen ritka ókori bronzegyüttes, egy nagy üst, ivóedények, lószerszámdíszek, melyek valószínűleg egy magas rangú urartui katonatiszt sírjából (Kr. e. 8. század) származtak, és eredeti lelőhelyük biztosan Törökországban volt.32 E tárgyegyüttes mellett azonban voltak mezopotámiai eredetűnek látszó pecséthengerek, kőedények, egy szobor és egy dombormű is, amelyek első látásra mind Dél-Mezopotámia, tehát a mai Irak területén készülteknek látszottak.33 Utóbb mind hamisítványnak bizonyult, legérdekesebb közülük egy szokatlanul jó minőségű Gudea-szobor34 (82. o.). A rávésett sumer nyelvű felirat kivételes hamisítói tehetségről árulkodó munka. Amennyiben legálisan eladható, eredeti darab lett volna, a piaci ára elérte volna akár a 50 millió dollárt is, vagy többet.

Az illegális feltárások hajtóereje:

a hiány és az árak

¶ Egyedi, különleges minőségű és legálisan eladható mezopotámiai műtárgyak rendkívül ritkán bukkannak fel a műkincspiacon, ezek nagy részét ma már múzeumok őrzik. Ez a tény magyarázza a sokszor szinte irreálisan magasra szökő eladási árakat. A piac egy másik fontos tényezője a műkincs-kereskedelmet elérő árrobbanás. A kétezres évek elején egy impresszionista festmény legmagasabb ára 50 millió dollár körül mozgott, ami akkor is szenzációt keltően magas összeg volt, ma már egy-egy kiváló darab licitje akár 200 millió dollár körül állhat meg,35 sőt a 450 millió dollár sem lehetetlen.36 A gyűjtői szenvedély és presztízs mellett nagy szerepet játszanak az üzleti megfontolások is, hiszen jó néhány évtizede már a műtárgy bizonyul a legértékállóbb befektetésnek. Ez a folyamat nem hagyta érintetlenül a mezopotámiai tárgyak műkincspiacát sem. Itt elég három nagy feltűnést keltő vételre utalni. Még 1994-ben a kiotói Miho Museum egy asszír palotadomborműért 7,7 millió angol fontot fizetett,37 2018-ban egy teljes asszír dombormű 27,2 millió dollárért kelt el.38 2007-ben a mindössze 8,3 centiméter magas úgynevezett Guennol-nőstényoroszlánt már 57,161 millió dollárért szerezte meg egy ismeretlen vevő39 (83. o.). Sokáig ez volt a legmagasabb ár, amit egy szobrászati alkotásért kifizettek, ez ma is a legdrágább ókori műtárgynak számít. Egy-egy kiváló minőségű, pár centiméter nagyságú pecséthenger is több százezer dollárba kerül. Ezeknél az eladásoknál igen fontos faktor volt, hogy bizonyíthatóan jóval 1970 előtt kerültek ki Irakból, és régóta ismertek voltak a kutatás számára. Természetesen vannak jóval olcsóbb darabok is a piacon, például a domborműves terrakottalapok ára minőségtől függően néhány ezer dollár. Az ékírásos táblák esetében a fluktuáció sokkal nagyobb, pár száz dollártól akár a félmillió dollárig terjedő összeget kell fizetniük a vevőknek. Ezek azok az árak, amelyek nyilvános árveréseken alakulnak ki. A feketepiaci árakról természetesen kevés az információ, néhány kivételtől eltekintve, amikor egy-egy hatósági eljárás során derülnek ki a részletek. Ilyen például az alább tárgyalt Hobby Lobby-ügy, ahol világossá vált, hogy nagy tételben, illegálisan vásárolt ékírásos tárgyak meglehetősen olcsón megszerezhetők.

Gudea lagasi uralkodó (Kr. e. 22. sz.) hamis szobra, amelyet több különböző
gyűjtemény alkotását figyelembe véve készítettek. A legelső ilyen szobrok még az
1870-es évektől kezdődő francia ásatások során kerültek elő, de később is számos
illegális ásatásból származó darab került a műkincs-kereskedelembe. Soknak
közülük vitatott az eredetisége. A sumer feliratot egy Louvre-ban őrzött szoborról
másolták (Gudea A). Rendkívül ügyes hamisítvány, csak helyhiány miatt az
eredetiből egyes jeleket kihagytak
Forrás: Szépművészeti Múzeum

Az úgynevezett Guennol-nőstényoroszlán. A protoelámi kultúra műalkotása
Kr. e. 3000 körülről, valahol az iraki–iráni határvidék egyik oldalán kerülhetett elő,
1931-előtt. Sokáig a Brooklyn Museum of Art őrizte letétként. A 8,3 cm magas, híres
alkotás a Sotheby árverésén 57,161 millió dollárért kelt el, és ezzel a legdrágább antik
tárgynak számít
Forrás: Wikipedia Commons

A vevők és felelősségük

¶ A vásárlók felelőssége óriási az illegális kereskedelemben, ők számítanak az igazi hajtóerőnek az egész hálózat működésében, a szerepüket viszont hosszú időn keresztül sikerült ködösíteni. A vevők között találunk egyszerű, átlagos magángyűjtőket, gazdag műgyűjtőket, bankokat és neves múzeumokat is. Általános, közös jellemzőjük, hogy a világ gazdagabb felén léteznek. Mivel a piac folyamatosan változik, és a helyi törvénykezés a legtöbb országban folyamatosan próbálja megakadályozni a műtárgyak illegális kereskedelmét, ezért a hagyományosnak számító piacok, így az Egyesült Államok, Egyesült-Királyság, Franciaország, Svájc, Németország, Norvégia, Japán, Izrael esetében szűkültek, és beléptek a gazdag öbölországok is a képbe. Igazi felháborodást a nyilvános múzeumi vásárlások váltanak ki, ezekben az esetekben a láthatóság, a sajtóhírek sokkal nagyobb botrányt kavarnak, mint
a magángyűjtők titkos beszerzései, de ezek arányaiban sokkal kiterjedtebbek lehetnek.

¶ Külön tanulmányt igényelne annak tárgyalása, miért van ilyen nagy társadalmi-politikai igény arra, hogy újabb és újabb múzeumok épüljenek. Ezeket az intézményeket sokszor még gyűjtemény nélkül hozzák létre, de azzal a céllal, hogy a British Museumhoz, a Louvre-hoz vagy a Pergamon Múzeumhoz hasonlóan teljes képet adjanak az ókori kultúrákról. Bár a vitatott esetek száma igen nagy, itt csak két példát szeretnék megemlíteni. A Schøyen Gyűjtemény (Oslo) kéziratokat gyűjt, csaknem 20 ezer műtárgyat őriz, ezek 120 nyelven és 185 írástípussal íródtak, közöttük van több ezer ékírásos tábla is.40 A honlapja szerint a gyűjtemény az 1920-as évektől létezik, az ékírásos táblák nagyobb része viszont biztosan az újabb iraki nagy lelőhelypusztításból származik. Különleges tartalmú és szokatlanul jó állapotú darabok sorát, köztük sumer irodalmi szövegeket és egy egyedülálló kétnyelvű Gilgames-eposzt is őriznek itt. Ezek valószínűleg egy vagy több ókori írnoki könyvtár darabjai lehettek, az előkerülés fontos részletei azonban örökre elvesztek a tudomány számára, sosem fogjuk megtudni, hol, melyik városban volt az archívum vagy voltak az archívumok. A nagy jelentőségű gyűjteményt és a szövegek publikációit már régóta heves szakmai viták övezik.41 Médiabeszámolók szerint a norvég hatóságok is felfigyeltek a gyűjtemény működésére, és 2021-ben csaknem 100 tárgyat lefoglaltak.42 Nincs hír arról, hogy ez az akció a mezopotámiai tárgyakat is érintette volna.

¶ A másik eset az úgynevezett Hobby Lobby-ügy. Egy amerikai barkácsáruházlánc, a Hobby Lobby elnökének családja, a Green família alapított egy új intézményt, a Biblia Múzeumot (Museum of the Bible), amely 2017-ben nyitotta meg kapuit Washingtonban. A gyűjtemény kialakítása során, még 2010-ben csaknem ötezer, Irakból származó ékírásos tárgyat vásárolt 1,6 millió dollárért egy török, izraeli, és emirátusi dílercsoporttól, és falicsempeként vámoltatta el. A műtárgyak mind egy korábban még nem kutatott, Irisagrig nevű mezopotámiai településről származtak.43 Szakértői jelzések nyomán az amerikai vámhivatal 2011-ben közbelépett, és lefoglalta
a táblákat, majd a bíróság 2017-ben hárommillió dollár büntetés megfizetésére kötelezte a családot.44 Nem sokkal a rendőrségi intézkedés után újabb botrányba keveredett a família, amikor 2014-ben egy aukción 1,3 millió dollárért megvásárolták a Gilgames-eposz egyik táblájának töredékét. A rendkívül ritka szöveg még 2003-ban Londonban került piacra, és több vevőn keresztül jutott el a Biblia Múzeumba, mire kiderült, hogy eredetileg egy iraki múzeumból lopták el.45

¶ Ezek csak az ismert példák, valószínűleg hatalmas mennyiségű lelet lappang titkos raktárakban. A legkiemelkedőbb műkincsek közöttük lehetnek, hiszen ezeket nyilvánosan nem lehetett eladni a lebukás veszélye nélkül. Valószínűleg sok műtárgy kerül majd elő még évtizedek múlva is. Bár hatósági lefoglalásokról szinte folyamatosan beszámol a média, igazi emblematikus művészeti alkotások vagy történeti emlékek egyelőre nem bukkantak fel.

Összefoglalás

¶ A háborúk nemcsak a közvetlen katonai cselekmények során rombolják a kulturális örökséget, hanem járulékos veszteségként messze a frontvonalaktól is pusztítanak. A politikai bizonytalanság, a közbiztonság hiánya, az elszegényedés, a túlélésért való küzdelem, a haszonszerzés vágya vagy a vallási elvakultság mind olyan tényezők, amelyek ott húzódnak a múzeumokban őrzött vagy még a föld alatt rejtőző kulturális örökség pusztulása mögött. Nem hárítható át azonban a teljes felelősség a háborúzó felekre, a „művelt világ” által generált igények, a szervezetten működtetett piac nélkül a károk sokkal enyhébbek lennének. Ez köti össze a háborút és az illegális műkincs-kereskedelmet. Rablóásatásokkal az egész világon találkozhatunk, azonban a háború tágra nyitja a kapukat. A fent leírt iraki és szíriai folyamatok arra figyelmeztetnek, hogy az ukrajnai háború is hasonló következményekkel járhat, és az ország múzeumi gyűjteményeit és a lelőhelyeit igen nagy veszély fenyegeti, amelyek első példái már elérték a nyilvánosság ingerküszöbét.46

Jegyzetek

[1]    A korai ásatások jó összefoglalásai: Lloyd 1980; Larsen 1996.

[2]    Lloyd 1980.

[3]    Lásd korábban Kalla 2003.

[4]    Russell 2003, 31.

[5]    Három kötetben került kiadásra az eltűnt tárgyak listája:
Lost Heritage 1992–1996.

[6]    Russell 2003.

[7]    Russell 2003 és Stone 2003 képekkel.

[8]    Stone 2003.

[9]    Az események korábbi áttekintése: Kalla 2003. Lásd még: George–Gibson 2008, Rothfield 2008. Az amerikai hadsereg szemszögéből: Bogdanos 2006.

[10] Bogdanos 2006.

[11] A helyzet összefoglalása 2015-ig: Abdulkarim 2013; AAAS 2014; UNOSAT 2014; Guidetti–Perini 2015.

[12] https://www.archaeology.org/news/1895-140311-syria-leiden-loot?v=8.

[13] Tell Bi’a kora bizánci kolostoráról és a mozaikokról lásd Kalla 2008.

[14] Brodie–Sabrine 2018, 80.

[15] Casana–Panahipour 2014, Casana 2015.

[16] Személyes élettörténetek: This Is How Syrian Antiquities Are Being Smuggled And Sold. BuzzFeed News 2015. 06. 30 (https://www.buzzfeednews.com/article/mikegiglio/the-trade-in-stolen-syrian-artifacts#.cxw6XEY0gx).

[17] Abdulkarim 2013, 27.

[18] Képeket lásd Casana–Panahipour 2014, Casana 2015.

[19] Áttekintés az Iszlám Állam tudatos romboló tevékenységéről: Cunliffe–Curini 2018, illetve: Here Are the Ancient Sites ISIS Has Damaged and Destroyed (https://www.nationalgeographic.com/history/article/150901-isis-destruction-looting-ancient-sites-iraq-syria-archaeology).

[20] A palmürai emlékek pusztulásáról: Kalla 2015.

[21] ICC 2021.

[22] Casana 2015.

[23] Campbell 2013.

[24] Campbell 2013.

[25] Egy életközeli helyzetértékelés szíriai személyes történetekkel: Brodie–Sabrine 2018.

[26] Convention on the Means of Prohibiting and Preventing the Illicit Import, Export and Transfer of Ownership of Cultural Property. (https://en.unesco.org/about-us/legal-affairs/convention-means-prohibiting-and-preventing-illicit-import-export-and).

[27] Viszonylag ritka kivételt jelent, hogy a francia hatóságok 2022 júliusában vádat emeltek Louvre egyik kurátora ellen, mivel közreműködött fosztogatásból származó egyiptomi műtárgyak tisztára mosásában. (https://www.artnews.com/art-news/news/jean-francois-charnier-indicted-laundering-louvre-abu-dhabi-antiquities-investigation-1234635499/).

[28] Ma is gyakran tűnnek fel az aukciós házak kínálatában ékírásos táblák, melyekhez a néhai Wilfred G. Lambert szakvéleményét mellékelik. Ő a vezető asszíriológusok közé tartozik. (Lásd Wikipedia címszavát: https://en.wikipedia.org/wiki/Wilfred_G._Lambert).  A szakértők felelősségéről a csempészett ékírásos tárgyak kereskedelmében lásd Földi 2013.

[29] Egy ilyen mentegető vélemény: Westenholz 2010.

[30] „After Islamic State institutionalized looting in Syria, the market for fake antiquities is booming” Los Angeles Times, 2016. 12. 31 (http://www.latimes.com/world/middleeast/la-fg-syria-fake-antiquities-2016-story.html).

[31] Van olyan neves kutató, aki szerint minden eredet nélküli tárgyat automatikusan hamisnak kellene tekinteni: Muscarella 2000.

[32] Publikációja: Dezső–Niederreiter–Bodnár 2019.

[33] A rendőrség számára készített szakértői jelentést Dezső Tamás, Niederreiter Zoltán, Vida István és a szerző készítette. Az én feladatom a szobor, a kőedény és a dombormű vizsgálata volt.

[34] Gudea, a Kr. e. 22. században egy Lagas nevű város uralkodója volt. Ismert szobrainak nagy részét a Louvre őrzi.

[35] Gauguin Mikor fogsz megházasodni? című festményért egy katari vevő 210 millió dollárt fizetett 2015-ben (https://news.artnet.com/art-world/uk-lawsuit-secret-gauguin-dealing-1011617).

[36] Minden eddigi árat messze felülmúlt a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundi című festmény, amiért a vevő, egy szaúdi herceg 450 millió dollárt fizetett. https://www.wsj.com/articles/leonardo-da-vinci-painting-salvator-mundi-sells-for-450-3-million-1510794281. Az Abu Dhabi Louvre-ban letétbe helyezett műalkotás eredetisége rendkívül vitatott, ezért kivették a kiállítási tárgyak közül, és a vásárló jachtjára került.

[37] A dombormű hátteréről, a 19. századi Nagy-Britanniába kerüléséről, kalandos felfedezésről és eladásáról lásd Russell 1997.

[38] https://www.antiquestradegazette.com/news/2018/assyrian-relief-sets-second-highest-price-for-ancient-art-at-christie-s-new-york-despite-iraq-s-repatriation-call/.

[39] https://www.antiquesandthearts.com/guennol-lioness-sells-for-record-572-million-at-sotheby/.

[40]  https://www.schoyencollection.com/.

[41] Lásd egy arámi szövegcsoport kapcsán: Brodie 2016. Az ékírásos szövegek kiadása viszont példaszerű, a Cornell University Studies in Assyriology and Sumerology című sorozatban jelentek meg (https://www.eisenbrauns.org/books/series/book_SeriesCUSAS.html).
A példa azokat a kisebbségbe szorult véleményeket erősíti, hogy eredettől függetlenül minden forrást használnia kell a tudománynak.

[42] https://art-crime.blogspot.com/2021/09/norwegian-police-seize-artefacts-from.html.

[43] Ma még a hely azonosítása is bizonytalan, talán a széttúrt Umm al-Hafrijjat  lelőhellyel azonos. A rombolásról és az innen előkerült
és más gyűjteményekben őrzött táblákról lásd korábban Molina 2013.

[44] https://www.nytimes.com/2017/07/05/nyregion/hobby-lobby-artifacts-smuggle-iraq.html.

[45] https://www.bbc.com/news/world-us-canada-52692846.

[46] Az ukrajnai háború egy sajátos mellékterméke a harc a szkíta aranyért (Struggle for Scythian Gold), ami most még csak a gyűjtemények módszeres orosz kifosztását jelenti (https://www.rferl.org/a/russia-ukraine-looting-scythian-gold/31829109.html).

Irodalom

AAAS: Ancient History, Modern Destruction: Assessing the Status of Syria’s Tentative World Heritage Sites Using High-Resolution Satellite Imagery. American Association for the Advancement of Science 2014 (www.aaas.org) (AAAS 2014)

Abdulkarim, M.: The Archaeological Heritage in Syria during the Crisis. Le patrimoine archéologique syrien durant a crise. Damascus 2013 (Abdulkarim 2013)

Campbell, Peter B.: The Illicit Antiquities Trade as a Transnational Criminal Network: Characterizing and Anticipating Trafficking of Cultural Heritage. International Journal of Cultural Property, 2013/20. 113–153. (Campbell 2013)

Bogdanos, Matthew: Bagdadi tolvajok. Hajtóvadászat az Iraki Nemzeti Múzeum eltűnt kincsei után. Budapest 2006 (Bogdanos 2006)

Brodie, N.: Aramaic Incantation Bowls in War and in Peace. In: Charney, N. (ed.) Art Crime: Terrorists, Tomb Raiders, Forgers and Thieves, Springer, 2016. 169–178. (Brodie 2016)

Brodie, N.–Sabrine, I.: The Illegal Excavation and Trade of Syrian Cultural Objects: A View from the Ground, Journal of Field Archaeology, 43/1 (2018), 74–84. (Brodie–Sabrine 2018)

Casana, J.: Satellite Imagery-Based Analysis of Archaeological Looting
in Syria. Near Eastern Archaeology, 78/3 (2015), 142–152. (Casana 2015)

Casana, J.–Panahipour, M.: Satellite-Based Monitoring of Looting and Damage to Archaeological Sites in Syria. Journal of Eastern Mediterranean Archaeology and Heritage Studies, 2/2 (2014) 129–152. (Casana–Panahipour 2014)

Cunliffe, E.–Curini, L.: ISIS and heritage destruction: a sentiment analysis. Cunliffe. Antiquity, 92/364 (2018) 1094–1111. (Cunliffe–Curini 2018)

Dezső T.–Niederreiter Z.–Bodnár Cs.: Urartian Bronzes. A Preliminary Report on a Looted Hoard of Urartian Bronzes. Antiqua et Orientalia 8, Assyriologia 11, Budapest 2019 (Dezső–Niederreiter–Bodnár 2019)

Emberling, G.–Hanson, K. (eds.): Catastrophe! The Looting and Destruction of Iraq’s Past. (OrientaI Institute Museum Publications 28.), Chicago 2008. (Emberling–Hanson 2008)

George, D.–Gibson, McG.: The Looting of the Iraq Museum Complex.
In: Emberling–Hanson 2008, 19–27. (George–Gibson 2008)

Guidetti, M.–Perini, S.: Civil War and Cultural Heritage in Syria, 2011–2015. Syrian Studies Association Bulletin 20/1 (2015) (az eredeti internetes közlési hely más nem elérhető, letölthető:
www.academia.edu/es/13080636/Civil_War_and_Cultural_Heritage_in_Syria_2011_2015) (Guidetti–Perini 2015)

Földi Zs.: Ékírásos tárgyak az illegális műkereskedelemben és a szakértői felelősség kérdése. Ókor: folyóirat az antik kultúráról 12/2 (2013) 15–23. (Földi 2013)

ICC: Policy on Cultural Heritage. International Criminal Court 2021 (https://www.icc-cpi.int/sites/default/files/itemsDocuments/20210614-otp-policy-cultural-heritage-eng.pdf) (ICC 2021)

Kalla G.: Fosztogatás és műkincs-kereskedelem. 2000 – Irodalmi és Társadalmi havi lap, 15/6 (2003), 5–22. (Kalla 2003)

Kalla G.: Kolostor a város felett: Egy kora bizánci kolostor Szíriában. Ókor: Folyóirat az antik kultúráról. 7/3 (2008) 83–92. (Kalla 2008)

Kalla G.: Ókori szent helyek pusztulása. A palmyrai templomok lerombolása. Vallástudományi Szemle, 11/3–4 (2015) 133–147. (Kalla 2015)

Larsen, M. T.: The Conquest of Assyria. Excavations in an Antique Land 1840–1860. London–New York, 1996 (Larsen 1996)

Lost Heritage: Lost Heritage: Antiquities Stolen from Iraqs Regional Museums. Fasc. 1–3. Chicago 1992, 1993, 1996 (letölthető: http://oi-archive.uchicago.edu/OI/IRAQ/lh.html) (Lost Heritage 1992–1996)

Muscarella, O. W.: The Lie Became Great. The Forgery of Ancient Near Eastern Cultures. Groningen 2000 (Muscarella 2000)

Rothfield, L.: The Rape of Mesopotamia. Behind the Looting of the Iraq Museum. Chicago–London 2008 (Rothfield 2008)

Russell, J. M.: From Nineveh to New York: The Strange Story of the Assyrian Reliefs in the Metropolitan Museum and the Hidden Masterpiece at Canford School. New Haven–London–New York 1997 (Russell 1997)

Russell, J. M.: Efforts to Protect Archaeological Sites and Monuments
in Iraq, 2003–2004. In: Emberling–Hanson 2008, 29–43.
(Russell 2008)

Stone, E. C.: Archaeological Site Looting: The Destruction of Cultural Heritage in Southern Iraq. In: Emberling–Hanson 2008, 65–80. (Stone 2008)

UNOSAT: Unosat. Satellite-based Damage Assessment to Cultural Heritage Sites in Syria. UNITAR 2014. (https://unosat.web.cern.ch/unitar/downloads/chs/FINAL_Syria_WHS.pdf) (UNOSAT 2014)

Westenholz, A.: Illicit Cuneiform Tablets: Heirlooms or Stolen Goods? In: Kleinerman, A.–Sasson, J. M. (eds.): Why Should Someone Who Knows Something Conceal It? Cuneiform Studies in Honor of David I. Owen on His 70th Birthday. Bethesda 2010, 257–266. (Westenholz 2010)