A PORTRÉ MINT KONTAKTZÓNA

Kik azok a magyar művészek, akik portrét festhettek amerikai elnökökről? Kiknek ült modellt egy-egy elnök, s főként: kik azok az amerikai magyar alkotók, akiknek megadatott az a lehetőség, hogy megfessék a hivatalban lévő – esetleg a tisztséget már kitöltő – presidentet? Milyen indíttatásból és milyen körülmények között készültek az elnöki portrék? Kik voltak a megbízók, kik azok, akik saját elhatározásból – külső felkérés nélkül – ambicionálták, hogy megfessék az elnök arcképét? Mit lehet tudni a képek későbbi sorsáról, hol, milyen gyűjteményekben lelhetők föl ezek az alkotások? S milyen szerepet játszottak az ilyen elnöki arcképek Magyar Amerika történetében?

Koppay József: Roosevelt elnök. Reprodukció, Rudolph Lothar: Koppay. Berlin–Leipzig, W. Borngräber, 1919

¶ Nem könnyű, sőt egyelőre jószerivel lehetetlen választ adni ezekre a kérdésekre, mert hiányoznak a megfelelő kutatások, nincsenek összegyűjtve a vonatkozó legfontosabb információk. Az Egyesült Államokban föllelhető magyar emlékek adatait regisztráló Vasváry Ödön is nyitott egy oldalt a témának, de pár véletlenszerűen elébe került név felsorolásán kívül nem jutott tovább.1 Az alábbiakban első kísérletként sajtó- és irodalmi források, online adatbázisok alapján megpróbálom föltérképezni a szóba jöhető fontosabb alkotókat, illetve számba venni a jelentősebb műveket. Remélhetőleg ez a próbálkozást egyben további kutatásokat s interpretációkat fog ösztönözni, egyúttal érzékeltetni tudja
a magyar művészeti diaszpóra által létrehozott (mű)alkotások számbavételének
és muzealizációjának nehézségeit, illetve megoldatlanságát.

A nagyvilág két festője a tengeren túl

¶ Legtöbbet az 1907 óta Londonban működő László Fülöp (1869–1937) munkásságáról lehet tudni, aki ebben a vonatkozásban is elvitte a pálmát, miután négy alkalommal látogatott az Egyesült Államokba s négy amerikai elnök portréját festette meg: Theodore Rooseveltét, Warren Hardingét, Calvin Coolidge-ét és Herbert Hooverét. Egyúttal a négy first ladyt is megörökítette. Továbbá az első alkalommal készített egy ceruzavázlatot a hadügyminiszter Howard Taftról,
a későbbi elnökről is.

¶ László Fülöp esetében az egyes képekhez adatok bőségét kínálja a hatalmas életművét gondozó londoni székhelyű alapítvány gyűjteményes katalógusa. Ennek alapján viszonylag könnyen kideríthető az is, hogy az általa festett elnöki portrék közül mindössze egyről, a Harding-képről nem tudni, hogy jelenleg hol található.2 Az amerikai magyar sajtó, ha csak futólag is, de rendre hírt adott a „világhírű magyar festő” amerikai látogatásairól, az elnöki portrék készítéséről. E hírek, méltatások a tájékoztatáson kívül főként a magyar öntudat erősítését szolgálták: a magyar piktor felkérését, ténykedését a helyi magyarok a magyarság elismerésének tekintették, mert ez rájuk is jó fényt vethetett. Az Amerikai Magyar Népszava 1920. március végi értesülése szerint László Fülöp ekkor Amerikába jött, hogy lefesse Wilson elnököt. Arról nem volt hírük, kinek a megrendelésére fogja az elnök képét elkészíteni. Ez a hír azonban tévedésen alapult,
a festő ilyen célú utazása többszöri terv ellenére elmaradt.3

¶ A többi elnöki portréfestőről szinte csak véletlenszerűen maradtak fenn információk. Így például a volt chicagói konzul, Hoffman Géza 1911-ben megjelent, máig forrásértékű szociológiai-gazdaságtudományi munkájában megemlítette, hogy Koppay József „Roosevelt és Rockefeller arcképeit festette” meg.4 Erre Kende Géza is hivatkozik az amerikai magyarok történetének szentelt művében
– a kéziratban maradt harmadik kötetben –, amikor megjegyzi, hogy Koppay „vagy két esztendőt töltött Amerikában”, s megfestette Roosevelt, az öreg Rockefeller, Hengelmüller osztrák–magyar nagykövet portréját.5 Arról nem írt, hogy ezeket a – szavaival – „jól sikerül” képeket látta-e valahol akár eredetiben, akár legalább valamilyen publikáció jóvoltából, vagy csak hírből hallott róluk. Alighanem az utóbbiról van szó. A clevelandi Magyar Napilap 1907 nyarán adott hírt arról, hogy itt él Amerikában Koppay Józsi, arcképfestő. Keresett műterme van New Yorkban, amit amerikaiak látogatnak.6 A Roosevelt-portréról a cikkíró nem értesült, amit ellenben Lyka Károly is megemlített a festő halálakor írt rövid jegyzetében.7 Az elnök portréjára az amerikai források is utalnak. A New York Times azzal a hírrel tudósított Koppay Amerikába megérkezéséről még 1905 októberében, hogy az elnöki pár megfestése is a tervei között szerepel, ha sikerül elnyernie az elnök megtisztelő hozzájárulását. Egy adat szerint azonban ez csak később realizálódhatott. A portrét az 1910-ben New Yorkban szervezett kiállításán mutatta be a közönségnek a Knoedler Galériában. A kép „Roose­velt ezredest – írta egy New York-i lap – kedvenc ruhájában, zárt ajkán széles mosollyal mutatja, aki láthatóan jól érzi magát környezetében”. A festő a kiállításon megjegyezte, hogy soha nem volt ilyen problémás modellje: az ezredes festés közben egy pillanatra sem bírt mozdulatlanul maradni.8 További részleteket s a kép hollétét egyelőre nem sikerült kideríteni. Reprodukcióját
a Koppay munkásságát összefoglaló 1919-es kötetből ismerhetjük.9 A festő „újra-felfedezésére” vállalkozó kanadai magyar kutató, Krisztinkovich Mária sem találta meg, és ő is csak a mellképnek ezt a reprodukcióját szerepeltette a festő munkásságáról tartott 2001-es előadásában.10

¶ László Fülöp esetében nem ez a helyzet, részletes dokumentációval rendelkezünk az első amerikai elnöki portréjáról, a Roosevelt-arcképről is. Az elnök 1908. február és március folyamán ült modellt a festőnek a Fehér Házban Arthur Lee brit konzervatív parlamenti képviselő közbenjárására, aki Checkers Court-i könyvtára számára akarta megörökíteni az elnökhöz fűződő barátságát. A képet áprilisban kiállították a New Yorkban – szintén Knoedlernél –, ősszel pedig Londonban. A lovaglóruhás portré nagy sikerét jelzi, hogy öt hivatalos másolata készült, az elnök maga is a legjobb portréjának tartotta. Ma a New York-i Természettudományi Múzeum tulajdona.11

¶ Koppay József, László Fülöp s hasonló, a nagyvilágot járó művészek működése legföljebb visszhangját tekintve volt része a diaszpóra történetének. Más megfontolásból, nevezetesen az amerikai magyar közélet helyi igényeinek szolgálatából is készültek elnöki arcképek, amelyek az amerikai magyar múlt sajátos vonását képezik. Az ilyen művek jelentősége nem szorítkozik egy-egy művész életművében játszott szerepére, vagy a portré minőségére. Az a szempont is inkább másodlagos, hogy az adott festmény milyen helyet foglal el a rendszerint sok-sok alkalommal portretírozott valamely elnök arcképei között. Tágabban ide, ebbe a motivációs körbe vonhatóak más tekintélyes amerikai személyiségek, politikusok, így a miniszterek, kormányzók, bírák vagy a polgármesterek portréinak elkészítése is. Ezeket a festményeket, grafikai munkákat, továbbá az esetleg róluk készült sokszorosított nyomatokat olyan eszközöknek tekinthetjük, amelyek két világ között közvetítenek: kontaktzónát teremtenek. Közös nevezőt képeznek két eredetileg ellentétes helyzetben lévő, külön pályán mozgó társadalmi és kulturális entitás között. A létrejövő kontaktus résztvevői aszimmetrikus hatalmi helyzetben vannak, a képkészítés gesztusa és a maga portré mediátorként közvetít a két fél között.12 Az elnöki arcképek, illetve az amerikai magyar festők közvetítő helyzetét s szerepét jól igazolja, hogy a portrékészítést rendszerint valamilyen szervezet, politikai testület kezdeményezte. Az első időben ezen téren a magyar, illetve magyarországi származású amerikai állampolgárok jelentékeny hányadát összefogó New York-i Magyar Republikánus Klub vitte a prímet.

¶ Bár a Republikánus Párt magyar híveit tömörítő szervezet mintegy negyedszázadon át a magyarok legjelentősebb politikai alakulata volt, történetéről csak sporadikus adatokkal rendelkezünk. Megalakulása 1894-re, a községi választások küzdelmeire nyúlik vissza, nagyobb szerepet William McKinley elnök megválasztásakor játszott. Szabadalomlevelét 1896-ban jegyeztette be az ambiciózus elnök, Braun Márkus (1865–1921), így alapítását leginkább az ő nevéhez kötötték. Tevékenysége az 1898. évi kormányzóválasztáskor élénkült meg. Ekkor tisztelték meg Rooseveltet – még mint New York rendőrfőnökét – dísztagsági címmel, majd az East Side-i szavazókat mozgósító nagy kampánnyal segítették a kormányzói hivatal elnyerésében, másodjára elnökké választásában. Roosevelt 1898-ban és a következő évben is eleget tett a Magyar Republikánus Klub meghívásának, körükben tartott választási programbeszédet. Ezt követően pedig már mint az Egyesült Államok elnöke beváltotta korábbi ígéretét:
a klub meghívására 1905. április 12-én megjelent a tiszteletére adott díszlakomán a Little Hungary nevezetű magyar étteremben.13

¶ A klub New York-i székházát az amerikai elnökök portréi díszítették. Valószínű, hogy kezdetben sokszorosított képeket rámáztattak be, a klub fénykorában azonban már magyar festőkkel eredeti portrékat készíttettek. Kérdés, hogy ez a sor kivel kezdődhetett. Vajon Theodor Rooseveltről készült-e festmény a klub számára, miután lényegében az ő idejében tett szert a szervezet országos hírnévre? Nemcsak tiszteletbeli tagja volt a klubnak, hanem évente felköszöntötték születésnapja alkalmából, 1899-ben míves magyar nyereggel ajándékozták meg. Az 1903-as születésnapi látogatást egy rajzos ábrával illusztrálta a New York-i Amerikai Magyar Népszava. A háttérben a Fehér Ház látható, az előtérben, mintegy a terembe betekintve balról a klub négy tagját, jobbról az elnököt láthatjuk. A rajz mintha fényképről készült volna, a „kamerába” tekintő Roosevelttel szemben Braun Márkus is jól felismerhető. Az illusztrációt „F. Müller” jegyezte, aki nem volt más, mint Müller Ferenc huszárfőhadnagy. Ő rajzolta az elnök dísztagságáról szóló okmányt, amit januárban vitt el Rooseveltnek egy szintén Braun vezette küldöttség, s amelynek az alkalmi grafikus is tagja volt, akit az elnök mint volt huszártiszt nagy rokonszenvvel üdvözölt.14 Nem valószínű, hogy Koppay József Roosevelt-arcképe a klub birtokába került volna, bár ez sem kizárható, mint ahogyan az sem, hogy a kép egy változatát vagy másolatát megrendelték maguknak – csak éppen időközben elenyészett minderről az információ.

Taft elnök és magyar arcképfestői

¶ Rooseveltet követően volt hadügyminisztere, William Howard Taft lett az Egyesült Államok 27. elnöke. Minthogy győzelmét a republikánusok biztosra vették, a Magyar Republikánus Klub már az elnökválasztási kampány megindulásakor gondoskodott arról, hogy a majdani elnök arcképét megfestesse. Erről az akcióról már vannak sajtóbeli adataink. Illés Antal (1872–1911) Münchenben, Párizsban, illetve Bihari Sándor mellett tanult fiatal szolnoki festőt bízták meg a feladattal, aki 1908 elején érkezett Amerikába egy plébános barátja meghívására, hogy egy oltárképet fessen a számára. A Perth Amboyban működő Perényi Lászlóról van szó, aki nem sokkal azelőtt vált meg a New York-i Szent István-plébániától és cserélt helyet a közeli iparváros papjával.15 A jövendőbeli elnök megfestésének lehetőségét a magyarok körében megmelegedő, kisebb megbízásokat is teljesítő művész nagy megtiszteltetésnek vette. A klub „vezére”, a továbbra is rendkívül befolyásos Braun Márkus szervezte meg, hogy fogadják az elnökjelölt Virginia állambeli Hot Springs-i nyári rezidenciáján. A Bevándorló, a New Yorkban hetente kétszer megjelenő magyar lap – amelynek szerkesztőségi irodájában kisebb kiállításként Illés hat képét láthatták az érdeklődők – szinte minden számában hírt adott a munka állásáról. Eszerint a Magyar Republikánus Klub június elején határozta el, hogy megfesteti vele Taft hadügyminiszter arcképét, mihelyt a párt chicagói konvenciója elnöknek jelöli. A július 17-i szám tájékoztat arról, hogy az angol nyelvet nem bíró festő a tolmácsként segédkező Neu­-
stadt Zsigmond társaságában elindult Hot Springsbe. Egy héttel később közli, hogy Illés Antal már festi a képet, Taft három napon át fogadta őt. Erről az amerikai sajtó is beszámolt. Megírták, hogy miközben Taft a munkaügyi helyzetről írt beszédét ellenőrzi és párttársaival tanácskozik, az angolul egy szót sem értő magyar művész szorgosan festi őt.16 A magyar lap oktató jegyzetet is fűzött kettejük találkozásához: „Illés Tóni festőművész honfitársunk elcsodálkozott azon, hogy fesztelenebbül jutott itt Taft Howard Vilmos, mint odahaza egy szolgabíró elé. Illés barátunk azért csodálkozott el, mert tüdejében még benn van a hazai levegő. Odahaza a szolgabíró az atyaisten, a nép pedig bugris. Itt a nép az uralkodó, az elnök pedig ennek a 85 millió fejű uralkodónak első szolgája.”17 Július végén Taft más kötelezettségei, utazásai miatt megszakadt a munka. A festő augusz­tus közepén ment vissza, hogy befejezze a képet. A hónap végi lapszám tudósít arról, hogy „Taft képe megvan festve”. A republikánus elnökjelölt „meleghangú levélben köszönte meg a magyar művésznek, hogy a sok akadály daczára oly szépen megfestette a képét.” A magyar lap szerint arról volt szó, hogy mielőtt a portré a republikánus klub helyiségébe kerül, az Ötödik Avenue-n ki lesz állítva.18 Illés Antal, miután hazaérkezett Magyarországra, kissé másként emlékezve a részletekre, így számolt be a nagy munkáról a Szolnok megyei napilapnak:

A Magyar Republikánus Klub székháza Theodore Roosevelt fogadásakor, 76 Second Avenue, New York City, 1905. Reprodukció,
Proceedings of the banquet tendered His Excellency Theodore Rooseveld, President of the U.S. by the Club February 15, 1905. New York, 1905

¶ „Az elnököt golfjátékos ruhában: kék sacco és fehér nadrág, festettem. A kép térdkép. Az első ülés után két hétig szünetelt a festés, mert a választási kortéziával volt Taft elfoglalva, de az inauguration day (az elnökké való kikiáltás napja) után – már akkor mint megválasztott elnök – újból folytattam a munkát s összesen még háromszor ült. Ekkor már az angol tolmácsom is bent ült a teremben s így beszélgethettem az elnökkel. Azt mindig nagyon hangsúlyozta, hogy a magyarokat mennyire szereti. Festés közben a képre soha kritikát nem gyakorolt, teljesen megbízott művészetemben, sőt mikor a kép elkészült, összehívta a szenátorokat s tőlük kért véleményt, mert – mint mondá – ő inkább jogász, de képekhez egyáltalán nem ért s nem szeretné határozott véleménynyilvánítással magát esetleg műértők előtt blamálni. A szenátorok a képet igen sikerültnek találták s a magyar egyesület nagy ünnepségek közt leplezte azután le helyiségeiben.”19

¶ A kép hollétéről nincs információ, jó esetben valamilyen magángyűjteményben lappang. Korabeli források viszont arról tájékoztatnak, hogy Taft elnök arcképét a legendás New York-i magyar vendéglős, Burger József (1849–1933) is féltve őrizte az alsóvárosi Avenue C-n lévő közkedvelt éttermének fő helyén. Ez az egész alakos festmény ugyancsak Illés Antal munkája volt. Egy bekeretezett tanúsítvány bizonyította, hogy az olajképnek modellt ült az Egyesült Államok elnöke, Howard Taft. Nem világos, hogy ez a kép mikor készülhetett. Az egyik lehetőség, hogy ez nem volt más, mint a Magyar Republikánus Klubnak festett példány, melyet a vendéglős megszerzett magának. Mikor, miért? – nem tudni. Tény, hogy a New York Times egy 1909-es cikke szerint éttermében kint van egy Taft-arckép, mégpedig Illés Antal budapesti festő alkotása.20 A másik „megoldás” úgy szólhat, hogy ez a példány másolata lehetett az „eredetinek”. Burger József mindenesetre személyes emlékként őrizte a képet, miután a frissen megválasztott elnök még beiktatása előtt elköltött egy vacsorát nála azt követően, hogy a klub székházában első elnöki beszédét elmondta, s a republikánus vezérekkel átvonult a Burger-kávéházba. Erre a találkozásra az elnök „Hello, Brother Burger” hangos köszöntésével és meleg kézszorítással Washingtonban is visszaemlékezett, amikor felismerte korábbi vendéglátóját a beiktatási ceremóniára érkezett, őt üdvözlő vendégek között. A történetet „Burger bácsi” századjára is elmesélte barátainak, vendégeinek. Halálakor az amerikai és a magyar lapok egyaránt felidézték kedvenc történetét, és utaltak arra, hogy az elnök arcképe ott függ – 1933-ban – „árván maradt üzletében”.21

¶ A másolat verziót egy további mozzanat is erősíteni látszik. Illés Antal 1909-ben New Yorkban műtermet nyitott, megbízásokat teljesített, majd Texasba, Új-Mexikóba és Mexikóba utazott. Az elnök tanácsát fogadta meg, aki arra biztatta, hogy fessen amerikai népéleti képeket. Útjához aláírásával ajánlólevelet is adott. Volt mestere özvegyével, a szintén festő Bihari Sándornéval utazott s dolgozott együtt, aki unokahúga volt. Egy jó évet töltött ezzel, majd Veracruzban hajóra szállt és hazatért. „A magával hozott kollekció – írta egy kortársa – 300-nál több képből és vázlatból áll. Hozzá hasonló nincs a kontinensen.”22
Az „etnográfiailag is pompás” gyűjteményt kiállításon akarta a közönség elé tárni, ám óvatlansága miatt 1911 nyarán Szolnokon halálos balesetet szenvedett. Hagyatékát – 134 olajképet és 89 vízfestményt – a Nemzeti Szalon őszi tárlatán mutatták be 1912-ben. Itt a legelső tétel Taft amerikai elnök arcképe volt, amelynek értékét a katalógus 1000 koronában tüntette föl. Emellett az elnöknek egy fejképe is szerepelt 500 korona értékkel (38. sz.).23 Ezek szerint a művész több portrét festhetett az amerikai elnökről, illetve az „ülésekből” több változat vagy másolat is fennmaradt. Amikor a texasi El Pasóban az egyik helyi lap cikket írt róla, megemlítette, hogy a kép a New York-i magyar klub székházának fogadótermét díszíti.24 Minthogy a Nemzeti Szalonban kiállított Taft-portrét beárazták, nem lehetett kölcsönben hazahozott mű sem, amit a kiállítás után visszaküldtek volna New Yorkba. Illés Antal hagyatéka szétkallódott, így eddigi ismereteink szerint a két Magyarországra került Taft-portrénak is nyoma veszett. Szerencsés esetben még előkerülhetnek.

¶ Itt azonban nincs vége az Illés-féle Taft-portré históriájának. A Magyar Republikánus Klub ugyanis 1911-ben egy másik, New Yorkban időző magyar művészt is felkért a hivatalban lévő elnök – beiktatása óta a klub dísztagja25 – arcképének megfestésére. Kedvező adottság, hogy erről a festő utóbb többször is beszámolt a karrierjét firtató újságíróknak. A történet nem minden részlete vág egybe a különböző verziókban, de a lényeg nagyjából megegyezik. Értékes informá­ciói miatt érdemes részletesen felidézni a magyar állami ösztöndíjjal Bécsben, majd Münchenben és a Munkácsy-ösztöndíjjal a mesternél, Párizsban képzett festőnek, Halmi Artúrnak (1863–1939) a portréval kapcsolatos emlékeit a Pécsi Naplóból:

¶ „Huszonkét esztendővel ezelőtt, hogy mennyi idős voltam akkor, azt nem árulom el senkinek, az anyám látogatására Amerikába utaztam [1910-ben]. Szegény fia­tal piktor voltam Pesten és igazán nem volt szándékomban, hogy odakint maradjak. Az anyám házához bejáratos volt akkor Braun Márkus, ez a magyar származású amerikai vállalkozó, akinek politikai befolyása közismert. Braun Márkus akkor kivándorlási biztos volt és teljes mértékben élvezte az elnök barátságát és bizalmát. Taft volt abban az időben az USA elnöke. Valahogyan összebarátkoztam Braun bácsival, aki egy napon igy szólott hozzám: »Mondd csak Artur öcsém, volna-e kedved ötven dollárt keresni?« Boldogan feleltem, hiszen ötven dollár már abban az időben hatalmas vagyon volt nekem: „Hogyne lenne, de mit kell csinálni érte?” Nevetve felelte Braun Márkus: »A magyar köztársasági klubban, amelynek elnöke vagyok, ott lóg már mindegyik elnök képe, csak éppen a Tafté hiányzik. Te piktor vagy, megfesthetnéd a President arcképét: fizetnénk érte ötven dollárt!« Én feleltem: »Szívesen, hiszen ez a mesterségem. De hogyan? Hiszen én még nem láttam az elnököt.« Braun kivesz erre a bríftasnijából egy fotográfiát és oda adja nekem. »Itt van a – mondja – mister Taft legújabb képe, erről megcsinálhatod.« Én már abban az időben is önérzetes piktor voltam és szinte sértődötten mondottam: »Csak nem gondolja mister Braun, hogy én fotográfiáról festek portrét! Maga barátságban van az elnökkel, eszközölje ki, hogy mister Taft modellt üljön nekem, akkor még az ötven dollárjukat is elengedem.« »Yes!« – mondotta Braun bácsi, a fotográfiát zsebre vágta és hazament. Öt nap múlva levelet kaptam Washingtonból, a Fehér Házból és abban a levélben az Elnök [titkársága] arról értesített, hogy Braun Márkus interven­ciójára a President hajlandó arra, hogy nekem a Magyar Republikánus Club részére elkészítendő portré számára modellt üljön. A levélben közölték velem a napokat is, amikor az Elnök rendelkezésemre áll: három napon át napi húsz percet tölthetek az elnöki dolgozószobában. Közölték velem azt is, hogy washingtoni tartózkodásom tartama alatt a Fehér Ház vendége vagyok.”26

¶ Két ponton feltétlenül pontosítani kell a mondottakat. Braun Márkus Roosevelt személyes barátsága révén az ő idejében volt bevándorlási biztos, amellyel az elnök viszonozta szolgálatait. A megbízatás 1908-ig tartott. Ezt követően befolyása a republikánus párton keresztül érvényesült, Taft pedig jó néven vette elődjének a Magyar Republikánus Klubhoz és Braunhoz fűződő bensőséges viszonyát, és maga is számított a klub támogatására. A fáma szerint megválasztása utáni első beszédét azért mondta el a klub által szervezett gyűlésen, mert Roosevelt annak idején így tett, s ez szerencsét hozott neki. Hírlapi adatok ugyanakkor arra is utalnak, hogy Halmi Artúr nem pontosan idézte föl megbízatásának kezdetét. Alighanem a hatásosság érdekében regényesebbre vette a sztorit, mint ahogy az történt. Már az indításban is némi mesterkélt álszerénységet érezhetünk. A „szegény fiatal piktor” előbbre volt akkor már karrierjében, mint ahogy sugallta. Az első lapértesülések, amelyek amerikai lépéseiről beszámoltak, egyenesen jó nevű, híres magyar festőként aposztrofálták. Ha túloztak is, Halminak már volt neve idehaza, illetve Berlinben, ahol Amerikába utazása előtt élt egy ideig. Tábori Kornél szerint itt „bejutott az elit-rajonba […] azonban egy családi affér miatt hirtelen Amerikába költözött”.27 New Yorkban, még mielőtt felkérték az elnök arcképének megfestésére – vagy azzal egy időben –, a Magyar Republikánus Klub portrét rendelt tőle a vámfelügyelő William Loebről (1866–1937), aki a Roosevelt-kabinet tárca nélküli minisztere, az elnök legközelebbi munkatársa volt. Aligha meglepő, hogy a Magyar Republikánus Klub őt is dísztagjának választotta, s emiatt akarták portréját elhelyezni a székházukban, ahol ekkor – értesült róla a Pesti Hírlap – „Roosevelt és Taft olajfestésű képe is látható”.28 A Taft-portré ez idő szerint nem lehetett más, mint Illés Antal munkája. Mindössze három nappal
e cikket követően a Pesti Hírlap így tudósított az április 1-jei számában: „New Yorkból írják lapunknak, hogy ott Halmi Arthurt, a nálunk is népszerű portrait­festőt ugyancsak ünnepli a társaság. A művésznek igen sok a dolga, szebbnél-szebb milliomos hölgyeket fest le s több évre el van látva megrendelésekkel. Halmi jövő hóban Washingtonba utazik, ahol Taft elnök arcképét készíti el.29 Meg kell azonban jegyezni, hogy van olyan hírlapi adat is, amely szerint már korábban, januárjában sor került az első találkozásukra.30 Ha ez tényleg megtörtént – s nem egy félreértésről van szó –, akkor mégis csak megelőzhette az elnöki portréra való felkérés a másikat, bár az érdemi munka még alig kezdődhetett el. Halmi a nyáron hazautazott Magyarországra, arcképeket festett a Műcsarnok téli kiállítására, ahonnét októberben családjával tért vissza New Yorkba. Az Ujság azt írta, hogy visszautazik New Yorkba, „ahol befejezi Taftról, az Egyesült Államok elnökéről készülő portréját”.31 Ez a megfogalmazás arra utal, hogy már a nyári elutazása előtt találkozhatott az elnökkel, és valamelyest hozzákezdett a munkához. Az információk zöme azonban arról szól, hogy Halmi az arcképet december folyamán festette meg, majd januárban véglegesítette.

¶ Közbevetőleg utalni kell arra is, hogy ebben az időben a Magyar Republikánus Klub igencsak élénk kapcsolatot tartott fenn az elnökkel, illetve hivatalával. Már a választási kampány óta bírták azt az ígéretét, hogy ha elnökké választják, eleget tesz a klub meghívásának, részt vesz a tiszteletére rendezendő majdani ünnepségen. A jelentős sajtóvisszhangot kiváltó eseményre 1911. április 26-án került sor a legelegánsabb magyar vendéglőben, a Cafe Boulevard nagytermében. Ezúttal csak azt a mozzanatot emeljük ki, hogy az elnök magyar és amerikai zászlókkal keretezett olajfestésű portréja ott függött a díszhelyre állított széke mögött, a falon. Már „természetes” dekorációnak számíthatott, talán ezért nem írták meg a lapok a festő nevét, Illés Aladárét. Taft elnök mindössze 36 órát tartózkodott New Yorkban, ily módon a magyarok díszlakomáján való jelenléte jelentős gesztusnak számított. Braun köszöntője után William Sulzer demokrata (!) képviselő mondott üdvözlő, az elnök politikáját dicsérő szavakat, majd Taft intézett rövid beszédet a hallgatósághoz, amelyben meleg hangon méltatta a magyarokat.32

¶ Halmi munkájának további regényes részlete, hogy az arckép festése közben egy alkalommal filmfelvételek is készültek az elnökről, ami meghozta a festő szerencséjét is. Gyors amerikai sikerét legalábbis ezzel magyarázta. Így mesélte az epizódot: „Miközben festettem, egy mozitársaság kapott engedélyt arra, hogy »Egy nap az Egyesült Államok elnökének életéből« címmel filmet készíthessen Taftról a Fehér Házban. A kép kiterjeszkedett az elnök életének minden mozzanatára: »Az elnök fogadja a szenátorokat«, »Az elnök aláír«, »Az elnök sétál
a kertben«, »Az elnök döntő elhatározás előtt«. Végül volt egy részletkép, amelynek ez volt a címe:

        »Az elnök modellt ül Halmi magyar arcképfestőnek«.

– A kép megjelent, minden amerikai városban játszották s a nevem egyszerre ismert lett az Egyesült Államok minden táján.”33 Aki pedig az elnököt festi, azzal az előkelőségek, főként a szépasszonyok s leányok siettek magukat megörökíttetni. Az elnök festője a gyárosok, pénzmágnások festője kell hogy legyen. Elmondása szerint Halmi így lett pillanatok alatt keresett piktor, elhalmozták megrendelésekkel. A lapok korabeli hírei azért – láthattuk – ezt nem teljesen így rögzítették. Ezúttal azonban nem ez az érdekes, hanem az elnöki portré elkészítésének menete. Térjünk tehát vissza ennek fázisaihoz!

¶ Az első „ülésre” december 16-án került sor, amit még két alkalom követett.34 Egy budapesti lap washingtoni kábelértesülésre hivatkozva már 19-én azt írta, hogy az arckép sikeresen elkészült. „A legelső, aki melegen gratulált hozzá, maga Taft elnök volt.” A lap a szenzációs hírt azzal kezdte, hogy „László Fülöp után most egy másik magyar művész járja be diadalmasan Amerikát. Halmi Artur, aki rövid idő alatt egyik legkeresettebb festője lett az amerikai előkelő társaságnak, még tavaly meghívást kapott a Fehér-házba Taft elnökhöz, hogy az Egyesült Államok ez idő szerinti fejét lefesse.”35 Később egy alkalommal Halmi megemlítette, hogy a Fehér Házban ugyanazt a szobát választotta a kép festésére, mint ahol László Fülöp Rooseveltet lefestette.36 Az Amerikai Magyar Népszava, a legelterjedtebb és legolvasottabb New York-i magyar napilap december 22-i száma valóságos dicshimnuszt zengett Halmiról, akit Braun Márkus mutatott be az elnöknek. Ez utóbbi lényeges információ, amely arra is utal, hogy a portréfestés nem kezdődhetett el az év elején. „A washingtoni Fehér Házban – kezdődik a cikk – diadalt aratott a magyar művészet. Hazánk egyik legkiválóbb festőművésze a New Yorkban tartózkodó Halmi Arthur, a ki Budapesten, Münchenben vagy Parisban a legelőkelőbb társaságnak volt legnépszerűbb arcképfestője, az Egyesült Államok elnökének arcképét festette meg. Taft elnök, a ki a megállapodás szerint elfoglaltságára való tekintettel csak egyszer akart ülni a festményhez, annyira el volt ragadtatva a művész alkotásától, hogy háromszor ült a képhez.”37 A „legektől” harsány cikk iskolapéldája a kontaktushelyzet kifejezésének, illetve az amerikai elnök és a magyar festőművész között fennálló helyzeti különbségek áthidalásának igyekezetére. A festő nemzetközi hírnevének hangsúlyozásával a lap egyben a helyi magyarok – bevándoroltak – rangját is felfelé igyekszik tornászni, hiszen akik az elnökről ilyen arcképét tudnak produkálni, azokat elismerés illeti.

¶ A Magyar Republikánus Klub január 20-án nagy ünnepséget rendezett Halmi tiszteletére a St. Regis hotelben. A közismert, politikai körökben jól forgó Konta Sándor mutatta be a klub két új dísztagjáról festett képet a mintegy százfőnyi vendégseregnek. Mintha egyenesen Munkácsyt ünnepelték volna, annyi elragadtatott kijelentés hangzott el „a nagy magyar művész” tiszteletére, aki megfestette az Egyesült Államok elnöke, Taft arcképét!38 Az elnök és a vámtisztviselő egyaránt kimentette magát, levélben üdvözölték az estély résztvevőit
s mondtak köszönetet a portréfestőnek eredményes munkájáért. Amerikai részről az idegen nyelvű sajtó szövetségének elnöke, Louis N. Hammerling,
a Halmit pár hete örökös tiszteletbeli tagjává választó National Arts Club elnöke,
L. R. Lamb, a Columbia Egyetem sinológus professzora, Friedrich Hirth és egy New York-i festő, Carl Hauser mondott méltatást.

Taft elnök. Linek Lajos festménye nyomán. Reprodukció, Szabadság, 1912. január 31.

¶ Taft elnök arra hivatkozott a Halmi-estély kapcsán, hogy aznap három vacsorameghívásnak kellett eleget tennie, így nem lehetett személyesen jelen. Egy hét múlva viszont megjelent egy másik magyar díszlakomán Clevelandben, a Wohl vendéglőben. A városban rövid időt töltő elnök maga döntött úgy, hogy részt vesz a legrégebbi és legnagyobb amerikai magyar napilap, a 20 éves Szabadság jubileumi bankettjén. „Az egész magyarságot tisztelte meg” – fogalmazta meg büszkén véleményét a lap vezércikke. Ezúttal mégsem emiatt kell az elnöki látogatást megemlíteni, hanem a vendégeket, de különösképpen az elnököt fogadó „meglepetés” keltheti fel érdeklődésünket. A Szabadság rajzolója, Linek Lajos (1859–1941) ugyanis egy egész alakos olajfestésű portrét készített az elnökről, amelyet a részére kijelölt díszhely fölött helyeztek el virágokból és drapériákból rögtönzött keretben. A kép „az Egyesült Államok elnökét egyik legkedveltebb pózában, teljes életnagyságban úgy ábrázolja, amint fekete szalonruhában, fényes cilinderrel a kezében az ő híres mosolyával a szemlélőre nyájasan rámosolyog”. Linek, akit a Szabadság alapító szerkesztője és tulajdonosa, Kohányi Tihamér (1863–1913) szerződtetett nemrégiben Budapestről a laphoz, az elnököt soha nem látta, egy kisméretű arckép alapján dolgozott s felettébb rövid idő alatt teljesítve az önként vállalt feladatot. Az elnök „mintha egy tükör elé került volna”, fogalmazta meg a lap a képről – s a portréművészetről – vallott
ítéletét.39

¶ Linek Lajos a századelő pesti élclapjainak egyik legismertebb rajzolója, karikaturistája volt, illusztrációit rendszeresen közölték a főbb társasági lapok, Kohányi egyenesen az Uj Idők szerkesztőségéből „importálta”. Pár hónapos clevelandi működés után 54 jelentkező közül elnyerte a megbízást Judson Harmon (1846–1927), Ohio állam kormányzója portréjának megfestésére az állam székházának díszterme számára. A demokrata párti kormányzót az 1912-es elnökválasztás nagy esélyesének tartották, és „ő, a külföldi nyerte el az 1500 dolláros megbízatást”.40 Ez a momentum is közrejátszott abban, hogy a tapasztalt festő, rajzolóművész meglássa a lehetőséget az amerikai elnök portréjának ajándékképpeni megfestésében, illetve a festmény nyilvános, közösségi prezentációjában. Évtizedekkel később a legnagyobb clevelandi napilap, a Plain Dealer felidézte az elnök és Kohányi, vagyis az amerikaiak és a magyarok találkozóját a Szabadság egy másik rajzolója, Kemény János karikatúrája segítségével.41 A rajz – feltehetőleg az eseményt követően készült – Linek festményének kétségtelen továbbéltetése, illetve a vágyott ideális kontaktus gunyoros kifejezésének is iskolapéldája.

A Szabadság alapítója, Kohányi Tivadar üdvözli William Howard Taft elnököt.
Kemény János karikatúrája, Cleveland Plain Dealer, October 14, 1956. Kivágat, Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, Szeged

¶ Visszatérve a Halmi-képhez, a nagy ünnepléskor a portré még nem volt teljesen készen. A festő Braun Márkus kíséretében február 15-én vitte el személyesen az életnagyságú művet a Fehér Házba, hogy az elnöknek átadja megtekintésre és bírálatra. Hírek szerint Taft elnök rendkívül elégedett volt a négy ülés eredményével, és a Fehér Ház épp jelen lévő látogatói is sok dicséretben részesítették. Köztük volt az osztrák–magyar nagykövet, báró Hengelmüller, aki szintén részt vett néhány más diplomata társaságában a rövid időre szabadságra utazó elnök búcsúztatásán. A magyarok által a magyar érdekek iránti vélt érdektelensége miatt sokat támadott nagykövet elégedettségét fejezte ki, hogy két magyar festő ilyen kiváló portrét készített az elnökökről, Halmi Taft elnökről, László pedig Rooseveltről. Kell-e ennél jobb megnyilatkozás – tehetjük ehhez hozzá – az itt tárgyalt elnöki portrék által képzett kontaktzónáról? A művész a látogatást követően visszavitte a portrét New Yorkba, hogy az utolsó ecsetvonásokkal véglegesítse a képet.42

¶ A kész Taft-portrét egy hétig láthatta a New York-i közönség Halmi Artúr első amerikai kiállításán 1912. március utolsó hetében. Halmi a Pesti Hirlap művészeti munkatársához írt levelében a következőképpen emlékezett meg sikeréről: „Knoedler, a világ legnagyobb műkereskedőjének Szalonjában volt múlt héten egy kis kollektív kiállításom. Tizennégy, itt festett, legtöbbnyire életnagyságú arcképet mutattam be a közönségnek. Knoedler maga, az összes kritikusok s a közönség azt mondják, hogy Newyorkban ilyen sikere még arcképfestőnek sohasem volt. Naponként átlag kétezer ember látogatott el a kiállításra, köztük, az Astor, Gould, Vanderbilt családok. Eltekintve a nagy erkölcsi sikertől, az anyagi eredmény is váratlanul óriási. Eddig 15 megrendelésem van s még sok jön utána, így évekre el vagyok itt látva munkával. Úgy Knoedler, mint más managerek több évi szerződést ajánlanak.”43 A Taft-portré mellett szerepelt a kiállításon a Magyar Republikánus Klubnak festett másik, a William Loeb-arckép is. A többi portré közül figyelmet érdemel Halmi első amerikai munkája, az autógyáros Cornelius Tangeman feleségéről festett arckép. A férfit Halmi Münchenből ismerte, aki dilettáns rajzolóként „erőnek erejével” leckéket vett tőle, s amikor Amerikába érkezett, felkereste mint egyetlen itteni ismerősét. Lefestette feleségét „és ezzel – idézte fel egy ízben – benne voltam a society-ban”.44 A napilapok, képes magazinok elismerően írtak a kiállított képekről. Az Arts and Decoration a bemutatott vásznak közül épp a „kellemesen konzervatív” Taft-portrét emelte ki, amely Halmi más munkáihoz hasonlóan „szép arányban ötvözi az erőt és a nyugodt visszafogottságot”.45 A New York Times kritikusa többre tartotta a jól sikerült gyermekportréknál az olyan közéleti szereplők arcmását, mint Taft elnök, aki türelemmel állja a nehézségeket. „Úgy megyek, mint igásló a malomba” – idézte a cikkíró George Washington mondását. Halmi portréján Taft nagyon különbözik ettől az igásló felfogástól. „Méltóságteljes testtartását, metsző, barátságos kék ragyogású szemét nagy hozzáértéssel sikerült visszaadni.”46 A lap közölte is a portrét, amely megjelent másutt is, például az International Studióban. A képes hetilap, a Town & Country egész cikket szentelt Halmi kiállításának, s bár néhány képét közölte is jó minőségű reprodukcióban, az elnöki portrét nem adta közre. A méltatást az ismert kritikus, C. Owen Lublin írta, aki azonban úgy fogalmazott, hogy ennél jobb Taft-arcképet még nem festettek.47

¶ A bemutatót követően a Taft- és a Loeb-portré a festő ajándékaként a Magyar Republikánus Klub új, 116. utcai székházában nyert elhelyezést. Még egy ízben mindkettő szerepet játszott a magyar s amerikai kontaktus ébren tartásában, újrarendezésében. A klub elnöksége az utóbbit 1934-ben New York városának ajándékozta. Ünnepélyes ceremónia keretében leplezték le a városi vámház dísztermében. A megjelent előkelőségek között jelen volt a kép alanya, az egykori vámfelügyelő William Loeb, továbbá hivatali utóda, a New York-i magyar főkonzul, Ghyka György, valamint William Blau (Blau Vilmos) bíró, a klub elnöke, aki Theodore Rooseveltet és Taftot is személyesen ismerte.48 A beszámolók nem említették, hogy Halmi a portrét jó két évtizeddel korábban festette, s nem szóltak arról sem, hogy a klub miért s miért éppen ekkor ajándékozta azt a vámháznak. A gesztus alighanem a szervezet végóráival van kapcsolatban. Egy ez évi kimutatás szerint átszervezés alatt állt,49 ami lényegében egy korszak megszűntét, a régi gárda „lelépését” jelentette. Székházuk ekkor már nincs meg,
a régi tagság megfogyatkozott, politikai szerepük eljelentéktelenedett. Az ajándékozás a hajdani időket éppúgy idézhette, mint a portré biztos jövője biztosításának szándékát, miközben még egyszer újra lehetett élni a képben rejlő, a két felet egymáshoz közelíteni képes erőt.

¶ A Taft-portrét a New York-i történelmi társulat 1942-ben szerezte meg az elnöki galéria – kiállítóterem – részére. A művész özvegyének felajánlására vásárolták meg, miután a kép a republikánus klub megszüntekor visszakerült a festőhöz. Jelentős szerzeménynek tartották, reprodukcióját a társulat bulletinje negyedik negyedéves számának címlapján közre is adták.50 A részleteket az éves jelentés sem fedi föl, a művészeti gyűjtemény szerzője mindössze annyit vetett papírra, hogy az amerikai elnökök portréinak galériája Halmi 1912-es, Fehér Házban készült képével gyarapodott.51

¶ Howard W. Taft 1913-ban hagyta el a Fehér Házat, a magyar festőkkel való „találkozásainak” szép sora azonban ezzel nem ért véget. Hivatali idejét követően a Yale Egyetemen tanított jogot. A volt presidentről ebben a minőségben festett még egy portrét a Magyarországon szinte teljesen elfeledett Polgáry Géza (1862–1919).52 A Mintarajziskolában Benczúr Gyulánál, majd a párizsi Julian Akadémián tanult festő 1907-ben hajózott át Amerikába, ahol Geza de Polgary néven működött. A volt elnökről 1918-ban készült művéről egyelőre nincs érdemi információ. Polgáry festett másokról is olyan portrét, amelyek számba vehetők, ha a tágabban felfogott magyar–amerikai művészi kontaktzóna alkalmait s módozatait próbáljuk rekonstruálni. A jogtudor Taft, nemrég az Egyesült Államok elnöke megfestése ily módon nem tekinthető kivételes munkának. A kép egyelőre azonban semmilyen formában nem ismert, a National Portrait Gallery országos nyilvántartásában (Catalogue of American Portraits) sem szerepel, mint ahogy egyébként Illés Antalé sem. S minthogy Linek Lajos alkalmi Taft-festményének sorsát sem tudjuk, a Taft elnök körül serénykedő magyar festők munkái közül ma mindössze Halmi Artúré ismert. Ez túlélte az idők viharait, s további fennmaradását remélhetőleg a múzeumi megőrzés garantálja.

Egyéni utakon

¶ A republikánusok 1912-es választási vereségével a demokrata Woodrow Wilson foglalta el az elnöki széket. Nincs kellő forrás ahhoz, hogy lássuk, vajon a Magyar Republikánus Klub próbálta-e bővíteni az ő arcképével székházának elnöki portrégalériáját. Politikailag messze álltak egymástól. Wilsonnal szemben Braun személyesen is állást foglalt 1912-ben, a választási hadjárat küszöbén.53 Valószínű, hogy nem is voltak olyan kapcsolataik, amelyek jóvoltából az új elnök modellt ült volna felkérésükre egy magyar festőnek. Ha ebben az irányban nem is látjuk a folytatást, legalább két magyar művész kezétől származó Wilson-arcképről beszámolhatunk. Mindkettő egyéni ambícióból készülhetett, nincs nyoma annak, hogy valamely magyar szervezet, vagy a politikában aktív testület állna a háttérben. A személyes közvetítés azonban szerepet játszhatott, akár a demokrata körökben igen befolyásos ügyvéd, Cukor Mór (1869–1957), akár az elnökhöz is bejáratos és a National Arts Club pénzügyeit intéző Konta Sándor (1862–1933) révén.54 Szerencsés módon a sikeres amerikai karriert építő portréfestő, Márk Lajos – „Louis” – műve reprodukcióban s egykorú leírások jóvoltából megismerhető. Nem így a másik munka, amelyre csak halovány utalásokból lehet következtetni. Alkotóját, a Magyarországon teljesen ismeretlen Raskó Aurélt (1883–1961) utóbb az „elnökök festőjeként” is méltatták, ily módon az ő munkásságának ismertetésével majd még tovább lehet fűzni az amerikai magyar elnöki portrék bemutatásának a sorát. Lássuk előbb Márk Lajos (1867–1942) esetét!

¶ A Wilson-kép Márk Lajos első, 1910–1921 közötti amerikai korszakának a munkája volt.55 Amikor 1938-ban ismét visszatért – ezúttal véglegesen – az Egyesült Államokba, egy interjúban utalt arra, hogy régebbi amerikai tartózkodásai idején többek között megfestette Wilson elnök arcképét is, „amely most egy magángyűjteményben van”.56 A tulajdonos nevét nem fedte fel, és annak kiléte továbbra sem ismert. A képről azonban a Bain News Service jóvoltából egy jó minőségű korabeli fényképfelvétel fennmaradt, amely a Kongresszusi Könyvtárban található. A nem szokványos beállítású képet többen is kommentálták, miután a Knoedler Galéria bemutatta nagy kiállítótermének főhelyén, 1919 elején. Már a nem mindennapi címe is felhívta magára a figyelmet: „Gecsemáné, avagy a kert, ahol Jézus Krisztus tanított és töprengett az emberiség megsegítésének módjait és eszközeit illetően”. Egy szórólapon a művész magyarázatot is fűzött művéhez: „A kép Woodrow Wilsont ábrázolja – idézte a New York Times –, mint az Egyesült Államok fejét. Előtte a halandó babérja hever, és látomásként megjelenik a töviskorona a megfeszített Jézus Krisztus fején, ami azt jelenti, hogy aki az emberiségért dolgozik, illetve elvégzi a nagy feladatot az emberiségért, annak az ára mindig is a töviskorona.” A lap kritikusa szerint ez az enyhe zavarosság „valószínűleg egy külföldi megfogalmazásának köszönhető”. A kép szimbolikájában ugyanakkor szerinte nincs összefüggéstelenség. Wilson egy tudós fekete köntösében jelenik meg, byroni gallért visel, s a festő láthatóan
figyelt a más Wilson-portrékon a ruhák festésére vonatkozó negatív megjegyzésekre. A mellette lévő asztalon a koponya és a babérlevelek szigorúan valósághűek. Mögötte a feszület és a Krisztus testének megvilágítása kiemeli az elnök alakját. Szerinte a kép tökéletesen magyarázható ezekkel a szimbólumokkal. A kritikus ugyanakkor úgy vélte, hogy „ha Mr. Mark eltekintett volna a szemléltető koponyától, feszülettől és babérlevéltől, ugyanakkor élénk intelligen­ciájával elmélyült volna a Wilson-arc tanulmányozásában, talán valami valóságosat alkotott volna”.57

¶ A túlbonyolított szimbolika és képmagyarázat másokat sem igazán győzött meg. A New York Herald mellképként közölte a portrét, lehagyva a háttérben
s az előtérben lévő jelképeket. A művész azt sugallja – jegyezte meg a lap kritikusa –, hogy mindazok, akik nagyszerű eszményt adnak a világnak, nagy árat fizetnek a kiváltságért vagy megtiszteltetésért. Lehet, hogy van, aki szerint ez a kép előremutató – fűzte tovább –, ám ha fennmarad, az utókor számára puszta érdekesség lesz, noha korántsem a legrosszabb a Knoedlernél látott elnöki portrék sorában.58 Az American Art News rövid ajánlója úgy fogalmazott, hogy a képet csak a művész Wilsonnal kapcsolatos elképzelése inspirálta.59 Ez a megjegyzés alighanem arra utal, hogy az elnök nem ült modellt a festőnek, s szimbolikus képéhez inkább egy egyetemi embert, a Princeton elnökét idéző alakot formált meg, mint az Egyesült Államok hús-vér elnökét.

Márk Lajos: Woodraw Wilson, 1919. Fényképfelvétel, Bain News Service, Kongresszusi Könyvtár, Nyomat és Fénykép Gyűjtemény

„Az elnökök festője”: Raskó Aurél

¶ A másik Wilson-arckép Raskó Aurél munkája, aki Márk Lajos és Halmi Artúr mellett a harmadik divatos, keresett magyar arcképfestővé vált a két háború közötti időben. Róla is leginkább úgy írtak a helyi magyar sajtóban, hogy az „amerikai előkelő körök” éppen melyik hírességét, szépségét festette meg. Annyiban különbözött tőlük, hogy utóbb csak kétszer fordult meg szülőföldjén, nem úgy, mint két kortársa. Halmi a nyarat Magyarországon vagy európai utazással töltötte, az év többi részét New Yorkban. Ugyanott volt műterme, mint Márk Lajosnak, aki szintén többször látogatott el szülőföldjére, az 1920-as években Pesten élt, de kétszer is hónapokra visszatért amerikai műtermébe. Amikor Raskó 1961-ben elhunyt, több nekrológ is az „elnökök festőjeként” emlékezett meg róla. A New York Times kiemelte, hogy a Budapesten született, az első világháború alatt Londonból Amerikába került művész megfestette Warren G. Harding és Franklin D. Roosevelt elnök arcképét. A nekrológ még két további portrét említett meg, Charles A. Lindberghét és Kossuth Lajosét, utóbbi 1958-ban egy amerikai emlékbélyeg alapját képezte. Egy 1944-ben készült vallásos művére is hivatkozott, a később a Vatikánnak ajándékozott fatimai jelenés Rózsafüzér Királynőjére. A Herald Tribune szerint Raskó Roosevelt elnök feleségének portréját is megfestette. Amely lapok csak pár sorban emlékeztek meg a festő haláláról, a nevezett két elnök arcképét megemlítették.60 Az Amerikai Magyar Népszava és az Amerikai Magyar Református Egyesület havi értesítője, a Testvériség viszont azt írta, hogy Raskó nemcsak Hardingot és F. D. Rooseveltet örökítette meg, hanem Woodrow Wilson és Calvin Coolidge elnököket is.61 Mielőtt ezeket sorba vesszük, hazai ismeretlensége miatt érdemes Raskó pályáját a fellelhető töredékes adatok alapján összefoglalni.

¶ A hozzáférhető életrajzok és az amerikai állampolgársági iratok szerint Raskó (eredetileg Reinitz) Aurél 1883. június 13-án Budapesten született. Itt kezdte tanulmányait, majd Münchenben, Drezdában, Párizsban, Bécsben és Rómában folytatta, mielőtt Londonon keresztül az Egyesült Államokba érkezett. A Who’s who in American Art kötetei sem mondanak róla többet, szócikke csupán felsorolja ezen városok festészeti akadémiáit, mint ahol képzettségét szerezte62 Még annyit lehet tudni, hogy Münchenben Franz von Lenbach (1836–1904) és Franz von Stuck (1863–1928) növendéke volt, illetve Hollósy Simon magániskolájában is megfordult.63 Bár a müncheni magyar festőnövendékek ismert nyilvántartásaiban nem szerepel a neve, az ott töltött évekre maga is utalt két vele készült, alább még szóba kerülő beszélgetésben. A párizsi Julian Akadémiára 1908 körül iratkozott be, utána juthatott el Rómába, a pápai festőakadémiára.64 Festői ténykedésének szinte semmi nyoma nincs a hazai sajtóban, így képzettsége és magyarországi működése is homályba vész. A Nemzeti Szalon 1907-es őszi kiállításának egy méltatása szerint „Reinitz Aurél egy nagyon ügyes baka-arczképe” is szerepelt a tárlaton.65 A Budapesti Hirlap londoni levelezője 1911-ben viszont arról számolt be, hogy az ekkor már ott élő Reinitz „mostanában egyike a leghivatottabb arcképfestőknek. Nemrég festette meg Warwick grófnő arcképét, újabban pedig lord Rock Savage és lord Lansdowne portréján dolgozik, a National Liberal Club pedig John Barns, a népszerű miniszter arcképét rendelte meg nála”.66

¶ Reinitz Aurél kalandos úton került Londonba. Nem mindennapi történetéből – mintegy mellékesen kiderül –, hogy egy időben Nagykanizsán tartózkodott. A Pécsi Közlöny egyenesen mint „kanizsai festőt” említi 1910-ben, amikor hírt adott arról, hogy Fedák Sárival fog Londonban fellépni: „sulyvetőket, kardnyelőket, lángevőket és egyéb »művészeket« fog imitálni a londoni brettlin”.67 Fedák Sári emlékiratában másként emlékezett. Nagykanizsai jótevője, Viktorné, gelsei Guttmann Hedvig, a jótékonyságáról nevezetes „Viki néni” ajánlotta neki, hogy vigyen magával valakit, aki a zenészeket rendben tartja. „Itt van ez a derék fiú – mondta neki –, ez a festő, ez a Reinitz. Nagyon szegény gyerek és boldog volna, ha kivinné magával. Magának hasznos, neki meg életkérdés.”68 Fedák két hónapig szerepelt a Colosseum varietében, vagyis a cirkuszban. „Az én Reinitzomat – írta – nem láttam, csak előadások előtt, vagy még akkor sem. A cigányokat kitűnően megabrichtolta.” Egy idő után kijárt a Hyde parkba, ahol hitelbe vett elegáns lovaglófelszerelésben lovagolt ki az előkelő ladykkel, miközben rávette őket, hogy modellt üljenek neki. Ily módon kezdődött portréfestői karrierje. Később, 1924-es New York-i látogatásakor Fedák többször hallotta emlegetni a híres magyar festőt, Raskó Aurélt. Nem tudta, hogy kiről van szó, s amikor találkozott vele, meglepetten ismerte föl benne egykori segítőjét, a sárga lovaglócsizmás Reinitz Aurélt.69

¶ Amerikába kerülésének nem kevésbé regényes történetét egy hazai újságírónak is elmesélte, amikor tizenegy év után Budapestre látogatott, 1921-ben. A háború kitörésekor Londonból haza akart jönni, de erre nem volt már lehetősége, ellenben tizenegy dollárral a zsebében kijutott Amerikába. Ez is leolvadt négyre, mire a kikötőből a szállodába ért. „Tudta azt – így a riporter –, hogy a szállodában egy hétig hitelben is élhet, hozzálátott tehát, hogy addigra munkát szerezzen. Mivel a dolog sürgős volt, telefonhoz ült, s a címtárból sorra szólította fel a különböző grafikai és litográfiai műintézeteket. Mikor az F betűhöz ért, végre talált egyet, amelyik legalább annyira ment, hogy személyes bemutatkozást kívánt. Raskó munkát kért s az intézet próbaképpen három szimbolikus témát bízott rá. Egy éjszaka és egy nap alatt készítette el a kívánt rajzokat, és a vállalat első honoráriumként 450 dollárt fizetett neki.”70

¶ Újabb részletekkel kibővítve nagyjából ugyanezt a sztorit adta elő két évvel később az Amerikai Magyar Népszava riporterének, feltehetőleg Fodor Nándornak.71 Tanulmányairól itt sem mond sokat, pár életrajzi adat azért figyelmet érdemel. Kiderül, hogy Reinitz-Raskó Aurél Székelyudvarhelyen járt iskolába.72 Az érettségit követően miután szülei nem támogatták festői terveit, „bedugták” a pesti Foncière biztosítótársaság irodájába.73 Álmát azonban nem adta föl, magának rajzolt, festett, s egy ízben két tanulmányfejért kapott száz forintot. Vonatra ült, és meg sem állt Münchenig. Tanult, amíg tartott a száz forint, de miután elfogyott a pénze, majdnem éhen halt, hólapátoláskor kapott tüdőgyulladásban súlyosan megbetegedett. Felépülése után gyalog hazaindult Budapestre, de Passauban kereset reményében egy folyami hajóra szegődött el hat hónapra matróznak. Ezt követően fűtőnek alkalmazták. Összesen tíz hónapot töltött a Dunán, majd a keresett pénzen visszament Münchenbe. Ekkor már nagyobb sikerrel és kevesebb éhezéssel telt tanulóideje. 1902-ben visszatért Budapestre, bevonult katonának, „azután helyet kapott a Lotz mesteriskolában, kitanulta a kulisszafestést, litográfiát, rézkarcot. Bécsben mint színházi művészi tanácsadó működött”. A riportban nem esik szó Nagykanizsáról, sem más festői akadémiáról, a londoni közjátékról pedig oly módon, hogy „Raskó Aurél négy hétig énekelt és táncolt Fedák Sárival. Aztán ott is maradt. Ajánló levelei voltak a magyar követséghez, segítségükkel hamar műtermet nyitott és első portrénak Warwick grófnőt, az angol society igen tekintélyes tagját festette meg.”
Ez másként hat, mint ahogy Fedák Sári adta elő a történteket. A közös pont annyi, hogy Raskó Londonban maradt, és elsőnek Warwick grófnő arcképét festette meg. Később szó volt róla, hogy portrét fest VII. Edwardról, de a király meghalt, mielőtt erre sor került volna. A háború azonban őt is tönkretette, megtakarított pénze, gyönyörűen berendezett lakása, műterme mind odaveszett. Egy másik korabeli értesülés szerint Londonban internálni akarták, „előkelő barátai azonban a megfelelő diplomáciai lépések segítségével kieszközölték, hogy Amerikába mehessen”.74

¶ Raskó Aurél 1914. szeptember 3-án lépett partra New Yorkban.75 A „tizenegy dolláros” átkelést az amerikai magyar lapban kicsit jobban részletezte. Elismerte, hogy bár szinte üres zsebbel érkezett, mégsem volt olyan kiszolgáltatott, mint megannyi szegény bevándorló, ugyanis jól tudott angolul. Volt mersze, hogy a város egyik legelegánsabb szállójában, a McAlpin hotelben vegyen ki szobát – nem pedig a Second avenue körüli „magyar negyed” valamely egyszerű fogadójában. A telefonkönyvet tanulmányozva az F betűnél felhívta a Federal Advertising Agencyt. A művészeti managert kérte a telefonhoz. Közölte, hogy most jött Angliából, beszélni szeretne vele. A manager fogadta. Ahogy a riporter fogalmazott, „Raskó »chance«-et kért, és kapott három témát: speed, dominance és power [gyorsaság, dominancia, hatalom]. Megcsinálta még aznap a vázlatot, mert a pénze veszedelmesen fogyott, és másnap visszament a managerhez, akinek annyira tetszettek a vázlatok, hogy rögtön bevitte Raskót Joe Kaufman elnökhöz”. Pár percnyi beszélgetés után jött a második regényes fordulat: kiderült, hogy Raskó Aurél néhány hónappal azelőtt festette meg az elnök feleségét Londonban, a Savoy Hotelben, és a kép rendkívül megnyerte a férj tetszését. „Joe Kaufman a három vázlatért rögtön kiutalt 240 dollárt.” A szenzációs kezdet után alig meglepő, hogy a riport szerint hat héten belül, október elsején már műterme volt Raskónak New York egyik elegáns negyedében. Amikor az interjú készült, műterme az 57. utcában volt a nyugati oldalon, ahonnét
„az Aeolian Hall csillogó palotájára és a tetején tornyosuló rádióállomásra nyílik
a kilátás”.

¶ Nevével az amerikai forrásokban 1915-ben találkozunk először, mégpedig egy cirkuszi attrakció résztvevőjeként, aki az édeskés zenére rajzolt képeivel szórakoztatja a közönséget.76 Olykor még Reinitz vagy Raskó-Reinitz névvel is említik. Gyors érvényesülését jelzi, hogy 1917-ben már kiállításon mutatja be új, amerikai portréit a Print Galleryben, a Fifth Avenue-n. A sajtóban is fel-felbukkan a neve, magazinok címlapját rajzolja, portréi megjelennek a lapokban.77 Egy ízben azért írnak róla az újságok, mert műtermébe betörtek, és elvittek tőle egy 15 ezer dollárt érő Murillo-festményt.78 Mint ízig-vérig társasági ember gyorsan népszerűvé vált a magyar intelligencia körében is. A háború után egyre-másra érkező művészek, újságírók alkotta „bohémek” társaságának egyik közismert alakja lett, olykor még kabaréjelenetekben is produkálta magát.

¶ Nem tudni, hogy Raskó Aurél mikor és hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy portrét készít Wilson elnökről. Esetleges megbízója sem ismert. Egyelőre mindössze egyetlen közvetett utalás igazolja, hogy született ilyen arckép: 1918 májusában Raskó a Vöröskereszt soron lévő adománygyűjtési kampányához járult hozzá ötven darab, az elnököt ábrázoló rézkarcával, amelyet aquatinta és hidegtűs módszerrel készített.79 Többet nem sikerült eddig kibogozni, így csak sejthető, hogy az elnök aligha ült modellt neki. Feltehetőleg fénykép vagy más sokszorosított portré alapján dolgozott. Hogy festett-e olajképet, nem ismert, mint ahogy a rézkarcból sem került elő eddig példány.

¶ Egészen más a helyzet a Wilsont 1921-ben követő elnök, Warren G. Harding esetében, akinek portréját Raskó a Magyar Republikánus Klub részére és a klub összeköttetéseinek köszönhetően festette meg. Az amerikai és a helyi magyar sajtó többször beszámolt munkájáról, s ezek nyomán az amerikai politika magyar szimpátiájának megnyilvánulásaira éhes hazai lapok is méltatták Raskó ténykedését. Az elkészült portrét néhány hírlap, képes magazin jóvoltából a szélesebb közönség is láthatta. Egy kisebb botrány miatt pedig az eset még országos visszhangot is keltett. Az affér abból támadt, hogy újságírói kérdésre hogyan adta elő a kép megfestésének történetét, pontosabban azt, hogy az elnökkel miről is beszélgettek munka közben.

¶ „A mikor Hardingot megválasztották – mondta Az Est riporterének –, mindenki nagy várakozással nézte azt, milyen álláspontot fog elfoglalni az Amerikába bevándorlottakkal szemben. Harding rögtön működésének elején kijelentette, hogy az idegen szervezetekkel semmiféle érintkezésbe nem óhajt lépni, nehogy neve bevonassék bárminemű pártpolitikába. A Hungarian Republican Club mégis kivétel volt. Ugyanis ez a klub rendkívül erős és nagy szerepe van az amerikai életben: Taft és Roosevelt megválasztásakor is rendkívül nagy szerepet játszott. Ez a klub 1886 [helyesen 1896] óta áll fenn és politikai működésének súlya általánosan ismert. Tradicionális dolog, hogy a klub minden republikánus elnöknek arcképét helyisége részére megfestette s miután Harding megválasztásában a klubnak is nagy része volt, elhatározták, hogy megteszik a lépéseket az iránt, hogy Harding képét is megszerezzék. – A képet mindig egy Amerikában élő magyar festőművésszel szokták megfestetni, ilyen volt most Pogány Vilmos, Halmi Artúr, Márk Lajos és én. Nem is tudom, minek köszönhetem azt, hogy a választás reám esett s nemsokára Washingtonban be is mutattak az elnök úrnak.”80

¶ A festőkre utalva Raskó nem tért ki arra – talán nem is tudta –, hogy Halmi már festett egy elnöki arcképet a magyar republikánusok megbízásából, Márk Lajos pedig megörökítette a későbbi demokrata elnököt, Wilsont. Saját munkáját azt követően kezdte meg, hogy a Magyar Republikánus Klub dísztagjául választotta Hardingot. Blau Vilmos elnök vezetésével 1921. május 18-án küldöttség kereste fel a Fehér Házat és vitte el a dísztagsági okmányt, amelyet Raskó készített „pompás kivitelben”. Blau bíró üdvözlő beszédére az elnök válaszul elismerését fejezte ki a magyar amerikai állampolgárok lojalitásáért és azért a tevékenységért, amit kifejtettek a választási eredmény érdekében. Hálásan fogadta a dísztagságot, és jelezte, hogy alkalomadtán remélhetőleg együtt lehet majd tagtársaival klubja egyik ünnepélyén. Miután az elnök átvette a selyem amerikai zászlóba takart díszoklevelet, „elismeréssel adózott Raskó mesternek s szívesen állt a film és fényképezőgépek elé a küldöttség tagjainak körében”. A felkérésre kijelentette: örömmel áll a művész rendelkezésére, hogy arcképét a klub számára megfesse. Raskó Washingtonban maradt, és egy hét múlva hozzá is kezdhetett a kép festéséhez. A szándéka az volt, hogy mellőzze a formális beállítást, az elnököt úgy ábrázolja, ahogy napi teendőit végzi az íróasztalánál. Ezért a készülő művet az első ülés után „a kifejezés érzelmi kompozíciójának” nevezte.81

¶ A hír gyorsan Magyarországra is elért. A 8 Órai Ujság június 5-én adta hírül washingtoni értesülését, hogy Raskó a Fehér Ház vendége, és Harding elnök naponként szorgalmasan ül neki egy-egy félórát. A kép azonban az elnök elfoglaltságai miatt csak nagyon lassan készült. „Harding megengedte Raskónak, hogy a hivatalos audienciák ideje alatt az ő dolgozó szobájában tartózkodjék és hogy így közben tovább dolgozhasson az arcképen.”82 Kilenc napig volt ily módon vendége a Fehér Háznak. Az Amerikai Magyar Népszava június 12-i képes mellékletében fényképpel számolt be arról, hogy Raskó festi az elnököt. A felvétel kettőjüket ábrázolja a láthatóan majdnem kész, íróasztala mellett álló
– s nem ülő – egész alakos festménnyel.83 A kész portré – és a mellette álló művész – fényképe a Union Photo ügynökség jóvoltából megjelent számos amerikai sajtótermékben július legelején.84 A tervek szerint a képet ősszel egy bankett keretében akarták leleplezni, s bírták az elnök azon ígéretét, hogy ennek alkalmával meg fog jelenni a klubban.

¶ Az elnök azt követően, hogy modellt ült Raskónak, alig egy hónap múlva eleget tett László Fülöpnek is, aki a Nobel-díjas Elihu Root szenátor lefestése után, az ő közbenjárására kapott meghívót a Fehér Házba Harding portréjának elkészítésére. László július 8-án kezdett hozzá az arcképhez, és hat-hét ülés után elkészült vele. A háromnegyed alakos, ülő Harding-portrét a Washington Times cikkírója „a művész egyik legjobb alkotásának” nevezte. Az elnök közben személyesen is megtekintette a washingtoni Corcoran Art Galleryben László kiállítását, amiről kettőjük fényképével az amerikai sajtó mellett mindkét magyar napilap is beszámolt. Az elismerés a nagy hírű, az uralkodók, államférfiak, milliomos hölgyek és iparmágnások festőjének szólt, a bravúros magyar művésznek, aki négy hónapnyi amerikai tartózkodása során újabb előkelő trófeákat, valamint busásan jövedelmező megrendeléseket gyűjthetett be. Miként feleségének írta, reméli, hogy az amerikai út során megkeresi új háza és műterme építkezési költségeit.85 Bár Raskó Aurél számára is egy László Fülöp-féle karrier lebegett ideális célként, kettőjük elnöki portréja mégis gyökeresen más jellegű. Az ellentét igazolja, hogy a portréfestés messzemenően függvénye a művész, az alany és a majdani néző közötti, különféle érdekek által átszőtt bonyolult viszonyrendszernek.

Raskó Aurél Roosevelt-portréja. Reprodukció, Amerikai Magyar Népszava, 1942. március 18., 2.

¶ Raskó munkájának volt egy előzménye is, egy rézkarc, amelyet még az előző év őszén készített, miután Hardingot a republikánus párt elnökjelöltté választotta. Ekkor még csak képről ismerte a jelöltet, s ennek alapján dolgozott. Egy lapértesülés szerint a rézkarc olyannyira megtetszett az elnöknek, hogy megvásárolta az eredetit (a grafikát?), és a levonatokat szétosztotta barátai között.86 A nyomdászok szakfolyóirata, az American Printer éppen Raskó washingtoni munkálkodásával egy időben megjelent száma tartalmazza azt az információt, hogy a Carl de Nemethy vezette New York-i Roto Photo Gravure Company kiadta Harding elnök M. A. Rasko által rajzolt portréját. Mindössze száz példányt készítettek, melynek darabját 25 dollárért árusítják. „A nyomdász-Elnökről készült rézkarc bekeretezve nagyszerű irodai dekoráció lehet” – fűzték hozzá a hírhez. A kiadó, Carl de Nemethy (1864–?) egy évtizedek óta Amerikában élő, regényes életű magyar művész volt, aki metszetekkel, művészi sokszorosítással, fénynyomással foglalkozott. Az idézett hír azt nem fedi föl, hogy a kiadást ki kezdeményezte, Raskó Aurél vagy ténylegesen „Mr. Harding”. Szerencsés módon a Raskó-rézkarc nem tűnt el nyomtalanul: egy árverésen nemrégiben előkerült belőle egy, az elnök által is aláírt példány.87

¶ A száz levonat egy részét bizonyosan árusították, mert a rézkarcot hamarosan szétkapkodták. Ezt már Budapesten említette meg Raskó, miután rövid időre hazalátogatott, és elmesélte a portréfestés történetét. Az Est riporterét azonban leginkább az érdekelte, hogy mit mondott az elnök, mialatt modellt ült. Ebből lett a galiba. „Az elnök tudta azt – idézte a lap –, hogy én magyar vagyok s hosszas beszélgetésünk elején Magyarországra vonatkozólag több felvilágosítást kért tőlem.”88 A cenzúra a következő részt törölte, amire felfigyelt néhány külföldi lap. Mivel a gondolatmenetből elég egyértelműnek tűnt, hogy az elnök mit mondhatott, a forradalmak utáni hazai politikával szimpatizáló New York-i magyar napilap kérdést intézett a Fehér Házhoz az interjú igazságtartalmát illetően. „[A]z Elnök nem teszi szóvá nyilatkozatait egy olyan embernek, aki az Elnök magánbeszélgetéseit visszaadja” – szólt a válasz a lap fordításában, amelyet az Amerikai Magyar Népszava a szenzációhajhász festő meggondolatlanságát, hiúságát hevesen ostorozva s önmaga számára nagy politikai elégtételt szedve tálalt – csúsztatásoktól sem mentesen – olvasóinak. A hírt s az esetet a hazai lapok is
átvették, sőt a Fehér Ház válaszát az amerikai sajtó is megszellőztette. Raskó két hónap múlva reagált az esetre, a New York Timesnak írt nyílt levélben félreértésnek tulajdonította a dolgot, s hogy magát tisztára mossa, éppúgy megcáfolta
Az Estet – ő nem is adott interjút, csak beszélgetett –, mint a lapban korábban megjelent saját szavait.89

Warren G. Harding, 1920. Rézkarc, Carl de Nemethy, Roto Photo Gravure Company kiadása Raskó Aurél rajza alapján, New York, 1921

¶ Az ily módon elhíresült portré ünnepélyes, az elnök személyes jelenlétével eltervezett leleplezésére nem kerülhetett sor. Alighanem felhajtás nélkül, csendben felakasztották a Magyar Republikánus Klub székházában a korábbi elnökök arcképei közé. A Raskót kísérő meglepő fordulatok jegyében a portré sorsa mégis viszonylag szerencsésen alakult. Miután a szervezet megszűnt, ismeretlen tulajdonoshoz került. Több évtizedes lappangás után azonban 2016-ban egy amerikai árverésen ismét felbukkant, s jutott egy új gyűjtő birtokába. Mégsem vált újra teljesen láthatatlanná: a nagyméretű, 152×102 cm-es festmény reprodukció­-
ja a Wikimedia Commons jóvoltából bárki által megtekinthető, bár a kép gyenge felbontású, miután az árverési dokumentációból származik.90

¶ A Harding-portrét övező hírverés után ismét egy információszegény időszak következik. Az elnök váratlan halálával megüresedett székébe Calvin Coolidge került 1923-ban. A következő év február elején pár napos eltéréssel legalább féltucatnyi magyarországi sajtótermék hozta le azt a hírt, hogy Raskó Aurél újra a Fehér Ház vendége, ahol ezúttal az Egyesült Államok új elnökének Coolidge-portréján dolgozik. Az egyik lap sajátos értelmezése szerint a művész „immár csaknem házifestője lett az Egyesült Államok mindenkori elnökeinek”.91 Egy vidéki lap, az Új Somogy még a lehetséges előzményt is hírül adta: az amerikai magyar republikánus klub Coolidge elnököt dísztagjává választotta, és az erről szóló oklevelet egy kilenctagú küldöttség adta át a Fehér Házban.92 Egészen különös, hogy az amerikai magyar napilapokban nem jelent meg hasonló információ a hazai hírekkel egy időben, illetve azt megelőzően. Egészen biztosan nem állítható, hogy ezek a hírek helytállók voltak, de az sem, hogy semmi nem történt, mindenesetre 1927-ben újra felbukkant egy hasonló információ. „Most, ha visszautazik – mondta ekkor Raskó egy újságírónak Budapesten –, Coolidge-ot fogja portretírozni, a National Republican Club Newyork részére.”93 Tehát mindkét évben a korábbiak mintájára merült fel az elnök arcképe megfestésének gondolata. A klub élén álló Blau Vilmos az új elnököt még szenátor korából ismerte, így meglehetett a kapcsolat a már szokásos kapcsolatépítési eljárás beindítására: a dísztagság és a portréfestés celebrálására. A részletek azonban homályban maradtak, s nemcsak az amerikai magyar lapok (legalábbis a fennmaradt s hozzáférhető lapszámok szerint) nem írtak Raskó újabb megbízatásáról, de a New York-i, washingtoni sajtó sem. Források hiányában nem lehet tudni, hogy a terv hogyan realizálódott,
ha mindezek ellenére tényként vesszük a korábban idézett két magyar nekrológ, illetve néhány egyéb forrás94 hivatkozását a Coolidge-portréra. Mindenesetre
a képet mind ez idáig nem sikerült föllelni semmilyen formában.

Raskó Aurél: Warren G. Harding, 1921. Wikimedia Commons

¶ A festő negyedik elnöki vállalkozásának ellenben megvan s látható az eredménye. Raskó Aurél 1936-ban jutott el ismét a Fehér Házba, hogy arcképet fessen az Egyesült Államok 32. elnökéről, Franklin D. Rooseveltről. A 71,8×61 cm nagyságú olajkép ma a Hyde Park-i Roosevelt-emlékmúzeumban, a Franklin D. Roosevelt National Historic Site gyűjteményében található.95 A megbízás-felkérés, valamint a munka körülményeit nem ismerjük. A kép két ízben játszott nyilvános szerepet. Az első alkalom arra utal, hogy ez a portré is betöltött közvetítői funkciót a hatalom centruma és a társadalom egy meghatározott, a main­stream­hez képest alacsonyabb státusban álló komponense között. A képet ugyanis a választási kampányában közreműködő idegen nemzetiségű demokrata csoportok küldöttsége vitte el az elnöknek, 1937. február 15-én. Roosevelt meghívására érkeztek, aki köszönetet akart mondani az idegen származású támogatóinak a szavazataikért. A 28 fős delegációt Lawrence Wood Robert, a demokrata párt irányító testületének titkára s a közmunkahivatal (WPA) főnöke vezette, szónoka a magyar bizottság elnöke, Cukor Mór volt, aki „megkapó beszéd kíséretében” nyújtotta át a Raskó Aurél által festett mellképet.96 A későbbiek fényében úgy tűnik, hogy az elnök nem tartotta magánál a festményt, hanem megtekintés után visszaadta a delegáció magyar képviselőjének. A portré ugyanis egy másik alkalommal is szerepet játszott az Egyesült Államok, illetve a szövetséges hatalmak melletti kiállás kinyilvánításaként. A keretet az a március 15-i ünnepély képezte, amely az amerikai háborús erőfeszítéseket megtestesítő hadikölcsönkampányt és a magyar nemzeti ünnepet kapcsolta össze.
Az 1942-ben tartott yorkville-i ünnepség s hangverseny díszszónoka Ferdinand Pecora, New York állam főbírája volt, aki a kormányzójának nevében és a Magyar Demokrata Klub felkérésére töltötte be ezt a szerepet. Ekkor leplezték le a festményt a nyilvánosság előtt, amelyet a művész a pénzügyminisztériumnak ajándékozott, s amelyet egy másik magas rangú tisztviselő, Bruce D. Smith,
a hadikölcsön-akció helyettes állami adminisztrátora vett át. Az ünnepségen Cukor Mór, a magyar klub elnöke mutatta be a festőt, aki „keresetlenül és közvetlenül néhány személyes élményét adta elő, amik ösztönzésül szolgáltak.
Az arckép ellenállhatatlan lelki szükséglet, az Amerika iránti hála spontán kifejezése volt a számára – mondta”. Ezek szerint a portrét saját indíttatásból s politikai meggyőződéséből festette, jóllehet ebben egészen biztos, hogy komoly szerepet játszott Cukor Mór, a demokrata politikai elit befolyásos magyar tagja. Bárhogyan is lehetett, ez az elnöki arckép nem valamely magyar szervezet, politikai alakulat egyesítését és szolidaritását szolgálta, hanem a magyarok (meghatározott csoportjának) kollektív állásfoglalását, amelyet tudatosan állítottak az amerikai politika és közélet homlokterébe. Az Amerikai Magyar Népszava rutinos tollú szerkesztője, Gáspár Géza az arcképet „markáns, élethű, az elnök egyéniségét festői eszközökkel karakterizáló, remeklésszerű” festménynek tartotta. A képet a kincstár New York-i palotájában helyezték el.97 Raskó munkája feltehetőleg innét, illetve a pénzügyi tárcától került a Roosevelt-emlékmúzeumba. Ugyanitt őrzik Raskónak az elnök feleségéről, Eleanor Rooseveltről festett arcképét is. A nyilvántartás szerint ez 1943-ban készült, szintén a Fehér Házban.98 Ennek útja az elnöki portréét ismétli: az 1943. évi március 15-i ünnepségen leplezték le, s a képet a pénzügyminisztérium kapta ajándékba.
Az ünnepi rendezvény, amely a magyar szervezetek, főként a baloldali alakulatok, de egyletek s egyházak széles összefogásával valósult meg, ha lehet, még inkább amerikai háborús demonstráció volt, a Szabadság Napja (Liberty Day).99

Raskó Aurél: Franklin D. Roosevelt, 1936. Reprodukció, Az Ember, 1939. április 29.

¶ Raskó Aurél Franklin Rooseveltről nemcsak olajképet festett, hanem ez esetben is készített rézkarcot. Erre utal a Göndör Ferenc lapja, Az Ember 1939. április 29-i, 17. számának címoldalán látható portré. Ha ezt összevetjük az olajképpel, jelentékeny eltéréseket látunk az elnök test- s fejtartásában, az arcvonások ábrázolásában. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a rézkarc az eredeti portré alapján készülhetett. A művész szignójával ezt is 1936-ra datálta. Sokszorosításáról nincs adat a Kongresszusi Könyvtár vonatkozó dokumentációjában, de nagyon is valószínű, hogy legalább korlátozott számú levonat készült róla. Ismeretes továbbá egy Raskó által jegyzett színes nyomat is, amelynek eredetéről, forrásáról és kiadójáról egyelőre szintén nincs információ. Az olajkép és a rézkarc kissé oldalnézeti beállítását ez a kép nem követi, hanem teljesen másként – szemből – ábrázolja az elnököt. Iskolai falikép lehetett, vagy irodai dekorációként forgalmazták. Ezek az átdolgozások „kiléptették” az elnöki portrét az eleve behatárolt felhasználhatóság köréből. Az ilyen használat, a szélesebb körű elterjedés ugyanakkor meg is fosztotta a portrét kontaktzóna jellegétől, hiszen a sokszorosított lapok már az elnökről forgalomban lévő képdömping részévé váltak, függetlenül az alkotótól és a portrékészítés intenciójától.

Epilógus: az elnök mint médiaarc

¶ A New Deal és a Popular Front korszakában az elnök arcképét tömegével használták a legkülönfélébb médiumokban politikájának jelzése, támogatása, esetenként elutasítása céljával. Hans Belting fogalmát itt kézenfekvő segítségül hívni: a mediatizált elnök, FDR képi invenciója a „médiaarc” egyik meghatározó prototípusának tekinthető.100 Az ilyen képhasználatban nincs szükség a modell személyes részvételére a forgalmazott portré elkészítéséhez. Ekkor a személyes kapcsolatok különben sem voltak olyan meghatározók, mint a század első évtizedének politikai életében. Ha az elnökhöz „be is lehetett jutni” fényképezőgéppel vagy ecsettel és palettával – a veterán portretista László Fülöp is készült még FDR megfestésére –, annak eredménye jóval kisebb feltűnést keltett, mint elődei „ülés” alapján festett arcmásai. De ahogy Raskó munkája tanúsítja, az elnöki portrénak még ekkor is ki lehetett használni kontakzóna értékét – bár más értelemben, mint korábban –, mert alkalmas volt arra, hogy az elismerés, az egyenrangúság iránti igény demonstrációja jegyében politikai állásfoglalást közvetítsen.

Raskó Aurél: Franklin D. Roosevelt, nyomat, eBay, 2016

¶ A tömegforgalmazású elnöki portré és a politikai állásfoglalás kapcsolatának markáns példáját kínálja egy 24 oldalas kiadvány, amelyet 19 művész közreműködésével jelentetett meg a művészek, írók és tudósok független választóinak bizottsága Roosevelt elnök negyedszeri újraválasztási kampánya támogatásaként. Az elnök 1944. szeptember 23-án a fuvarosok szakszervezete (Teamster ­Union) előtt mondott nagy hatású választási beszédét illusztráló nyomtatvány borítólapján Gellért Hugó (1892–1985) Roosevelt-arcképe látható.101 Gellért gyerekként, egy szabó fiaként került szüleivel az Egyesült Államokba, művészi képzettségét a National School of Designban szerezte. Kétségtelenül amerikai művész volt, mindemellett erős szálak kötötték a magyar kultúrához, politikához. Mindvégig részt vett az amerikai magyar baloldali mozgalmakban – illusztrálta például kiadványaikat –, radikálisan fellépett a Horthy-féle magyar politikai berendezkedéssel szemben. A háború után kapcsolatot tartott Magyarországgal, elfogadta, népszerűsítette annak politikai, kulturális céljait. Kommunista elkötelezettségétől függetlenül ma az egyik legjelentősebb – bár jócskán elfeledett – amerikai politikai grafikusnak, portrérajzolónak tartják, aki többek között a magyar és európai modernizmus hatásait transzformálta a radikális, baloldali és antifasiszta elkötelezettségű aktivizmus művészetébe.102 Az elnök nem ült modellt Gellértnek, aki ellenben többször is felhasználta médiaarcát mint propagandaelemet. A Négy szabadság című színes, plakátszerű nyomatán jellegzetes expresszionista szénrajzváltozatát láthatjuk.103 Ugyanez a kompozíció megjelent egy 16 nyelvi mutációban kiadott s Gellért által illusztrált, a roosevelti politikát magyarázó politikai kiadványban is.104 Az arcvonások gondosabb, részletezőbb kidolgozottsága mellett hasonló az 1944-es újraválasztás mellett agitáló Roosevelt-arckép is, amelynek eredetijéről nincs adatunk, de e portré létének értelmét egyébként is a sokszorosítottság és az ebből fakadó tömeghatás adja.

Gellért Hugó: Franklin D. Roosevelt. Nyomtatvány, 1944. FDR Presidential Library and Museum, Hyde Park, New Jersey

Jegyzetek

[1]    Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, E1/a:14 („Elnökök arcképei és szobrai magyar művészektől”).

[2]    The de Laszlo Archive Trust, Philipe de Laszlo Catalogue Raisonné, online: https://www.delaszlocatalogueraisonne.com/home. Életművéhez lásd Duff, Hart-Davis: László Fülöp élete és festészete. Ford. Szilágyi Mihály. Corvina, Budapest 2019 – közli a Roosevelt-, Coolidge- és First Lady Mrs Harding-portrét; „A nagyvilág művésze vagyok…” László Fülöp (1869–1937). Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2019.

[3]    László Fülöp Amerikába jött. Amerikai Magyar Népszava, 1920. március 31., 4. Duff, i. m. 2019, 196. szerint László 1916-ban és 1919-ben kapott meghívást a Fehér Házba Wilson elnök megfestésére, de a háború utazását megakadályozta. A szerző 1920-as meghívást, utazási tervet nem említ.

[4]    Hoffmann Géza: Csonka munkásosztály az Amerikai Magyarság. Magyar Közgazdasági Társaság, Budapest 1911, 255.

[5]    Kende Géza: IX. fejezet. Magyar művészet Amerikában. In: Magyarok Amerikában
III. köt., nyomdai levonat, Amerikai Magyar Alapítvány Levéltára, New Brunswick.

[6]    Magyar művészet New Yorkban. Magyar Napilap, 1907. július 24., 1.

[7]    (lk): Koppay József. Magyar Művészet, 3. 1927. 8., 542. Életéről így ír: „Koppay József Árpád (Prof. Báron Árpád J. Koppay-Dretoma a gyászhirdetés szerint) Bécsben született, 1859. márc. 15-én s eredetileg építésznek készült. A budapesti Műegyetemen két esztendőt töltött, hármat a bécsin, de csakhamar fölcserélte a léniát az ecsettel. Canon és Makart műtermében tanult festeni, majd Münchenbe költözött, ahol Wagner Sándorral került összeköttetésbe. Itt néhány életképpel és egy egész sor szépségképpel keltett a közönség körében figyelmet. Shakespeare színdarabjainak szép hősnőiről festett sorozata hamar feltűnést keltett. Gyorsan felkapott kedvencévé lett a bajor, utóbb (1887) a madridi főnemességnek, megfestette a spanyol királyt, azután Páris, London, Berlin főúri világát s az amerikai követ révén Amerikában is összeköttetésekre tett szert, ahol utóbb minden év felét töltötte (Rockefellerék, Roosevelték arcképei).”

[8]    Jozsi Koppay here to paint Roosevelts. New York Times, October 28, 1905., 6.; „Roosevelt ezredes legutóbbi portréjára” utal: The Pittsburgh Press, November 25, 1910., 10.; Portraits by J. Koppay. Catalogue, Galleries of M. Knoedler & Co., Nov. 21–30, 1910. Metropolitan Museum of Art Libraries: Digital Collections, https://libmma.contentdm.oclc.org/digital/collection/p15324coll8/id/10375/rec/1. A kiállításról: The Brooklyn Daily Eagle, November 22, 1910., 22.

[9]    Lothar, Rudolph: Koppay. W. Borngräber, Berlin–Leipzig 1919, 63. – A szerző tévesen 1904-re teszi amerikai utazását és a kép megfestését (80.), lásd az előző jegyzetet.

[10]  Krisztinkovich Maria H.: Báró Koppay József festőművész újra-felfedezése. Kanadai Magyarságtudományi Társaság, 2001. 7., 15. sz. kép (forrásmegjelölés nélkül).

[11]  Katalógus #5201, lásd: https://www.delaszlocatalogueraisonne.com/catalogue/the-catalogue/roosevelt-theodore-president-of-the-united-states-of-america-5201/search/keywords:roosevelt. Duff, i. m. 2019, 83. kép.

[12]  A Louise Mary Pratt alkotta fogalom kiterjesztését a múzeumokra lásd: Clifford, James: Museum as Contact Zones. In: Uő: Routes. Travel and Translation in the Late Twentieth Century. Harvard University Press, Cambridge–London 1997, 188–219. Tágabb értelemben vö. Ensel, Remco: Going Native: Besnyö’s Zeelandish Girl and the Contact Zone of Dutch Photography. Depth of the Field, 4. 2014 (1), online: http://journal.depthoffield.eu/vol04/nr01/a02/en; Troelenberg, Eva-Maria, Schankweiler, Kerstin and Messner, Anna Sophia (Eds.): Reading Objects in the Contact Zone, Heidelberg University Publishing, Heidelberg 2021 (Heidelberg Studies on Transculturality, 9). https://doi.org/10.17885/heiup.766.

[13]  Proceedings of the banquet tendered His Excellency Theodore Roosevelt, President of the U.S. by the Club February 15, 1905. New York 1905; A New York Magyar Republikánus Klub. Szabadság, 1911. december 21. Húsz éves jubileumi szám, V. rész, 9.; Kun Andor: Kalandos magyar karrierek. Braun Márkus. Tolnai Világlapja, 1931. július 1. (27) 46–47.; Glant Tibor: Kettős tükörben. Magyarország helye az amerikai közvéleményben és külpolitikában az első világháború idején. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen 2008, 49–50.

[14]  Magyarok az elnöknél. Egy nap Washingtonban. Amerikai Magyar Népszava, 1903. január 13., 4; Roosevelt elnöknél (grafika). Amerikai Magyar Népszava, 1903. október 30., 5.; Magyarok Rooseveltnél. Magyar Napilap, 1907. október 30., 1.; Magyarok Rooseveltnél. Amerikai Magyar Népszava, 1908. október 28., 1.; Braun Márkus: Roosevelt Tivadar. Az elnök és az ember. A magyarok iránti barátsága. Amerikai Magyar Népszava, 1909. március 6., 2.

[15]  Brémából 1908. január 21-én indult a Kaiser Wilhelm II. fedélzetén, lásd Web: Bremen, Germany, Passenger Lists Index, 1907–1939, http://www.passagierlisten.de/. Az érkezőket regisztráló hajóslista őrizte meg azt az adatot, hogy Perényi László volt a meghívó, aki a festő hajójegyét is fizette, lásd https://heritage.statueofliberty.org/, Passanger ID: 101750090341. „New York-ban lakó barátja, aki magyar plébános, a Patrona Hungariae-t ábrázoló oltárkép megfestésével bízta meg temploma számára” – írja; Holló János: A szolnoki festő-kolónia. Kultúra, 1911. II. félév (16) 693–695. Perényi valóban New York-i plébánosként volt ismert, de személyes ellentétek miatt helyet cserélt a Perth Amboyban működő Kovács Lajossal. Itt ekkor építették fel templomukat, az oltárkép ide készülhetett. Perényi 1908 októberében visszatért Magyarországra, az oltárkép pedig 1910-ben megsemmisült, amikor a templom leégett

[16]  Taft defines labor views. St. Louis Globe-Democrat, July 21, 1908., 3. (más lapokban is). „A fiatal magyar festőművésznek Hot Springsbe való megérkezéséről megemlékeznek az összes angol lapok. Kiemelik, hogy mivel a művész egy szót sem ért angolul, Taft
a legbizalmasabb állami dolgokat diktálja tollba a gyorsírónak, mialatt Illés vászonra veti őt” – A Bevándorló, 1908. július 24., 2. A munka kezdetéről hírt adott még: Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908. július 25., 9.

[17]  Szilánkok. A Bevándorló, 1908. július 24., 4.

[18]  A Bevándorló, 1908. augusztus 28., 2.

[19]  Illés Antal: Hogyan festettem Taftot. Ujság, 1911. január 4., 2. Hozzáférhető Kós Károly honlapján is, további adatokkal a művészről: http://www.kosakaroly.hu/vendegoldal/illes-taft/illes-taft.html.

[20]  East Side dinner for Taft. New York Times, December 6, 1909., 3.

[21]  Burger József. Amerikai Magyar Népszava, 1933. május 6., 1.; Eltemették Burger Józsefet. Szabadság, 1933. május 9., 6.; Papa Burger dies: East-Side mourns. New York Times, May 4, 1933. Életrajzához lásd még: Amerikai Magyar Népszava, 1924. április 20., 2. Taft látogatását a Burger-kávéházban fénykép is megörökítette, lásd Szabadság, 1908. október 3., 5.

[22]  Műterme a Broad St. 42. alatt volt. South Riveren (New Jersey) is festett egy oltárképet, ahol a kalandos életrajzú Kubinyi Viktor volt a plébános, lásd: A Bevándorló, 1909. április 13., 2. (Ez a kép 1921-ben pusztult el, amikor a templom a tűz martaléka lett.) Illés Antal levele Lippich Kadocsa Elek miniszteri tanácsosnak, El Paso, Texas, 1909. november 28., OSZK Kézirattár, Levelestár. Magyar művészek Texasban. Pesti Hirlap, 1909. december 1., 10.; idézet: Holló. i. m. 1911. Vö. Bihari Sándorné: Útleírás Mexicóból. Légrády, Budapest 1914. Illés Antallal, különösen a „népéletképekkel” külön tanulmányban foglalkozom.

[23]  Balesetéről a napi sajtó részletesen beszámolt. A „Nemzeti Szalon” őszi tárlatának és Illés Antal hagyatéki kiállításának katalógusa. Budapest 1912. Vö. Illés Antal. Művészet, 1911. (8) 352. (sok pontatlansággal).

[24]  Hungarian Artist Painting Scenes of El Paso on his Canvas. El Paso Herald, December 20, 1909., 14.

[25]  Az erről szóló okmányt Braun Márkus a Fehér Házban adta át az elnöknek a beiktatást követő második munkanapján, lásd About People and Social Incidents. New-York Tribune, March 7, 1909., 8.

[26]  Egy karrier története. Pécsi Napló, 1933. február 7., 6. – az interjú Ótátrafüreden készült 1932 karácsonyán. Az eredeti szöveg tévedését – „Harminckét esztendővel ezelőtt” – módosítottam, a betűhibákat korrigáltam – F. Z. A történet rövidebb verzióit lásd: Fodor Nándor: Intim beszélgetés. Amerikai Magyar Népszava, 1925. október 25., 3.; „Siker? Karrier? Minden csak véletlen!”. Pesti Napló, 1926. augusztus 22., 44.; 8 Órai Ujság, 1926. szeptember 19., Vasárnap mell., 4.; Halmi Artur, az Amerikában élő világhírű portréfestő szerdán Budapestre érkezett. Ujság, 1928. július 13., 2. Halmi életműve feldolgozatlan. Vö. Róbert Jenő: Halmi Artúr. Művészet, 1906. (1) 51–57.; Kende Géza: Magyar művészet Amerikában. In: Az Amerikai Magyar Népszava nagy képes naptára az 1914-ik közönséges évre. Amerikai Magyar Népszava, New York 1914, 181–194. (184–185.). A 6000 frankos Munkácsy-ösztöndíjat a Vizsga után című képével nyerte el 1890-ben. A kép elemzése, további díjai: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon
a 19. században. Katalógus, szerk. Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 1995, 302.; Tata képzőművészete a XVII–XX. században. I. kötet. Art Limes, 12. 2015. (4) 35–36. Amerikai működését ismerteti: Fox, Winthrop: Halmi: Painter Laurate of Beauty. Cosmopolitan, 56. 1914. (5, April) 579–585.; Paizs Ödön: Halmi Artúr newyorki kiállítását Budapesten is bemutatja. Pesti Napló, 1930. szeptember 21., 42.; Szerényi Simon: Rendkívüli sikere van Halmi Arthur kiállításának. Amerikai Magyar Népszava, 1931. november 15., 4., 4-A.

[27]  Tábori Kornél: Berlin magyarjai. Pesti Napló, 1911. február 19., 35–36. (36.)

[28]  Taft a newyorki magyarok közt. Pesti Hirlap, 1911. március 28., 40.

[29]  Magyar művészek sikere a külföldön. Pesti Hirlap, 1911. április 1., 8. – hasonló hírt közölt valamivel részletesebben ugyanekkor Az Ujság is.

[30]  The Washington Post, January 9, 1911., 3. – e szerint az elnök ezen a héten fog ülni Halminak. Vö. National Tribune (Washington, D. C.), January 19, 1911., 5. – Az elnök a múlt héten ült neki. A magyar lapokban január folyamán nincs hír ezzel kapcsolatban.

[31]  Az Ujság, 1911. szeptember 10., 10. – kiemelés tőlem, F. Z. Hazai működésére utal: Magyar festőművészek Amerikában. Pesti Hirlap, 1911. október 30., 40.

[32]  Taft elnök a magyarok között. Amerikai Magyar Népszava, 1911. április 27., 1.; Taft és a magyarok (vezércikk), uo. 4.; Taft a magyaroknál. A Bevándorló, 1911. április 26., 2.;
Taft és a magyarok. A Bevándorló, 1911. április 27., 1–2.; Utóhangok a Taft lakomához. A Bevándorló, 1911. április 29., 4.; Crowded Evening for Taft in Town. New York Times, April 27, 1911., 1., 8.; Taft Kept Busy During His Visit. Standard Union (Brooklyn), April 27, 1911., 2.; New York Age, May 4, 1911., 7. A Cafe Boulevard-ról bővebben: Fejős Zoltán: Városi helyek és a kommunikatív emlékezet. Mozaikok a Magyar-Amerika albumból.
In: Aranyhíd. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2017, 371–388.

[33]  Siker? i. m. 1926. – kiemelés az eredetiben. Megjegyezhető, hogy a digitálisan hozzáférhető amerikai sajtóanyagban nem sikerült érdemi információkat feltárni az interjúban említett film forgatásáról és az állítólagos nagy visszhangot keltő bemutatásáról.

[34]  Taf this afternoon gave a sitting for Halmi, NY artist. The Sun, December 16, 1911., 5.; Artist Painting Taft’s Portrait. Times Dispatch (Richmond, Virginia), December 16, 1911., 3.; President Sits for Portrait. Buffalo Evening News, December 18, 1911., 5.

[35]  Magyar festő a Fehér-házban. Az Ujság, 1911. december. 19., 17.

[36]  Halmi Artur, i. m.: Ujság, 1928. július 13., 2.

[37]  Magyar művész a Fehér-házban. Amerikai Magyar Népszava, 1911. december 22., 1.

[38]  K[ende] G[éza]: Magyar művészek Amerikában. 1. Halmi Artúr. Amerikai Magyar Népszava, 1912. január 19., 2.; Magyar művész ünneplése. Egyetértés (New York), 1912. január 23., 3.; Halmi lakoma Newyorkban. Pesti Hirlap, 1912. február 6., 37. Hungarians dine Halmi. New York Times, January 21, 1912., 10. – a cikk Halmira nem mint amerikai magyar festőre hivatkozott, hanem látogatóban lévő budapesti művésznek nevezte.

[39]  Taft’s Invasion of Native State to Start Today. Cleveland Plain Dealer, January 29, 1911.; Taft elnök a magyarok között. Az Egyesült Államok elnöke a Szabadság lakomáján. Szabadság, 1912. január 31., 1., lásd továbbá a két következő lapszámot. A Wohl Lajos (1834–1910) alapította elegáns magyar étterem Cleveland ismert látványosságának, egyetlen „bohémtanyájának” számított. Amikor kibővítették, a bejárattal szemben feliratot helyeztek el: „Isten áld meg a magyart jó kedvvel bőséggel”, s ugyanezt angolul, lásd Megnyitás Wohlnál. Magyar Hirmondó (Cleveland), 1903. június 11., 2.; Amerikai Magyar Népszava, 1912. október 5., 3. Az épület ma is megvan.

[40]  Magyar művész sikere Amerikában. Pesti Hirlap, 1911. január 10., 10.; Amerikai levél. Magyarország, 1911. január 28., 10. Linek Lajosról leginkább csak korabeli méltatásokból lehet tájékozódni: Lyka Károly: Linek a Szalonban. Uj Idők, 13. 1907. szeptember 22., (39) 303–304., képek: 293, 296.; Linek Lajos Amerikában. Szabadság, 1910. szeptember 16., 1.; Pólya László: Linek Lajos. In: Szabadság Naptára, Szabadság, Cleveland 1917, 63–64.

[41]  In 1911. Cleveland Plain Dealer, October 14, 1956. Ugyanez jelzetlen újságkivágatként: Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, SZ1:43v. – Vasváry Ödön megjegyzésével, hogy a rajz – a képaláírás ellenére – valószínűleg Linek Lajos rajza, ami kevéssé hihető. Kemény János (1879–1960), a költő, újságíró Kemény György testvére több mint 50 éven keresztül működött Clevelandben mint grafikus (commercial artist), illetve 1899-től mint a Szabadság rajzolója-karikaturistája, lásd Három munkatársunk. Szabadság, 1902. december 25., 4.; John Kemeny (obit.). Cleveland Plain Dealer, August 27, 1960.

[42]  Hartford Courant, February 15, 1912., 8.; Presidänt Taft’s Porträt zufriedenstellend.
Der Deutsche Correspondent (Baltimore), 15 Febr. 1912., 2., ugyanez: Westliche Post
(St. Louis), 16 Febr 1912., 2.

[43]  Halmi-kiállítás Newyorkban. Pesti Hirlap, 1912. április 13., 8. A kiállítás meghívóján 12 kép címe szerepel, és a sajtóban is 12 képre hivatkoztak.

[44]  Fodor, i. m. 1925. A portrét – „Mrs. Cornelius Tangeman, a legszebb amerikai asszonyok egyike” képaláírással – közölte a Pesti Napló Képes Műmelléklete, 1925. március 8., 36. Halmi Violet nevű gyermeküket is megfestette, s ez a kép is látható volt az 1912-es kiállításon.

[45]  Arts and Decoration, May 1912. (7) 267.

[46]  Arthur Halmi’s Portraits. New York Times, March 27, 1912., 12.

[47]  The International Studio, XLVI. 1912. (183, May) p. LXXVIII.; Lublin, Owen C.: Through the Galleries. Town & Country, March 30, 1912. 39–42., 62. (a Taft-képről: 41).

[48]  Pénteken leleplezik Halmi Arthur William Loebről festett portréját. Amerikai Magyar Népszava, 1934. január 11., 1.; Leleplezték Halmi Artúr egyik arcképét Newyorkban. Pesti Napló, 1934. január 23., 13. A tekintélyes ügyvéd, William Blau (1869–1941) szüleivel vándorolt ki 17 éves korában Kassáról. Szivargyári munkásként kezdte, majd különböző lapoknak dolgozott, jogi végzettségét 1894-ben szerezte meg. 1919 és 1926 között New York törvényszéki bírája volt. Évtizedeken át a republikánus párt aktív tisztviselőjeként, a magyar republikánusok vezéreként működött, lásd Kende Géza: Magyarok az amerikai politikában. Amerikai Magyar Népszava, 1922. október 1., 2.; Newyork város bírája – magyar ember. Az Est, 1923. augusztus 19., 6.; Ex-Justice Blau, lawyer since ’94. New York Times, October 9, 1941.

[49]  New Yorki Magyar Republikánus Klub. In: Az Amerikai–Magyar Intézmények Országos Címtára. Amerikai Magyar Népszava, 1934. december 2., 35 éves jubileumi szám. 4. rész, 12.

[50]  Az özvegy közlése szerint mintegy tíz évvel azelőtt kapták vissza a képet a klub megszűnésekor, lásd Mrs. Artur L. Halmi levelezése Donald Allison Shelleyvel, 1942. New-York Historical Society, General Correspondance. A kép közlése: The New York Historical Society Quarterly Bulletin, XXVI. 1942. No. 4.

[51]  Shelley, Donald: Gallery of Art. In: Annual report and List of members of the New-York Historical Society for the year 1942. New York 1943. 31–34. (31.) A kép szignója: „Halmi / White House 1912”.

[52]  Utalnak erre azonos szövegű nekrológjai: Boston Globe, Chicago Tribune, New York Times stb. January 28, 1919. Életrajzához lásd: Polgáry Gyula [sic!] festő képének kiállítása. Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 24., 4. Újabban szülőhelyén, Jászberényben próbálják életművét felfedezni, lásd: Egy nyughatatlan élet. BerényCafé, blog, 2017. 04. 19. – Itt az az erősen vitatható információ olvasható, hogy maga az elnök kérte fel portréja elkészítésére. Lásd még Metykó Béla Lóránt: Polgáry Géza, akit állandóan hajtott a „művészek vándorösztöne”. A festőművész élete a korabeli sajtó tükrében. Honismeret, 48. 2020. (5) 53–59. Néhány amerikai személyiségről festett portréját egy készülő külön tanulmányban tárgyalom.

[53]  Glant, i. m. 2008, 66.

[54]  Kende i. m. 1922. Az 1884 óta Amerikában lévő Cukor Mór több mint hat évtizeden át volt tevékeny és befolyásos szereplője Magyar Amerikának, illetve a demokrata politikának, lásd Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, C2:6-12, W3:51-51v, H6/a:13. Vardy, Steven Bela: The Hungarian-Americans. Boston, Twayne Publishers, 1985, 47., 94–95. Összefoglalóan: Beszedits, Stephen: Morris Cukor – Infatigable Hungarian-American Activist. Vasváry Collection Newsletter, 2010/2. (44). Kontáról lásd Glant, i. m. 2008, 67–70.; Fejős Zoltán: A hiányzó és a konzervált jelen. In: Docendo Discimus. A 60 esztendős Kotics József köszöntése. Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék, Miskolc 2020, 117–136., különösen: 119–120., 128–129., kapcsolata Márk Lajossal: 131., 137.

[55]  Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig. Magyar művészet 1896–1914. Corvina, Budapest 1982, 79–81., 148.; Geber, Anthony: Lajos (Louis) Márk: His Life and Art. Hungarian Studies, 6. 1993. (1) 99–127. (Lyka kritikájáról: 118–119); Orosz Péter: Márk Lajos festőművész élete és munkássága: Márk Lajos születésének 140., illetve elhunytának 65. évfordulója alkalmából. Sík, Budapest 2007. Tüskés Anna: Márk Lajos élete és munkássága. Tanulmányok Budapest Múltjából, 36. 2009, 173–184. 1910-es amerikai kiállításához lásd Fejős Zoltán: „Újszerű mint a futuristák munkája”. Magyar népművészeti kiállítás Amerikában 1914-ben. Néprajzi Értesítő, 2016, 87–113. (89.).

[56]  Márk Lajos festőművész családjával együtt Amerikába költözik. Az Est, 1938. május 18., 6. A két háború között rövidebb időre két ízben is visszatért New Yorkba (1924/25-ben kilenc hónapra, illetve 1928/29-ben). A Wilson-képet részletek nélkül említi: Ignotus: Márk Lajos emlékkiállítás. Harc (New York), 1945. március 17., 6., Gerber, i. m. 1993, 109.; Orosz, i. m. 1997, 20.

[57]  A New Version of Wilson. New York Times, February 28, 1919., 12.

[58]  New York Herald, March 2, 1919., 12.

[59]  Louis Mark’s “Gethsemane”. American Art News, March 8, 1919. (22) 2.

[60]  Maximilian Aurel Rasko Dead; Did Portraits of U. S. Presidents. New York Times, April 24, 1961., 3. (1938-ban készült arcképével); Maximilian A. Rasko Dies; Painter of U. S. Presidents. Herald Tribune, 1961-es kivágat, Somogyi-könyvtár, Vasváry-gyűjtemény, R1:A30-30v. Maximilian A. Rasko (Obit.) Daily News (New York), 24 April, 1961., 31.;
The Record (Hancock, New Jersey), 24 April, 1961., 4. stb.

[61]  Meghalt Raskó Aurél. Amerikai Magyar Népszava, 1961. április 27., 4.; Raskó Aurél. Fraternity / Testvériség, 1961. (6) 12. – Kossuth portréját az Egyesület székháza számára festette, amelyről „készítette el kormányunk a »Champion of Liberty« sorozatban a Kossuth emlékbélyeget”. Az Ember nekrológja csak Harding és Roosevelt elnök portréjára, valamint Kossuthéra hivatkozott (1961. április 29., 6.). Lásd még rövid életrajzát: Incze Sándor (szerk.): Magyar Album. American Hungarian Studies Foundation, Elmhurst, Illinois 1956, 68. Raskó Kossuth-festményéről bővebben: Fejős Zoltán: A dagerrotípiától egy amerikai emlékbélyegig. Egy amerikai (magyar) Kossuth-portré mediális változatai (előkészületben).

[62]  Who’s who in American Art. Ed. by Dorothy B. Gilbert. New York, R. R. Bowker, 1959. 465.

[63]  Portraits by M. A. Rasko. American Art News, May 12, 1917., 2.; The Glorification of the Little Flower, by M. A. Rasko. The Catholic School Journal, 38. 1938. (7) 198. – Ezt a vallásos képet az Isteni Szeretet Leányai magyar apácák Darby, Pennsylvaniában lévő árvaházának Szent Teréz-kápolnája részére festette.

[64]  Szögi László: Budai, pesti és óbudai diákok külföldi egyetemjárása II. 1256–1525 és 1867–1919. Budapest Történetének Forrásai. Budapest 2012, 360. – Itt kérdőjellel szerepel, hogy tanult még Münchenben, Bécsben, Drezdában és Rómában.

[65]  A Nemzeti Szalon őszi kiállítása. Az Ujság, 1907. október 13., 15–16. (16.)

[66]  Budapesti Hirlap, 1911. március 25., 15.

[67]  Fedák Sári és a cigányok. Pécsi Közlöny, 1910. február 25., 5.

[68]  Fedák Sári: Útközben. Beszélgetés a barátommal. II. Szöllősi Zsigmond, Budapest 1928, 195.

[69]  Uo. 196–197. Nem sokkal a londoni út előtt volt már egy közös műsoruk Nagykanizsán. Az izraelita nőegylet javára 1909-ben rendezett zsúron Fedák Sári két dalt énekelt
és két költeményt szavalt a kaszinóban. „Kívüle még – írta egy lap – Reinitz Aurél festőművész mulattatta gyorsfestményeivel az előkelő közönséget.” Magyarország, 1909. november 17., 15.

[70]  Még egy amerikai. Világ, 1921. szeptember 2., 6. – kiemelés az eredetiben.

[71]  Látogatás Raskó Aurél műtermében. Amerikai Magyar Népszava, 1923. február 11., 3.

[72]  Az adatot részben igazolja: A székelyudvarhelyi magy. kir. állami főreáliskola értesítője a XXVII. 1897–98-as év végén. Becsk D. Fia Könyvnyomdája, Székelyudvarhely 1898, 49.; A székelyudvarhelyi magy. kir. állami főreáliskola a XXVIII. évi értesítője az 1897–98. iskolai évről. Becsk D. Fia Könyvnyomdája, Székelyudvarhely 1899, 49. – mindkétszer az 5. osztály tanulóinak a névsorában. Lásd még Who’s who in New York City and State, Vol. 10. L. R. Hamersly Company, New York 1938, 915.

[73]  Raskó Aurél apja a Foncière igazgatója volt, akit korai halála után Ernő nevű testvére követett, lásd az édesanyja halálakor megjelent cikket: A szép Reinitzné a másvilágról küldte el gyászjelentését. Az Est, 1931. július 31., 8.

[74]  Kende Géza: Amerikai magyar hírességek. A képzőművészet. In: Incze Sándor (szerk.): Magyarok Amerikában. A Szinházi Élet albuma. Szinházi Élet, Budapest 1921, 26–29. (28.)

[75]  New York, County Naturalization Records, 1791–1980, database with images, FamilySearch, Maxmillian Aurel Rasko, 1920. Liverpoolból jött, a New York fedélzetén. Polgárlevelét 1921-ben szerezte meg, ezt követően látogatott haza, immár amerikai útlevéllel.

[76]  Shore girls to aid circus. New-York Tribune, August 27, 1915., 4.

[77]  Portraits by M. A. Rasko. American Art News, May 12, 1917., 2.; Cartoons Magazine, 12. 1917. (1) 102, 104. A New-York Tribune megrendelésére készített, a Listen Lester című musicalban fellépő énekes, Gertrude Vanderbilt portréját a lap egész oldalas színes nyomatként közölte hétvégi mellékletében (March 16, 1919). A hegedűművész Fritz Kreisler portréját lásd Musical America, June 24, 1916., 23. (képpel).

[78]  Buglars at Rasko’s studio. Pittsburgh Post-Gazette, March 5, 1916., 1.

[79]  $16,294,536 total in Red Cross Drive. New York Times, May 24, 1918., 3.; Red Cross Art Sale. American Art News, May 25, 1918. (33) 1.

[80]  Harding nyilatkozata Magyarországról és a magyar jövendőről. Raskó Aurél beszélgetése az Egyesült Államok elnökével. Az Est, 1921. szeptember 21., 2.

[81]  Amerikai magyarok Harding elnöknél. Szabadság, 1921. május 20., 4.; Harding tiszteletbeli tagja lett a Magyar Republikánus Klubnak. Amerikai Magyar Népszava, 1921. május 20., 3.; Magyar művész festi Hardingot. Amerikai Magyar Népszava, 1921. május 27., 1.; Will Sit for Portrait. Cleveland Plain Dealer, May 26, 1921. – Az elnök hozzájárulását adta meg, hogy a „New York-i művész” megfesse portréját. A képpel kapcsolatos elképzelését említi: Paints Portrait of Harding. High Point Enterprise (High Point, North Carolina),
May 28, 1921., 6.

[82]  Magyar művész festi Harding elnököt. 8 Órai Ujság, 1921. június 5., 3.

[83]  Amerikai Magyar Népszava, 1921. jún. 12. Hétről-hétre melléklet, 3.

[84]  The President in Oils. New York Tribune, July 3, 1921., 4.

[85]  Katalógus #5569, lásd: https://www.delaszlocatalogueraisonne.com/catalogue/

        the-catalogue/harding-warren-gamaliel-president-of-the-united-states-of-america-5569/search/keywords:harding–sorting:alphabetical; Duff, i. m. 2019, 117–119.; Harding’s Portrait Finished. New-York Tribune, July 14, 1921., 2.; László Fülöp lefestette Harding elnököt. Amerikai Magyar Népszava, 1921. július 15., 4.; Szabadság, 1921. augusztus 17., 7. (fényképes melléklet).

[86]  Paints Portrait of Harding. High Point Enterprise, i. m. 1921.

[87]  The American Printer, June 20, 1921. (12) 33. A rézkarcot egy festő hirdette meg az eBayen 2022 áprilisában. Mérete: 9×11 inch, a rajz Raskó, a nyomat „Carl de Nemethy / New York” szignójával és „Carl de Nemethy / Studio of Graphic Arts / New York City” szárazbélyegzőjével, 62. sz. levonat. A besztercei születésű Némethy Károly (Carl von/de Nemethy) 1883-tól működött grafikusként, festőként, sokszorosító művészkén Chicagóban, New Yorkban s más városokban.

[88]  Harding nyilatkozata, i. m. 1921. (80. sz. jegyzet).

[89]  Csak a legfontosabb cikkek: Artist Tells of Talks as President Posed. New York Times, September 25, 1921., sec. 2., 1.; Mit mondott Harding egy magyar festőművésznek? Amerikai Magyar Népszava, 1921. szeptember 26., 1.; Raskó Aurél. Amerikai Magyar Népszava, 1921. október 1., 2.; Raskó Aurél Harding elnökről. Az Est, 1921. október 16., 5.; Denial by Mr. Rasko. New York Times, November 18, 1921., 4.; Raskó Aurél festő és Harding nyilatkozata. Előre (New York), 1921. november 19., 1.

[90]  https://commons.wikimedia.org/wiki/File:M._A._Rasko_-_Warren_G._Harding.jpg.

[91]  Magyar művész sikere külföldön. Nemzeti Ujság, 1924. február 6., 6. A hírt egy-két nap eltéréssel közölte: Az Est, 8 Órai Ujság, Friss Ujság, Pécsi Lapok.

[92]  Új Somogy, 1924. február 7., 1.

[93]  Lestyán Sándor: Beszélgetés Raskó Aurél festőművésszel, aki Lindberget, Chamberlinnét és Levinenét lefestette. Ujság, 1927. június 10., 9.

[94]  United States Custom Court Reports Volume 43. The Court, Washington DC 1959, 152. Raskót 1938-ban a francia állam Akadémiai Pálma kitüntetésben részesítette, lásd Raskó N. Aurél ismert magyar festőművész új kitüntetése. Amerikai Magyar Népszava, 1938. november 18.; amerikai lapokban is. – A méltatásban szerepel, hogy Coolidge-ról is festett portrét. Lásd még Engel, Michael M.: Professional Portraiture, Design, 58. 1956 (2) 52.,68–69. (52.).

[95]  https://npg.si.edu/object/npg_MO_74-312.

[96]  Roosevelt elnök előtt ma tisztelgett a választási kampány idegen csoportjainak elnöksége. Amerikai Magyar Népszava, 1937. február 16., 1., a festmény fotójával.

[97]  Gáspár Géza: Óriási sikert aratott a Defense Bond jegyében tartott márciusi ünnepély. Amerikai Magyar Népszava, 1942. március 18., 2.; lásd még a lap előző napi cikkét: Raskó Aurél festménye az elnökről. Az egységesnek (hirdetett s vélt) demonstráció mögött mély politikai ellentétek húzódtak, lásd például Göndör Ferenc: Az amerikai nemzeti egység magyar árulói. Az Ember, 1942. március 14., 1–2.; uő.: Egységet Amerikáért és – önmagunkért! Az Ember, 1942. március 21., 1–2.

[98]  https://npg.si.edu/object/npg_MO_71-2.

[99]  Több mint kétezren tüntettek a new yorki egységes Liberty Day-en. Magyar Jövő, 1943. március 16. A cikk elítéli az Amerikai Magyar Népszava „rövidlátó, éketverő” magatartását, amely nem hozta le az ünnepségre vonatkozó felhívást.

[100] Belting, Hans: Faces. Az arc története. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 2018, 293. skk.

[101] FDR Presidential Library and Museum, Document Collections, Subject Reference Files, 1939-present, Hugo Gellert (See: Campaign literature, 1944). A portré megjelent a művész 40 éves művészi munkásságának jubileumára kiadott mappában, lásd 8 drawings by Hugo Gellert. New York, Hugo Gellert Anniversary Committee, [1956], OSZK Aprónyomtatványok Tára, Alb. E 264.

[102] Életrajzához, munkásságához alapvető forrás: Fiding Aid to the Hugo Gellert Papers, 1916–1986, Archives of American Art, Smithsonian Institute, https://sirismm.si.edu/EADpdfs/AAA.gellhugo.pdf, több száz digitalizált dokumentummal. A National Portrait Gallery adatbázisa 40 politikai portréját sorolja fel. Vö. Deák, Zoltán (ed.): Hugo Gellert: Artist – Educator – Organiser. Hungarian Cultural Club, New York 1981; Wachsler, James: From World War I to Popular Front: The Art and Activism of Hugo Gellert. The Journal of Decorative and Propaganda Arts, 24. 2002., 198–229.; uő: Retaining the Accent: Hugo Gellert and the Hungarian Cultural-Political Nexus. Hungarian Studies Review, 31. 2004. (1–2) 77–106.; Monoson, Sara S.: Aesop Said So: Ancient Wisdom and Radical Politics in 1930s New York. Classical Receptions Journal, 8. 2016. (1) 90–113.

[103] National Portrait Gallery Collection, NPG 81.181. Lapméret: 50,7×40,6 cm.

[104] A magyar verzió: A nép százada. Henry A. Wallace az Egyesült Államok alelnökének két előadása. Hugo Gellert rajzaival. New York, International Workers Order, [1942].