A SZÜLÉS MINT NŐI KÖZÖSSÉGI ESEMÉNY A KORA ÚJKORI MAGYARORSZÁGON
MúzeumCafé 96.
Az uniformizáltnak tekinthető kórházi szülések 20. század folyamán bekövetkezett általános elterjedéséig a szülés körülményei, a hozzá kapcsolódó szokások időben, térben, társadalmi rendtől és rangtól függően nagyon eltértek egymástól. Vannak azonban olyan állandó emberi tényezők, szokáscselekmények, tárgyak és eszközök, amelyek társadalmi, vallási, etnikai hovatartozástól függetlenül a változó időben mindig jelen voltak. Az ember születése évezredeken át mindig közösségi eseménynek számított. A gyermek várása, világrajövetele amellett, hogy új helyzetet teremtett a család,
a rokonság és a tágabb közösség életében, működésbe hozott olyan egymást segítő mechanizmusokat, egymásra figyelő megnyilvánulásokat, amelyek átsegítették az anyát és a családot a szüléssel együtt járó nehézségeken, segítették betartani az átmeneti időszakokban a szülés előtt, alatt és után álló nőre vonatkozó magatartási szabályokat és a gyermek beillesztését a családba, a tágabb közösségbe.
Albrecht Dürer: Das Marienleben (Die Wochenstube) – Albrecht Dürer: Mária élete
fametszet ciklus Mária születését, Szent Anna gyermekágyas szobáját ábrázoló
darabja, 1503 körül
¶ Európa-szerte a 20. század elejéig-közepéig a szülés társadalmi rendtől-rangtól függetlenül az adott női közösség alkotta „nyilvánosság” előtt zajlott, amelyen részt vettek a szülő asszony nőrokonai, akik maguk is többszörös anyák voltak: anyja, nővére, anyósa, komaasszonya, keresztanyja, esetleg közeli barátnője. Segítségre akkor is szükség volt, ha a szülés a „természet rendje szerint” alakult, hiszen a biztatás, lelki támasz és megerősítés az asszonyok számára talán még fontosabb volt, mint a szülés közben adódó gyakorlati feladatok ellátása. A különböző praktikus teendők elvégzése, úgy mint a tűz őrzése, vízhordás, vízmelegítés, a szülő asszony kényelembe helyezése, lepedők mosása és szárítása, erősítő főzetek készítése, az újszülött ellátása, a rendszerint kívül várakozó férj és más férfinépek „benti dolgok” állása felőli folyamatos tájékoztatása az asszonyok közötti spontán munkamegosztás szerint történt. Az idősebb asszonyok segítségnyújtása, generációkon keresztül átörökített technikáik, a szülő nőt támogató rutinos mozdulataik, sokszorosan kipróbált, megélt tapasztalatokkal megalapozott tudásuk nagyra becsült kincsnek, értéknek számított.
¶ Az alábbiakban különböző műfajú és különböző publikumot megszólító írott és képi források segítségével azt mutatom be, miként működött a kora újkori Magyarországon a szülő nőt körülvevő női közösség, milyen szerepkörökben tűnnek fel a bábák, hogyan és milyen körülmények közepette jelennek meg a szülések helyszínén − akár férjként, akár orvosként − a férfiak. Míg az általam felhasznált írott források közül az arisztokrata levelezések a család és általában a női oldal szempontjait jelenítik meg, addig a 18. század második felében, Mária Terézia és II. József uralkodása időszakában a Habsburg Birodalom egészében az orvosdoktorok és más képzett gyógyítók (sebészek, okleveles bábák) által dominált, szervezett egészségügyi rendszer kialakítását célzó reformok a szülési esetek, jónak és rossznak ítélt gyakorlatok írásos rögzítésének új mediális eszköztárát is megteremtették. A szakszerűség jegyében átalakuló medikális kultúrában bekövetkező változásokat jól dokumentálják a törvényhatósági főorvosok évi rendszerességgel elkészített egészségügyi jelentései vagy a társadalom széles rétegeit megszólító, nyomtatásban is kiadott orvosi kézikönyvek és felvilágosító munkák. Az írott forrásokat ugyanakkor jól kiegészítik a korabeli szülésjeleneteket megörökítő ábrázolások, valamint a kora újkori bábatankönyvekben demonstrációs céllal közölt metszetillusztrációk, amelyek megjelenítő erővel ábrázolják a szülés helyszínét, a szülésen résztvevők közötti munkamegosztás rendjét, a technikai eszközöket, hétköznapi és szimbolikus használati tárgyak összességét.
A kölcsönös segítségnyújtás jegyében:
az asszonyi közösség működése
¶ Bár a kora újkori arisztokrata levelezések, naplóbejegyzések szemérmes szűkszavúsággal szólnak a szülés eseményeiről, annyi azonban több esetben is kiderül, hogy a vajúdó
fiatalasszony mellett ott volt anyja, vagy ha ő már nem élt, akkor anyósa, esetleg még egy tapasztaltabb rokon asszony és/vagy valamely bizalmas uradalmi szolgálattevő felesége, valamint egy vagy két bába, esetleg a család papja vagy lelkésze, orvosdoktor pedig csak egészen ritka és kivételes esetben. Kanizsay Orsolya (1521−1571) szülésénél, 1555. október 6-án a sárvári prefektus, Sennyey Ferenc felesége, egy német bába és egy Pál bíróné nevű magyar bába segédkezett.1 Thurzó György (1567−1616) nádor felesége, Czobor Erzsébet (1572−1626) rendszeresen utazott édes- és mostohalányaihoz, hogy „körülöttük forgolódjon”,2, csakúgy, mint Batthyányné Lobkowitz Poppel Éva (1590 k.−1640), aki több ízben is helytállt lányai, Batthyány Magdolna (1610 k.−1658) és Erzsébet (1620 k.−1688) „nehéz órái” közepette”.3 Csáky Lászlóné Batthyány Magdolna első szülésénél nem az anyja, Poppel Éva, hanem anyósa, Wesselényi Anna (1584−1649) utazott 1635 novemberében Bécsbe, hogy jelen lehessen első unokája világrajövetelénél.4 Nemkülönben Báthory Zsófia (1629−1680), aki 1676 márciusában a Rákócziak Sárospatak közelében fekvő Borsi nevű aprócska falu szélén megbúvó, nem is annyira kastélynak, inkább csak udvarháznak nevezhető épület női szárnyában segédkezett, illetve irányította az asszonyszemélyeket menye, Zrínyi Ilona (1643−1703) szülésénél.5
¶ Albrecht Dürer (1471−1528) Mária életét elbeszélő fametszet ciklusának Szent Anna gyermekágyas szobáját ábrázoló darabja megjelenítő erejű képi összegzése annak a kora újkorra jellemző népes női közegnek, amelynek tagjai a szülésnél segédkeztek.6 Dürer, követve a bibliai szülésábrázolások középkori ikonográfiai hagyományát, Jézus anyja, Mária születésének eseményéből indul ki, de az egyes jelenetek, a nőalakok, az öltözetek, a belső tér megkomponálása vonatkozásában a szülésnek a 16−18., de még a 19. századra is
jellemző, előkelő környezetbe helyezett profán világát örökítette meg.7 A metszet szimultán módon, a szülés több idősíkját (a szülő asszony és a gyermek ellátása, a szülésnél segédkező nők ünneplése) és tárgyi világát sűríti egyetlen ábrázolásba: jobbra hátul a láthatóan kimerült, frissen szült Anna ágyon ülő alakja jelenik meg, akinek balról két segítő asszony ételeket és italokat kínál, miközben velük szemközt, öltözetéből ítélve az egyik segédbába szunyókál, fejét és karját az ágy szélének támasztva. Az esemény szakrális jellegét a fölöttük megjelenő felhőhabokban elhelyezett, kitárt szárnyú, kezében füstölőt tartó angyal jelzi, aki egyszersmind az égi és földi világ közötti kapcsolat szimbolikus megjelenítője. Innen jobbra haladva, a metszet alsó, profán világot ábrázoló képsorában öt asszonyból álló, asztalnál ülő csoport tűnik fel, előtérben az újszülött Máriát fürdető másik segédbábával. A szülésnél segédkező, a kimerültség állapotában egymást biztató, de már ünneplő asszonyok harmadik csoportja az ábrázolás bal szélén jelenik meg, középpontban a szülést irányító, az eseményeket koordináló vezető bába ülő alakjával, oldalán a szülés levezetéséhez használt eszközöket tartalmazó jellegzetes bugyellárisszerű táskával és köldökmetsző késsel. A szobabelső jellegzetes attribútumai a baldachinos ággyal, míves vasalatú ajtókkal, fali kézmosóval, gyertyatartókkal, fürösztő dézsával, ivópoharakkal és kancsókkal, ágyneműkkel, lepedőkkel és törülközőkkel a földi világban a szerencsés kimenetelű, a „természet rendje szerint” zajló szülésekre jellemző sajátos atmoszférát idézik meg,8 amelyben a fel-alá járkáló szorgos asszonyok izgatott beszéde vagy suttogása,
a fájások okozta szenvedés és a kimerültség állapotai, a nyugalom és a serénykedés órái váltották egymást és adtak egyfajta ritmust az eseményeknek.
¶ A falusi és mezővárosi közösségekben is kialakult az a kölcsönös, egymást segítő rendszer, amely a születés szokáskörében sűrűsödve jelent meg. A kölcsönös segítségnyújtás a 18. századi orvosi irodalomban gyakran használt fogalom, amelyben az orvosdoktorok néha röviden kitérnek a falusi asszonyok körében jellemző, általuk helytelennek, megrögzöttnek ítélt szülési szokások taglalására.9 A segédkezésnek ez
az archaikus formája helyenként még a 19. században is megtalálható. Egy falusi asszony számára magától értetődő dolog volt, hogy segédkezzék a szomszédasszony szülésénél, hiszen előfordulhatott, hogy a következő évben éppen ő került hasonló helyzetbe. Az asszonyokat egymás megsegítésében elsősorban nem is az érdek vezérelte, sokkal inkább a mély összetartozás tudata, a szolidaritás érzése, ami az élet döntő és nehéz pillanataiban cselekvésre késztette őket. A szüléseknél általában négy-hat nő volt jelen, néha akár még többen is, különösen a komplikációkkal járó esetekben. Egy rossz fekvésű magzat, egy napokig keserves kínok között vajúdó nő látványa még a legtapasztaltabb asszonyokat is megrázta. Egy-egy Istenhez intézett fohászon, imán kívül semmit sem tehettek. A 18. századtól az orvosi jelentések gyakran elmarasztalóan írnak a falusi, mezővárosi szüléseken tapasztalható jövés-menésről, lármáról, éppen ezért, ha nagy ritkán − inkább csak a 18. század második felétől, utolsó harmadától − orvos vagy sebész segítségét vették igénybe, első dolguk volt, hogy a szülő nő nyugalmának biztosítása érdekében eltávolítsák a közeléből a ki-be rohangáló, hangoskodó asszonynépet.10
¶ A szülés körül organikusan szerveződő „női nyilvánosság” fent körvonalazott működése ellenére, különösen a falusi, mezővárosi társadalomban a 20. század közepéig számos példát találunk magányos szülésre is. A 18–19. századi orvosi iratokban és a 20. századi néprajzi gyűjtésekben visszatérő elem, hogy az asszony a terhessége utolsó napjaiban, még mindenórásan is keményen dolgozott, gyakran távol a házától és a segítségtől. Ha még nem érezte a szülés közeledtét, vagy a környezete nem kímélte az utolsó napokban sem, kiment a határba, a földekre dolgozni. Előfordult, hogy kint a szántón, a mezőn, a folyóparton kezdődött meg a szülés, és ha nem ért haza időben a nő, akkor egyedül szült. Elvágta, ha nem volt mivel, elrágta, elszakította a köldökzsinórt, a gyermeket a kendőjébe csavarta, és elindult hazafelé. Sokszor tragikus vége lett az ilyen eseményeknek, máskor mindketten felépültek. Az 1780-as évek második felétől kezdve a törvényhatósági főorvosok Helytartótanácshoz küldött egészségügyi jelentéseiben visszatérő téma „a falusi nép körében mélyen gyökerező rossz szokások és áldatlan állapotok taglalása”. Rendszerint szomorúan állapították meg, hogy tehetetlenek ebben a helyzetben: „semmiféle módot és eszközt nem látnak annak megváltoztatására.”11 Bár ritka kivételnek számított, de esetenként még főúri körökben is előfordulhatott, hogy a szüléshez közelgő asszony mellett senki nem segédkezett. Esterházy Pál (1635−1713) a családi naplóban feleségének Esterházy Orsolyának (1641−1682) hivatalosan 18 szülése közül mindössze a 16. gyermek, Anna Júlia (1676−1696) világrahozatalának körülményeiről emlékezett meg részletesebben. 1676. szeptember 3-án, amikor az első fájások jelentkeztek, Orsolya asszony egyedül volt a kismartoni kastélyban: „(…) lett penig kilencz-tíz óra közt délelőtt, senki jelen nem lévén, hogy az atyámfia az házban sétálna csak maga, egyszersmind az földre esett az gyermek, kit fölvevén maga kezivel az atyámfia, vitte az hálóházban, elszakasztván az kődökét, istennek hála, szerencsésen.”12
Hol vannak a férjek?
¶ A nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan Magyarországon is
a szülésen általában csak kivételes, indokolt esetben voltak jelen a férjek. Amikor a férfi fizikai erejére volt szükség, amikor az asszonyt tartani, támasztani kellett, vagy ha a pusztán, a tanyákon nem volt senki, akire számítani lehetett, akkor a férj segített. A férj jelenléte azonban, ezektől az esetektől eltekintve, nem volt kívánatos. A szülés a női közösség kizárólagos felségterülete volt, ezért – a drámai helyzetektől eltekintve – a férj a szomszédban, az udvaron, gyakran a kocsmában várta az eredményt. A férj igazán hasznossá a szülés helyszínén kívül tehette magát: jellemzően vizet hordott, szükség esetén bábát, orvost vagy végszükségben papot hívott, aki
a haldokló anyának feladta az utolsó kenetet, a haldokló gyermeket pedig megkeresztelte.
¶ Az európai, így a magyar falusi, mezővárosi paraszti közösségekben a 20. század elejéig szigorúan a nemek szerinti munkamegosztás érvényesült, normális körülmények között a férfi és a női munka élesen elkülönült. Míg az asszonyok szülésénél a nők segítettek, addig a parasztgazdaságban a nagy állatokat a férfiak gondozták, a tehén, bivalytehén, kanca, anyajuh, anyakecske ellésének levezetése a férfiak dolga volt. A pásztoroknál a mai napig ez magától értetődő tudás, ami apáról fiúra száll, és amelyet a tapasztalatok erősítenek.
A 18. századi főorvosi jelentésekben gyakran maguk az orvosok is együtt tárgyalták az ember és állat szaporodásának kérdéseit. 1790-ben továbbította a Helytartótanács felé Mihálcz Tamás (?−?) Komárom megyei sebész az előző évre vonatkozó állategészségügyi beszámolóját, amelyben kitért az állatállomány utánpótlásával kapcsolatos kérdésekre is: „Majd minden marhapásztor és parasztgazda rendelkezik a legszükségesebb szülési ismeretekkel: miután karjaikat olajjal, vajjal vagy zsírral bekenik, hozzálátnak a főtusz megfordításához a méhben, amennyiben úgy ítélik meg, hogy az állat kínlódik és szenved.”13 A forrásokból az is kiderül, hogy nemcsak a férfiak, hanem gyakran asszonyok is értettek az állatok utódainak világra segítéséhez, és tudunk patkolókovácsokról, pásztoremberekről is, akik végszükség esetén állaton, szülő nőn egyaránt tudtak segíteni.14
¶ A férfi-női tudás, illetve nemek szerinti munkamegosztás a főnemesi-nemesi körökben is érvényesült. Általában a férjek feladata volt feleségeik szülésénél a részt vevő anyák, anyósok, rokon asszonyok, csakúgy mint a bába vagy bábák, esetlegesen orvosdoktor helyszínre szállítása, de legalábbis utazásuk megszervezése.15 A szülés feltételezett időpontja előtti napokban, de sok esetben már hetekkel korábban az eseményen segédkező személyek utaztatását komoly előkészületek, sűrű levélváltások előzték meg. A közfeladataik miatt gyakran távol lévő férjek is igyekeztek, ha egy mód volt rá, a szülés idejére hazatérni. A férj közelsége fontos volt, testi-lelki biztonságot adott a vajúdó asszonyoknak. Ennek az érzelmi kötődésnek egyik legszebb, szinte segélykiáltás-jellegű megfogalmazása Zrínyi Kata (1548−1585) férjéhez, Forgách Imréhez (1538−1599) intézett levele. A biccsei udvarházban tartózkodó Zrínyi Kata 1585 márciusában már közelgett utolsó leánygyermekének szüléséhez, s arra kérlelte urát, hogy mielőbb térjen haza: „(…) szerelmes szívem, én édes uram, Kegyelmedet kérem, hogy ha Kegyelmed engem szeret ne késsék Kegyelmed ott, hanem siessen Kegyelmed haza. Azon is kérem kegyelmedet, mint szerelmes szívemet, én édes uramot, hogy Kegyelmed az inastól írja meg énnekem, melynap indul Kegyelmed, s mint és merre jő Kegyelmed haza, hogy tudhassak Kegyelmed elibe küldeni Trencsénben.”16 Mindhiába a kérlelő levél, Forgách Imre későn érkezett meg: ezen a tavaszon meghalt Simon fia és az újszülött kislány, majd április végén maga Zrínyi Kata is.
Jacob Rueff: Szülésjelenet – A szülés gyakorlati levezetéséhez kapcsolódó női tudás
és a születendő gyermek jövőjét a csillagok állásából fürkésző titkos férfitudás
ábrázolása Jacob Rueff De conceptu et generatione hominis címmel megjelent
bábatankönyvéhez készült fametszet illusztráción, 1554
¶ Arisztokrata körökben a férjek és más, a családhoz közel álló férfiak a szülés idején rendszerint a szomszéd szobában vagy a kastély, udvarház más helyiségeinek egyikében várták a szülőszoba „benti világából” a híradásokat. Kanizsay Orsolya szülésénél bár a férj, Nádasdy Tamás (1498−1562) az 1555 őszén kialakult hadi helyzet miatt nem volt jelen, de sárvári udvartartásuk négy hűséges alkalmazottja, Perneszy György (?−1560) jószágigazgató, Sárkány Antal uradalmi tiszttartó, Sennyei Ferenc (?−1567), a Nádasdy-birtokok gazdálkodásának központi irányítója, valamint Szegedi Kőrös Gáspár (1500 k.−1563), a család háziorvosa a pitvarban várták aggódó, imádkozó lelkülettel a jó híreket.17
¶ A férfi-női munkamegosztás, a férfi-női tudásformák kora újkorra nézve paradigmatikusnak tekinthető képi ábrázolása, vagyis a bent és a kint, a praktikus női tudás és az írástudó férfiakhoz köthető, a dolgok mélyebb látását, a megismerés hatalmát jelentő titkos tudás kettőssége először Jacob Rueff
(1500−1558) bábatankönyvének egyik fametszet illusztrációján tűnik fel.18 Az ábrázolás előterében a szülőszéken vajúdó asszony jelenik meg az őt körülvevő, szakszerű és rutinos mozdulatokkal segítő, előtte ülő bábával, mögötte a támasztékot adó két nőalakkal. A háttérben a szülés eseményéből kizárt férfiak, mintegy a kintlévőségüket kompenzálandó,
az eget kémlelve, horoszkópkészítéssel foglalatoskodnak.19
¶ Míg a különböző rendű-rangú alattvalók asszonyai a rend szerint a férfiak kizárásával szültek, és a férjeket is csak rendkívüli esetben hívták be, addig a mindenkori francia király jelen volt a királyné szülésénél. Saint-Simon herceg (1675−1755), aki XIV. Lajos (uralk. 1643−1715) udvarának minden titkát ismerte, emlékirataiban hosszasan taglalja a francia udvar nyitottságának legapróbb részleteit. A király a kiválasztott udvari emberek „nyilvánossága előtt” kelt fel, öltözött, ebédelt és tért nyugovóra, ugyanígy a királyné szülésén nemcsak az uralkodó, hanem – a király különleges kegyének megnyilvánulásaként – a kiválasztott udvaroncok is részt vettek.20
¶ Ebben a vonatkozásban a francia példától eltérő módon a Habsburgok bécsi udvarában egészen más rituális szcenárió érvényesült. Évszázadokon keresztül a szülés a császári udvarban a női közeg kizárólagos felségterületének számított. Változás Mária Terézia uralkodásának időszakában következett be. Az uralkodónő első hat gyermekét még hagyományosan a család és az udvar magas rangú nőtagjai, valamint az udvari bába jelenlétében, szülőszéken hozta világra,21 1745-től, miután a holland származású udvari orvos, Gerard van Swieten (1700−1772) elfoglalta pozícióit a bécsi udvarban, Mária Terézia további tíz szülésénél, miként a család többi tagjánál is,
új protokoll lépett érvénybe. A szülés innentől a mindenkori udvari orvos és egy bába jelenlétében ágyban fekve zajlott.22 Mivel a van Swieten által bevezetett új rend előtt az udvari társaság magas rangú hölgytagjai számára a szüléseken való személyes jelenlét privilégiumnak, az uralkodói kegy fontos megnyilvánulásának számított, kizárásuk mintegy szimbolikus kompenzációjaként a gyermek megszületését követően a férj után ők járulhattak először a már gyermekágyát fekvő uralkodónő ágyához és adhattak kézcsókot.23
Bábák és doktorok
¶ A szülés körüli női segítségnyújtás, a munkaszervezés legfőbb irányítói a bábák voltak. A szerepkör egy-egy személyhez való kapcsolása valószínűleg a gyógyító specialisták kiválasztódásával egyidős, és fejlettebb közösségi életformát és szervezetet feltételez. Bábákat ismerünk már az Ótestamentumból is, ahol mint a zsidó család megbecsült és tisztséggel bíró tagjait, jóravalónak, okosnak ábrázolták őket.24 Évezredek óta a szülés körüli segédkezést és az ehhez kötődő rítusok levezetését minden olyan asszony ismerte, aki már szült, és aki már egy bizonyos időt eltöltött az asszonyi közösségben, és végigélte az asszonyi sors különböző fázisait. Még a 20. század közepén is bármelyik gyermekes anya el tudta mondani a szülés folyamatát, valamint saját közösségének a szüléshez, születéshez kapcsolódó szokásait és hiedelmeit annak ellenére, hogy ő maga nem vezetett le soha szülést, sőt más szülésénél sem vett részt. Ez a közös ismeret a szülőotthoni, kórházi szülésekkel tűnt el.25
¶ Ki számított jó bábának? Minden valószínűség szerint az ügyesebb, bátrabb, más gyógyítói tevékenységgel is foglalkozó, tapasztalt, már több saját gyermekkel is rendelkező, jámbor, szelíd erkölcsű és józan életű asszonyok vállalkozhattak rendszeresen szülések és a hozzá kapcsolódó feladatok és rítusok levezetésére. Szolgáltatásaik igénybevételekor, különösen főúri körökben alapvető elvárásnak számított a jámbor, szelíd erkölcsökkel és a józan életvitellel társult ügyességükre, fizikai rátermettségükre alapozott hírnév. Spontán út vezethetett tehát a kölcsönös segítségnyújtástól a falusi bába „hivatalá”-ig. Nyilvánvaló, hogy a családokkal való különleges kapcsolatuk, speciális tudásuk, a születéshez és a halálhoz fűződő viszonyuk miatt korán önálló közösségi szerephez jutottak. Bizonyos azonban az is, hogy éppen sokoldalú feladatköreik miatt (1. táblázat),26 velük kapcsolatban gyakran ambivalens megítélés alakult ki, amit leginkább a boszorkányperek aktái mutatnak.
¶ Európa nyelvileg és földrajzilag egymástól távol eső részein
a források a legkülönbözőbb nevekkel illették a szülés körül segédkező asszonyokat. A sokszínű névadás hűen tükrözi
a bába személyének és tevékenységének a mindennapi életben elfoglalt meghatározó szerepét, utalnak feladataira és arra, mit várt tőle az őt megválasztó közösség. A latin és német nyelvű elnevezések a 16−19. századi magyarországi felső és középszintű hatóságok hivatalos aktáiban (például peres ügyek; számadáskönyvek; városi vagy vármegyei közgyűlési iratok; egészségügyi jelentések) is visszaköszönnek.27
¶ A szülés egyes fázisaiban a bába konkrét tevékenységi körére visszavezethető elnevezések közül a latin obstetrix a szülés levezetésének egy meghatározott aktusát jelöli, amikor a bába a vajúdó nő térdei között állva fogadja a kis jövevényt az élők sorában.28 A francia levandière szó arra a jogi, vallási mozzanatra utal, amikor a bába az apa parancsára az újszülöttet felemeli és átadja neki. A szintén francia accoucheuse a vajúdó asszony ágyához, a szüléshez siető bábát jelenti.29 A német Hebamme − hasonlóan a francia levandière elnevezéshez −
az újszülött felemelésének szimbolikus aktusára utal, amikor
az Amme, vagyis eredeti jelentésében a nagymama vagy öregasszony a csecsemőt átadja az újdonsült apának.30 A Wehemutter a szülő asszony fájdalmain enyhíteni igyekvő, segítő szándékú nőre utal, a Nabelmutter szóban a köldökzsinórt elvágó bába jelenik meg, a Bademutter pedig az újszülött első fürdőjét elkészítő asszonyra utal. Az angol midwife szó azt fejezi ki, hogy ezeknek a feladatoknak a bába más, a szülésnél asszisztáló asszonyok segítségével próbál eleget tenni.31
¶ Találkozunk olyan elnevezésekkel is, amelyek közvetett vagy közvetlen módon a bába személyes tulajdonságaira, emberi kvalitásaira utalnak. Ezek egyúttal jól mutatják a bába szolgálatait igénybe vevő közösség elvárásait, a szülő asszonyok körül segédkező nők megítélését, valamint az adott társadalmi közegben elfoglalt helyüket. A német Wiesemoder,32 a francia sage-femme,33 bonne mère vagy a holland vroedif, vroedrouwe szavak bölcsességgel, értelemmel, okossággal, nagylelkűséggel, jósággal, tisztességgel, erkölcsösséggel és hozzáértéssel ruházták fel a bábákat.34 Olyan tulajdonságok ezek, amelyekkel így együttesen aligha rendelkeztek a bábaasszonyok. Tárgyalt korszakunkban ezeket az erényeket az írástudó-intellektuális körök sokkal inkább a férfiakhoz kapcsolták, velük azonosították. Mindazonáltal az elnevezések az adott közösségnek a jó bábáról évszázadok tapasztalata nyomán kialakult archetípusos elképzeléseit, óhaját tükrözik.
¶ A szülés körül segédkező asszonyokra használt elnevezések egy harmadik csoportja a bába életkorára, tapasztaltságára, családi állapotára, rokonsági kapcsolataira utal. A latin communis mater, a francia commère, a spanyol comadre35 vagy a német Kindelsbase36 elnevezések szimbolikus rokonsági kapcsolatokat fejeznek ki, amelyek a kölcsönös barátságra és bizalomra épültek. Ebben az értelemben a bába tehát családtagnak vagy legalábbis a családhoz közel álló bizalmi személynek számított. A latin matrona, a francia és olasz matrone szavak mögött egy korosodó, öregecske, már komoly élettapasztalatokkal rendelkező férjes asszony képe rajzolódik ki.37 Ebbe a sorba illeszthető be a magyar bába elnevezés is: a szláv eredetű szó egyik jelentése öregasszony, vénasszony. A környező szláv nyelvekben (például szerb-horvát, szlovén, cseh, szlovák, ukrán) a bába szó szintén vénasszonyt, nagymamát jelöl. Ugyanígy ide tartozik a román moaşa szó öregasszony, nagyanya jelentésben.38 A Mutter, mère szavakkal alkotott sokszínű összetételek, mint Hebemutter, Bademutter, Wehemutter, bonne mère arra bábával szemben támasztott fontos követelményre utalnak, hogy maga is lehetőleg többszörös anya legyen. Ezek a jelentéstartalmak a közösség szemében éppúgy hozzátartoztak a jó bábáról alkotott rendkívül összetett képzetrendszerhez, mint a tudás- és a jellembeli erények.
¶ A bábák helyzete, szerepe, megítélése Magyarországon a 16. században kezdett megváltozni, amikor elsősorban a gazdag német polgárság lakta szabad királyi városokban egyházi személy (pap, lelkész) által felesketett bábákat kezdtek alkalmazni, akik rendszeres, évi egy összegben meghatározott pénzbeni és/vagy természetbeni (gabona, bor, tűzifa) fizetséget kaptak, s feladataikat a város statútumában, törvénykönyvében rögzítették. Kassáról például 1557-ből van először adat esküt tett, négy köböl gabonával fizetett bábáról,39 és 1578-ban már három bábaasszonyt és három „tisztességes öregasszonyt” küldhetett a tanács egy terhességi vizsgálatra a városi börtönbe.40. A pozsonyi számadáskönyv 1596-ban tett említést Stadthebamról, és 1626-ban egy magyar és egy német bábának öt tallér fizetést adtak.41 A körmöcbányai tanács 1577-ben adta kölcsön a város bábáját, Schader Margitot a ghimesi Forgách családnak,42 Sopron városa pedig 1581-től alkalmazott fizetett, esküdt bábát.43 Honterus, a híres brassói evangélikus prédikátor indokolt esetben, vészhelyzetben engedélyezte a bábáknak a szükségkeresztelést is.44 A török hódoltság területén csak a török kiűzése után, a közigazgatás hivatalainak újraalakításával kerülhetett szóba a bábakérdés. Budán például 1690-től, a városi hatóság megalakulásától volt hivatalos bába, először 10, majd 35 forintra emelt fizetéssel.45 Székesfehérvárról csak 1716-tól rendelkezünk adatokkal a városi bába alkalmazásáról, mivel azonban 1721-ben
az „öreg bábát” meghagyták hivatalában, valamivel korábbra tehetjük az első hivatalosan is fizetett bába tevékenységét a városban.46
¶ A 18. század második feléig szervezett bábaképzés nem létezett, s ugyanígy számszerűen sem felmérhető a korabeli Magyar Királyság bábaellátottsága. Az 1740-es évek végétől a Habsburg Birodalom központjából, Bécsből, Gerard van Swieten kezdeményezésével kiinduló egészségügyi reformtörekvések részeként látványos változások következtek be a szülészet területén is. A bábák tevékenysége fokozatosan állami ellenőrzés alá került. A sorra kiadott uralkodói rendeletek bábákra vonatkozó passzusai a szokásszerűség hosszú folyamatát próbálták megváltoztatni, nem engedve, hogy működésük ötletszerű, szükséglet diktálta legyen. Az állam a meglehetősen szigorú reformintézkedések révén az ország legfőbb végrehajtó hivatalának, a Helytartótanácsnak az illetékes szakhivatala (Egészségügyi Bizottság, 1783-tól Egészségügyi Ügyosztály) és a középszintű törvényhatóságok (vármegyék, szabad királyi városok, kiváltságolt kerületek, kamarai birtokok) közreműködésével igyekezett a bábákat beterelni a saját és a társadalom hasznára a képzés, önképzés, az állami kontroll keretei közé.47 Az évszázadokig tapasztalati úton működő bábák tevékenységét elméleti és gyakorlati vizsga letételéhez kötötték, ami elviekben azt jelentette, hogy munkájuk hivatalos elismerése és elismertetése érdekében szervezett oktatásban kellett részt venniük. A fájdalmas, sokszor kényszerű, mesterséges hatósági intervenciók nyomán a meglehetősen szegmentált egészségügyi területen a képzetlen parasztbábák népes csoportja mellett megjelent az egyetemi bábakurzuson oklevelet szerző, úgynevezett okleveles bábák szűk rétege, a megyei főorvos vagy sebész szülészeti kurzusán alapvető elméleti tudást elsajátító és vizsgázott cédulás bábák valamivel nagyobb csoportja. Mindazonáltal a falvak és városok többségében még a 19. század második felében is meglehetős hiátusok mutatkoztak a képzett gyógyítókkal való ellátottság tekintetében, néhol a szülészeti viszonyok egyenesen tragikus állapotokat tükröztek, amit az orvosok elsődlegesen a bábák tudatlanságára vezettek vissza, őket tették felelőssé, őket kárhoztatták. Ezért az 1880-as években, az első világháborúig sorra nyitották az úgynevezett másodrendű bábaképző intézeteket Magyarországon, ahol gyakorlatilag analfabéta nőkkel végeztették el a gyorstalpaló tanfolyamokat. A 19. század végére azonban jelentősen megnőtt az okleveles bábák száma is, aminek eredményeként a bábaság rétegződése tovább differenciálódott: a 20. század közepéig a bábatársadalom alján megtaláljuk a parasztbábák még továbbra is széles rétegét és segítőiket (compó, lógós bába, mosó), majd felettük a főorvosok által rövid kurzusok keretében képzett cédulás bábákat, utánuk következtek az úgynevezett másodrendű bábák és végül a képzeletbeli piramis tetején helyet foglaló, egyetemi tanintézetekben végzett okleveles bábákat.48 A hivatalos oktatásban nem részesülő parasztbábák tudásáról a 20. század elejéig elsősorban az orvosok és az egyetemi tanintézetben végzett okleveles bábák nyilvánítottak véleményt, rendkívül sötét képet festve munkájukról. Nemes-Népi Zakál György (1761−1822) őrségi nemesember 1818-ban az őrségi viszonyokról megfogalmazott sorai ugyanakkor figyelmeztetnek az árnyalt értékelésre, ítéletalkotásra: „Majd minden Faluban találtatnak Bába Aszszonyok, a kiket csupán a leg jobb Mester természet tanitott, és a kik az én tudtomra még kevesebb csint tettek a Szülés segittésében, mint a tanultt Orvosok. Nem az a Tudós én előttem, a ki a Könyv Tárok falai közt halgat, hanem az, a ki tanult attul, a kinek néma oktatásaibul a Könyvtárok készültek.49
¶ Akik a reformok bevezetésében a kezdeményező, közvetítő, végrehajtó szerepet betöltötték, a 18. század második felében már a szülészet területén is szakirányú ismeretekkel rendelkező orvosok és sebészek voltak. A 16. és 17. században szüléseken csak kivételes helyzetben, az egészségügyi kulturáltság szempontjából magasabb szinten álló arisztokrata és nemesi körökben, általában háziorvosi minőségben találkozunk velük. Elsősorban a nők szemérmességével magyarázható, hogy csak a legvégső esetben, hosszas, meglehetősen körülményes előkészületek megtétele után hívtak orvost az előkelő családok szülő asszonyaihoz. A szakértő férfi csakis a férj, vagy – annak távollétében – az udvarhölgyek társaságában vizsgálhatta meg a ház asszonyát.
Férfi szülész vizsgálata – Az orvos a szemérmesség jegyében vakon, az ágyban fekvő nő szoknyája alá nyúlva végzi munkáját.
Christoph Völlter Heb-Ammen-Schuhl című bábatankönyvéhez készült rézmetszet-illusztráció, 1679
¶ Amikor Nádasdy Tamás felesége, Kanizsay Orsolya 1554-ben megbetegedett, a megfelelő gyógykezelés elrendelése előtt terhességi vizsgálatot kellett végezni. Minthogy akkoriban tanúk jelenléte nélkül egyetlen orvos sem nyúlhatott előkelő nők genitáliáihoz, a család háziorvosa, Szegedi Kőrös Gáspár csak két előkelő udvarhölgy jelenlétében, gyakorlatilag vakon, az asszony hosszú szoknyája alá nyúlva merte megejteni az egyszerű külső vizsgálatot, és még a legszükségesebb adatokra nézve sem mert kérdést intézni Nádasdynéhoz (lásd 133. o.) A távol lévő nádorhoz intézett levelében Gáspár doktor a vizsgálatról kissé sejtelmesen a következőképpen nyilatkozott: „Jómagam a nagyságos úrnő dolgát Anna nagyságos úrnő50 és Sennei Orsolya úrnő51 jelenlétében úgy kezeltem, hogy semmit sem hagytam el, ami a fogamzás kivizsgálására vonatkozik, azon kívül, ami semmiképpen sem történhet meg az Ön távollétében. (…) Március 6-án reggel éhomra Anna nagyságos úrnő és Sennei Orsolya jelenlétében kétszer kivizsgáltam fűszerszámok füstölésével, és a szándéknak megfelelően egybehangzó volt valamennyi vizsgálatom, a többi jelre nézve Nagyságod távollétében nem akartam kérdezősködni.”52 Néhány hónappal később a doktor 1554. június 11-én kelt, a nádorhoz intézett, igen szemérmesen megfogalmazott leveléből kiderül, hogy Kanizsay Orsolya asszonynak az anyaméhre ható orvosságokat szeretne a vaginán keresztül befecskendezni klisztérrel. Az orvos arra kéri Nádasdyt, hogy siessen haza Bécsből, vagy legalább levél útján értesítse „(…) vajon kitaníttassék-e az udvarmester hitvestársa mint ezen tisztességes asszony, s ő egymaga végezze el azt, amit klistírral kell csinálni. (…) Ezt senki más sem végezheti Nagyságtokon vagy az udvarmester feleségén kívül. Hiszen ő van egyedül a nagyságos úrnő mellett”.53
Angol „férfi-bába” (The Man-Mid-Wife), Isaac Cruikshank karikatúrája, 1793
¶ A szülésben segítő orvos és a sebész-szülész társadalmi modellje Magyarországon csak a 18. század utolsó évtizedeiben kezdett jellemzően a nagyobb városokban és az arisztokrácia körében elfogadottá válni. A társadalom szélesebb rétegei azonban inkább nem vették igénybe szolgáltatásaikat szemérmességre, szégyenérzetre hivatkozva. Budai Pál (1769–1854) nagybajomi református lelkész 1819-ben „a szerencsés szülések eszközlése” témának szentelt prédikációjában a nép körében szokásban lévő előítéletként, balvélekedésként aposztrofálja a sebész-szülészekkel és orvosokkal szemben megmutatkozó általános elutasító magatartást, s felteszi a kérdést, vajon „lehet-é azt szégyenleni, mikor szükség van a’ segedelemre, és mikor azok, a’ kik jelen vagynak, nem segíthetnek, hogy az ahhoz értő tanúlt Orvoshoz folyamodjunk?”.54 Hasonló helyzet regisztrálható a korszakban Európa katolikus területein is. Általában a protestáns zónában, Angliában, Hollandiában már a 17. századtól nemcsak elméleti szinten foglalkoztak a sebész-szülészek elfogadtatásának kérdéseivel, hanem a „férfi-bábák” jelenléte az „egészségügyi piacon” élő gyakorlat volt. A katolikus Franciaországban ezzel ellentétben a férfi szülész társadalmi elfogadtatása többlépcsős folyamat eredménye volt. Ennek során egy sor erkölcsi előítéletet kellett leküzdeni. A 17. században tűntek fel az első szülészeti traktátusok, amelyekben először vetették fel a sebészek szülésbe való beavatkozásának lehetőségét. A francia sebészeknek a szülészet területén kifejtett tevékenysége a 18. századig a bonyolult, sokszor áltudományos nyelven írott szülészeti kézikönyvek kiadására korlátozódott. Szülészeti ismereteik ekkor még Párizs legrégebbi és legnagyobb kórházában, az Hôtel Dieu-ben folytatott rövid elméleti tanulmányaikra, illetve a bábáktól ellesett praktikákra korlátozódott. A 17. század végére az arisztokrácia körében – egyelőre még jellegzetesen nagyvárosi jelenségként – divatba jött, hogy férfi szülészt hívjanak a szülésekhez. Ezt a „divatot” maga
XIV. Lajos is támogatta. A sebészek számára ez jó „ugródeszkául” szolgált, hogy elfogadtassák magukat a társadalom szélesebb rétegeiben.55
¶ A férfi szülész személye körül Franciaországban a 18. század elején élénk vita bontakozott ki. A szülő asszonyok elsősorban a vidéki kisvárosokban és a falvakban szemérmességükre vagy férjük féltékenységére hivatkozva utasították vissza a férfi szülészt. Traktátusok sorozata érvelt a férfi szülész ellen vagy mellett. 1708-ban Philippe Hecquet (1661−1737), a párizsi orvosi fakultás dékánja De l’indécence aux hommes d’accoucher les femmes címmel írott munkájában a jó erkölcs nevében szólalt fel a férfiak által vezetett szülések gyakorlata ellen.56 Guillaume Mauquest de la Motte (1655−1737), az orvosi fakultás szülész tanára 1718-ban kiadott disszertációjában ugyanakkor védelmébe vette a sebészeket, amikor azzal érvelt, hogy magas koruk, külsejük biztosíték a jó erkölcsök betartására: „(…) hosszú, koszos szakállukkal kiábrándítók, arcuk inkább hasonlít egy henteséhez, mintsem kirurguséhoz.”57 1728 és 1737 között a kormányzat megbízásából végzett vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a Párizsi-medence majd minden kisebb városában, gazdagabb falujában szükség esetén elfogadták a férfi szülész segítségét. A század végére pedig már a kevésbé fejlett dél-franciaországi területekre is eljutottak.58
¶ A magyarországi főorvosi jelentésekben még a 18. század végén is gyakran olvashatunk szülő asszonyokról, akik az orvos vagy sebész puszta említésére is szinte pánikba estek és halálra rémültek, hiszen ez számukra egyet jelentett azzal, hogy életük nagy veszélyben forog.59 Ez érthető is, mert ha már sebészmester vagy orvos jelent meg a szülésnél, akkor az azt jelentette, hogy nagyon nagy baj van, másrészt különösen a szülész- és sebészmestereknek igen rossz hírük volt Magyarországon a 19. század közepéig. Ha a bába nem tudta befejezni a szülést a fellépő komplikáció miatt, a 18. század végén a sebészek általában rögtön daraboló műtéthez láttak. A megyei sebész műszerei között ugyanis ott volt a kettős, tompa és hegyes végű horog vagy kampó, amely a magzat fejének megfúrására és a test részeinek kihúzására szolgált.60 Ezek a beavatkozások rendkívül fájdalmasak, a legtöbbször halálosak voltak, és többnyire az anya és/vagy a magzat életre szóló megnyomorodásához vezettek. Mindenesetre a beszámolók tanúsítják, hogy a férfi szülészmesterek az 1780-as évektől már helyenként eljutottak falusi közegbe is, de számuk ebben az időszakban meglehetősen csekély, és szülésekhez csak a legvégső esetben hívták őket: 1777 és 1789 között a budai és pesti orvosi fakultáson mindösszesen 186 sebész-szülész kapott oklevelet.61
Nehéz szülés levezetéséhez használt kampók Mercurio Scipione Kinder-Mutter oder
Hebammen Buch címmel Lipcsében kiadott bábatankönyvéből, 1653
¶ A szülés 18. század második felében elindult medikalizálásával a bába egykori komplex szerepköre fokozatosan szétbomlott: munkatere a 20. század folyamán a családi közegből áthelyeződött a kórházak szülőszobáiba, az anyákkal való kapcsolata esetivé és ideiglenessé vált, az anya testi-lelki állapotáról legfeljebb a kórlapokból tájékozódhatott, s ezzel együtt
az anyaság egészségügyi vonatkozása egyre inkább tisztán
orvosi kérdéssé vált.
Jegyzetek
[1] A kora újkor vonatkozásában a legrészletesebb leírással Kanizsay Orsolya szüléséről rendelkezünk. A szülés idején a sárvári birtoktól távol lévő férjet, Nádasdy Tamást a család két bizalmi embere, Sárkány Antal uradalmi tiszttartó és Sennyei Ferenc, a Nádasdy-birtokok gazdálkodásának központi irányítója több levélben is tájékoztatta. Vida Tivadar (kiad.): „Szerelmes Orsikám.” A Nádasdyak és Szegedi Kőrös Gáspár levelezése. Budapest 1988, 127−128. (Sárkány Antal levele Nádasdy Tamásnak, Sárvár, 1555. október 7.) Az újabban előkerült, Sennyei Ferenc Nádasdy Tamásnak küldött, a szülés napján írott vonatkozó leveleit közölte, Bagi Zoltán Péter: Kanizsay Orsolya terhessége és Nádasdy Ferenc születése. Kaleidoscope – Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat, 7. (2016) 13., 218−231., itt: 222−223.
[2] Péter Katalin: A gyermek első tíz esztendeje. In: Gyermek a kora újkori Magyarországon. „Adott Isten hozzánk való szeretetéből… egy kis fraucimmerecskét nekünk”. Szerk. uő., Budapest 1996, 25.
[3] Kincses Katalin (s. a. r.): „Im küttem én orvosságot”. Lobkowitz Poppel Éva levelezése, 1622–1640. Budapest 1993, 52.
[4] Deák Farkas (kiad.): Magyar hölgyek levelei, 1515–1709. Budapest 1879, 125. (Wesselényi Anna levele Vadas Gábornak, 1635. november 4.).
[5] R. Várkonyi Ágnes: A fejedelem gyermekkora. Budapest 1989, 17−19.
[6] A Mária életét bemutató fametszet ciklus gyermekágyas szobát ábrázoló darabja 1503 körül keletkezett, amelyből Dürer több nyomatot is készíttetett. A teljes sorozat Mária élettörténetét latin nyelvű versekben elbeszélő, Chelidonus (1460 k.−1521) nürnbergi Benedek rendi szerzetes kiadásában 1511-ben jelent meg. A 19 metszetet és egy címlapgrafikát tartalmazó munka az ájtatossági kiadványok (Andachtsbuch) új típusát teremtette meg, amelyben kép és szöveg egymást kiegészítő egységes egészként működik. Anna Scherbaum–Rainer Schoch: Albrecht Dürer: Marienleben. München 2009, 6−9. Dürer szülésábrázolásának képi programja több 16–18. században kiadott bábatankönyv címlapillusztrációján is visszaköszön, példaként lásd Jacob Rueff: Hebammen-Buch, daraus man alle Heimlichkeiten de weiblichen Geschlechts erkennen. Frankfurt am Main 1587 vagy Albertus Magnus 1250-ben írott De secretis mulierum című latin nyelvű bábatankönyvének 16−18. századi európai népnyelvű kiadásai közül például lásd Albertus Magnus: Der Weyber natürliche heymlichaiten und zugehör. Augsburg 1531.
[7] Albrecht Dürer. Das druckgraphische Werk. Band II: Holzschnitte und Holzschnittfolgen. Hgg. Rainer Schoch–Matthias Mende–Anna Scherbaum. München–Berlin–London 2002, 218.
[8] A gyermekágyas szoba berendezése, tárgyi attribútumai és a „női nyilvánosság” működése, az egymás közötti munkamegosztás vonatkozásában vö. Erika Zeise: Albrecht Dürer. Marienleben.
München 1966, 5.; Heide Wunder: „Er ist die Sonn’, sie ist der Mond”. Frauen in der Frühen Neuzeit. München 1992,139−143.
[9] Ehhez lásd például a 18. század második felében Marosszék főorvosaként működő Mátyus István (1725−1802) dietetikai kézikönyvét, Szemelvények a Diaetetica második darabjából.
In: A jó egészség megtartásának módjáról. Szemelvények Mátyus István Diaetetica valamint Ó és Új Diaetetica című műveiből. Vál. utószó, jegyz. Szlatky Mária. Budapest 1989, 329−442., itt: 376.
[10] Túróc-Zólyom megye főorvosa Lissovényi Sámuel (?−1808) 1787. évre vonatkozó egészségügyi jelentése: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban MNL OL) C 66 (Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum Sanitatis) kf. 6. pos. 106./1788.
[11] Lissovényi Sámuel egészségügyi jelentését lásd uo. A Gömör-Kishont megyei főorvos, Madács Péter (1729−1805) jelentése: MNL OL C 66 kf. 74. pos 1−3./1789. A Zemplén megyei főorvos, Johannes Weiss, alias Dercsényi János (1755−1837) jelentése: MNL OL C 66 kf. 133. pos. 123./1789.
[12] Az idézett szövegrészletet lásd Viskolcz Noémi−Zvara Edina (s. a. r.): Esterházy Pál és Esterházy Orsolya levelezése. Budapest 2019, 38.
[13] Mihálcz Tamás Komárom megyei sebész 1789. évre vonatkozó,
a Helytartótanács Egészségügyi Ügyosztálya számára továbbított állategészségügyi jelentését lásd MNL OL C 66 123. cs. 2. kf. pos. 18./1790.
[14] Uo.
[15] A bábakeresés sokszor hosszú heteket vagy hónapokat igénylő procedúrájához lásd T. Ládonyi Emese: A bába- és dajkaválasztás párhuzamai a 16−17. századi magyarországi főúri gyakorlatban. Kaleidoscope – Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat,
9. (2018) 17., 67−81.
[16] Deák Farkas i. m., 68. (Zrínyi Kata levele Forgách Imréhez, Biccse, 1585. március 11.)
[17] Bagi Zoltán Péter i. m., 223.
[18] A férfi és női, elméleti/absztrakt és gyakorlati, titkos és nyilvános tudásformák kora újkorban érvényesülő pluralitásáról, funkcionális különbségtételeiről vö. Lisa Jardine: The Myth of the Learned Lady in the Renaissance. Historical Journal, 28. (1985) 799−820., 799−820.; Donna Haraway: Situated Knowledge. Feminist Studies, 14. (1988) 575−599.; Londa Schibinger: The Mind has no Sex? Cambridge,
Ma 1989. passim; Peter Burke: A Social History of Knowledge:
from Gutenberg to Diderot. Cambridge 2000, 14−18.
[19] Európa-szerte különösen a 16–17. században királyi, fejedelmi gyermekek születésekor, de sok esetben arisztokrata családok is − rendszerint az első fiúgyermek szerencsés világrajövetelekor − horoszkópot készíttettek. Nádasdy Ferenc születésekor
(1555. október 7., hajnali két óra körül) Paulus Fabricius (1529−1589)
királyi matematikus és orvosdoktor még 1555 októberében vetette papírra a majdani hadvezér csillagállásokból kiolvasható sorsalakulását, aki közhelyszerű, általánosításokat tartalmazó − ebben a műfajban szokványosnak tekinthető − szövegében természetesen fényes jövőt jósolt a gyermeknek. A horoszkóp
eredeti latin nyelvű szövegközlését lásd Károlyi Árpád–Szalay József (szerk.): Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Budapest 1882, 226−231. Utóbb magyar fordításban kiadta: Bagi Zoltán Péter i. m., 228−231.
[20] Vö. Saint-Simon herceg emlékiratai. Vál., ford., előszó és jegyz. Réz Pál. Budapest 1987, 324−325.; Jacques Gélis: L’arbe et le fruit. La naissance dans l’occident moderne XVIe–XIXe siècle. Paris 1984, 176.
[21] Barbara Stollberg-Rilinger: Maria Theresia. Die Kaiserin in ihrer Zeit. München 2017, 299.
[22] Sabine Weiss: Zur Herrschaft geboren. Kindheit und Jugend im Haus Habs–
burg von Kaiser Maximilian I. bis Kronprinz Rudolph. Innsbruck 2008, 35.
[23] Barbara Stollberg-Rilinger i. m., 300−303.
[24] 1Móz 35:17; 1Móz 38:28−29; 2Móz 1:15−21., lásd Szent Biblia. Ford. Károli Gáspár, Budapest 1988.
[25] Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban. (18. század vége–20. század közepe). Budapest 1996, 31−37.
[26] A bábák feladatkörei, a velük szemben támasztott közösségi elvárások Európa-szerte nagy vonalakban egységes képet mutatnak, lásd Jacques Gélis i. m., 177−187.; Eva Labouvie: Beistand in Kindsnöten. Hebammen und weibliche Kultur auf dem Land (1550–1910). Frankfurt am Main–New York 1999, 23−43. A korabeli magyarországi viszonyokra nézve lásd Deáky Zita i. m., 1996, 39−132.; Krász Lilla: A bába történeti szerepváltozása a 18. Magyarországon. Budapest 2003, 173−206.
[27] A történeti források tanúsága szerint Magyarország németajkú területein a népi nyelvhasználatban a hivatalos bábára használt elnevezések, mint Ommfrae, Omtfrae, Amfrau még a 20. század végén is megtalálhatók. Adolf Schullerus (Hg.): Siebenbürgisch-Sächsisches Wörterbuch. Bd. I. Berlin−Leipzig 1924, I., 99−100.
[28] Hans Bächtold-Stäubli (Hg.): Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Bd. I–X. Berlin–New York 1987, III., 1589.
[29] [fr. lever – emelni] Jocelyne Bonnet: La terre des femmes et ses miracles. Paris 1988, 54.
[30] A Hebamme szó az ófelnémet hevanna, hefihanna [ófeln. heffan/hefjan = heben – emelni)], illetve a középfelnémet hevamme [kfeln. hevan – és amme – öregasszony] összetételre vezethető vissza, lásd Matthias Lexers: Mittelhochdeutsches Taschenwörterbuch. Stuttgart 1976, 37.
[31] Hans Bächtold-Stäubli i. m., III., 1589.
[32] Ezt az elnevezést elsősorban Pomerániában használták. Rudolf Reichhardt: Geburt, Hochzeit und Tod im deutschen Volksbrauch und Volksglauben. Jena 1913, 17.
[33] A sage melléknév a következő jelentéstartalmakat foglalja magában: bölcs, okos, értelmes, tisztességes, erkölcsös,
lásd Erich Weiss: Kompaktwörterbuch französisch–deutsch. Stuttgart 1979, 500.
[34] Hans Bächtold-Stäubli i. m., III., 1588.
[35] A communis mater, commère és comadre szavak jelentése komaasszony, lásd Jocelyne Bonnet i. m., 1988, 54.
[36] A Kindelsbase szó a középfelnémet Base alakra vezethető vissza, jelentése komaasszony, lásd Matthias Lexers i. m., 10.
[37] Jocelyne Bonnet i. m., 54−55.
[38] Deáky Zita i. m., 1996, 31−34.
[39] Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I−V. köt.) Budapest 1931, III., 223.
[40] Magyary-Kossa Gyula i. m., 1940, IV. 237.
[41] Vámossy István: Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban. Pozsony 1901, 98.; Magyary-Kossa Gyula i. m., 1931, III., 169., 336.
[42] Uo. 232.
[43] Uo. 239., 302.
[44] „(…) mögen gut unterrichtete weiber oder amtfraven in solcher not die kind tauff reichen” (A megfelelő oktatásban részesült asszonyok vagy hivatalos bábák szükség esetén megkeresztelhetik a gyermeket.) Az Erdélyi Szász Szótár szerint Hebamme, azaz „bába” jelentésben 1536-tól szerepel=hivatalos kinevezéssel rendelkező szülés körül segédkező nő. Adolf Schullerus i. m., I., 99−100.
[45] Vö. Gárdonyi Albert: Buda város közigazgatása s közgazdasági viszonyai a XVII. század végén. Századok, 50. (1916) 583–619.,
itt: 591.; Magyary-Kossa Gyula i. m., 1931, III., 431.
[46] Kállay István: Fehérvár regimentuma, 1688–1849. Székesfehérvár 1988, 381.
[47] Krász Lilla i. m., 35−172.
[48] Deáky Zita i. m., 161−165.
[49] Nemes-Népi Zakál György: Eörséghnek Leirása… 1818. Kiad. Vörös Ottó. Szombathely 1985, 46.
[50] Mailáth Istvánné Nádasdy Anna, Nádasdy Ferenc húga.
[51] Sennyei/Sennei Orsolya, Sennyei/Sennei Ferencnek, a Nádasdy-birtokok központi gazdálkodásirányítójának felesége.
[52] A levél közlését lásd Vida Tivadar i. m., 56. (Szegedi Kőrös Gáspár levele Nádasdy Tamásnak, Sárvár, 1554. március 6.).
[53] A levelet közli: Vida Tivadar i. m., 87−88. (Szegedi Kőrös Gáspár levele Nádasdy Tamásnak, Sárvár, 1554. június 11.).
[54] Budai Pál: A’ szerentsés szülések eszközléséről (Nagybajomb. 18dik Januar 1819). In: Uő.: A’ köznép babonái és balvélekedései ellen való prédikátziók. Közli: Szacsvay Éva−Szalánszki Edit, Budapest 2005, 278−287., itt különösen: 282.
[55] Jacques Gélis: Sages-femmes et accoucheurs: L’obstétrique populaire aux 17e et 18e siècles. Annales. Economies, Société, Civilisation, 32. (1977) 5., 929–957., itt: 947.
[56] Philippe Hecquet: De l’indécence aux hommes d’accoucher les femmes. Travaux 1708, 146. Hecquet munkáját idézi és kom-mentálja: Jacques Gélis i. m., 1977, 945−947.; Mireille Laget: La naissance aux siècles classiques. Pratique des accouchements et attitudes collectives en France aux XVIIe et XVIIIe siècles. Annales. Economies, Société, Civilisation, 32. (1977) 5., 958–992., itt: 974−975.
[57] Guillaume Mauquest de La Motte: Dissertation sur la generation, sur la superfetation; et la r’éponse au livre intitule De l’Indécence aux hommes d’accoucher les femmes, & sur l’obligation aux meres de nourir leurs enfans de leur proper lait. Paris 1718, 186. Hecquet és De la Motte vitájáról az Európa-szerte népszerű, Zedler-féle enciklopédia is említést tett: Johann Heinrich Zedler (Hg.): Grosses vollständiges Universal-Lexikon Aller Wissenschafften und Künste, welche bishero durch menschlichen Verstand und Witz erfunden
und verbessert worden. Leipzig−Halle 1731, Bd. 1., 1535,
https://www.zedler-lexikon.de/ (utolsó letöltés: 2022.
december 15.).
[58] Jacques Gélis i. m., 1977, 948.
[59] Túróc-Zólyom megye főorvosa, Lissovényi Sámuel 1788. évi egészségügyi jelentése: MNL OL C 66 kf. 6. pos. 106./1788. Gömör-Kishont megyei főorvos, Madács Péter jelentése: MNL OL C 66 kf. 74. pos. 1−3./1789. Zemplén megye főorvosa, Johannes Weiss jelentése: MNL OL C 66 kf. 133. pos. 123./1789.
[60] Korbuly György: A magyar szülészet bölcsőkora (Adatok a magyar szülészet és bábaképzés történetéhez). Orvosképzés, (1936) 26.,
164–270., itt: 248.
[61] Krász Lilla: „A mesterség szolgálatában”. Felvilágosodás és „orvosi tudományok” a 18. századi Magyarországon. Századok, 139. (2005) 5., 1065–1104., itt: 1091−1092.