„OLYKOR MAGA A KULTÚRA A PUSZTÍTÁS CÉLPONTJA”
BESZÉLGETÉS IHOR POSHYVAILÓVAL AZ UKRÁN ÖRÖKSÉG FENYEGETETTSÉGÉRŐL
MúzeumCafé 91.
A European Museum of the Year Award éves konferenciáján voltunk Tartuban, Észtországban, 2022 májusában. A konferencia egyik szekciója, valószínűleg az orosz–ukrán fegyveres konfliktus aktualitása miatt, a háborúról és az Ukrajnában kialakult helyzetről szólt. Ihor Poshyvailo, az ukrajnai Maidan Múzeum igazgatója ennek keretében adott elő, online. Bevallom, engem akkor kevésbé a mondandója fogott meg, mint inkább a technikai eszközökön át is érezhető lélekjelenléte, ereje, ugyanakkor a végtelen esendősége, nemcsak az övé, hanem a világunké is. Olykor mindannyian feltesszük a kérdést egy-egy nehéz pillanatunkban, vajon megéri-e tovább harcolni? Ihor Poshyvailo válasza: igen, megéri. Érdemes küzdeni a békéért, a kultúránkért, az identitásunkért, és harcolni egy jobb jövőért. Ezt az elhivatottságot nemcsak tekintete, hanem tettei és történetei is alátámasztják.
Ihor Poshyvailo jóvoltából
A Maidan Múzeum célja és alapötlete Majdan téri tüntetéssorozat dokumentációja volt, ami 2013–2014 telén zajlott Kijev belvárosában, és hamar fegyveres konfliktusba torkollott. Ti már ekkor, „a jelenben” megkezdtétek a gyűjtést. Hogyan fogtatok hozzá? Miért véltétek úgy, hogy már a zavargások idején el kell kezdeni a tárgyak és történetek gyűjtését?
¶ Az ötlet 2014 januárjában jött, a tüntetések közepén. Az Euromajdan – mint Európa modern történelmének egyik leghosszabb tüntetéssorozata – 94 napig tartott. Tehát épp csak a közepén jártunk. Ekkor még az Ivan Honchar Múzeum igazgatóhelyetteseként dolgoztam. Ez a múzeum az ukrán hagyományos és népi kultúrát mutatja be, az ünnepeket, vigasságokat, mindezt egy igen pozitív, ünnepélyes hangnemben. A Majdan-tüntetések kezdete a kijevi múzeumok számára óriási kihívást jelentett. Mit tehetnek a múzeumok ilyen helyzetben Ukrajnáért? Hiszen a legtöbb múzeum városi vagy állami hatóságok alá tartozik. Tehát felmerült a kérdés: mit csináljunk? Maradjunk semlegesek, és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Vagy találjunk valamilyen megoldást, hogyan tudunk ilyen helyzetben valós felelősséget vállalni a társadalomban? Úgy döntöttünk, hogy aktívan támogatjuk a tüntetéseket. Főleg mivel éppen a karácsonyi ünnepkörben jártunk, és az ukrán hagyományok igen erősen köthetők ehhez az időszakhoz. Kollégáimmal kivittük programjainkat a falaink közül a tüntetők közé, a térre.
Ez egy nagyon fontos lépés és nagy lehetőség volt, hogy a múzeumunk számára új, eddig szinte elérhetetlen közönség számára váljunk láthatóvá. Kilépve a falak közül ott voltunk az emberek között rengeteg programmal és támogatással. Megünnepeltük a különböző jeles napokat, és megtartottuk a népi szentjeinkhez kötődő néphagyományainkat. Már nemcsak azt a szűk múzeumi közönséget értük el, hanem több ezer embert a Majdan Függetlenség téren, Kijev központjában. Meglepő módon rengeteg tüntető vett részt a programjaikon, mindannyian nagyon élvezték. Pedig hideg volt és nagy bizonytalanság, számos kihívással kellett megküzdenünk, mégis mindenki nagyon nyitottnak mutatkozott. Mondhatjuk, hogy ez volt a nemzeti identitásunk, kultúránk újrafelfedezésének egyik fantasztikus pillanata, miközben a háttérben lassan zajlott egy politikai és társadalmi változás.
Mint múzeumi szakemberek elkezdtünk gyűjteni először történeteket, majd tárgyakat. Lassan ráébredtünk, hogy ezt a pillanatot nagyon fontos lenne szisztematikusan dokumentálni. Megjelentettem egy cikket 2013. december 16-án az Ukrajinszka Pravda című folyóiratban,1 ha jól emlékszem ezzel a címmel: Museums in Ukraine and Euromaidan: Learning to be with people. A kérdésről akkoriban többször is beszélgettem külföldi barátaimmal, kollégáimmal. Linda Norris amerikai muzeológus írt egy blogbejegyzést az Uncataloged Museum című blogjára,
If I Ran a Museum in Kyiv. Right Now 2 címmel. Cikkében egy igen egyszerű programot fogalmazott meg arról, mit kellene tenniük az ukrán múzeumoknak ebben a helyzetben: kinyitni kapuikat mindenkinek, teát, kávét és múzeumpedagógiai programokat kínálni, és elkezdeni gyűjteni. Egy kortárs demokratikus múzeumnak nem a propagandát, nem egy ideológiát, hanem az embereket kell szolgálnia. Pont emiatt láttunk hozzá tárgyak, történetek és tárgytörténetek gyűjtéséhez. A kezdeményezést Maidan Múzeumnak neveztük el. Akkor persze még álmodni sem mertünk arról, hogy ebből klasszikus múzeum születik, falakkal és költségvetéssel, hiszen csak egy alapötletünk volt: dokumentálni a jelen eseményeit.
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Volt bármilyen gyűjteményi stratégiátok? Mi alapján gyűjtöttetek?
¶ Voltak olyan tárgycsoportok, amelyeket mindenképpen szerettünk volna begyűjteni, például a tüntetők és az ellenoldal dokumentumai, személyes tárgyaik, védelemhez szükséges eszközök, sisak, páncél vagy bármi olyan tárgy, amely a tüntetések alatt mindennapi eszközzé vált. Gyűjtöttünk még műtárgyakat, festményeket, fényképeket és szatirikus, humoros, kreatív dolgokat, amelyeket a semmiből, kreatívan, az adott helyzetre reagálva gyártottak. Valójában nem volt egyértelmű gyűjteményi stratégiánk, de valahogy mégis voltak megérzéseink, hogy a kialakult helyzetet mely dolgok reprezentálhatnák legjobban egy jövőbeni kiállításon. Felosztottuk magunk között, ki milyen tárgytípust fog gyűjteni. Az egyik kollégám a mozdíthatatlan tárgyakért volt felelős, én a mozdíthatókért. Volt, aki a kulturális aktivisták, tüntetők és egyszerű emberek történeteinek begyűjtését kapta feladatul. Az Euromajdan a digitális médiában nagyon jól dokumentált jelenség volt. Rengeteg újságíró, filmes és résztvevő örökítette meg a történéseket és posztolta a közösségi oldalakon, de nagyon kevesen gyűjtöttek tárgyakat, így lett jelentős a gyűjteményünk igen rövid idő alatt, hiszen a tüntetések végeztével gőzerővel takarították el a maradványokat. A későbbi gyűjtés gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Viazivka ortodox temploma
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Mit gondolsz, miért fontos egy ilyen konfliktusos helyzet alapos és folyamatos dokumentálása? És mi a küldetése egy múzeumnak, amely hasonló fegyveres konfliktusok vagy krízishelyzetek bemutatásával és kutatásával foglalkozik.
¶ Elsősorban olyan tárgyakat és történeteket kell gyűjteni a résztvevőktől, amelyek magukban hordozzák a hasonló traumatikus és hősies események érzelmeit,
és különböző viselkedési attitűdöket mutatnak be. Nagyon fontos ezeket megőrizni a jövő számára, többek között azért, hogy az eseményektől időben távolodva is elegendő és megfelelő forrásanyaggal rendelkezzünk a későbbi értelmezéshez, az idővel kialakuló történelmi távolság ellenére. Nem könnyű rögtön, még az események hevében valósan és objektíven értékelni a történéseket. Így, mint ahogy már említettem, nagyon fontos minden bizonyítékot gyűjteni, arra törekedve, hogy később kutatóként, nem pedig résztvevőként, minél objektívebben meg tudjuk vizsgálni a történéseket. Vannak olyan tárgyak, amelyek valamilyen különleges energiával, atmoszférával rendelkeznek, érzelmekkel telítettek. Ezért is fontos, hogy olyan környezetet hozzunk létre, ahol a látogatók nemcsak az eszükkel, de a szívükkel is jelen lehetnek. Emellett nagy hangsúlyt fektetünk arra is, hogy minél több aspektust mutassunk be, ne csak egy nézőpontot, történetet meséljünk el, hanem többszólamú múzeumként legyünk képesek működni. Azt gondolom, ez a küldetése egy olyan múzeumnak, amely traumatikus vagy konfliktusos történetekről szól. Másrészről küldetésünk még a megbékélés és párbeszéd színtereként lehetőséget nyújtani, hogy megismerhessük a konfliktus különböző oldalait, és teret adhassunk a mesélésnek. Nem csak feketén-fehéren gondolkozunk, megmutatjuk az árnyalatokat is. És természetesen a legfőbb célunk, hogy konszenzusra jussunk, békét és megértést teremtsünk, elkerüljünk egy újabb konfliktust. Ez az, amit a Maidan Múzeum küldetéseként gondolunk. Nagyon sok közép- és nyugat-európai múzeumot látogattunk meg, de voltunk az Egyesült Államokban is, hogy példákat, amolyan prototípusokat keressünk. Találkoztunk kollégákkal, többek között Elaine Heumann Guriannal, a Civilizing the Museum3 című kötet szerzőjével, aki több hasonló, úgynevezett „museum of bad news” tervezésében dolgozott már. Vele és a már korábban említett Linda Norrisszal fogalmaztuk meg közösen, hogy ezeknek az intézményeknek inkább a dialógus és megbékélés múzeumaiként kellene működniük.
Viazivka ortodox temploma
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Tehát ha jól értem, úgy gondolod, hogy ezek a múzeumok lehetnek nagyszabású társadalmi változások motorjai? Miként tudják betölteni ezt a szerepet?
¶ A Majdan téri tüntetéssorozat és annak múzeumi dokumentációja, megőrzése és átadása egy jó példa erre. Mindazt, amin keresztülmentünk, a tanulságokat, amiket levontunk, bemutatjuk a kiállításainkon, múzeumpedagógiai programjainkban. Ezek hátterében több fontos dolog húzódik: az emberi jogok, szabadság, szolidaritás és társadalmi felelősségvállalás. Az olyan extrém események, mint a Majdan volt, összehozzák az embereket, utána viszont, amikor egy kicsit megnyugszik a közhangulat, lassan a feledés útjára lépnek, vagy a propaganda és a politikai ideológiák hálójába kerülnek. Épp ezért volt fontos, hogy megőrizzük ennek a társadalmi megmozdulásnak nemcsak a dramatikus, hanem pozitív hozadékait is. Nemcsak az ukrán nép számára, hanem az egész világnak. A neves amerikai történész, Timothy Snyder mondta, hogy a Majdan újraélesztette és aktualizálta az Európai Unió értékeit. Sok látogatónktól hallottuk, hogy ha nem létezne a Maidan Múzeum, már megkopott volna az emlékezetük, mint ahogy történt az a 2004–2005 telén zajlott narancsos forradalommal.
Lukashivka temploma
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Nemcsak az emlékezet, hanem a kulturális örökség megőrzésében is nagy szerepet vállalsz. A Heritage Emergency Rescue Initiative (továbbiakban HERI) egyik alapítója vagy. Milyen céllal hoztátok létre, mit csináltok pontosan, mi a feladatotok?
¶ Amikor a Majdan-tüntetések véget értek 2014-ben, és mondhatjuk, hogy Oroszország megkezdte a háborút ellenünk, elcsatolták a krími területeket és elfoglalták Kelet-Ukrajnát, létrehoztunk önkéntes jelleggel egy felügyelő szervezetet azzal a céllal, hogy figyelni tudjuk az elfoglalt területeket, és a Donbaszban fenyegetett múzeumokat a vészhelyzetben megvédhessük a műtárgyrablástól. Nem volt semmiféle leltárunk arról, milyen veszteségek érték a kulturális örökségünket. Ez az önkéntes felügyelő szerv nagyjából hat hónapig létezett, majd megszűnt, hiszen szinte semmilyen lehetőségünk nem volt a tárgyi anyag felügyeletére Ukrajna elfoglalt területein, így nem tudtunk hatékonyan működni. Inkább más dolgokra összpontosítottunk. Amikor 2022 februárjában elkezdődött a háború, újraélesztettük ezt a kezdeményezést, és visszanyúltunk a nyolc évvel korábbi tapasztalatainkhoz. Ami nagyon relevánsnak bizonyult a nemzetközi támogatások, felajánlások kezelésében, amikor kollégáimat és engem a háború első napjaiban arról kérdeztek, hogyan tud a világ segítséget nyújtani az örökségvédelemhez. Már az első napoktól rengetegen hívtak és írtak, nagyrészt külföldi kollégák, és mind azt kérdezték, hogyan tudnának segíteni. Erre csak akkor tudunk válaszolni, ha látjuk és megértjük, mi történik a helyszínen. Éppen ezért rögtön szükségessé vált az együttműködés és a szervezettség. A HERI tulajdonképpen az én ötletem volt. Amikor evakuáltuk a Maidan Múzeum gyűjteményét Nyugat-Ukrajnába, találkoztam a barátaimmal, helyi kollégákkal, és felvetettem nekik azt az ötletet, hogy alapítsunk egy önkéntesen működő egységet, amely választ ad a nemzeti és nemzetközi segítségnyújtási ajánlatokra. Barátommal, Vasy Rozhkommal kezdtük el, aki a Tustan NGO vezetője. Később csatlakozott még néhány kolléga a Maidan Múzeumból és a Tustan egyesületből. Készítettünk egy kérdőívet, hogy felmérhessük az intézmények igényeit. Hamar kiderült, hogy a legnagyobb hiány a csomagolóanyagból és a pénzből van. Sok múzeum már elkezdte összepakolni gyűjteményét, leszedte kiállításait, de nem volt mibe csomagolniuk, és nem volt elég pénzük üzemanyagra a biztos helyre szállításhoz.Elsőként tehát inkább taktikai szempontokat követtünk, majd stratégiai módon működtünk, lassan elkezdtük kielemezni az egyes helyzeteket, és próbáltuk megérteni, miért lehetséges, hogy az egyik múzeum sikeres volt a gyűjteménye megmentésében, a másik pedig miért nem. Hamar megértettük, hogy a szakmánk nincs felkészülve és kiképezve az efféle vészhelyzetekre. Nincs egységes, szervezeti, nemzeti, városi vagy bármilyen vészhelyzeti terv, amit követhetnének. Nincs, aki koordinálja ezt, így senki sem tudja, hogyan és mit kellene tenni. Mediátorként, koordinátorként kezdtünk el működni. Ha egy szervezet vagy magánszemély külföldről segíteni akart, hozzánk futott be a felajánlása, és mi igyekeztünk felderíteni, hol és hogyan tud a legjobban, az igényeknek megfelelően segíteni. Küldetésünkké vált, hogy a kulturális örökségünk védelmén keresztül hozzájáruljunk az ukrán identitás megőrzéséhez. A HERI a nemzetközi színtéren is fontossá vált mint nemzetek közötti logisztikai központ. Azt is feladatunknak tekintettük, hogy felmérjük a károkat, és dokumentáljuk a tárgyi anyagot ért bűncselekményeket. Közösen más nemzetközi intézményekkel, mint például a Smithsonian, az ICOMOS, az ICCROM, az ICOM, az UNESCO, a Prince Claus Fund, az ALIPH, próbáljuk felderíteni a károk mértékét és előkészíteni a helyreállítást. A Smithsonian Cultural Rescue Initiative a Virginia Natural History Museum Lab együttműködésében műholdas képeket készít, folyamatosan figyelik a károkat, mi pedig a földi támogatást nyújtjuk, ellenőrizzük, hiszen
a műhold sem képes teljes bizonyossággal megállapítani, milyen nagyságú károk keletkeztek. Emellett nemzetközi irányelveket és kisokosokat fordítunk és honosítunk, hogy milyen válaszok lehetségesek a kulturális vészhelyzetekre. Néha készítünk saját irányelveket is, a kontextustól függően, mint például a jogi irányelveinket összefoglaló kis dokumentum, illetve körbejártuk azt a témát is, hogy mit tegyünk, ha a kulturális vagy művészeti intézményeinket elfoglalják.
Ihor Poshyvailo jóvoltábóI
Hogyan illeszkedik a kulturális örökségünk védelme egy olyan krízishelyzetbe,
amelyben civil életek is veszélyben vannak?
¶ A háborúk és fegyveres konfliktusok során a kulturális örökség szenvedi a legnagyobb károkat. A konfliktusokban olykor maga a kultúra a pusztítás célpontja. A jelen helyzetben például mind tisztában vagyunk azzal, hogy ez a háború nem a területért vagy valamilyen természetes energiaforrásért zajlik, hanem Oroszország jól láthatóan a nemzeti és kulturális identitásunk, a történeti emlékezetünk ellen harcol. Egy ilyen helyzetben nemcsak mi, örökségvédők tudjuk, de a civilek, sőt a katonák is hamar megértik, hogy az örökségünk védelme legalább olyan fontos, mint bármi más. Ezt a kérdést többször és széles körben is megvitattuk. Szerettünk volna például egy civilekből szerveződő katonai egységet létrehozni, amely a háború folyamán a kulturális örökség védelmében járna el. Természetesen nem ez az elsődleges fontosságú dolog egy krízishelyzetben, de volt már olyan eset, amikor a katonák lövészárok ásásakor valamilyen régészeti leletbe botlottak. Ahelyett, hogy eldobták volna, vagy ügyet sem vetve rá, folytatták volna az ásást, esetleg ellopták volna, értesítették kollégáinkat a helyi múzeumban, akik kimentek a helyszínre, és begyűjtötték a leleteket. Ezek közös erőfeszítések az örökségünk megmentéséért. A helyi lakosság bevonása is igen fontos. Az Ivankiv Múzeum volt az első, amelyet szándékosan romboltak le. A helyi közösség segített a gyűjtemény megmentésében,
és az ott maradt kollégáinkkal együtt próbálták megállítani a tüzet. Egy ehhez hasonló esetnél, a Skovorodynivka városában lévő, szintén szándékosan lerombolt nemzeti múzeumnál is a helyiek segítettek megmenteni a gyűjteményt és az épületet az összeomlástól. A múzeum Harkiv közelében található, és egy neves filozófus, Hryhoriy Skovoroda emlékét őrzi, aki kiemelkedő helyet foglal el az ukrán történelemben. Emellett rengeteg fatemplom is megsérült vagy elpusztult. Ezek közül néhány az UNESCO kulturális örökség listáján is szerepel. Rengeteg kulturális aktivista, helyi közösség próbálja megvédeni a műemlékeket, köztéri szobrokat homokzsákkal vagy valamilyen védelmet kiépítve.
Ha elveszítik ezeket a múzeumokat, archívumokat, műemlékeket, templomokat, mi fog maradni nekik, gyerekeiknek és a jövő generációjának?
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Több előadásodban és az imént is említetted, hogy ez a háború valójában a kultúráról szól. Mit értesz pontosan ezen?
¶ Az orosz csapatok nemcsak a katonai, de a civil és kulturális infrastruktúrát is megpróbálják szisztematikusan elpusztítani. Élénk példa erre Mariupol városa, ahol szinte az összes kulturális intézményt megsemmisítették és kirabolták. Az ukrán területeket megszerzik, de az ukrán kultúrát csak megsemmisíteni lehet. A kulturális identitásunkat, az emlékezetünket, a történelmünket, amelyet csak nemrég, a függetlenségünk óta most kezdtünk el ismét magunkévá tenni. Ezt jól tudod te is Magyarországon. Annak ellenére, hogy Oroszország és Ukrajna történelme sok ponton találkozik és néhol összeolvad, mi nem oroszok vagyunk, hanem ukránok. Egy különálló nemzet, hosszú évszázados történelemmel, mélyebbre nyúló gyökerekkel, nyitottsággal a világra, szabadságra és függetlenségre való joggal. Ez tesz minket összetartóvá, erőssé és ellenállóvá, és ez ad erőt a kulturális örökségünk megvédéséhez.
Kijev egyik külvárosa, Irpiny kulturális központja
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Ihor Poshyvailo jóvoltábó
Ihor Poshyvailo jóvoltából
Cehrnihiv, az ifjúsági könyvtár műemlék épülete, amelyben 1905-ben nyílt meg magánkezdeményezésből
az első Ukrán Antik Múzeum, túlélte az 1918–19-es forradalom és a második világháború pusztításait,
de nem élte túl az orosz inváziót
Ihor Poshyvailo jóvoltából
IHOR POSHYVAILO jelenleg a Maidan Múzeum igazgatójaként dolgozik, a HERI (Heritage Emergency Rescue Initiative) alapítója. Korábban a Kijevi Ivan Honchar Népművészeti Múzeum igazgatóhelyettese volt. 2013-ban a Cohort DeVos Institute of Arts Management ösztöndíjasaként dolgozott Washingtonban, a Kennedy Centerben. Tanulmányait etnológiából, népművészetből és néprajzból, illetve idegen nyelvekből végezte. Jelentős szerepet vállal az ukrán örökségek megvédésében, különböző nemzetközi szervezetekkel, mint
ICOM, ICCROM stb. együttműködve.
Jegyzetek
[1] Az Ukrajinszka Pravda online ellenzéki újságot 2000-ben alapította Georgij Gongadze politikai újságíró, akit 2000 szeptemberében elraboltak és meggyilkoltak. Az online magazin a mai napig működik.
[2] Linda Norris, If I Ran a Museum in Kyiv. Right Now, Uncataloged Museum blog. http://uncatalogedmuseum.blogspot.com/2013/12/if-i-ran-museum-in-kyiv-right-now.html.
[3] Elaine Heumann Gurian: Civilizing the Museum: The Collected Writings of Elaine Heumann Gurian. Routledge, 2005.