VENDÉGKIÁLLÍTÁS MINT DIPLOMÁCIA
MúzeumCafé 95.
1962 tavaszán André Malraux francia kulturális miniszter hivatalos látogatáson vett részt Washingtonban, amikor a First Lady, a francia gyökerekkel rendelkező Jacqueline Kennedy felvetette, hogy a Mona Lisát állítsák ki az Egyesült Államokban. Malraux egészen váratlanul nyitott volt a javaslatra, és az év végére egész Franciaország a világ valószínűleg leghíresebb és legféltettebb műtárgyának lehetséges tengerentúli útjától volt hangos. A festmény korábban csak egyszer hagyta el a francia földet, 1911-ben, amikor egy Vincenzo Peruggia nevű korábbi Louvre-alkalmazott ellopta a művet, és az alkotó – és saját – hazájába, Olaszországba szállította. Franciaországban sokan ellenezték a kölcsönzést azzal az indokkal, hogy a tengerentúli utazás kárt okozna a festményben; a Louvre kurátorainak egy csoportja lemondással fenyegetőzött, ha a festményt kölcsönadják az Egyesült Államoknak,
a francia sajtó, többek között a Le Figaro és a Liberation szintén tiltakozását fejezte ki.
A Boston Globe tudósítása a washingtoni kiállítás megnyitójáról,
1963. január 9-én. A Kennedy házaspár között André Malraux és felesége,
bal szélen Lyndon B. Johnson alelnök
¶ Dacára a francia közvélemény ellenállásának,2 a Mona Lisát mégis kivitték a Louvre-ból: egy speciálisan kialakított, tűz- és vízhatlan konténerbe illesztett, hőmérséklet-szabályozott tokban az SS France óceánjáró fedélzetére tették. (Szó sem lehetett légi szállításról, sem a biztosító, sem a múzeumok nem támogatták a baleset esetén biztos megsemmisüléssel járó szállítási módot.) A konténert egy luxuskabin ágykeretére erősítették, biztonsági őrök és múzeumi tisztviselők kísérték, akik huszonnégy órán át vigyáztak az „utasra”. Bár a tervek szerint a festmény első amerikai állomása a Metropolitan Museum lett volna, először a washingtoni National Gallery of Artba vitték – abba a múzeumba, amelynek igazgatója, John Walker maga sem volt lelkes az ötlettől, tudta, hogy mérhetetlen felelősséget ró rá a Mona Lisa kiállítása.3
¶ 1962. december 19-én az SS France az Egyesült Államok parti őrségének kíséretében államfőnek kijáró tisztelettel futott be New York kikötőjébe. Védelméről maga a Fehér Ház gondoskodott: a festményt a titkosszolgálat olyan szintű védelemben részesítette, mint amilyet általában az Egyesült Államok elnöke számára tartanak fenn, ezért a helyi, állami és szövetségi biztonsági tisztviselők a kikötőben fogadták a százmillió dollárra biztosított „vendéget”.4 Megérkezése után a festményt egy légkondicionált furgonban a washingtoni galériába szállították, a szállítási útvonalon minden forgalmat leállítottak, kikapcsolt közlekedési lámpák mentén haladt a célállomásig. A washingtoni kitérő nem volt véletlen: a megnyitó napja a 88. kongresszus nyitónapjára esett, a zártkörű ünnepségen Washington összes nagysága jelen volt, köztük a kongresszus és a szenátus minden tagja, az elnöki kabinet és a Legfelsőbb Bíróság mind a kilenc bírója.
¶ Miközben a festmény 1963. január 8-tól Washingtonban volt látható, a Metropolitan is készült a saját „kamarakiállítására”. James J. Rorimer, a múzeum igazgatója elképzelése szerint a Mona Lisát a középkori szobrászati teremben, a múzeum legnagyobb termei egyikében állították ki. Amíg egy kisebb szakértői sereg előkészítette a galériát, Lorenzo di Credi Fiatal nő portréja című alkotását használták a Mona Lisa dublőreként. Amikor a festmény végül február 4-én megérkezett a Metropolitan Múzeumba, a nyugat-európai gyűjtemény raktárának egyik széfjébe vitték, ott maradt folyamatos megfigyelés alatt a február 6-i hivatalos leleplezési ünnepségig. Robert Wagner polgármester hivatalosan is üdvözölte – a képet. Így fogalmazott: „Ma este az Egyesült Államok elnökének személyes képviselőjeként és az ő nevében köszöntöm New York városában az egyik legszebb turistát, akit valaha is fogadtunk. New York város nyolcmillió lakosa nevében is kifejezem azt az örömöt és izgalmat, amelyet érkezése mindannyiunk számára kivált.”
¶ Másnap hajnaltól hosszú sor állt a múzeum előtt. Akik bejutottak, végigvonultak a nagycsarnokon, onnan jobbra a folyosón, a középkori európai galérián keresztül a középkori szobrászati terembe. Az útvonalon a látogatók magyarázó táblákat tekinthettek meg, amelyek Mona Lisa szeméről, szájáról és kezéről készült közeli felvételeket, valamint a festményen látható tájról készült fényképeket tartalmaztak. Amikor a látogatók végre megérkeztek a két őr között golyóálló üveg mögé helyezett festmény elé, nagyjából úgy kellett haladniuk tovább, mint a Lenin-mauzóleum látogatóinak, megtorpanás nélkül. A kötelező haladási útvonal a parkolóba vezetett. Állítólag a sokórás, rettentő hidegben zajló várakozás után a fűtött épületben sokan elájultak. A rekordnapon 63 675 ember láthatta a festményt.5
¶ A kiállítás március 4-én zárt, és három nappal később, március 7-én a Mona Lisa felkerült az SS United States fedélzetére, hogy visszautazzon Franciaországba. Március 12-én a festmény biztonságban visszatért a Louvre-ba. Az év elején, amikor kritizálták a Mona Lisa Egyesült Államoknak való kölcsönadásáról szóló döntése miatt, Malraux azt mondta: „Amikor visszatérésem után [Franciaországba] néhány rosszkedvű szellem megkérdezi majd tőlem a pódiumon, hogy miért adtuk kölcsön a Mona Lisát az Egyesült Államoknak, azt fogom válaszolni: egyetlen más nemzet sem fogadta volna úgy, mint az Egyesült Államok.”6
¶ Malraux nyilatkozata nyilvánvalóan kitakarta a valóságot: Charles de Gaulle tábornok az önálló francia nukleáris hatalom és az Egyesült Államoktól független erős
Európa megteremtésére vonatkozó elképzelése miatt – John F. Kennedy 1961-es párizsi látogatása ellenére is – fagyos amerikai–francia viszony javításának lehetőségét látta ebben a gesztusban. Ugyanakkor az eredetileg ’62 őszére tervezett tengerentúli kiállításokat halasztani kellett: a belpolitikai válság (feloszlatott nemzetgyűlés, alkotmánymódosító népszavazás) mellett a Mona Lisa egyébként is közfelháborodást keltő utaztatása a novemberi parlamenti választások eredményét alapvetően befolyásolhatta volna.
¶ A tábornok más alkalommal is felhasználta a Louvre páratlan műkincseit nemzetközi konfliktusok feloldására. Miután
Franciaország a nyugati államok közül az elsők egyikeként ismerte el és létesített diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal, kénytelen volt Japánt kiengesztelni valamilyen látványos, világraszóló gesztussal. Meg is tette: bedobozoltatta a Milói Vénuszt, és a tokiói olimpiára hajóztatta. A szobor 143 évvel az után, hogy Franciaországba került, 1964. február 18-án hagyta el Marseille kikötőjét a Vietnam (!) nevű hajón, és Yokohamában ért partot, de nem sértetlenül: négy apró darab is letört belőle az utazás során – ebből csak az egyik hiányzott az eredeti márványból, a többi egy korábbi pótlásból származott. Hubert Landais, a Louvre kurátora állítólag rosszabbra számított… 7 A megnyitóra helyreállított szobrot két kiállításon (National Museum of Western Art, 1964. április 8.–május 17. és Kyoto Museum, május 21.–június 25.) összesen 831 ezer látogató tekintette meg, a kiállításokat George Pompidou miniszterelnök nyitotta meg.
Drezdai vendégek, moszkvai kitérővel
¶ 1984 őszén harminc festményt állított ki a moszkvai Puskin Múzeum, a Drezdai Képtár anyagából válogatva. A moszkvaiak úgy érezték, legalább egy rövid időre visszatértek (!)
a művek. Hogy az 1945 első heteire megsemmisült Drezdában és környékén hogyan kutatták fel és mentették meg a szovjet hadsereg megbízottai 1945 májusában a képtár különböző helyekre elrejtett kincseit – elsőként természetesen Raffaello becses Sixtusi Madonnáját, majd Giorgione Alvó Vénuszát,
Rembrandt Önarcképét – két és fél hónap munkával, a Puskin Múzeumot 1961-től 2013-ig vezető Irina Alexandrovna Antonova (1922–2020) mesélte el egyik, az 1984-es kiállítás apropóján született írásában.8 A helyszínen végzett elsősegélyt követően a szovjet állam „beleegyezett” abba, hogy az ekkor már a drezdai Pillnitz-kastélyban összegyűjtött anyagot Moszkvába szállítsák restaurálni és raktározni. A szállítmány július 31-én indult el Drezdából. Antonova ekkor már a festményeket fogadó szakértői csapat tagja volt, elragadtatással emlékezik vissza a pillanatra, amikor a világ két nagy múzeumi gyűjteményét egy fedél alatt tudhatták. Részletezi, milyen állapotban érkeztek meg a művek, melyik milyen mértékű helyreállítást igényelt. A Szovjetunió és az NDK egészen váratlanul, 1955. március 31-én megegyezett arról, hogy a képtárnak vissza kell térnie. Egy májustól augusztusig tartó kiállításon elbúcsúzhattak a moszkvaiak a kétszer megmentett, mintegy hétszáz darabot számláló anyagtól, a kiállítást 1,2 millióan látták, 1796 tárlatvezetésen. Lényegében az egész múzeumot átrendezték annak érdekében, hogy a teljes gyűjteményből 515 műtárgy elférjen. A Sixtusi Madonna saját termet kapott. A kiállítás augusztus 25-én zárt, elsőként átadták Dürer Bernhart von Reesen portréját a német kollégáknak, majd sorban
a többit is, az 1956-ban megnyílt új állandó kiállítás darabjait.
A Metropolitan Museum előtt kanyarog a várakozók sora
Forrás: A Metropolitan Museum of Art blogja
¶ Az igazság az, hogy nem adtak vissza mindent, Drezdának sem, Berlinnek sem, a Magyarországról elhurcolt anyagról pedig szó sem esett, az ötvenes években még fel nem tárt náci rejtekhelyeken remélték legalább lappangani a valójában Moszkvában elfektetett műkincseket. Antonova sem titkolta véleményét, mely szerint semmit sem kellett volna visszajuttatni, Drezdába sem. A Deutsche Welle 2016-ban készített interjút9 az akkor már nyugdíjazott múzeumvezetővel, aki a kulturális javakról mint jóvátételről beszélt, hol az amputált lábakért, hol azért, mert a szovjet szakemberek találták meg
és állították helyre a műtárgyakat. Állítása szerint nem volt döntési helyzetben 1955-ben (ez nyilván egyértelmű), de minden későbbi felelősséget is hárított az interjú során. Nem
ő döntött arról, a raktáraikban őrzött anyagból mit kell elrejteni és minek a hollétére derülhetett fény, de nem titkolta egyetértését. Noha ezek a páratlan műkincsek évtizedek óta láthatatlanok, és ki tudja, valaha elhagyják-e még a raktárakat, így joggal tekinthetjük Antonova állásfoglalását kifejezetten szakmaiatlan, politikai hitvallásnak.
¶ A drezdai anyagból két válogatás, egy a régi mesterektől és egy modern anyag indult el hamarosan, hogy vándorkiállításon hirdesse a szovjetek nagyvonalúságát – Budapesten is. 1959. október 24-én párt- és állami vezetők jelenlétében nyílt meg a magyar részről Garas Klára és H. Takács Marianne által rendezett kiállítás 54 művel. Ma máshogyan értelmezhetjük azt a lelkesedést, amellyel ezek a sorok születtek: „Az egész művelt világ együtt örvendezett Drezdával, amikor a világhírű képtárat a Szovjetunió nagylelkű baráti gesztussal visszajuttatta a Zwinger- és a Semper-épület romokból ismét felemelt falai közé”,10 ám nem róható fel a szerzőnek, hogy nem tudta, milyen államközi megegyezés alapján döntöttek a képtár részbeni kárpótlásáról, és hogy éppen az a Budapest ünnepel, amelyik a mai napig kifosztva érezheti magát, hiszen számos, a negyvenes évek első felében banki letétként elhelyezett magángyűjtemény került át szovjet/oroszországi múzeumi raktárakba, és a mai napig nem térhettek vissza.11 A korabeli sajtó nem a keletnémet – politikai vagy múzeumi – vezetés erényeként tálalta a valóban páratlanul értékes, noha nem főműveket tartalmazó, de így is 100 ezer rubelre biztosított válogatás érkezését, hanem a szovjet nagyvonalúság igazolásaként. A Magyarországra érkező Max
Seydewitz, a Drezdai Állami Gyűjtemények igazgatója hangsúlyozta: „A kiállítás művészi céljain túl azért is bocsátottuk a Szépművészeti Múzeum rendelkezésére ezt az anyagot, hogy ily módon is szorosabbra fűzzük a magyar–német kulturális kapcsolatokat. A kiállítás egyébként fogalmat nyújt arról is a magyar látogatóknak, mit köszönhet a világ a szovjet hadseregnek, amely 1945-ben ezeket a műkincseket az elpusztult Németországban kinyomozta, föld alatti sírjából kimentette és átadta a moszkvai képzőművészeti intézményeknek, hogy a szovjet restaurátorok biztosítsák a műkincsek fennmaradását.”12 Látható volt többek között Tiziano Fiatal nő képmása, Rembrandt Aranyat mérő asszony című műve, Rubenstől az Atalanta és Meleager, ifjabb Frans Hals, Tintoretto, Veronese, Carracci egy-egy festménye. Ezek voltak azok, amelyek nem hiányoztak az újonnan felépített drezdai múzeum állandó kiállításáról, azt ugyanis nem kívánták megbontani a vándorkiállítás kedvéért.
A Drezdai Képtár 1959. október 24. és 1960. január 20. között tartott vendégkiállításának látogatói a Szépművészeti Múzeum előtt
Forrás: Chuckyeager/Fortepan
¶ Mire a második, néhány impresszionistával (Degas, Monet, Van Gogh) színesített, de elsősorban német modern válogatás megérkezett 1961 decemberében, a propaganda már csak az anyag művészeti értékét hangsúlyozta, és hogy annak ellenére sikerült néhány expresszionista képet (Schmidt-Rottluff, Nolde és az ekkor még élő, alkotó Otto Dix) is elhozni, hogy
az elfajzott művészet java részét elpusztították.13
Nyitás keletre, óvatosság nyugat felé
¶ Itt kell említést tennünk a Kulturális Kapcsolatok Intézetéről, amely mindkét kiállítás megszervezésében jelentős szerepet vállalt. A kultúrdiplomáciai feladatokra az 1949. június 3-án kelt 4069/1949. kormányrendelettel létrehozott intézmény egyszerre volt kapuőr és a nyitás eszköze, és bár feladata volt a baráti, a fejlődő és a tőkés országok felé is nyitni, az ötvenes években, főleg a Kádár-rendszer nemzetközi legitimációját a kulturális propaganda eszközeivel magasabb fokozatra kapcsoló 1958-as év előtt igen szűk, főleg baráti és fejlődő területeken működött. Kiállítóterme a Dorottya utcában 1955-től fogadott kiállításokat, 1980-tól a Műcsarnokhoz csatolták. (A KKI kiállítási osztályán dolgozott 1964 és 1980 között Néray Katalin, a budapesti Ludwig Múzeum első igazgatója.) Főleg grafikai, azon belül sokszorosított grafikai anyagokat, kézműves, népművészeti tárlatokat rendezett, vietnami, mongol, román, lengyel művész, kínai hímző, egyiptomi keramikus – ezeket a kiállításokat a magasabb szinten nyilván fontos nemzetközi kapcsolatok mellékszálaként, gesztusként kell értelmezni.14
¶ A nagyobb szabású kiállításokat a Műcsarnokba vitte a KKI,
és mint láthattuk, voltak olyan kiemelt programok, mint a két drezdai vendégtárlat, ahol elsősorban adminisztratív feladatokat látott el. Az intézmény első elnöke Mihályfi Ernő volt, aki párhuzamosan látta el a Magyar Nemzet főszerkesztői feladatait, majd mindkettőt feladta 1951-ben a népművelési miniszterhelyettes pozíciójáért. A főtitkár Újhelyi Szilárd, majd 1951-től Erdei Ferencné Majláth Jolán lett. A KKI az idegen nyelveket kiválóan beszélőket, tehát főleg a két világháború közötti felső-középosztály tagjait foglalkoztatta.15 A hatvanas évektől a külföldi magyar intézeteket is a Kulturális Kapcsolatok Intézetéből irányították, és 1960-ban elindult az angol nyelvű New Hungarian Quarterly című kulturális (és propaganda) folyóirat Boldizsár Iván, illetve Vajda Miklós szerkesztésével, hogy némileg ellensúlyozni próbálja a nyugati magyar emigráns körök hatását.
¶ Szintén a KKI volt a társrendezője a Magyarok Világszövetsége és a Szépművészeti Múzeum mellett 1970-ben a mára legendássá vált XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállításnak a Műcsarnokban. Az emigráns magyar, a legtöbb esetben absztrakt festők és szobrászok ünneplése „nem esett jól” azoknak a hazai művészeknek, akik mindeközben lényegében teljesen meg voltak fosztva a nyilvánosságtól. Passuth Krisztinának, a kiállítás egyik (és lényegi) kurátorának folyamatosan egyensúlyozni kellett16 a hatalmi játszmák, a művészek hiúsága és a politikai irányzatok között, végül számos kompromisszum mellett született meg a mindössze három hétig látogatható kiállítás, ahonnan a Szépművészeti szerzeményezni is tudott. A rövid időre szabott előkészítés közben derült ki, hogy a felháborodásokat tompítandó nem jöhetnek művek 56-os disszidensektől, és hogy a Műcsarnokban lesz a kiállítás az eredetileg tervezett, magasabb presztízsű Szépművészeti Múzeum helyett, a sajtó pedig annak dacára elhallgatta az eseményt, hogy az eredeti szándék kifejezetten nyugati nyitáspárti és diplomáciai gesztus lett volna.
A Berlini Állami Múzeumok egyiptomi gyűjteményének kiállítása a Szépművészeti Múzeumban, 1963-ban
Forrás: Hunyady József/Fortepan
„Fejlődő” és „baráti” kapcsolatok
¶ A KKI által szervezett csereprogramoknak köszönhetően a hetvenes években gyors egymásutánban érkeztek valóban különleges kiállítások más kontinensekről. Az 1974-es limai Magyar Héten vetődött fel, hogy Magyarországra hozhatnák az Aranymúzeum fél világot egyébként már bejárt kiállítását.17 Az Inka aranykincsek érkezése a Magyar Nemzeti Múzeumba, az ezzel egyidejűleg a Néprajzi Múzeumban nyílt Ősi Peru című kiállítás és más, Budapesten rendezett előadóművészeti programokkal együtt kapcsolódott ahhoz a tendenciához, ami a hatvanas évek közepétől a dél-amerikai kultúrák európai bemutatását segítette elő. A megnyitóra eljött Don Miguel
Mujica Gallo limai üzletember, aki 1936-tól építette fel a perui művészet két és fél ezer évét reprezentáló gyűjteményét és rendezte múzeummá, amit 1966-ban nyitott meg. Ahhoz, hogy magángyűjteményéből 250, az 5–12. századból származó tárgy Budapestre érkezzen, hét perui intézménytől kellett kiviteli engedélyt kérnie.18 A sajtóbeszámolók szerint végeláthatatlan sorokban órákat álltak az emberek, hogy bejussanak a kiállításra, ahol autentikus zene kíséretében tekinthették meg az aranykincseket. A beharangozók szerint többszörösen lelakatolt ládákban érkezett a mintegy 40 kilogramm arany a Kulturális Kapcsolatok Intézete elnökhelyettese, Nagy Miklós által 1975. október 3-án megnyitott kiállításra. Az Élet és Irodalom Páratlan oldalának szerzője meg is jegyzi: az ugyanekkor a Munkásmozgalmi Múzeumban látható Élő népművészet című kiállításon alig néhányan nézelődnek. Remélte, növekedni fog a látogatók száma, „talán ugyanazokból, akik a perui kincsekre sem sajnálták az idejüket, de tudják, hogy sok minden kincs, mégha nem is fénylik, mint az arany.”19
A Népszabadság képes beszámolója a Tisztelet a szülőföldnek című kiállításról, 1983. január 15-én
¶ Nagy év volt ez a fővárosi közönségnek, az Élő népművészetnek ugyanis nemcsak a perui aranykincsekkel, de a Szépművészeti Múzeum egyiptomi kiállításával is versenyeznie kellett.20 1963 után ugyanis 1975-ben is érkezett egy válogatás a kelet-berlini Egyiptomi Múzeum raktárából, többek között III. Amenemhat fekete gránitszobra, Nofretete vöröskő portréja, egy faragott kőkoporsó, amely egymaga két tonnát
nyomott. A kiállítást rendező Varga Edit három teremben tematikusan osztotta szét a hétmillió márkára biztosított anyagot: 1. isten- és állatszobrok, falfestmények, szarkofágok, domborművek, egy sírkamra, 2. mindennapi eszközök, 3. szövegek.
¶ A következő évben, 1976 júliusától szintén a Szépművészeti Múzeum látta vendégül a Mexikó teljes kultúrtörténetét áttekintő tárlatot, a régészeti anyagtól a maják tárgyi emlékein át az 1945-ben feltárt bonampaki festett templom életnagyságú modelljétől Diego Rivera festményéig.21
Mindegyik felidézett tárlat százezres látogatószámot hozott, annak ellenére, hogy az első, mai értelemben vett sztárkiállításként a kínai agyaghadsereg 1988-as vendégszereplésére szoktak tekinteni. Talán azért is, mert a rendszerváltáshoz közel a politikai szemléletet felülírta a piaci, ezt a tárlatot már nem a KKI, hanem egy művészeti külkereskedelmi vállalat, az Artunion szervezte a Nemzeti Múzeumba. A Kr. e. 210-ben elhunyt első kínai császár, Csin Si Huang-ti 1974-ben feltárt temetkezési helyén 500 ló és 130 harci szekér mellett hétezer életnagyságú, felfegyverzett agyagkatonára leltek a régészek. A hadsereg részletei 1982-től vándoroltak a világban, hozzánk Londonból érkezett egy 33 darabos válogatás, két év egyeztetést követően. A március 8-i megnyitó előtt a kísérő restaurátoroknak is volt dolguk, út közben az egyik ló lába ugyanis eltörött. A Hungária Biztosító kifizette a kárt (1,5-2 millió forint), a kiállításra már nem volt gondjuk – ezt ugyanis az állam biztosította, banki támogató (Általános Értékforgalmi Bank) hozzájárulásával. A múzeum ekkor felemelte a belépőjegyek árát (40 és 20 forint), de lehetett költeni katalógusra, képeslapra, és bár büfé még nem működött a múzeumban, az alkalomra kínai étterem nyílt, ahol a keleti harcművészeti bemutatók után a kínai gasztronómiával is meg lehetett ismerkedni.22 A kiállítást bő két hónap alatt 186 ezren látták.
¶ Ugyanez az Artunion hozta ugyancsak 1988-ban a Budavári Palota A épületébe, a korábbi Legújabbkori Múzeum, a későbbi Ludwig Múzeum otthonába azt a Picasso grafikai válogatást, amelyet a Ludwig-alapítvány ajánlott fel egy magyarországi vándorkiállítás számára. Március 18-án Bányász Rezső nyitotta meg a kiállítást, amely éppúgy az 1988-as Tavaszi Fesztivál programjába illeszkedett, mint az agyaghadsereg kiállítása
a Nemzeti Múzeumban.
¶ Az Artunion működése nyilván egy önálló tanulmányt igényelne, az a kísérlet, ahogyan a művészeti közeg mögé egy kereskedelmi céget próbáltak felépíteni a Művészeti Alapból 1982-ben kinőtt Generalart és a Magyar Nemzeti Galéria által 1984-ben életre hívott, könyvkiadással és műkereskedelemmel (!) foglalkozó Széchenyi Művészeti Központ egyesítésével. A vállalatot alig két év után megszüntették, tevékenységét számos utódvállalat folytatta. A Művészeti Alap értékelése23 szerint mindössze két sikeres program fűződik az Artunion nevéhez: az agyaghadsereg és a Picasso-grafikák kiállításának megszervezése.
Joséphine Baker énekes-táncos revüsztár a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállítótermében, 1958-ban
Forrás: Szalay Zoltán/Fortepan
Jegyzetek
[1] Fenyő Miksa: Két ógörög beszélgetése a nukleáris hatalmakról. Irodalmi Újság, 1963. május 15., 1.
[2] https://www.metmuseum.org/blogs/now-at-the-met/features/2013/today-in-met-history-february-4.
[3] John Kelly: Remembering That Time in 1963 When the Mona Lisa Went on a U.S. Road Trip. The Washington Post, 2018. április 2.
[4] Kenessey Magdolna: A mosolygó hölgy kalandjai. Élet és Tudomány, 1963/10., 302–303.
[5] A téma alapos feldolgozása: Frank Zöllner: John F. Kennedy and Leonardo’s Mona Lisa: Art and the Continuation of Politics. http://archiv.ub.uni-heidelberg.de/artdok/4218/1/Zoellner_John_F.Kennedy_and_Leonardo_1997.pdf.
[6] https://www.metmuseum.org/blogs/now-at-the-met/features/2013/today-in-met-history-february-4.
[7] Venus, a Bit Damaged, Visits Japan. The New York Times, 1964. március 23., 22.
[8] Antonova, Irina Alexandrovna: A Saga of protection: Dresden’s old masters at the A.S. Pushkin State Museum of Fine Arts, Moscow. In: Museum, XXXVII (1985) 3., 175–180. https://unesdoc.unesco.org/ark:/48223/pf0000067829.
[9] Anastassia Boutsko: Looted Art is the Price Paid for Remembering. Deutsche Welle, 2016. augusztus 3. https://www.dw.com/en/irina-antonova-looted-art-is-the-price-paid-for-remembering/a-19102055.
[10] Dutka Mária: 54 drezdai mestermű a Szépművészeti Múzeumban. Magyar Nemzet, 1959. október 25., 8.
[11] László Mravik: „Sacco di Budapest” depredation of Hungary
1938–1949, MNG 1988.
[12] A Drezdai Képtár főigazgatója Budapesten. Esti Hírlap,
1959. október 25., 2.
[13] Kovács Éva: A Drezdai Képtár XIX–XX. századi mesterei. Művészet, 1962/4., 32–33.
[14] https://mucsarnok.hu/res/kki-dorottya_g._kiallitasai_1955-2009_11.30.pdf.
[15] László Szabolcs: „Az új kalandozások kora”: a Kulturális Kapcsolatok Intézetének működése az 1960–70-es években. A 2020. november 12-én tartott, Felsőoktatási intézményeink külkapcsolatai a 20. században konferencia előadásai. In: Lengvári István (szerk.): Egyetem és társadalom 3. Pécs 2021, 63-85. Letölthető: https://leveltar.pte.hu/sites/leveltar.pte.hu/files/files/kiadvanyok/kulkapcsolatok.pdf.
[16] Gréczi Emőke: A Nyolcaktól a Nyolcakig – Kassákon és Vajdán át. Passuth Krisztina a rendszerváltás előtti „rizikós” kiállításokról. MúzeumCafé (28.) 2012/2., 89–90.
[17] Borsányi László: Inkák és elődeik Budapesten. Művészet,
1976/3., 33–36.
[18] (h. m.): Hold könnye, Nap verítéke. Esti Hírlap, 1975. október 3., 16.
[19] Sík Péter: Kincsek. Élet és Irodalom, 1975. november 15., 9.
[20] Garai Tamás: Inkák és fáraók kincsei. Hétfői Hírek,
1975. szeptember 15., 4.
[21] Műkincsek Mexikóból. Népszabadság, 1976. július 17., 9.
[22] Kínai agyagkatonák a Nemzeti Múzeumban. Népszabadság,
1988. március 9., 7.
[23] A Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának tájékoztatója, 1989, 11–14.