PARTHENON. ELGIN. HOI POLLOI

A British Museum Parthenon-szobrainak gyűjteményét eredetileg Elgin-márványoknak nevezték,2 mivel az Egyesült
Királyság isztambuli nagykövete, Lord Elgin (Thomas Bruce, Elgin 7., Kincardine 11. grófja, 1766–1841, isztambuli nagykövet: 1798/99–1803) 1801 és 1812 közötti az Akropoliszon folyt gyűjtésének eredményeként jött létre. A Parthenonból kibontott anyag a templom 19. század elejére megmaradt szobrainak és domborműveinek mintegy felére terjedt ki, és három részből áll: 1. a keleti és a nyugati pedimentumokból elmozdított 21 életnagyságúnál nagyobb szoborból és szobortöredékekből, 2. az épület külső peripterosza feletti (eredetileg 92 db), mitológiai jeleneteket ábrázoló domborműből, azaz a metopékból 15 darab, és 3. az épület belső szentélyének (naosz) homlokzatán körbefutó frízekből, amelyek az athéniak ünnepi menetét ábrázolják. Az eredetileg 160 méternyi frízből mintegy 130 méternyi anyag maradt fent, ennek túlnyomó része (80 méter) tartozik az Elgin-márványok közé.3

Thomas Bruce, Elgin 7. grófja, metszet Anton Graff festménye (1788 körül) alapján
Forrás: British Museum

Tárgyalások

¶ A márványok Görögországnak történő valamilyen átadásának ügye az utóbbi két évben, de különösen az utóbbi néhány hónapban felgyorsult, és úgy tűnik, talán még az idén fordulatot vesz. Mióta az igen ambiciózus brit politikus,
George Osborne4 2021-ben úgy döntött, hogy csatlakozik a British Museum (BM) felügyelőtanácsához,5 annak az ígéretnek a birtokában, hogy hamarosan megválasztják a Board
of Trustees elnökének, ami egy hónap alatt meg is történt,6
az események a megállapodás felé vezetnek. A sajtóhírek és a brit múzeumi szóbeszéd szerint a múzeum ugyanis változtatott csaknem két évszázados álláspontján, és váratlanul nyitottnak mutatkozott az érdemi tárgyalásokra, amelyek akár a márványok valamilyen módon történő átadásához vezethetnek. A változás azért jelentős, mert mióta a görög kormány 1983-ban először jelentette be hivatalosan igényét a márványokra, majd tárgyalásokat kezdeményezett, a brit kormány folyamatosan a British Museum teljes függetlenségét hangsúlyozta, és a tárgyalásokat nem kormányszinten, hanem a múzeumok közötti párbeszédben tartotta.7 Az egymást követő brit kormányok több mint negyvenévi álláspontja szerint a British Museum független intézmény, amely fölött a kormány nem gyakorol közvetlen ellenőrzést (a parlament által megszavazott éves költségvetésen és a tanácsba delegált képviselőkön kívül), így a gyűjtemény egyes darabjainak kölcsönzése nem politikai, hanem a múzeumok közötti kulturális vagy tudományos kérdés. A British Museum viszont továbbra is arra hivatkozik, hogy a hatályos parlamenti törvény8 alapján semmilyen módon nem tudja elidegeníteni a gyűjtemény kimagasló műtárgyait, a kölcsönzéshez pedig a kölcsönző fél részéről a British Museum tulajdonjogának elismerése jelenti az alapot. A mindenkori kormány hangsúlyozza, hogy az 1963-as törvény megváltoztatása, amely az elidegenítést újfent kizárta, szóba sem kerülhet. A patthelyzetet az okozza, hogy a brit kormány álláspontja szerint a márványok megszerzése legálisan történt, sőt a korszak etikai normáival sem ment szembe, ezért a British Museum tulajdonjoga egyértelmű. Lemondani nem fognak erről, a kölcsönzéshez pedig ennek elismerése szükséges. A görög kormány ellenben azt állítja, hogy a márványokat Lord Elgin valójában ellopta, ezért semmilyen tekintetben nem hajlandó a brit tulajdonjogot elismerni. Az eddigi, egymással ellentétes álláspontok miatt szóba sem kerülhetett a márványok átszállítása Athénba. A márványok tehát vagy maradnak Bloomsburyben, vagy valamelyik fél alapvetően változtat álláspontján. A görög esetben ez a kormány eddig álláspontjának feladását, a brit fél esetében – mivel törvényt kell hozni – a British Museum fel­ügyelőbizottságát, a kormányt, és a parlament mindkét házát
érintené.

¶ Az Elgin-márványok restitúciójából fakadó dilemma, a restitúció eszméjének elvi átfogalmazása nem az egykori magángyűjtők jogainak helyreállítására vonatkozik. Az elmúlt évtizedek üldöztetéseinek, állami kifosztásainak áldozatai esetében mai államok, azaz a kifosztást elrendelő egykori államok mai jogutódjai tartoznak teljes körű kártérítéssel az államilag vezényelt, akkor többnyire érvényes, de a mai (és nemzetközileg akkori) politikai filozófia szempontjából teljesen illegitim megfontolásokon alapuló törvényekkel marginalizáltaknak, kifosztottaknak vagy a meggyilkolt emberek esetében leszármazottaiknak egykori műkincsvagyonuk helyreállítására, még akkor is, ha mindez közgyűjteményi vagyont érint. A feltételek megteremtése és a restitúció helyett az esetleges anyagi kártérítés rendszerének kialakítása vagy az esetenkénti megegyezés nehéz, összetett, de a társadalmi igazságosság és a múzeumok etikai integritásának tekintetében alapvető fontosságú kérdés. Mindez kivételes jelentőségű műtárgyak vagy műtárgyegyüttesek elvesztésének a lehetőségét hordozza magában, miközben a közvagyon és a közérdek szempontjait sem lehet negligálni. Mégis az államok közötti kapcsolatokat érintő restitúció kérdése, amely napjainkban a restitúció elveinek teljes átalakítását hordozza magában,
meglátásom szerint még ennél is sokkal kellemetlenebb kérdéseket vet fel. Az államok közötti restitúció esetén az anyagi kártérítés eddig nem szerepelt a lehetőségek között, a tárgyak tulajdonjogának, de legalábbis hollétének kizárólagossága körül folyik a vita, és egyelőre nem tudhatjuk, hogy kialakíthatók-e hibrid megoldások. A restitúcióval kapcsolatos alábbi fejtegetések kizárólag az államok vagy közgyűjtemények közötti helyreállítása vonatkoznak. A repatriáció elnevezést egyelőre azért kerülöm, mert a kulcskérdésben – egy mai országnak történő visszaszolgáltatás – lehetnek bizonytalanságok, miközben a re-patriáció szó szemantikailag eleve egyetlen etikai álláspontot vetít előre. Emlékeztetnem kell egyúttal arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatójaként szerzői helyzetem is összetett. Pozitív oldala, hogy az Elgin-márványok restitúciójával kapcsolatos információim egy részét nem nyilvános forrásokból szerzem, ami az akadémiai diskurzusok áttekinthetőségen alapuló gyakorlatával ugyan szembemegy, hiszen (ahogy egy újságírónak) nem mindig lehetséges forrásra hivatkoznom, azonban ezért az összkép itt-ott árnyaltabb lehet. Negatív oldala is kézenfekvő: bizonyos következtetéseket nemhogy levonni nem fogok, de még utalni sem fogok rájuk, hiszen az általam kifejtett álláspont a dolgok természetéből adódóan egyszerre több dimenzióban, többféle nyilvános térben, azaz nem egyszerűen a szakmai, akadémiai diskurzusban jelenik meg. Nyilvánvalóan visszatetsző lenne továbbá, ha más múzeumok gyűjteményezési gyakorlatáról vagy gyűjteményeinek felszámolásáról terjesztenék elő javaslatokat.

James Skene of Rubislaw: A Parthenon keleti oldala 1838-ban, nem sokkal Athén felszabadítása (1833) után
Wikimedia Commons

¶ Az Elgin-márványok kapcsán a restitúció elvi álláspontjának megváltoztatása a közgyűjtemények egész összefüggésrendszerét helyezné más megvilágításba, amelynek hatása minden túlzás nélkül globális lenne. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy a posztkolonialista diskurzus mibenléte miatt mindez csak a korábbi gyarmatosító hatalmak közgyűjteményeit érintené, tehát megállna a brit, a holland, a spanyol,
a portugál, a francia és kisebb részt az olasz, a dán és a német múzeumoknál. Azonban mindez a restitúció körüli mai vita, a fogalom átalakításának iránya miatt egészen valószínűtlen. A mostani elv (amely természetesen egyelőre nem elfogadott) ugyanis nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a műtárgy etikai értelemben vett tulajdonjoga az egykori lokalitások (az örökségi tárgy eredeti helye vagy a megtalálás eredeti helyszíne) szerinti mai, és hangsúlyozottan mai, állami, szuverenitással rendelkező hatalmi egységeket – közkeletű néven országokat – illeti. Tehát függetlenül attól, ha egy múzeumi műtárgy korábbi jogi (és etikai) normákat követve legitim módon került be egy gyűjteménybe, ami a tulajdonjogot illetően tiszta helyzetet teremt, ha mai etikai normáink alapján ez kizsákmányoláson, egyenlőtlen felek közt létrejött egyezségen alapult, és különösen ha egy mai nemzet szempontjából saját nemzeti örökségének nyilvánított, saját, mai identitásához tartozó műtárgyról beszélünk, akkor át kell adni (vissza kell származtatni) a mai nemzeti entitás képviselőinek. Ha picit utánagondolunk, mindez azonnal elérné a mi régiónkat, beleértve magyar múzeumokat is. Az Elgin-márványokkal, de a Benini bronzokkal, vagy a Rosette-i kővel kapcsolatos restitúciós kérdések kapcsán a kelet-közép-európai gyűjteményi struktúrákkal teljesen analóg helyzeteket találunk.

Relevancia

¶ A veszteség feletti örök fájdalmaink egyike például a nagyszentmiklósi kincs, amelynek megőrzése a Kunsthistorisches Museumban ugyanis azonnal erősen kétségessé válna, viszont Nagyszentmiklós (Sânnicolau Mare) Románia városa lévén,
s attól függően, hogy a kérdéses dűlő, ahol az egykori szőlész megtalálta az aranykincset ma Romániához, Szerbiához vagy Magyarországhoz tartozik-e, határozná meg, melyik államnak kellene átadni a kincset. Várhatóan persze inkább a város hovatartozása döntené el, hogy a leletegyüttes hová kerüljön, ami minden bizonnyal Románia lenne. Mellesleg a Kunsthistorisches Museum nem hivatalos, de szakmai körökben nyilvánvaló álláspontja is ez. Az esetleges restitúció tehát, ha a mai folyamatokat és érveléseket nézzük, független lenne attól, hogy ebben az esetben a lelet melyik népvándorlás kori nép kultúrájának emléke, de attól is, hogy ma melyik modern nemzet identitásának milyen mértékben része a valamely egykori nomád törzsszövetség örökségére való kollektív emlékezet. A műtárgyegyüttes megtalálásának lokalizációja döntené el a kérdést. Mint ahogy mi is teljes joggal háborodnánk fel, ha a Seuso-kincs kapcsán Olaszország vagy Románia jelezné, hogy mivel modern nemzeti identitásuk részben vagy egészben a római-olasz, illetve a római-román kontinuitásra épül, ezért a térségben előkerült római kori műtárgyegyüttes érzelmileg és történeti identitásuk közemlékezete szempontjából őket illeti, vagy jobb helyen lenne náluk. A Seuso-kincs esetén világosan érzékeljük, hogy mivel Polgárdi és Kőszárhegy térségében került elő a nemzetközileg kimagasló jelentőségű műtárgyegyüttes, ezért annak a Nemzeti Mú­zeumban van a helye. Miért lenne más a helyzet a nagyszentmiklósi kincs esetében?9

Boris Johnson mint az Oxford Union elnöke és Melina Mercouri 1986-ban
Forrás: Elginism Facebook-oldal

¶ Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a magyarországi múzeumok gyűjteményeit a maguk teljességében meg tudjuk őrizni, ha a műtárgyak etikailag elfogadott tulajdonlása az egykori lokalitások jelenkori államhatalmi struktúrái alapján történne, ha a jogi érvelést a tisztán és nyilvánvalóan folyamatosan változó szempontú etikai érvelés váltja fel? Másfelől, mire számíthat a nemzetközi közösség, meddig fognak kitartani a jelenkori állami keretek? Még Európa esetében is elég csak az elmúlt 30 év Kelet-, és Kelet-Közép-Európájának átalakuló viszonyaira vagy Skóciára, Ulsterre, a katalán törekvésekre gondolnunk. Mennyire lehetünk biztosak a mai állami/nemzeti keretek állandóságában 50, 100, vagy (mint
az Elgin-márványok esetében látjuk) 200 év távlatában?

¶ Sokkal többről van tehát szó, mint a brit és a görög múzeumi életet érintő kérdésről. A világ egyik leghíresebb műtárgyegyüttesének az elhelyezéséről és ezzel összekapcsolva, de mégis ettől függetlenül, tulajdonjogáról van szó. Olyan kérdésről, amely ha az Elgin-márványok esetében változást hoz, az egész nemzetközi múzeumi világban alapvető változásokat generálhat. A tét tehát egyfelől a múzeumi gyűjtemények intaktságának kérdése, másfelől a múzeumok jóhiszeműsége, megbízhatósága és morális alapállása az elmúlt évtizedek, évszázadok gyűjteményezési gyakorlatának tekintetében.
Az Elgin-márványok átadásával egy gát törhet át, amely nézetem szerint előbb-utóbb tömegével vezethet a múzeumi műtárgyak átadásához.

¶ Egyelőre tegyük zárójelbe, hogy pár hete a brit miniszterelnök, Rishi Sunak10 hangsúlyozta, hogy a kormány semmiképpen nem járul hozzá az Elgin-márványok átadásához, ehhez a British Museum felügyelőbizottságának a hatályos törvények szerint nincs joga, a kormány pedig nem fogja kezdeményezni az 1963-as törvény megváltoztatását. Osborne saját politikai pályájának szempontjai mellett, amelyek úgy tűnik, meghatározó szerepet játszanak a felügyelőtanács álláspontjának kialakításában, előbb nézzük meg közelebbről, hogy mi történt az Elgin-márványok ügyében az elmúlt két évben!
Miben áll a jelenlegi helyzet, mi a háttere, és milyen a történeti állapot?

¶ 2021 novemberében Kyriakos Mitsotakis görög miniszterelnök Boris Johnson miniszterelnökkel folytatott tárgyalásain hivatalosan napirendre vetette az Elgin-márványok kérdését. Johnson mereven, bár az ő esetében talán szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy szenvedélyesen elzárkózott a vitától,
és megismételte azt a brit álláspontot, miszerint a márványok jogszerűen kerültek Londonba, ezért a tulajdonjog kérdéséről nincs mit tárgyalni,11 s egyébiránt az ügy nem kormányszintű kérdés, bemutatásuk a múzeumok között rendezendő.12 Érdemes ugyanakkor a megnyíló kiskapura felfigyelni, ami a kormányszóvivői nyilatkozatból kitetszett: „bármilyen kérdés a Parthenon szobrok elhelyezését illetően rájuk [ti. BM] tartozik.” Osborne ekkor már öt hónapja a British Museum felügyelőbizottságának elnöke volt. Boris Johnson távozása a Downing Streetről hetek, legfeljebb hónapok kérdése volt. Mitsotakis arra számíthatott, hogy Johnsontól, mint leköszönő miniszterelnöktől és egykori lelkes filhelléntől13 jobban várható a merev brit kormányálláspont fellazítása, különösen, hogy a korábbi kormánytag, George Osborne ült a British Museum felügyelőtanácsának elnöki székében. A Lordok Házában Lord Campbell-Savours fel is szólította a miniszterelnököt, hogy legyen nagylelkű, és miniszterelnöksége utolsó napjaiban rendezze el a márványok visszaadását, és tartsák meg a másolatokat.14

¶ A British Museum szóvivője a miniszterelnöki tárgyalásokat követően 2021 novemberében hangsúlyozta, hogy:

        „…álláspontunk továbbra is a gyűjtemény egészének értékére
és a Parthenon-szobrok ebben játszott nagyon fontos szerepére összpontosul. (…) A gyűjtemény erőssége kiterjedtségében és mélységben rejlik, amely lehetővé teszi látogatók millióinak, hogy megértsék a világ kultúráit és hogy ezek a kultúrák – akár kereskedelem, migráció, hódítás, konfliktus vagy békés csere révén – hogyan kapcsolódnak egymáshoz. (…) Az Akropolisz Múzeum és a British Museum megközelítése kiegészíti egymást: az Akropolisz Múzeum mélyreható betekintést nyújt városa ókori történelmébe,
a British Museum pedig a tágabb kulturális kontextus érzékelését és a szomszédos civilizációkkal, Egyiptommal és a Közel-
Kelettel való tartós interakció bemutatását teszi lehetővé, amelyek mind hozzájárultak az ókori Görögország egyedülálló teljesítményéhez.”15

¶ Johnson álláspontjának gyengítésére 2021 novemberének végén az athéni Ta Nea napilap leközölte azt az 1986-os cikket, amelyet az Oxford Union (az egyetemi diákszervezet), Debate című újságjában találtak meg. A cikket az akkori görög kulturális miniszter, Melina Mercouri (akit a Union hívott meg) előadása és az azt követő vita után írta az Oxford Union elnöke, az ifjú klasszika-filológia szakos egyetemi hallgató, Boris Johnson. Johnson akkor a márványok feltétel nélküli visszaadása mellett érvelt: „az Elgin-márványoknak el kell hagyniuk ezt az északi, whiskyivó bűntudatkultúrát, és ott kell bemutatni őket, ahova tartoznak: a ragyogó napsütés országában, az akhilleuszi tájképben, »az árnyas nagy hegyek és zúgózajú tenger«”16 honában.17 Johnson álláspontja már londoni polgármester18 korában megváltozott. 2012-ben írta Georgis Hinos görög politikusnak, hogy bár egy ideális világban a Parthenon-márványokat sohasem mozdították volna el eredeti helyükről, mégis, mivel több 250 éve (sic!) Londonban vannak, és a város legnagyszerűbb múzeumának központi műtárgyegyüttesét alkotják, ezért fájdalmas és helyrehozhatatlan lenne, ha elvinnék őket a British Museumból. Ezért, „bármennyire is szimpatizálok az athéni restitúcióval, összességében úgy érzem, meg kell védenem London érdekeit”.19

¶ A patthelyzet tehát 2021 telén továbbra is fentmaradt, mivel egyik fél sem volt hajlandó engedni álláspontjából. A változás 2022 novemberében és decemberében jött el, amikor
George Osborne Athénban titkos tárgyalásokat folytatott egy teljesen új típusú, kölcsönösen előnyös megállapodás kidolgozása érdekében.

¶ „Nem számítok azonnali eredményekre, de azt hiszem, szisztematikusan haladunk előre – jelentette ki Kyriakos Mitsotakis görög miniszterelnök a tárgyalásokról az ünnepek után, 2023 január 12-én. – Ha a görög nép ismét bennünket bíz meg [utalt a várható görög általános választásokra], akkor azt hiszem, a választások után meg fogjuk tudni oldani a helyzetet… Ha ezek az emlékek visszakerülnek, akkor nemcsak mi görögök, hanem látogatóink is meg tudják tekinteni és élvezni tudják ezt az egyetemes emléket a maga teljességében és természetes helyén, ami nem máshol van, mint az Akropolisz Múzeumban.”20

¶ Mégis, mi lehetett a tárgyalások tartalma? Pontos híreket nyilvánvalóan nem tudunk, a megjelent nyilatkozatok és a múzeumi hírek alapján azonban a kontúrok legalábbis kirajzolódnak. Az egyszerű kölcsönzés (amelyet a British Museum a megszokott nemzetközi múzeumi gyakorlat szerinti feltételekkel) már többször felkínált, nem jöhetett szóba, hiszen mint említettem, ehhez a görög kormánynak előzetesen el kellene ismernie a British Museum tulajdonjogát a műtárgyak felett. Ahogy a brit, úgy a görög fél sem hajlandó engedni a tulajdonjog kérdésében. Athén ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, mely szerint Lord Elgin a 19. század elején ellopta a márványokat, és ezért semmilyen alapja sincs a British Museum tulajdonjogának. A British Museum viszont ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy 1801-től Lord Elgin a korabeli jogrendnek megfelelően, az ottomán hatóságok engedélyével mozdította el a szobrokat és vitette Londonba.

¶ 2022 őszétől ezért nem a gyűjtemény visszaadásáról (vagy brit nézőpontból: az átadásáról), sem a szokásos műtárgykölcsönzésről folynak a tárgyalások, hanem egy összetett kölcsönzési megállapodás (hybrid arrangement) kialakításáról. Olyan megállapodásról, amely figyelmen kívül hagyja a tulajdonjog kérdését, tehát amelyben egyik fél sem kényszerül elfogadni a másik tulajdonjogi igényét és feladni a magáét, azonban a British Museum mégis hozzá tud járulni ahhoz, hogy a gyűjtemény a szokásos garanciák biztosítása nélkül el tudja hagyni a múzeumot, és Athénba kerüljön. A hírek szerint az Elgin-márványokat (a brit tulajdonjog megtartásával) átadnák az Akropolisz Múzeumnak, és cserében folyamatosan váltakozva, rotációs rendszerben Görögországból Londonba szállítanának más, a klasszikus korból származó hasonló jelentőségű műalkotásokat, amelyek biztosítékot nyújtanának az Elgin-gyűjtemény műtárgyainak ellensúlyozására. Az sem kizárt, hogy nem a gyűjteményét egészét, hanem csak a Parthenon szobrainak tekintélyes részét adnák át, akár szintén rotációs formában. A tárgyalásokat Osborne 2023 februárjában a következőképpen kommentálta:

        „Nagyon nehezen megoldható probléma. Mégis, úgy látom, létezik olyan megoldás, amelyben ezeket a szobrokat, az Elgin-márványokat, a Parthenon-szobrokat Londonban és Athénban is meg lehet tekinteni, és amely Görögország számára és számunkra is egyaránt előnyös.”21

¶ Itt tartunk most, 2023 tavaszán. Azonban minek alapján folyik a vita egyáltalán?

A Frank-torony az Akropoliszon, 1864
Ismeretlen szerző felvétele

Kezdetek

¶ A háborús fosztogatások utáni restitúció elve a modern, nyilvános múzeumok gyűjteményeivel kapcsolatban évszázadok óta jelen van az európai közgondolkodásban. Az elvet az 1815-ös bécsi kongresszuson magáévá tette a külügyminiszteri tanács,22 az osztrák, a brit, az orosz és a porosz miniszterek javaslatára, amelyet a kisebb német és itáliai fejedelemségek küldöttségei természetesen támogattak, a Talleyrand herceg által vezetett francia képviselet23 pedig jobb híján elfogadott. A tanács bizottságot állított fel, amely ellenőröket és ügynököket küldött Franciaországba, elsősorban az egykori Musée Napoléonba (Musée du Louvre), hogy a napóleoni hadjáratokban Itáliában, a német fejedelemségekben, Belgiumban, a Németalföldön, Spanyolországban, Ausztriában, Dalmáciában stb. zsákmányolt műalkotásokat24 jegyzékbe szedje, és visszaszolgáltassa az eredeti tulajdonosoknak. Olyan szobrokról beszélünk, mint a Laokoon-csoport (Vatikán), a Medici Vénusz (Firenze), a Belvederei Apolló (Vatikán). A francia hatóságok és a múzeum képviselői mindent elrejtettek, amit csak lehetett, így a leghíresebb műtárgyak közül több is Párizsban maradt.25 Történetileg azonban nem is ez volt a lényeges, fontosabb volt a nemzetközi gyakorlatban annak az elvnek
az elfogadása, hogy a műkincsek hadizsákmányként történő elhurcolása, a fosztogatás még akkor sem alapoz meg jogos tulajdonlást, ha a műtárgyak nyilvános múzeumba kerülnek, és a cél a tudományos feldolgozás és a hozzáférhetőség biztosítása, tehát tudományos és kulturális attrakció megvalósítása úgymond az egész emberiség javára. Lényegében ebből,
a bécsi kongresszuson elfogadott álláspontból nőtt ki a restitúció modern intézménye, amelyet a 19. század végén a háborús jogot és szokásokat először szabályozó 1874-es Brüsszeli Deklaráció26 elfogadott, majd az 1899-es27 Hágai Konvenció megerősített, a kulturális javak tekintetében pedig a második világháborút követő újabb Hágai Konvenció (1954)28 is magáévá tett, majd az UNESCO szervezésében kiadott 1999-es
Second Protocol29 kiegészített.

¶ A 1815-ös kongresszus esetében két körülmény azon túlmenően is különleges, hogy az első nemzetközi rendezési kísérlettel találkozunk: az egyik, hogy a műtárgyak restitúciója az európai politikai helyzet rendezésének átfogó programjába illeszkedett, és a 25 éves háborús időszak lezárását követően azonnal megtörtént. Nem egy régen elmúlt állapotot, hanem a status quo antét akarták ebben a vonatkozásban helyreállítani. Ez persze nem utolsósorban annak a klasszikus diplomáciai kultúrának egyik utolsó fellángolása volt, amely legalábbis az utrechti békét (1713) követően nem az egykori ellenfél jövőbeni teljes megsemmisítésére és a békeszerződések diktátummá alakítására törekedett, hanem a józan mértékletességre alapozott, és méltányos egyensúlyi állapot kialakítását,30 pontosabban, ahogyan Bécsben fogalmaztak: rekonstrukció­ját akarta megvalósítani, s így maga a restitúció szót is ennek a szellemében alkották meg. Guglielmo Ferrero, majd tanítványa, Bibó István részletesen elemezte ennek a diplomáciai-politikai kultúrának a mibenlétét majd elenyészését a 20. századi világháborúk során, amely messze túlment a hatalmi egyensúly ősi külpolitikai elvén.31 Az azonnali visszaadás egyben azt is jelentette, hogy a műtárgyak ugyanazokba a gyűjteményekbe és szinte ugyanazokhoz az államokhoz kerültek vissza, ahonnan elhurcolták őket. Nem évtizedekkel vagy évszázadokkal később létrejött államalakulatok követelték maguknak a területiség elve alapján a műalkotásokat,32 hanem nagyjában-egészében az eredeti birtokosok.

¶ A másik körülmény átfedi az elsőt, de önmagában is ugyanolyan fontos: a bécsi kongresszus európai hatalmak közötti, több évig tartó tárgyalások sorozata volt. Azonos nyelv
(a francia), hasonló kultúra, neveltetés, műveltség, gondolkodás jellemezte a résztvevőket. A béke, az új európai egyensúly megteremtése, amely a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik az 1789-es forradalom előtti status quo ante viszonyaira, magától értetődően minden résztvevőt igyekezett nagyjából hasonló méltányossággal kezelni, hiszen az európai belügyek rendezése volt a motiváció. A forradalmak né­pies izgalma után higgadt és kifinomult európai állam­férfiak és kíséretük megállapodása saját világuk újrateremtéséről, rekonstrukciójáról és berendezéséről. Nem Európán kívüli gyarmatosított vagy gyarmatosítható népekkel és államokkal tárgyaltak, amelyek eltérő civilizációs kódexek alapján éltek, s amelyeket nem feltétlen soroltak a „civilizált nemzetek” vagy államok közé, hanem egymással. Azok a műalkotások, amelyeket a napóleoni hadseregek Európa minden tájáról elraboltak és Párizsba hurcoltak, az európai államok történelmének közös kulturális örökségét alkották, közös identitásukat testesítették meg és szimbolizálták.33

¶ Az elvek tisztázása után a műtárgyak restitúciójának végrehajtása, a kezdetekben így viszonylag egyszerűen megoldhatónak tűnt, még akkor is, ha a francia finesse-nek köszönhetően a gyakorlatban alig kivitelezhetőnek is bizonyult.34 A leghíresebb műalkotások talán felerészben visszakerültek eredeti helyükre.35 Az Elgin-márványok analógiájának szempontjából azonban nem a szobrok, festmények, éremgyűjtemények, hanem az épületeket díszítő bronzszobrok restitúciójának kérdése releváns. Ebben a csoportban a Cavalli di San Marco esete tanulságos. A győzelmet megjelenítő quadrigae-t (négylovas verseny-, vagy díszkocsit) ábrázoló szoboregyüttes datálása bizonytalan: talán egy diadalív díszítésére készült
a 2. század második fele és a 3. század közepe között, talán Septimus Severus császár megrendelésére, talán később,
a 4. században készítette Lüszipposz. Lehetséges, hogy Hadrianus császár mauzóleumát díszítette. A szobrok konstantinápolyi elhelyezéséről rendelkezünk biztos tudósítással, azonban csak a 8. századból, amikor is egy bizánci krónika szerint36 II. Theodosius császár idejétől (408–450) a konstantinápolyi hippodrómon voltak láthatók. 1204-ben innen rabolták el a velenceiek, és helyezték el (immár kocsi nélkül a négy bronzlovat) a Szent Márk-székesegyház homlokzatán. Petrarca itt csodálja meg őket,37 ahogy 1797-ig bárki más megtehette, aki Velencét felkereste.38 1797-ben Napó­leon a szobrokat Párizsba vitette, ahol az Arc de Triomphe du Caroussel (1806–1808) díszítésére használták. 1815-ben, a restitúciós elv elfogadásával Párizsból viszi vissza Ferenc osztrák császár megbízásából egy angol katonatiszt Velencébe. Nyilvánva­lóan fel sem merült az isztambuli restitúció kérdése, hiszen az 1789-et megelőző, ci-devant európai viszonyok rekonstrukciója39 volt a cél, nem az egészen a 13. századig fennmaradt ókori állapotok helyreállítása. A szobrok az ókortól Konstantinápolyban voltak, változó helyszíneken elhelyezve. Épületeket díszítő szobrokról beszélünk, amelyeknek eredeti, pontos bizánci elhelyezése az idők homályába veszett, noha konstantinápolyi provenienciáját mindenki ismerte, de valójában ez senkit sem érdekelt. A korabeli európai kultúrán kívüli világ esetleges igényeire senki sem volt kíváncsi, s persze ilyen igényt a fényességes Porta meg sem fogalmazott, hiszen mi köze is lett volna az egykori, politeista pogány kultúra, majd egy keresztény birodalom ábrázolóművészetének szimbolikájához? Mennyiben kötődött volna identitásához? Mennyiben múltszemléletéhez, örökségéhez és hagyományaihoz? A kérdés nyilvánvalóan értelmetlen, azonban rávilágít a 19. század elején az örökséghez való összetett, különböző és változó viszonyra40 és a restitúció korabeli, de valójában mai fonákságára is. Az abszurd kérdés ugyanis azt a történetileg legitim kérdést alapozza meg, hogy mennyiben azonosította saját kultúráját Európa (az európai hatalmak, országok, nemzetek), az Ottomán Birodalom vagy a 18–19. század fordulójának görögsége és az ekkor Görögországban élő különféle vallású, etnikumú és identitású népesség akár a klasszikus kori Athén, akár a római kor szobraival? A Parthenon szobrai esetében pedig azonosította-e magát Pheidiasz szobraival vagy általában a Periklész-korabeli Athén szellemiségével és építészeti emlékeivel? Létezett-e a számukra Görögország fogalma, s ha igen, az mit fedett és kikre terjedt ki?

Francesco Fanelli: Veduta del Castello d’Acropolis dalla parte di Tramontana, 1687
Forrás: Atene Attica Descritta da suoi Principii sino all’acquisto fatto dall’Armi Venete nel 1687…, Velence, Antonio Bortoli, 1695

Változó identitások

¶ Lényegében ennek a kérdésnek a felderítésével lehet meg­érteni Lord Elgin az Akropoliszon folyó durva munkálatainak okait és már a korabeli elítélő európai reakciót. A restitúció esete ezért az Elgin-márványok esetében sokkal fogósabb kérdés. S itt nem egyszerűen a jogi vagy nemzetközi jogi konstellációkról beszélünk, hiszen a British Museum tulajdonjoga a jelenlegi nemzetközi szerződések és joggyakorlat alapján nehezen vonható kétségbe,41 hanem az elhelyezés és a tulajdonlás múzeumtörténeti, mentalitástörténeti és a kulturális örökséggel kapcsolatos múzeumetikai dimenziójának oldalát vizsgáljuk.

¶ Az érvelés egyik oldalán azt látjuk, hogy az Elgin-márványokat természetes és eredeti környezetükből a „perfid Anglia” képviselői hurcolták el, kihasználva Nagy-Britannia és az Ottomán Birodalom egymásra utaltságát a Franciaország elleni küzdelemben a Földközi-tenger keleti medencéje feletti uralomért. Ezzel megbontották a Parthenon eredeti szépségét,
illetve azt, ami abból a 19. század elejére megmaradt, és végül a Brit Birodalom központjában állították ki a szobrokat. A narratíva a birodalmi erőszak, az imperializmus iskolapéldáját idézi – az érvelés egyik oldalán. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Lord Elgin athéni munkálatai semmilyen támogatást nem kaptak a londoni kormányzattól,42 a nagykövet saját passziójából járt el, ahogyan előtte egyébként a királyi Franciaország nagykövete, a szenvedélyes filhellén és műgyűjtő, Auguste de Choiseul-Gouffier43 is tette. Másfelől Athén és a Görög-félsziget sohasem volt Anglia gyarmata, a 18–19. század fordulóján egyik európai hatalom sem vonta kétségbe a Porta kizárólagos tulajdonjogát az Akropolisz épületei felett. Lord Elgin pedig engedélyt kapott a divántól az Akropoliszon évekig folyó munkálataira.

¶ Miközben a 2000-es évektől növekvő mértékben (2020-tól egyre határozottabban44) a British Museumot a brit birodalomépítés egyik kulcsintézményeként aposztrofálja a brit és nemzetközi kulturális diskurzus egyik része, addig az érvek ellenkező csoportja többek között arra mutat rá, hogy a periklészi Parthenon létrejötte is birodalomépítést szimbolizál.
A Kr. e. 5. századi Athén dominanciáját testesíti meg a Déloszi Szövetség államai felett, amely az éves pénzügyi hozzájárulásokon keresztül tette lehetővé a hatalmas építkezéseket. Ahogy William St. Clair, az Elgin-márványok történetének egyik legalaposabb kutatója rámutatott:

        „A periklészi Parthenon a Kr. e. V. században történt megszületésétől kezdve az imperializmus emlékműve volt… Athén népének identitását erősítette fel, nemcsak a nem hellénekkel, hanem más hellén városállamokkal szemben is, amilyen például Spárta, Korinthosz vagy Argosz volt. Mivel azonban az építkezés költségeit nagyrészt az athéni uralom alatt álló számos görög államtól erőszakkal beszedett pénzbeli hozzájárulásokból finanszírozták, az építkezés grandiozitása a birodalmi tartalmat hangsúlyozta, amely más hellén városok templomaihoz vagy akár a korábbi
athéni épületekhez képest is nyilvánvaló volt.”45

¶ Emlékszünk, hogy az athéni birodalomépítési törekvések vezettek a sok évtizedes peloponnészoszi háborúhoz, amely végül pontot tett az athéni aspirációk végére. A kérdés nyilván nem ez, hanem hogy mennyiben lehet valamilyen 2500 évvel ezelőtti imperializmusra hivatkozni egy mai vita eldöntéséhez? S ha nem, akkor mennyiben lehet egy 220 évvel ezelőtti birodalmi cselekedet esetében? Mára nemcsak a Déloszi Szövetség és az athéni polisz szűnt meg, de eltűnt az Ottomán, sőt el a Brit Birodalom is. Hol húzódik az időhatár, amitől kezdve nem számít a kolonializmus? Végső soron mekkora szerepe lehet érzelmeinknek egy nemzetközi tulajdonjogi, tudományos és múzeumetikai vita eldöntésében?

Az attikai fény

¶ A nemzeti identitás és büszkeség, valamint az univerzális
és enciklopédikus múzeum eszméje mellett már a görög junta46 bukását (1974) követően a vitában megjelent egy újabb érv, amellyel a brit kormányra, de inkább a nemzetközi közvéleményre akartak a görög hatóságok hatni. Az érv az eredeti, természeti környezetre hívta fel a figyelmet. Görögország, de különösen Attika egének kéksége és állandó, rezzenéstelen ragyogása az egyetlen olyan természetes megvilágítás, sőt környezet, amelyben Pheidiasz szobrai igazán élvezhetők és világosan értelmezhetők.47 A környezeti, sőt időjárási adottságok beemelése a vitába, az attikai ég kivételességének hangsúlyozása, különösen a londoni ég kontrasztjának hangsúlyozásával erőteljes érzelmi retorikát feltételez, azonban érzelmi kérdés vagy sem, ebben az esetben meggyőző előnyhöz juttatja a repatriáció híveit.

¶ Ez magyarázza, hogy Melina Mercouri kulturális miniszter (1981–1989, 1993–1994), és a görög kormány érvelése 1974-től a márványok eredeti helyükre való visszahelyezésére összpontosult.48 Azonban ahogy világossá vált, hogy Athén (az iparosítás és a motorizáció következtében) súlyosan szennyezett levegője az 1960-as és 1990-es évek között a Akropoliszon maradt márványokat rövid idő alatt egészen súlyosan károsította, a görög kormány célja megváltozott. Ettől kezdve egy új,
a márványok befogadására szolgáló múzeum létrehozása volt az elsődleges, egy olyan múzeumé, ahol megfelelő műtárgykörnyezet biztosításával, de az attikai ég sajátosságainak maximális kihasználásával, a szent sziklához a lehető legközelebb lehet bemutatni a műkincseket. Az 1989-ben meghirdetett harmadik építészeti pályázat, amely először immár külföldi építészek előtt is nyitva állt, hangsúlyozta: „Az enyhe éghajlat és az attikai égbolt, amely a kristálytiszta »attikai fény« tisztaságáról híres, hozzájárul a környék természetes harmóniájához.”49

¶ Nyilvánvalóan kétséges, hogy a 2500 évvel ezelőtti klimatikus viszonyok azonosak lehetnek-e a mai éghajlati és uralkodó időjárási körülményekkel.50 Biztosan lehet tudni viszont, hogy az 1960-as évektől az athéni levegőben a kén-dioxid (SO₂),
a szén-monoxid (CO) és a nitrogén-dioxid (NO₂) aránya a város környéki gyárak és a motorizáció hatására szélsőségesen megnövekedett, és antropogén aeroszolokkal kiegészülve megváltoztatták a levegő összetételét, és felerősítették a napsugarak fényének ragyogását, amely az athéni márványok gyors eróziójához vezetett.51 Tehát miközben Mercouri, majd 1989-ben a görög kormány az attikai ég ragyogását, és a természetes napfény különleges athéni játékát helyezte a restitúció érveinek középpontjába,52 a város levegője a lehető legszennyezettebb volt, amely folyamatosan pusztította az összes ókori műemléket. A megoldás nem lehetett más, mint egy megfelelő méretű, megvilágítású és elhelyezésű épület, egy új múzeum emelése a műkincsek számára. A kiválasztott helyszín az Akropolisz délkeleti lejtői előtti terület lett. A hazai sikertelen próbálkozások után, 2000-ben végül nemzetközi pályázatot írtak ki, azonban ennek kiírása a laikus nyilvánosság számára nem volt elérhető (!), majd 2001-ben Bernard Tschumi terveit hozták ki győztesnek. A nyertes svájci építész megfogalmazása szerint: „A [tervezés] központi gondolata, hogy engedjük, hogy az attikai fény megvilágítsa a kiállított tárgyakat, ahogyan az létrehozásuktól fogva történt. (…) A nappali fény használata alapvető fontosságú ebben a múzeumban. …efölött a sok kihívás felett lebegett az egyszerre derűs, ám engesztelhetetlen attikai fény követelményeinek [való megfelelés kényszere], amelyet meghatározó elemként és építészeti anyagként is be kellett építenünk. A fény a negyedik anyag, valamint tervezési követelmény lett.”53

¶ Az Új Akropolisz Múzeum végül masszív európai uniós támogatással, hosszas vajúdások közepette felépült, 2009. június 20-án megnyílt, s a hatalmas üvegablakokon keresztül nemcsak az Akropolisz, hanem az attikai ég is látszik. Más kérdés, hogy a helyiségek temperálása miatt a belső árnyékolókat folyamatosan az ablakok ötödéig-harmadáig állandóan le kell engedni.

Leo von Klenze: Az Akropolisz Athénban, 1846
A müncheni Neue Pinakothek őrzi, a kép forrása: Wikipedia Commons

Az univerzális múzeum érve

¶ Mindeközben pedig a másik térfélen a British Museum Neil
McGregor igazgatósága (2002–2015) idején új dimenziót adott
a maradás melletti érveknek.54 McGregor kinevezésétől kezdve arra törekedett, hogy a múzeumra ne az egykori Brit Birodalom kolonializmusának intézményeként tekintsen a közvélemény, hanem a felvilágosodás enciklopédikus gyűjteményeinek örököseként, sőt kortárs képviselőjeként szemlélje.55 Az univerzális vagy egyetemes múzeum eszméjét újította fel, s ehhez meg is nyerte a legtöbb amerikai és európai nagy múzeum támogatását. A 2002-ben kiadott manifesztum (amelynek aláírói között ekkor nem találjuk meg a British Museum képviselőit),
az univerzális, egyetemes múzeum elnevezést ugyan csak a címében említi, a szöveg maga azonban arra összpontosít, hogy a világ bizonyos városaiban olyan múzeumok jöttek létre az elmúlt évszázadok alatt, amelyek az emberiség történetének és művészi teljesítményének teljességét gondozzák. A The Declaration of the Importance and Value of Universal Museums56 manifesztumot hivatalosan a Bizot Csoport, a világ legnagyobb múzeumait képviselő szervezet adta ki.57 Az aláírók nem fedték teljesen a Bizot Group akkori tagjait, sokan ekkor még nem csatlakoztak a kezdeményezéshez, és olyan nagy múzeumok képviselői is szerepelnek az aláírók között, amelyek viszont még nem (vagy azóta sem) rendelkeznek tagsággal a szervezetben.58

¶ A manifesztum a bevezetőjében hangsúlyozza, hogy mindent meg kell tenni a régészeti, művészeti és néprajzi műtárgyak illegális kereskedelmének megakadályozására. Álláspontja szerint azonban a korábbi korokban megszerzett műtárgyakat a megszerzés korszakának gyakorlata alapján kell megítélni. Rámutat ezenkívül, hogy a szerzeményezések óta eltelt időszak során a műtárgyak az őket gondozó múzeumok gyűjteményeinek részévé váltak, s így mára a nekik otthont adó nemzetek örökségének is a részét alkotják. Nem egyszerűen a keletkezési vagy megtalálási, feltárási helyszínen ma működő ország örökségéhez tartoznak, hanem a hosszú ideje nekik otthont adó ország emlékezetének részei lettek. A nagy múzeumi gyűjtemények egyben előnyt kínálnak a műtárgyak értelmezési kontextusainak kiterjesztéséhez, hiszen az egykori eredeti kontextus mellett a rendelkezésre álló más kontextusok további fontos lehetőségeket kínálnak. A példa a klasszikus görög szobrászat, amelynek egyetemes jelentőségéhez a dokumentum szerint nagymértékben hozzájárult, hogy számtalan múzeumban tekinthetők meg klasszikus görög szobrok. A görög szobrászat esztétikai teljesítménye más korabeli civilizá­ciók alkotásaival való összevetésében látszik, amely csak a főbb múzeumokban valósítható meg, hiszen csak azok rendelkeznek megfelelő, reprezentatív anyaggal. A múzeumok a kultúra fejlődésének közvetítői, küldetésük az ismeretek bővítése az állandó újraértelmezési folyamatok során. Minden tárgy hozzájárul ehhez a folyamathoz. Arra a következtetésre helyezkedik a kiáltvány ezért, hogy a múzeumok nemcsak egy-egy nemzet polgárait szolgálják, hanem minden népet, minden országot. A sokszínű és sokrétű gyűjteményekkel rendelkező múzeumok fókuszának leszűkítése minden
látogató számára veszteséget jelentene.

¶ Alulértékelnénk, ha azt állítanánk, hogy az univerzális múzeumok kiáltványa egyszerű vitát generált a nemzetközi múzeumi közösségben. Az ekkor felerősödő posztkolonialista diskurzus összefüggésében a manifesztum olaj volt a tűzre. A múzeumi világ dilemmái persze számos országban nem tartoznak a közbeszéd lényeges témái közé, ideértve a kulturális életet is. Sőt sokfelé még az úgymond múzeumi szakmai diskurzusnak sem feltétlen része a múzeumok gyűjteményezési gyakorlatának, működésük etikai szabályainak, kiállításaik üzeneteinek vagy a műtárgy-interpretációk kontextushálóinak nyilvános megvitatása. Ahol azonban a múzeu-
mok működésére nem szimplán pénzügyi, államszervezési vagy leszűkítetten oktatási-közművelődési feladatként, hanem olyan kulturális teljesítményként tekintenek, amely a nemzeti közösség szellemiségét tükrözi és alakítja, ott a manifesztum megállapításai erős hullámokat vetettek. A nagy múzeumok nyílt álláspontja – hogy gyűjteményeik gazdagsága és összetettsége alapján képesek az emberi civilizáció történetének szélesebb összefüggéseit feltárni és bemutatni, annak a kinyilatkoztatása, hogy mindez értelemszerűen csak a világ néhány múzeumában valósítható meg, amelyek missziója ezért egyetemes, s ezért a restitúció a mai nemzeti közösségek identitásának abszolutizálására épül, s így a modern nacionalizmusok nevében a gyűjtemények széthullásához vezethet – sokak heves ellenkezését felkeltette. Az univerzális múzeumról 2002-ben megindult és a restitúció jegyében folytatott, az évek során egyre kiterjedtebbé váló vita hozzájárult, hogy bizonyos késéssel ugyan, de 2012-től az ICOM központi szervezete is belekezdett a múzeum fogalmának újradefiniálásába, amely 2014 és 2020 között a szervezet központi kérdése lett. A kapcsolatot többek között az ICOM egykori definíciós bizottságában régi kollégánk, a kiválóan képzett George Okello Abungu, Cambridge-ben doktorált régész, a Kenyai Nemzeti Múzeu­mok akkori főigazgatója jelentette, aki az elsők között támadta a deklarációt,59 majd később annak összes védőjét.60
A Jette Sandahl61 vezetésével felálló, első két évében informálisan működő bizottság kezdeti vitái során látszott, hogy a tagok nagyobb része radikális álláspont elfoglalására törekszik, ami a végleges standing committee felállításakor a felkért tagok összetételében kulminált, s a végül a 2019-ben tett de­finíciójavaslat az ICOM egyfajta identitásválságához vezetett, amit 2022-re, ha nehezen is, de sikerült lecsendesíteni. A válságra reagálta 2020 júniusában a Szántó Andrásnak adott interjúban Thomas Campbell, a New York-i Metropolitan Mu­seum 2008 és 2018 közötti igazgatója, hogy „úgy gondolom, hogy az ICOM jelentősebb szerepet játszhatna ezen a téren [a nemzetközi együttműködések rendszerében], de jelenleg belharcok és egyfajta identitásválság hátráltatja. (…) A művészeti múzeumok számára az egyik probléma az, hogy az ICOM sok európai és amerikai múzeumigazgatót nem von be. Remélem, ez a közeljövőben megváltozik”.62 Campbell értékelése joggal mutat rá az ICOM nemzetközi szerepvállalásának gyöngeségére, egyúttal azonban a nemzetközi szervezetek működésének azt a sajátosságát nem veszi figyelembe (amit egyébként Sandahl bizottsága sem volt hajlandó belátni), hogy egy 120 tagállam nemzeti bizottságából (nem számítva a nemzetközi szakbizottságokat és az állandó bizottságokat) felálló és annak érdekei, háttere és alkalmasint kiszolgáltatottsága alapján működő szervezet állásfoglalásai mindig a lehető legóvatosabbak lesznek, és mindig a legkisebb közös többszöröst fogják célozni, ellenkező esetben a szervezet lebénul, és ismétlődő identitásválságokkal néz szembe. Az ICOM nemzetközileg aktív tagjai között ugyanakkor nagyon sok jelentős múzeum igazgatója is szerepelt Kanadától Ausztrálián át Közép-Európáig, Kínáig, Latin-Amerikáig, az arab világig vagy Afrikáig, csak éppen a meghatározó, nagy, univerzális múzeumok vezetői évtizedek óta nem akarják ezen a fórumon érdekeiket és elképzeléseiket kifejteni. A helyzet hasonló ahhoz, ahogyan az Egyesült Államok politikája az UNESCO szervezetéhez viszonyul. A 2012 és 2022 közötti definíciós vitát megelőzően az ICOM 2004-ben a manifesztummal kapcsolatban hamar kiadott egy dodonai deklarációt, amelyben támogatta az illegális műtárgykereskedelem elleni fellépést, és elegánsan saját etikai kódexére hivatkozott a repatriáció kérdésében: „[a múzeumoknak] készen kell állniuk, hogy tudományos és szakmai elvek alapján kezdeményezzenek nyílt hozzáállással párbeszédet”, majd 2003-ban a kérdéskörről vitaanyagot adott ki.63

¶ Az univerzális múzeumok vitája azonban a nemzetközi szervezettől függetlenül tovább folyt. Az elv mellett állt ki az amerikai muzeológia és múzeumszervezés egyik tekintélyes alakja: James Cuno,64 az Arts Institute of Chicago igazgatója a Who Owns Antiquity? (2008)65 című könyvében. Cuno a gyűjtemények integritásának megőrzését helyezte álláspontjának központjába, amelyet súlyosan fenyegetnek a restitúciós törekvések. Hasonlóan kritizálta a múzeumok bevételi szempontjainak dominanciáját, mivel ez korrumpálja a múzeumok tudományos-kulturális-közművelődési missziójának komplexitását, amelyben a megőrzéstől a bemutatásig kiegyensúlyozott arányban kellene kialakítani a múzeumok működésének érzékeny és finom szerkezetét. Hasonlónak tartja az épületek folyamatos és nagymértékű megnövelésének gyakorlatát: hiszen elveszi az energiát és a figyelmet a többi szemponttól. Ezek miatt a múzeumok egyre inkább profitorientált, tömeges látogatófogadást célzó turisztikai központokká válnak. A fő kérdés számára azonban, hogy a posztkolonialista szellemi világban, a globális tudatosság, a globális gondolkodás világában hogyan lehet megőrizni a történetileg kialakult gyűjtemények intaktságát. Az univerzális s történeti gyűjtemények elleni restitúciós indíttatású mozgalmat a „nemzeti megőrzés lokális, partikuláris megközelítésének”66 tartja, és rámutat, hogy a múzeumok ezzel szemben az emberiség közös örökségét gondozzák, a világ közös emlékezetét mutatják be. Az időtlen emberi kreativitás bemutatásával, a ritka és gyönyörű tárgyakhoz való hozzáférés biztosításával a nagy múzeumok az örökséget az időn és földrajzi téren átnyúlva összegzik. A nemzeti örökség szempontjainak érvényesítési kísérletével szemben azzal az evidens érveléssel él, hogy ha igaza van Benedict Andersonnak és követőinek, miszerint a nemzetek elképzelt közösségek,67 akkor „a nemzeti kultúra mindig politikai konstrukció”,68 méghozzá modern szellemi konstrukció. S a restitúciós érvelést éppen az írásom bevezetőjében kifejtett alapon támadja, hogy az egykori lokalitás és a mai politikai állam és nemzet közötti kapcsolat nem épülhet kisajátításra. Hiszen: „bármilyen legyen is az iraki nemzeti kultúra, természetesen nem terjed ki a régió sumer, asszír és babiloni múltjának régiségeire”.69 Attól tartok azonban, valójában éppen ez vált központi kérdéssé. Melyik ország és nemzet milyen mértékben építi identitását a területén élt korábbi civilizációk teljesítményére? Ahogy fentebb kifejtettem, a restitúció vagy repatriáció radikális szorgalmazása esetén mindig az egykori lelőhely, előkerülési hely alapján kötik méltányosság alapján a mai államhoz a jogos igényt. Ezzel azonban implicite feltételezzük, hogy a világ minden országa a nyugati világ által kialakított értékrend szerint akar élni, el akarja és egyben el is tudja fogadni és képes megvalósítani a kulturális örökséghez való viszony nyugati modelljét. Nem kérdés, hogy a nemzetközi diskurzus meghatározó tanulmányai és szövegei ezt a modellt írják le és fejlesztik, hiszen ebben a globális kulturális világban születnek, azonban mennyiben lehetünk biztosak ennek egyetemességében? Nem pusztán az akadémiai vitákban, az elvek szintjén, hanem a gyakorlatban. A múzeumi világ ugyanis legalább annyira a gyakorlatról szól, tárgyak és gyűjtemények megóvásáról és átörökítéséről, mint elméleti fejtegetésekről és állásfoglalásokról. Minden egyes repatriációs igény és aktus nyilvánvalóan egyedileg és közvetlenül értékelendő, de pontosan ezért kockázatos általános elvet megfogalmazni. Hiszen, ha nem része a mai közösség identitásának az egykor a területén élt kultúrák, civilizációk tárgyi öröksége, és nem része a kulturális örökség nyugati modelljének követése (ami relatíve ritka, hiszen végeredményben turizmust, tehát bevételeket generál, de azért előfordul), akkor mennyire lehetünk biztosak az emberiség valóban közös kincsét képező műtárgyvagyon megóvásában?70 S ettől kezdve nem tudományos körökben eldőlő elméleti kérdésről beszélünk: a műtárgyak vagy megmaradnak, vagy sem. Amennyiben az emberiség közös szellemi örökségét valódi kategóriának és nem szólamnak tartjuk, akkor a kockázat létét is el kell fogadnunk. A talibán állam legitimitását nehéz eltagadni, bármennyire is elborzasztónak tűnik számunkra berendezkedése. A bámijáni Buddha-szobrok 2001-es elpusztítása kapcsán a világ nagyobb része megtapasztalhatta ennek kulturális konzekvenciáit. Nyilvánvaló, hogy az Elgin-márványok vagy a Benini bronzok esete teljesen más. Görögország ugyanúgy gondozni fogja a szobrokat, mint Nagy-Britannia. Nigéria lehet, hogy valamivel veszélyesebb hely a műkincsek számára, mint az európai vagy amerikai múzeumok, de szántszándékkal biztosan nem fogja elpusztítani ezeket a műkincseket. Azonban vegyük észre a különbséget: ezek a műalkotások mindkét esetben részét képezik a mai államok kulturális örökségének, hiszen mai identitásukat részben ezekre a műtárgyakra alapozzák.
Tehát a lokalizáció mellett a műtárgyak biztonságát a szellemi és az érzelmi kötődés és az ebből fakadó szakmai-tudományos színvonal megteremtése együttesen garantálja.

¶ Cuno nézeteit széles körben osztották és osztják, ahogyan sokan támadják. Az első érdemi kritikát az amerikai akadémiai muzeológia egyik legfelkészültebb tagjától, Andrew McClellantől71 kapta, éppen a modern nemzeti identitások – általa és a kritikai történetírás által általánosan elfogadott – konstruált mivolta alapján. McClellan szerint ugyanis maguk a 18. század végén, a 19. század elején alapított univerzális, enciklopédikus vagy egyszerűen nyilvános múzeumok a (modern) nemzetek megteremtésében kulcsszerepet játszottak azzal, hogy a kormányzatok által finanszírozott intézményekként a nemzeti identitás és büszkeség gépezetei voltak. Perspektívájukat illetően enciklopédikus horizont jellemezte őket, azonban céljukat illetően nagymértékben a patriotizmusban játszottak szerepet.72 Ezért ugyanolyan nemzeti identitást generáló célok vezették őket, mint ma azokat az országokat, amelyek saját nemzeti gyűjteményükben szeretnék tudni őket. S míg Cuno azzal érvel, hogy „az enciklopédikus múzeumok abba a tágabb világba vezetnek be bennünket, amelynek mindannyian a részei vagyunk, [és] amely a kozmopolitizmus tizennyolcadik századi eszményén alapul: azon, hogy [mind] a világ, a »világegyetem kozmoszának« polgárai vagyunk”,73 addig McClellan éppen ebből a nézőpontból támadja, s felhozza Quatremère de Quincy fent említett példáját, amelyben a 18. század végi szerző határozottan kiállt Napóleon itáliai műkincsfosztogatásai ellen, mondván, hogy a művészetek és a tudomány nem képezhetik egyetlen nemzet kizárólagos tulajdonát, hanem minden európai közös kincsét alkotják. McClellan felidézi, hogy De Quincy
az Elgin-márványok Londonba kerülését követően változtatott felfogásán, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a biztos megőrzés és a tudományos feldolgozás szempontjai előrébb valók, mint a műemlékek helyben való megtartása. A 18. századi francia tudós szerint így Elgin helyesen járt el, mivel „lelkesítő és felvilágosult célt” követett, amely Pheidiasz magukra hagyott mestermunkáit akarta az utókornak megmenteni, „az idők hajótörései, a háború pusztításai és a törökök barbársága”74 elől. Nem a múzeumok, hanem az Akropolisz vált bizonyos értelemben sírrá, és a British Museum megváltójává lett a hellén műemlékeknek. McClellan korrekt kutatóként idézi De Quincy újabb álláspontját, azonban meglepő naivitással nem érti és nem tudja magyarázni a francia teoretikus álláspontjának megváltozását. Pontosabban nem érzékeli, hogy a francia szerző álláspontja változatlan. Korábban De Quincy az európai műkincsek közös örökségeként szemlélte az itáliai műalkotásokat, és most is ugyanezt teszi a görög műkincsek esetében. Implicite azt állítja ugyanis, hogy a törökök, sőt korának (19. század) görögjei sem részei az európai kultúrának. A hellének örökösei az európaiak, s nem evidensen a Balkán-félszigeten és Kisázsiában élő görögök. S jobban biztosítja a műkincsek megmaradását, ha egy európai állam múzeumában őrzik őket, mintha a helyszínen maradnának.
De Quincynél azt a megközelítést látjuk, amelyet a bécsi kongresszus kapcsán említettem: a bécsi kongresszus Európa belügye volt, az európai hatalmak viszonyának rendezése a közös európai örökség műtárgyainak restitúciója kapcsán.

Szent Márk lovai Konstantinápolyból Velencébe kerültek 1204-ben, Napóleon 1797-ben Párizsba vitette, majd 1815-ban adták vissza Velencének
Forrás: Wikimedia Commons

¶ Ahhoz, hogy az Elgin-márványok hovatartozásának mai kontextusát megértsük, ezért most pár gondolat erejéig el kell szakadnunk az univerzális múzeum 2002–2022 közötti vitájának alakulásától, ugyanis nem lehet elkerülni, hogy mélyebben megértsük az eredeti kontextust, nevezetesen, hogy a 18–19. század fordulójának Európájában kinek mit jelentettek Pheidiasz szobrai, Periklész egykori építkezései. Enélkül álláspontunk csak üres szólamokból állhat, s nem érthető meg az európai, a nyugati világ múzeumi vitájának valódi mélysége. Két kérdést kell megvizsgálnunk: Görögország eszméjének megszületését, valamint Európa és a félsziget lakóinak viszonyát a klasszikus hellén örökséghez a szobrok elszállításának idején.

Hellének és görögök

¶ 1996 márciusában Spártában a Peloponnészoszi-félszigeten egy hosszú, 27 évig tartó háborút lezáró békeszerződést írtak alá ünnepélyes körülmények között, amelyről a görög sajtó széles körben beszámolt. A békeszerződés szövegét az Athéni Akadémia tagja, Konsztantinosz Deszpotopoulosz75 fogalmazta. Az aláíró felek Spárta és Athén polgármesterei voltak. A békeszerződés a Kr. e. 404-ben végződött peloponnészoszi háborút zárta le szimbolikusan. Az öniróniát sem nélkülöző teátrális körülmények között aláírt dokumentum esete kiválóan rávilágít a mai Görögország sajátságos kapcsolatára az idő jelenségével és persze az ókori Hellász világával.76 Bármennyire is kedvesen, könnyed öniróniával kezeli a görög társadalom a saját nemzeti identitásához való viszonyát (legalábbis a nacionalista junta 1967 és 1974 közötti diktatúrájának lezáródása óta), azonban ezek a szertartások, ahogyan a régészeti emlékhelyek kialakítása, a görög múzeumok átgondoltan kialakított ókori szentélyhangulatot árasztó emelkedettsége, a 19. századtól tartó archaizáló város- és utcanévadások, sőt az ókori keresztnevek felújítása is mutatja, hogy a görög nemzettudat mennyire erősen meghatározónak tekinti
ma ókori előképeit. A klasszikus kor műemlékei, tiszteletük
és asszociációik alkotják azt a mitológiai alapot, amelyre
a modern görög nemzeteszme épül. Hogyan jutottak el odáig, hogy a régiségek központi szerepet foglaljanak el a nemzeti képzelet világában?

A Parthenon

¶ Az Akropolisz periklészi átépítése Kr. e. 447 és 432 közé esett. A fellegvár alig 15 év alatt felépített épületei, de különösen a penteloszi fehér márványból emelt Parthenon a hellén építészet csúcsalkotása volt. A templom mindkét oldalán dór oszlopsor futott végig. A kolonnád a templom két végén, a keleti és a nyugati oldalon, a portikuszok előtt kettős oszlopsorral egészült ki. Alaprajza 69,51×30,86 méter, azaz 9:4-es arányt követ, amely az épület egyéb részeinél is jelentkezik. Eredetileg 17–17 oszlop állt az északi és déli, hosszanti részeken, amely a portikuszoknál 8–8, a bejáratok előtti belső oszlopsornál pedig 6–6 oszloppal egészült ki. A templom belsejében egy újabb kolonnád támasztotta egykor a tetőzetet. A templom két helyiségre oszlott: a keleti bejáratról nyílt a templom szentélye, amelyben Pheidiasz 12 méter magas, elefántcsontból és aranyból készült Pallasz Athéné-szobra állt. A nyugati
kamra, az opisztodomosz, az istennőnek felajánlott kincseket és a város kincstárát őrizte. A két kamra között nem nyílt átjáró. A szentély bejárata felőli, keleti oldal pedimentuma Athéné születését jelenítette meg, ennek témáját mára már csak Pauszaniasz leírásából ismerjük.77 A nyugati oldal pedimentuma fennmaradt, ez Pallasz Athéné és Poszeidon Athénért és Attika vidékéért folyó vetélkedését ábrázolja.78 A 92 darab metopé szobrai az athéniek számára fontos mitológiai jeleneteket ábrázoltak. Az eredetileg 160 méter hosszú fríz a naoszon s a két bejárat előtti oszlopok felett körbefutva a Panathenaion fesztiválon az athéniek templomhoz tartó menetét mutatja. A metopék és a frízek nemcsak díszítésre szolgáltak, hanem az épület szerkezeti elemei voltak. Jellemző az építők professzionalizmusára, hogy a hatalmas köveket összekapcsoló rejtett vaselemeket ólommal burkolták, így gátolva a márványtömbök korrózió miatti hosszú távú bomlását. A függőleges szerkezeti elemeknél, az oszlopok alján és tetején cédrusfa korongokkal tompították a térségben gyakori földrengések okozta rezgéshullámokat. Az épület masszív mivoltára jellemző, hogy több mint 2100 éven keresztül, egészen a 17. század végéig sértetlen maradt. A Kr. e. 2. században a templomban tűzvész pusztított, ezt követően újra kellett építeni a belső kolonnádot, valamint újraalkották Pheidiasz odaveszett szobrát. Ennek költségeit valószínűleg a szíriai
IV. Antiokhosz (Epifánész) király (reg. Kr. e. 175–164) fizette, ami jelzi a templom pánhellén jelentőségét.79 Az 1. században Plutarkhosz, majd a 2. század végén Pauszaniasz a templom ősiségét és frissességét méltatta. A római időkben a Iulius–Claudius-dinasztia apró köríves templomot emelt a Parthenon mellett: Róma és Augustus templomát. Az épületegyüttes ezt leszámítva érintetlen maradt, továbbra is vallási és kultikus szerepet játszott. Az athéni rétor s egyben római szenátor Herodes Atticus 161 körül színházat emelt a fellegvár déli lejtőjén, amelyet a 3. században a herulok leromboltak. A herulok támadásainak állandósult veszélye miatt ezt követően az Akropolisz újabb erődítését végezték el, aminek során a falak megerősítése mellett a Propylaia előtt erődített kaput (Beulé Kapu80) emeltek. 362–363-ban Iulianus császár a pogány vallási kultuszok feltámasztása során végeztetett felújításokat a templomban. Az archaikus korból eredő utolsó Panathenaia-játékokat 391–395 körül tartották.81

Edward Dodwell: Nagy-Britannia nagykövete, Elgin lordja megbízottjai eltávolítják a Parthenon szobrait, 1801
Forrás: Wikimedia Commons

¶ A Parthenont 568/582 előtt, de talán már II. Theodosius (408–450) uralkodása idején az 5. században átalakították keresztény templommá, és Athéni Szűz Mária (Παναγία η Αθηνιώτισσα) tiszteletére szentelték fel.82 A keresztény templom hamarosan zarándokhellyé vált. A keresztény felszentelés komoly átépítésekkel járt: az épület keleti oldalán apszist alakítottak ki, amely a belső oszlopokat is magába foglalta, s egyúttal megszüntették a keleti bejáratot. A bejárat az opisztodomoszon keresztül történt. A naosz északi és déli falán új kapukat nyitottak, így három bejárata lett a templombelsőnek. A templom tájolását tehát a keresztény követelményeknek megfelelően rendezték a nyugati bejárat felől.
Az elfalazott keleti pronaosz felől nyíló szentély félkör alakú apszissal egészült ki. A naosz falain felül, a templom két hosszanti falán a tetőzetet megemelték, hogy alatta ablakokat vághassanak, amelyek természetes fényt biztosítottak, azonban ennek érdekében a munkálatok során a frízek egy részét eltávolították. A tagadhatatlan pogány mondanivaló miatt az északi és a nyugati metopék közül többet levéstek, a megmaradtak esetében az interpretatio christiana gesztusával újraértelmezték a metopék mitológiai tartalmát. 83 A falakon mozaikokat és talán festményeket helyeztek el, azonban a korai keresztény díszítésekből szinte semmit sem ismerünk, mert a 8–9. századi ikonoklasztikus mozgalom a festményeket elpusztította.84 A Parthenon a következő évezred alatt keresztény templomként működött. A késő császárkorban tűzvész pusztította el tetőzetét. Új tetőzetet ezután már csak a naosz fölé emeltek, így a külső peristylium fedél nélkül maradt, ami nyilvánvalóan a márványok további lassú, de állandó erózióját felerősítette. A későbbi bizánci korszakban újabb freskókkal, valamint mozaikokkal díszítették az épületet. Bizánc bukását követően a templomot a 4. keresztes hadjárat során kifosztották, a kíváncsiskodó keresztes vitézek a színes üvegmozaikokat aranynak nézték, ezért jó részüket felszedték. A 13. századtól Athén a frank lovagok uralma alá került. A templomot átvette a katolikus egyház (Santa Maria di Atene), amelyet Attika hercege, Otto de la Roche, Nôtre Dame-templomnak nevezett át, majd a templom délnyugati sarkába harangtornyot emelt. A modern görög történetírásban Frankokratiának (Φραγκοκρατία) nevezett időszak85 legfontosabb változása az Akropolisz építészetében a frank torony (Φραγκικός Πύργος) felépítése volt, amely a Proplylaia korábbi bizánci falainak kibővítését és lényeges megerődítését és újabb várfalak emelését jelentette. A fellegvár bejárata ekkortól a frank torony erődkapuján át vezetett. A templom katedrális rangot kapott, a hercegi palota a Propylaia épületében volt.

¶ Az ottomán időkben (Turkokratia/Τουρκοκρατία) az Akropolisz katonai erőd lett, ezért elzárták a közönség elől. A kormányzó a frank toronyban székelt, háremét az Erechteionban helyezte el. A templomot mecsetté alakították át, a 11–12. századi freskókat lemeszelték. A Parthenont Evlía Cselebi, a 16. századi híres török utazó 1667-ben a mohamedán világ leggyönyörűbb, egyenesen páratlan mecsetének nevezte. A 1684 és 1699 közötti moreai háborúban a Parthenon sajnos lőszerraktárként funkcionált, ekkor érte történelme addigi legnagyobb sérülése. A háborút a Velencei Köztársaság indította Köprülü Mohamed sikertelen bécsi ostromát követően, kihasználva az ottomán erők magyarországi lekötöttségét. A cél a Peloponnészosz (Morea86) elfoglalása volt, s miközben a szultán hadserege sikertelenül igyekezett Budát megtartani a császári hadak ostromától (1686), a velenceiek megszerezték Moreát,
s egészen 1718-ig a kezükben is tartották. A déli hadjárat sikere miatt a hadszíntér átkerült Attikába, sőt egészen Thesszáliáig folytak összecsapások. 1687-ben, az Akropolisz ostromakor a támadó velencei hadak a fellegvárral szemközti kisebb hegyen, a Pnyxön, az egykori népgyűlések helyszínén helyezték el tüzérségüket. Azon a magaslaton, ahol 2000 ezer évvel korábban Periklész, Alkibiádész vagy Démoszthenész szónoklatait hallgatták az athéniak. 1687. szeptember 26-án este a velenceiek egyik mozsárágyúja telibe találta a Parthenon naoszát, amelyben a török helyőrség a puskaporkészletét tárolta. A robbanás szétvetette a templom falait és lerombolta a tetőzetet; ledőlt a két oszlopsor nagy része is, ezzel végérvényesen elpusztult a külső oszlopsor metopéinak és a frízeknek nagyobb része, ahogy a két pedimentum számos szobra is. A velencei parancsnok, Francesco Morosini (aki fél évvel később dózse lett) „csodálatos találatnak”87 nevezte a lövést jelentésében. Morosini ezután megpróbált két szobrot, Athéné és Poszeidón lovait a nyugati pedimentumról hadizsákmányként leemelni, azonban az ügyetlenkedések miatt a szobrok lezuhantak, és apró darabokra törtek.88 Fél évvel később, 1688 áprilisában az ottománok visszafoglalták a várost. A Parthenon romjai között, az egykori templom romjain belül, a déli részén kisebb mecsetet építettek, amely a fellegvárat őrző muzulmán katonákat szolgálta, valamint a Parthenon romos tetőzetén keresztül minaretet építettek az egykori templom délnyugati oldalszögletébe.89 Lord Elgin embereinek száz évvel későbbi megérkezéséig ez volt az állapot.

Athén és a hellének emlékezete

¶ Athén politikai, kulturális és gazdasági értelemben már a bizánci időktől folyamatosan veszített jelentőségéből, ami
a 17. század elejétől, de különösen a moreai háborút köve­tően felgyorsult. A város kikötőhelyként egyre kevésbé számított jelentősnek, a pireuszi kikötő eleve messzebb volt a várostól és a fellegvártól. A népesség folyamatosan csökkent, ami a 18. századtól megerősödő európai népességnövekedés kontrasztja miatt még inkább szembetűnő lett. A 16–17. századi Athén népességét 15 ezer fő köré teszik, ami a moreai háború pusztításai, majd a visszafoglalás után öt-hatezer fő közé apadt. A népesség görög, albán és török nyelvű volt és ortodox, illetve muzulmán vallású. A vallási és a nyelvi megosztottság nem esett teljesen egybe. Az albánok között muzulmánok és ortodoxok (sőt katolikusok) egyaránt voltak. Görög anyanyelvűvé váló (eredetileg törökül beszélő) muzulmánok elsősorban Moreában éltek (két-három százalék). A háború a Parthenon építészeti emlékeinek tekintetében előnyös változást hozott. Athén mint létező város a 15. század végétől egészen a 17. század végéig kiesett az európai gondolkodásból. A 17. század utolsó évtizedeiben az első kora újkori francia és angol utazók úti beszámolói már jelezték, hogy a hellén kultúra iránti korábbi szövegközpontú humanista érdeklődés az építészeti és a tárgyi emlékekkel is kiegészül. A moreai háború pusztításai felerősítették ezt a folyamatot. A város mint a hellén filozófia és kultúra egykori központja nyilvánvalóan ismert maradt a késő reneszánsz és a kora újkor idején, épületeit, fizikai valóságát azonban az ottomán korszak első két évszázadában Európában nem tartották számon. A humanista Ciriaco d’Ancona 1436 és 1444-os utazásait90 követően egészen a 17. század végi antikvárius utazók, Marquis de
Nointel,91 Jacob Spon,92 George Wheler93 megjelenéséig és tudósításáig Athén emlékeiről és azok állapotáról, a létező város feledésbe merült, néma várossá vált.94 Olyannyira távoli helyet foglalt el az európai emlékezetben, hogy az egyik humanista tudós meg is kérdezte, hogy létezik-e még egyáltalán? A humanisták földrajzi leírásaiban és később az egyre inkább elterjedő atlaszokban ókori irodalmi források alapján Athént és általában Hellászt politikai értelemben is egyre fontosabbnak értékelő leírások születtek.95 Ez fordulatot jelentett, mivel jelezte, hogy a 16–17. századi későhumanista érdeklődés folyamata nem állt meg az építészeti és művészeti emlékek jelentőségének felismerésénél, hanem arra törekedett, hogy az ókori Hellász és a lehetséges modern Görögország politikai értelmezését is magába foglalja. Az ókori hellén kultúra politikai értékelése az európai gondolkodásban több száz éven keresztül tetszhalott állapotban volt, másfelől a poliszok és különösen Athén berendezkedésének értékelése96 nem jelentett egyet a modern Görögország fogalmának megalkotásával, amelyhez az ókori emlékek és szövegek kevés támpontot kínáltak. Ennek a hellén-görög territoriális fogalomnak a megteremtésében indult meg lassú, de annál jelentősebb változás a 16.század végétől. Ehhez az európai politikai gondolkodás komplex megváltozására is szükség volt. A nagyobb és dominánsabb kora újkori politikafilozófiai diskurzusok között (machiavellizmus, államrezon, ellenállás-elmélet, természetjog teória, ősi alkotmányosság tana, szuverenitáselmélet, abszolutizmus etc.) gyakran elsikkad, hogy a 16–17. századi földrajzi leírások egy új politikafilozófiai műfajnak, a relazioni universali politikai gondolkodásának iskolájában97 a világ földrajzi régióit a politikai hatalom különböző térbeli struktúráinak lehetőségeiként értelmezték, olyan lehetséges földrajzi entitásokként, amelyek politikai-hatalmi egységeket tudnak képezni.98 Ezzel a máig tartó elméleti irányzatnak, a geopolitikának vetették meg az alapjait. Az erőforrások, a közlekedési és kommunikációs kapcsolatok, a központok és perifériák, a történeti, kulturális, etnikai és vallási adottságok alapján vizsgálták az adott birodalmak történetét és a lehetséges államalakulatok megteremtésének a lehetőségét.

Archibald Archer: A British Museum kuratóriuma az Elgin-márványok ideiglenes kiállítóterében, 1819
Forrás: Wikimedia Commons

¶ Ez a szellemi kontextus, ez a politikafilozófiai miliő tette lehetővé, hogy az európai tudósok apránként kialakítsák a territoriális görög identitás eszméjét, amely az ókori gondolkodásban mint létező vagy lehetséges politikai egység nem létezett.
Ez a földrajzi egység a történeti, irodalmi és geográfiai források
filológiai és politikafilozófiai újraértelmezésével születik meg,
és a görögök által benépesített vidékek ókori leírásainak,
a római Illyricum déli része középkori maradványainak és Bizánc birodalmi tartományai egy részének összefoglalásából és elméleti egybeszerkesztéséből állott.99 Egyelőre mindez nem a valóságos helyzetet írta le, hanem a szöveges hagyományokban fennmaradt történeti-földrajzi anyag újszerű átértelmezését végezte el az egyik új politikafilozófiai diskurzus módszertana szerint. Nem a valóság rögzítésével találkozunk tehát, hanem olyan szellemi konstrukcióval, amely egy lehetséges (bár nem megalapozatlan) ország képét vázolta fel s értelmezte a térség rejtett adottságaként. Hellász kora újkori és újkori etnokulturális realitásának átalakítása a modern Görögország földrajzi konstrukciójává nyilvánvalóan nem ment könnyen, hosszan tartó és nehézkes folyamat volt, hiszen egyfelől a görögök hatalmas földrajzi területen éltek szétszórva, nemcsak az ókorban, hanem ebben az időszakban is. Az antik szerzők mintát sem tudtak erre nyújtani, hiszen Görögország egységes politikai területi entitásként az ókorban nem létezett, tehát nem lehetett egyszerűen az ókori szerzők munkáiból kiolvasni és felmutatni egy korábbi politikai realitást.100 További zavart okozott az ókori források (Sztrabón Kr. e. 63 k.,101 Plinius 23 k.–79, Ptolemaiosz 150 k.) egymástól is eltérő álláspontja, hiszen az ókori szerzők a homéroszi Hellász102 meglehetősen elnagyolt és bizonytalan fogalmából kiindulva igyekeztek az országot földrajzilag meghatározni.103 Másfelől a későbbiekben, a 18. századot követően, az újkori szerzők számára újabb gondot jelentett, hogy a görögség ortodoxiához tartozásának politikai dominanciája nemcsak a 16–17. században, hanem a 18–19. században is minden egyéb (nyelvi, regionális, szupraregionális, származási, műveltségi) lojalitás felett állt,104 s még a 1821 és 1829 közötti szabadságharc kezdetén is minden egyéb közösségformáló erőnél erősebbnek bizonyult. Magyarán nem a nyelvi azonosság és nem a vélt közös eredettudat formálta eleinte a modern görög nemzettudatot. Az ortodox albánok például minden további nélkül a szabadságharc mellé álltak, szemben a muzulmán albánokkal, míg a kisszámú muzulmán görögöket ugyanolyan atrocitások érték, mint a törököket vagy a szintén kis számú, görög anyanyelvű (!), muzulmán moreai törököket. A döntő körülmény az ortodoxiához tartozás és az ottomán politikai rendszerrel való szembenállás volt. A helyzet fonákságát jelzi ugyanakkor, hogy a szintén ortodox románok és bolgárok,
a dunai felkelés (1821) esetén nem értették igazán, hogy az Alexander Ypsilanti105 vezetésével Oroszországból beszivárgó, európai műveltségű és az ortodoxia nevében ottománellenes szabadságharcot hirdető görög katonatisztek valójában mit is akarnak tőlük.106 A modern görög nemzettudat nem annyira magától értetődőn született meg, mint ahogy az a legtöbb európai nemzet esetében történt,107 és a 18–19. századi kialakulása markánsan eltért az európai nemzeti eszmék mintázatától. Míg a 18. század végén és a 19. század elején az Európában (ideértve a cári udvart) élő, sok nyelven beszélő, többnyire kereskedő, bankár, hajós vagy katonatiszt hivatású, tehetős és tekintélyes görög diaszpóra lelkesen magáévá tette a nyugati filhellenizmus egyik legfőbb gondolatát, miszerint a korabeli görögség eo ipso azonos az ókori hellénséggel, addig a Görög-félszigeten élő ortodox, túlnyomórészt írástudatlan görögök számára ez érthetetlen és érzékelhetetlen volt.108 Számukra a keleti egyház által képviselt álláspont volt a döntő: az ókori hellének pogányok voltak. Rosszabbak a katolikus109 vagy protestáns nyugatiaknál (rómaiaknál/frankoknál), sőt talán még a muzulmánoknál is.

¶ Vajon a Görög-félsziget közemberei mit gondoltak az Akropolisz régiségeiről, a klasszikus hellén kultúra épített emlékeiről a modern nemzet fogalmának megszületése és a görög nemzetállam megteremtése előtt vagy idején? A modern görög nemzeti történetírás egyik része mindent megtesz, hogy empirikusan és történetileg bizonyítsa, hogy a modern állam megalapítása előtti évszázadokban, az oktatás hiánya, az ottomán elnyomás és a török iga ellenére nagy mértékben érdeklődött a régiségek iránt, ősei emlékhelyének tekintette és igyekezett megóvni őket. Van, akinek az érvelése odáig elmegy, hogy a korábbi épületek építőköveinek kiemelését és beépítését a bizánci kori vagy ottomán kori magánépületekbe is örökségvédelemnek és állagmegóvásnak értékeli.110 A közelebbi vizsgálatok azonban felfedték, hogy bár az ókori emlékek csodálatot vívtak ki a későbbi korok lakosainak részéről, és sok esetben szerves részét képezték a középkori és kora újkori mindennapi életüknek, azonban életük az ortodox egyház által meghatározott vallási keretek között mozgott, amely ezeket a régiségeket többnyire az ókori pogány bálványimádás emlékeinek tartotta, s többnyire nem is tudtak mit kezdeni velük.111 Történeti gondolkodásuk perspektívája a középkori és kora újkori múltat foglalta magában, mintsem az idő ködébe vesző, távoli,
klasszikus ókori kultúrát. A hit, a kereszténység, az ortodoxia védelmezői a bizánci császárok voltak, az ókori emlékek pedig vallási tekintetben egy másik világot képviseltek, az idő tekintetében pedig valami mitikusan idegen korszakot. Az ókori épületek egy részét a keresztény és a muzulmán hatalom is saját céljaira használta, mint az Akropoliszt vagy Akrokorinthosz antik templomait, az iszthmoszi falat.112 Számos ókori templomot keresztény templommá alakítottak, ahogy a Par­thenon esetében is láttuk. Ez nemcsak gyakorlati okokból történhetett, szerepet játszhatott kiválasztásukban a templomok évszázados helyi jelentősége, vagy hogy természetfölötti jelentőséget tulajdonítottak nekik.113

¶ A 18–19. századi filhellenizmus idején, még a nemzeti ébredés és a görög felvilágosodás elterjedése előtt a félsziget görög lakosainak különböző népi hitvilága kapcsolódott a romokhoz és a műtárgyakhoz, amelyek elfeledett építőit megkülönböztették a jelenkori görögöktől, azaz saját maguktól. Előbbiek másik idődimenzióban éltek, a mitikus hellének idejében.114 A hellén ókori emlékekhez való kötődésük bizonytalan, sőt inkább közönyös volt.115

¶ Az Elgin-márványok elszállításának esetében a jelenség természetesen kétoldalú: nemcsak Görögország eszméjének megszületését és a modern görögök identitását kell számításba vennünk, hanem a kora újkori és újkori európai, a nyugat-
európai attitűdöt is. Azt a viszonyt, ahogyan a kontinens gazdag és művelt nyugati régiói Athénhoz és a görögséghez viszonyultak. Mit jelentettek az ő számukra a Parthenon Kr. e. 5. századi szobrai? A válasz itt is kettős, hiszen egyfelől a hellén ábrázoló művészetek recepciójáról szól, amely a magyar szakmai diskurzusokban is kiválóan ismert, ezért kevésbé érdemes részletezni. Másfelől viszont a filhellenizmus 18. század végi és 19. század eleji politika filozófiai aspektusairól, amelyek magát az összeurópai identitást is befolyásolták, amelyek idehaza nem igazán részei a múzeumi gondolkodásnak, ezért érdemes nagyobb figyelmet fordítani rájuk.

¶ A 16–17. századi geográfiai irodalom Athént fokozatosan, lépésről lépésre ismerte el az ókori görög világ metropoliszának, sőt egyenesen fővárosának. Hangsúlyozom, hogy nem az egykori szellemi központ fogalmát ismerik fel ekkor, hiszen azt évezredek óta a nyugati kultúra részének tartották, hanem egy elképzelt politikai egység lehetséges fővárosának képzetét alakítják ki, ami teljesen más dolog.116 S bár Athén nem örök, mint Róma, nem szent, mint Jeruzsálem, és nem is olyan metropolisz, amely időről időre más és más kultúra alatt vált újra hatalmi központtá, mint Konstantinápoly, azonban egykori kulturális hatása folytán mindegyiknél különlegesebb város. Athén kiemelése az ókori metropoliszok sorából elősegítette az átalakulást, amelynek során a hellenizmus korának etnokulturális aspektusából Görögország történeti geográ­fiai, térbeli koncepciója kialakult. A korszak európai politikai és bölcsészeti gondolkodásában Athén kivételességének képzete egyre inkább politikai dimenziót nyitott Athén és Európa, Athén és a görögség, a görögség és Európa viszonylatában,117 hiszen a távolsági kapcsolatok és a gyarmatosítások első hulláma következtében a teoretikusok is egyre különlegesebbnek találták Európa jelentőségét, és ennek történeti megalapozást akartak nyújtani. A klasszikus kori Athént ekkor kezdik az európai történelem legmélyebb rétegének tartani, olyan alapnak, amelyen később a közvetlen előd, a krisztianizált római világ felépült. A nyugati civilizáció egyik legmélyebbre nyúló gyökerét posztulálták a klasszikus kori Athén, a görögség és az elképzelt Görögország létezésében. A késő bronzkori Balkán-félszigetről és az égei kultúrákról való konkrét tudás ekkor még nem létezett, vagy annyira szerény volt, hogy arra nem lehetett az európai világ kivételességét alapozni.118 Ez a narratíva máig tartó, mindannyian ismerjük és érezzük érvényességét,119 máig értelmezési keretet ad az Elgin-márványok hollétéről való akár teljesen ellentétes elképzeléseknek.
A 18. századot megelőzően még egyfajta történeti kövületként, kulturális maradványként tekintettek Athénra, ami
a 18. század derekától lassan megváltozik. S minél inkább hangsúlyozták a város egykori nagyságát, annál erősebbé vált saját korukban nyomorúságos és jelentéktelen állapota, amelyet az Ottomán Birodalom idegenségével és primitívségével magyaráztak. Ebből fakadt a török barbárság, a mindent szétromboló, értelmetlen keleti önkényuralom újonnan megteremtett toposza,120 amely felváltotta a középkori-kora újkori pogány, nem keresztény törökökről alkotott elítélő képet,
s végül a 19–20. századi modern politikai gondolkodásban vált közhellyé. Holott, ha a hellén építészeti örökség csak egyetlen szimbolikus példájára szorítkozunk: a velenceiek rombolták le a Parthenont, ami a parancsnokot, a későbbi dózsét egyáltalán nem rázta meg. A humanista filológia, a 18. századi antikvárius filhellenizmus,121 majd Winckelmann hatása122
és a modern esztétikai gondolkodás kialakulása nem lett volna elegendő az új lehetséges Görögország-kép posztulálásához, ehhez a politikai gondolkodás átalakulására is szükség volt.123 Ennek volt egyik aspektusa a politika földrajz megjelenése, Görögország fogalmának megteremtése, amelyre a modern görög nacionalizmust is fel lehetett építeni, amely egy­úttal átformálta Európa viszonyát is a görögséghez.

¶ A filológiai, esztétikai és filozófiai indíttatású mozgalom, amely a 18. század végi német, francia és angol nyelvű tudományos irodalomra jellemző volt, az ókori Hellászt kiemelt politikai és kulturális referenciapontként tartotta számon, amely
a modern bölcsészeti diszciplínák és a politikai bölcselet egyik pillére lett. A 19. század elejére, a bécsi kongresszust követően politikai jelentősége felerősödött, kiterjedt a törökök ellen harcoló görögök melletti széles körű szimpátiára,124 a görög szabadságharc támogatására.125 Ezzel az európai történelem téloszát a klasszikus hellén kor eszményeinek örök képviseletével és megvalósításával azonosították, magyarán egy kölcsönösen elfogadott szupranacionális európai toposzt teremtettek meg, ami aztán egymás után öltött testet a megújulás (risorgimento, régéneration, revival) nemzeti programjai­nak toposzaiban.126

Az európai identitás szempontjai

¶ A nyugati filhellenizmus kulturális, művelődési és művészeti aspektusai mellett ugyanis ideológiai erővé vált, ami meghatározó befolyást gyakorolt Európa identitásának átalakulására is. Európa a 18. század során a tengereken túli gyarmatosításokkal párhuzamosan újraalkotja önképét. S nemcsak az alkotmányos viszonyok kialakításának, a tulajdon biztonságának, a törvény előtti egyenlőségnek, és a felelős kormányzat megteremtésének politikai szerkezetére kell gondolnunk, hanem az európai civilizáció pozicionálására a nem európaiakkal szemben. Európa ekkor kezd úgy tekinteni magára, mint a civilizáció központjára, amelyet kultúrája, tudományos felfedezései, technológiai tudása, szervezettsége, szorgalma, munkája, egyszóval szellemi és fizikai képességei nemcsak az afrikai, ázsiai vagy amerikai természeti népektől különböztetik meg, hanem még a közel-, és távol-keleti magaskultúráktól is. Ellentétben viszont a barbárokkal vagy a vadakkal, akik a gyarmatokon vagy a jövőben gyarmatosítható területeken élnek, a görögök különleges helyet foglaltak el a világ újkeletű felosztásában.

¶ Ebben a szemléletrendszerben az ókori hellének az európaiak
őseivé váltak,127 a szabadságszerető, demokratikus, szorgalmas, fegyelmezett, művelt és szellemileg kimagasló,128 sőt a jó felépítésű és szép testű európaiak előképévé,129 amit a Parthenon szobrai meggyőzően igazoltak. A modern görögök pedig minden ortodoxiájuk ellenére magatartásmintáikban, kultúrájukban azonossá váltak számukra az ókori hellénekkel. A keleti despota elleni harc analógiás kapcsolatot teremtett az ókori perzsák és a modernkori ottománok között, amelyet az európai minták hatására vettek át és hangsúlyoztak folyamatosan az Európában élő görög patrióta értelmiségiek.130 A muzulmán vallású ottomán jeleníti meg az új orientális/keleti „másikat”, nem csak Görögország, hanem az egész Nyugat számára. A civilizált/nyugati/keresztény/hellén/európai harcol folyamatosan a keleti barbárral.131
Árulkodó, hogy az ottománok elleni 1804–1817-es szerb
felkelés, a szerbek szabadságharca mennyire hidegen hagyta az európai közvéleményt, azonban az ugyanúgy ottomán uralom alatt élő, hasonlóképpen ortodox görögök 1821-es felkelése azonnali széles körű szimpátiát és a támogatások özönét váltotta ki. Hiszen a szerb filozófia, történetírás, irodalom, kultúra, művészetek nem képezték több ezer éve részét a nyugati örökségnek.

Az egyetemes igazság képviseletének meggyőződése

¶ Ebben a világképben ugyanis elsőként nem a modern görögök válnak azonossá az ókori hellénekkel, hanem a szellemi, kulturális és civilizációs azonosság az európaiakra, a sok ezer éves nyugati kultúra letéteményeseire vonatkozott.132 Bizonyos fokig mind görögök vagyunk,133 a görögökön esett sérelem mindannyiunk sérelme.134 Az Elgin-márványok elszállítása ezért válik érzelmi kérdéssé mindkét oldalon: egyszerre lehet a hellén kultúra igazi örököseinek (Európának vagy
a Nyugatnak) az akciója örökségük megóvása és csodálásának biztosítása érdekében; s lehet ugyanakkor mindannyiun­kon esett rablásnak tartani, hiszen közös, európai szellemi örökségünk építészeti és művészeti emlékeit csonkította meg és sajátította ki egyikünk. Mihez tudott a brit álláspont a 19. században ezek után menekülni? Nyilvánvalóan ahhoz az érveléshez, hogy maguk a britek is görögök, sőt elsősorban ők a görög politikai kultúra letéteményesei. Ahogy a liberális
filozófia kimagasló alakja John Stuart Mill fogalmazta meg
négy évtizeddel később, 1846-ban:

        „A maratóni csata, még a brit történelem eseményeként is, sokkal fontosabb, a hastingsi [!] ütközetnél. Ha ez a nap más eredménnyel zárul, a britek és a szászok még ma is, minden bizonnyal az erdőben kóborolnának. Az európai nemzetek igazi ősei nem azok, akiknek a vérét csörgedeztetik az ereikben, hanem azok, akiktől örökségük legnagyobb részét származtatják.”135

¶ A Periklész korabeli Athén szobrai így a lehető legjobb helyen vannak náluk. Mindez bármennyire is abszurdnak tűnik számunkra, a 19. század elején megalapozott érvelésnek számított, amihez a francia forradalomra való reakció is hozzájárult. A francia forradalom egyik sajátossága volt ugyanis, hogy háborúit nemcsak a csatatereken vívta, hanem a konfliktusokat heves ideológiai küzdelemmé formálta. Jó és rossz összecsapásává, a szabadság és az zsarnokság erőinek összecsapásává. Nem a jogos háború ősi kategóriája, hanem az egyetemes igazságért való küzdelembe vetett hit jellemezte az európai közgondolkodást, akárcsak a 16–17. századi vallás­háborúk idején. Francia nézőpontból a forradalmi hadseregek a szabadság, egyenlőség és testvériség üzenetét és rendszerét voltak hivatottak elterjeszteni a világban, ezzel ajándékozták meg a népeket. A kontinentális Európa számos fejedelmi udvarában ezzel szemben a francia politikai dominancia megújuló terjeszkedését és felforgató tevékenységét észlelték, ami számos régió teljes alávetésében, műkincseinek és gyűjteményeinek az egyetemes tudásra hivatkozó elhurcolásában öltött testet. A kontinentális Európa monarchiái esetében mindazonáltal a siker reményében lehetett azzal érvelni, hogy a forradalom utáni Franciaország képviseleti kormányrendszere, a rendi struktúrák maradványainak felszámolása más minőségű kormányzati-politikai rendszert eredményezett, mint amelyekkel Bécs, Berlin, Szentpétervár, Madrid vagy a megannyi apró itáliai és német fejedelemség rendelkezett. Kétséges volt azonban, hogy ki lehet-e venni a nagyhatalmi szempontokat a képletből? Negligálni lehet-e, hogy Franciaország korábban nem ismert agresszió­val akarja felborítani Európa évszázados berendezkedését, amelynek része az Európa kulturális örökségét képező műalkotások szisztematikus felhalmozása Párizsban. Nagy-Britannia esetében azonban még a francia kormányzati rendszer állítólagos előnyei sem jelentettek semmit.
A La Manche csatorna túlsó partján 1790-ben, évekkel a király lefejezése előtt Edmund Burke rámutatott a francia forradalom motivációinak és eredményeinek álságosságára, arra, hogy a szabadság intézményesítésének szempontjából a francia kísérlet nem sok jóval kecsegtet. Ez a forradalom előrehaladtával egyre igazabbnak bizonyult. Burke nézetei máig tartó angol történelemfilozófiai hagyományt alakítottak ki, miszerint az angol politikai intézményrendszer lassú és fokozatos fejlődése folyamatosan és egyre növekvő erővel alakította ki a szabadság intézményesített rendszerét, számos nemzedék egymásra épülő munkája során. Az újonnan született republikánus Franciaország ezzel szemben az (egyébként az ancien régime alatti kétségtelen) zsarnokságot pusztán más köntösbe öltöztette, a köztársaság zsarnokságát hozta el, amelyben kis létszámú testületek vették át az abszolút monarcha szerepét, az egyéni szabadságjogok tovább szűkültek, a háború és kegyetlenség állandósult és végeérhetetlennek bizonyult.
Az individuum kiszolgáltatottsága tovább nőtt, amit az újkeletű francia nacionalizmus széles körű kultusza az országon belül talán elfedett, azonban a Brit-szigetekről élesen látszott. Márpedig, ha ez így van, adódott a következtetés, akkor Nagy-Britanniában harcolnak az igazságért. A harc immár nem egyszerűen saját országukért folyt, hanem egy magasabb rendű, minden embert, az egész emberiséget magába foglaló igazságért. Az ideológiai háború eszméje, akár a vallás­háborúk idején, ismét teljessé vált. Az igazságot, az igazságos háborút pedig az egyetlen adekvát kérdésre adandó válasz dönthette el: ki képviseli a szabadságot, a szabadság intézményesített, egyetemes és minden ember számára egyaránt fontos struktúráit? Anglia, Nagy-Britannia, majd később az angolszász világ számára a válasz egyértelmű: ők maguk. A brit (és általában az angolszász) politikai gondolkodásban
a 18–19. század fordulójának háborúitól máig tartóan136 mindig a szabadságért, sőt az emberiség szabadságáért, egy magasabb rendű, az embert méltányosabban kezelő politikai rendszerért vívott háborúk voltak. Az ideológiai háború modern gondolata nem angol, hanem francia találmány volt, viszont a napóleoni háborúk idején a britek a maguk hasznára fordították az elképzelést, ami nagyszerűen egybekovácsolta a brit közvéleményt, és a 19. század során mintaként szolgált a kontinens megannyi politikusa és mozgalma számára. Mindez az európai történelem görög alapvetésű értelmezésének fentebb kifejtett megváltozásában is testet öltött. A perzsákkal szembeni helytállás nemcsak a megosztott, de azonos kultúrájú hellén poliszok harca volt egy despotikus-teokratikus keleti hatalommal szemben, hanem a küzdelem az egyetemes szabadságért, és a demokratikus társadalomfejlődésért vívott harccá nemesült. Marathón, Thermopülé, Szalamisz és Plataia az angolszászok és az európaiak csatáivá váltak. A humanizmus korától az európai művelődésben, művészetekben és kultúrában jelen lévő és különféle művészeti, esztétikai, tudományos, filozófiai és irodalmi szempontokból egyre jobban erősödő hellenizmus a 19. század elején átváltozott politikai jelenséggé, a kollektív Nyugat identitásának egyik legfontosabb karaktervonásává vált, és Nagy-Britannia az eszmét magához is kötötte. Az Elgin-márványokat, a klasszikus kori Athén nagyságának emlékeit immár nem egyszerűen esztétikai, művelődési szempontból akarták magukénak tudni, hanem szimbolikus üzenetük miatt is. Lord Elgin motivációja konstantinápolyi missziója megkezdésekor még tisztán művészeti és kulturális volt: a kormánytagokkal és képviselőkkel való tárgyalásain azzal érvelt, hogy az Akropolisz épületeinek szobrairól veendő gipszminták, rajzok és akvarellek a brit művészeti ízlést csiszolnák, és kérte, hogy a költségeket osszák meg. Nem más volt ez, mint a klasszikus kor megszokott művészeti programjába illeszkedő elképzelés, sőt annak tökéletesítése, mert a római kori másolatok helyett itt a klasszikus hellén szobrászat adta volna a mintát.

Szobor a Parthenon keleti pedimentumáról. A londoni British Museumban kiállított Parthenon-márványgyűjtemény része
Forrás: Wikimedia Commons

¶ A közönség és a sajtó körében pedig a hellének képviselte civilizáció harca az önkény ellen, a szabadságért igen hamar a britek által képviselt értékké vált. A műkincsek a demokrácia, a szabadságra épülő politikai rendszer legyőzhetetlen nagyságát jelenítették (és jelenítik) meg, amelynek politikai filozófiai vagy történelmi örökösei a britek voltak, amelyekkel a kulturális és esztétikai dimenzióban az európai kultúrán belül kétségtelenül más nemzetekkel osztoztak, azonban politikai aspektusát elsősorban ők maguk képviselték. Mivel ez az elméleti meggyőződés még mindig jellemzi a brit társadalom (és a politikai elit) jelentős részét, az ő számukra a márványok feladása ennek a nemzeti identitás szempontjából fontos reprezentációnak az elvesztését is magában foglalja, ahogy persze a British Museum gyűjteményének súlyos megcsonkítását is.137 Az univerzális múzeum gondolata lehet, hogy 250 éves, lehet, hogy csak 20 éves álláspont, ereje akkor is jelentős. Itt azonban többről, a nemzeti identitás mélyrétegeiről van szó, nemcsak a görögök, hanem a brit társadalom egy része esetében is.

¶ Ezt az álláspontot támadja természetesen a 2000-es évek vége óta egyre lendületesebb vehemenciával a posztkolonialista megközelítés, amely Nagy-Britanniában (és a 19–20. századi alkotmányos, ellenőrizhető és az individuális jogokat garantáló kormányrendszerekben) nem hajlandó a szabadság intézményesítésének politikai rendszerét meglátni, hanem kizárólag vagy dominánsan az imperialista hatalmi rendszer manifesztálódására szűkíti a nyugati világ politikai értelmezését. A vita természetesen messze túlmegy a múzeumi szférán, a brit és általában a nyugati történelem átértelmezéséről szól, amelyben a gyűjtemények létrejöttének mérlegelése és a 18–19. századi múzeum intézményének társadalmi és politikai funkciói ugyan fontos, de alárendelt részét képezik, s példaként szolgálnak az európai elnyomás évszázadaira.

Az Elgin-márványok megvásárlása

¶ A nagykövet missziójának megkezdése előtt a brit kormány elzárkózott Lord Elgin athéni expedíciójának bármiféle támogatásától. A nagykövet magára maradt, s önállóan, saját költségén építette fel az expedíció csapatát és finanszírozta a gyűjtőmunkát, ami, mint jeleztem, gipszmásolatok készítését, rajzok és akvarellek, valamint olajfestmények alkotását célozta. Több potenciális jelölttel tárgyalt, akik művészeti
vezetők lehettek volna, beleértve az ifjú William Turnert, aki megfizethetetlen árat kért szolgálataiért. A csapatot végül Giovanni Battista Lusieri, a jó nevű olasz tájképfestő vezette.138 Közvetlen felettese a diplomáciai pályán jártas William Richard Hamilton,139 Lord Elgin első titkára volt, aki később nagy szerepet játszott Alexandriában a Rosette-i kő megszerzésében, valamint a bécsi kongresszust követően
a brit kormány képviselőjeként a francia restitúcióban.
Miután Lord Elgin elfoglalta állomáshelyét, és emberei megkezdték az athéni felméréseket, a projekt alapvetően átalakult. A nagykövetet Hamilton és Lusieri meggyőzte, hogy érdemesebb a rajzok és minták elkészítése helyett magukat a szobrokat megszerezni. Lord Elgin pedig belevágott a szobrok gyűjtésébe, a metopék és a frízek kiemelésére eredeti helyükről és Londonba szállíttatásuk évekig eltartó, komplikált munkálataiba.

¶ Lord Elgin 1803 januárjában indult hazafelé Konstantinápolyból; az 1802-ben megkötött amiens-i béke időszakát kihasználva Itálián és Franciaországon keresztül szárazföldön utazott. 1803 májusában lépett be Franciaországba, és Párizsig jutott, amikor május 18-án az első konzul újabb háborút hirdetett. S bár Talleyrand Lord Elginnek írt levelében garantálta a diplomata szabad elvonulását, másnap mégis internálták, majd bebörtönözték, majd újra internálták.140 Fogsága három évig, 1806 júniusáig tartott, s végül Talleyrand közbenjárására feltételesen engedték el, azzal, hogy a francia kormány kérésére bármikor visszatér a fogságba. Jellemző, hogy Elgin mennyire tartotta magát a korszak arisztokráciájának moráljához (amivel Talleyrand tisztában volt), hogy az általa aláírt parole alapján Napóleon bukásáig csak feltételesen szabadlábon lévőnek tekintette magát.141

¶ A márványok megvásárlásának folyamata Lord Elgin haza­érkezése után indult meg. Ennek során a volt nagykövet már nem a brit művészi és közízlés csiszolásáról beszélt, hanem azzal érvelt, hogy a British Museumban megtestesülő nemzeti nagyságot hatalmas mértékben megerősítené a szobrok bemutatása. A döntést előkészítő vita a westminsteri parlamentben szakértők meghallgatásával, különbizottság kiküldésével és az érvek mérlegelésével csaknem tíz évig tartott. Kérdéses volt, hogy egyáltalán érdemes-e megvenni a műkincseket, s ha igen, milyen összegért. A vita során azonban egyre inkább az a nézet vált uralkodóvá, hogy az európai nemzetek közötti versengés a gyűjteményekre is kiterjed, s ebben Nagy-Britannia nem kerülhet hátrányba. Nacionalista érvelés volt ez, azonban háborús idők közepette kellett mérlegelni az ajánlat politikai és pénzügyi összefüggéseit. A Lord Elgin által kért összeg tekintélyes volt, 75 ezer fontsterlinget tett ki. A brit költségvetés számára nem igazán volt ez súlyos teher, körülbelül két közepes sorhajó kiállításának142 vagy évente 2500 katona fegyverben tartásának költségeivel volt egyenlő, közép-európai mértékkel mérve azonban nagyon nagy összegnek minősült.143 Mindazonáltal a háborúra fordított költségek töredékébe kerültek volna a szobrok, miközben a brit morálra gyakorolt hatásuk kimagasló jelentőségű volt. Többnyire kiderül, hogy a kulturális életben relatíve kevés forrásból lehet komoly hatást elérni. George Cumberland (1754–1848), a híres műgyűjtő a megvásárlás indokainak egyik lényeges pontjára tapintott rá, amikor az országok és a mú­zeumok közötti versengés mellett érvelt már 1808 júliusában a Monthly Magazin hasábjain:

        „Bízom benne, hogy ezt a lehetőséget nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a kontinensen szomszédjainkkal vetekedjünk. Még a franciáknak is, összes fosztogatásuk után, békésen rá kell szánniuk magukat a Csatornán való átkeléshez, ha olyan művészeti példányokat akarnak látni, amilyeneket Párizs minden kérkedő pompája ellenére képtelen felmutatni.”144

¶ A parlamenti bizottságban folyó vita részben a gall alsóbbrendűség bebizonyításának szükségességére összpontosult, hiszen a napóleoni hadjáratok műkincsfosztogatásai következtében komoly előnyre tettek szert a franciák. Ugyanakkor annak a veszélye is fennállt, hogy másik európai ország vásárolja meg Elgin kollekcióját, ami a parlamenti különbizottságban is felmerült:

„Kérdés: Tud arról Lordságod véletlenül, hogy vannak-e olyan fejedelmek Európában, akik manapság gyűjtenek, és valószínűleg megvásárolnának egy ilyen gyűjteményt, ha felajánlják nekik?

        Válasz, Earl of Aberdeen: Rendkívül valószínűnek tartom, hogy
a bajor király megtenné, bár erről nincs közvetlen tudomásom;
és nagyon valószínű, hogy Oroszország császára, sőt akár a porosz király, aki nagy képgyűjteményt vásárolt.”145

¶ Lord Elgin a vásárlás melletti döntést elősegítendő 1815-ben támogató nyilatkozatokat szerzett a Louvre antikvitásainak kurátorától Ennio Quirino Viscontitól,146 akinek memoárjai is ekkor jelentek meg, és szuperlatívuszokban beszélt Pheidiasz szobrairól. A másik fontos nemzetközi tekintély Antonio Canova, a vatikáni gyűjtemények általános kurátora (és De Quincy közeli barátja) volt, aki rengeteg segítséget kapott Lord Elgin egykori titkárától, az említett William Hamiltontól az itáliai kincsek 1815-ös repatriációja idején. Canova áthajózott Angliába személyes meghallgatásokra, és szintén a gyűjtemény kivételes értékéről nyilatkozott. A döntés 1816 nyarára született meg, ám végül Lord Elginnek be kellett érnie 35 ezer fonttal, ami még a költségeit sem fedezte, s ez csődbe juttatta. A gyűjtemény 1816. augusztus 8-án került a British Museum kezelésébe,147 amit Goethe röviden úgy kommentált,
az a döntés, hogy egy európai nyilvános múzeumba kerültek
a szobrok, „a nagy művészet új korszakát hirdeti meg.”148

¶ Az Elgin-márványok történetében az újabb súlyos változás
az 1930-as évek végén jött el, amikor a Duveen Galéria kialakítása során kiábrándító amatőrséggel tisztították meg a szobrokat. Sir Joseph Duveen milliomos festmény-, és műtárgymásolat-kereskedő volt, aki számos esetben hamisítványokat adott el. Az 1930-as évek második felében hatalmas összeget áldozott egy új galéria kialakítására, amely a British Mu­seum Bloomsbury épületében megfelelő tető­világítással és kel­lően emelkedett környezetben mutatta volna be a szobrokat, ám ebben kereskedelmi érdekei vezették. Duveen restaurátorai 1937-től szabad bejárást kaptak az épületbe, saját eszközeikkel lényegében szakmai felügyelet nélkül dolgoztak. Céljuk a szobrok winckelmanni ihletettségű monokróm fehérségének visszaállítása volt, mivel így műtárgyfotóit és műtárgymásolatait jobban tudta volna eladni. A közönség ugyanis a klasszikus szobrászat alkotásait csak monokrómnak tudta elképzelni, s fontos volt, hogy az eredeti
múzeumi alkotások mintaként ezt a fehérséget jelenítsék meg. Megjegyzendő, hogy a penteloszi márvány színe amúgy sem olyan egyöntetű fehérségű, mint az itáliai márványoké.
Az igazi károkozás azonban az volt, hogy a munkálatok közben sorra eltávolították a szobrokról az eredeti, szabad szemmel ugyan már csak többnyire halvány foltokban látható festést. 1938 szeptemberében fedezte fel az akkori igazgató, Sir John Forsdyke, hogy bár előzőleg megbízta az ókori régiségek kurátorát, biztosítsa, hogy „nem megfelelő módszereket ne alkalmazzanak”,149 mégis pontosan ez történt. Gyémántkeménységű karborundummal, acélkefékkel és acélvésőkkel dörzsölték le, illetve faragták alaposan a szobrok nagyobbik részének felületét. A munkálatok az igazgatói ellenőrzés után félbeszakadtak, így néhány szobron megmaradt az eredeti festés, a kár azonban helyrehozhatatlannak bizonyult. A műtárgyak az igazgató első jelentése szerint „nagymértékben károsultak”. A görög régiségek kurátora, Frederick Pryce jelentése szerint: „az okozott kár nyilvánvaló és nem
lehet eltúlozni”.150 A felállított bizottság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bár a szakértők észrevehetik a sérüléseket, a laikus szem számára semmi nem fog feltűnni. A helyzetet igyekeztek eltitkolni (a bizottsági iratokat titkosították), majd miután a sajtóba mégis kiszivárogtak a hírek, arra törekedtek, hogy minél inkább bagatellizálják a károkat.
A Treasury egyik államtitkára parlamenti kérdésre 1939. május 20-án válaszul azt felelte:

        „…a British Museum felügyelői bizottságának tagjaitól úgy értesültem, hogy néhány márványon valamilyen mértékben nem engedélyezett tisztítást végeztek, de még nem lehet pontosan meghatározni, hogy mindez milyen hatással járt. Biztos vagyok abban azonban, hogy ezt a hatást a szakértőkön kívül senki sem észlelheti, és úgy gondolom, hogy ebből az következik, hogy a márványok belső szépsége nem sérült. Összességében csak annyit tudok mondani, hogy ha bármi kárt is okoztak, az teljesen észrevehetetlen a hozzánk hasonló hétköznapi emberek számára, és erősen kétlem, hogy a szakértők számára egészen nyilvánvaló-e.”151

¶ A válasz megdöbbentő magabiztossággal tagadta a károkozást, de a helyzetet abszurd módon a második világháború kitörése mentette meg, mivel hiába nyitották meg 1939. június közepén a Duveen Galériában a kiállítást, a British Museumot egy hónappal később júliusban bezárták, és a műtárgyanyagot a várható bombázások elől föld alatti raktárakban helyezték el. A háború alatt pedig nyilvánvalóan egyéb gondjuk volt, mint a 2500 éves szobrok restaurálása miatti állapotok feletti lamentálás. 1945 után sem siettek azonban a megnyitással. A Duveen Galéria csak 1949 szeptemberében nyílt meg a közönség előtt, s a romokban heverő Európa és Anglia számos városának elszenvedett háborús pusztítása után a szobrokkal kapcsolatos felháborodás értelmetlen lett volna.

Edward Dodwell: A felső bazár Athénban, 1821 Forrás: Wikimedia Commons

¶ A teljes amatőrség, a műtárgyakat súlyosan károsító eljárás azonban így is gyengíti a British Museum érvelését, miszerint a londoni elhelyezés biztosította a műkincsek sérülésmentes, biztonságos megőrzését. Az Elgin-márványok híres kutatója, William St. Clair 1965-től 2008-ig tartó több mint negyven­évnyi szakadatlan kérvényezése után tudta csak megtekinteni a múzeum irattárában az eredeti iratokat az 1939-es vizsgálatokról. Ennek alapján tudta megállapítani a múzeum gondatlanságát, amely St. Clairt odáig vezette, hogy ő maga is az Elgin-márványok visszaadása mellé állt.

¶ A mostani vitában azonban mindez kisebb szerepet játszik,
a márványok elhelyezésének kérdése a restitúció nemzetközi rendszerébe illeszkedik, s a vita egészen más, sokkal szélesebb színtéren és mélyebb támadásokkal folyik.

A posztkolonialista diskurzus

és a restitúciós elvek

¶ A restitúció sürgetésének egyik legszenvedélyesebb152 bajnoka és a 2002-ben kiadott manifesztum talán legharcosabb kritikusa, Dan Hicks, az Oxfordi Egyetem professzora, a Pitt Rivers Múzeum kurátora. Hicks jelenkori archeológiára specializálódott kutató, s ennek jegyében rendezett népszerű kiállítást a Pitt Rivers Museumban “Lande: The Calais ‛Jungle’ and Beyond” címmel nyolc másik kurátorral.153 2020-ban adta ki The Brustish Museums című könyvét,154 amelyben elsősorban a Benini bronzok történetét és restitúciójának kérdését taglalja, de a könyv egyben általában vizsgálja a restitúció kérdését, így az Elgin-márványok kapcsán is állást foglal. Hicks erőteljesen exponálta magát az Oxfordban már 10-15 éve felerősödött posztkolonialista mozgalomban is, nemcsak közéleti szerepe, hanem tudományos működése is ennek összefüggéseiben érthető meg igazán, azonban ennek szélesebb körű elemzésétől eltekintek.

¶ Hicks meggyőződése szerint az univerzális múzeum eszméje az 1980-a években a British Museum által kezdeményezett gondolat volt, amelyet Neil MacGregor igazgatósága alatt (2002–2015) képviselt egyre határozottabban a múzeum. Hicks tagadja, hogy a British Museum 18. századi alapításának idején bármilyen értelemben az enciklopédisták univerzális múzeu­mának ideáljára támaszkodtak volna, és hogy a múzeum a jelenkori kulturális bizonytalanságok idején is ezeket az ideálokat igyekezne bármilyen módon fenntartani. Szerinte mindez puszta mítosz, amelynek nincs köze a 18. századi alapításhoz, hanem a 20. század végén keletkezett visszavetítés.155 Az univerzális múzeum vagy enciklopédikus múzeum eszméjével a 20. század végéig gyakorlatilag soha nem éltek, s ha néha mégis (!) megtették, az univerzalitás nem jelentett többet, mint különböző diszciplínákra való utalást a természetrajz, az archeológia, a geológia és a művészetek területéről vagy a művészetek különböző formáinak összességét.156 Hicks érvelését türelmetlen elfogultság jellemzi, amely fogalmazásának támadó és nyers stílusán is kiütközik. Nyilvánvalóan nem lehet eltagadni az univerzális múzeum eszméjének jelentkezését a 18. századi gyűjtemények kapcsán, hiszen számos múzeum esetében is rengeteg forrásunk van a kifejezés használatára,157 amit például a mai univerzális múzeum eszméjét szintén ellenző MacClellan bőségesen bemutat. Másfelől mi más lenne a 17–19. században az univerzális múzeum tartalma, mint számos diszciplína, számos különböző gyűjteménytípus, tudományághoz tartozó műtárgyanyag összességének múzeumi reprezentációja. Miért lehetne a jelen­kori antropológia univerzalitásról való elképzelését számon kérni 200-250 évvel ezelőtti tudománytörténeti állapotokon
és múzeumszervezési gyakorlatokon? Az pedig végképp érthetetlen, hogy miért gondolja, hogy ha a British Museum
vagy bármelyik nagy múzeum univerzalitásának vagy enciklopédikus mivoltának kétszázötven évre visszatekintő eredetét kétségbe vonja, azzal bármilyen módon gyengíti a múzeum mai meggyőződését missziójának mibenlétéről. Történetileg nem mellékes, hogy az egyetemes múzeum eszméje 200-250 évre visszanyúló hagyomány-e. Azonban a múzeumok mai missziójának tekintetében ez semmilyen legitimációt nem hordoz. Ha ma az a meggyőződésük saját küldetésükről a kulturális szférában, hogy gyűjteményeik egyetemes mivoltának különlegessége miatt az emberiség egészét tudják szolgálni, és ezt a tevékenységet helyezik gyűjteményeik interpretációjának és elérhetőségének középpontjába, akkor ez így van. Mai identitásukat, céljaikat és feladataikat ez tökéletesen igazolja. Az teljesen más kérdés, hogy a nemzetközi múzeumi közösség (feltéve, hogy közösségként létezik) ezzel mennyiben ért egyet, vagy hogy ezt a missziót hogyan lehet etikailag a lehető leghatékonyabban képviselni, különös tekintettel a nemzeti és kulturális identitások rétegeinek érzékeny szövetére.

¶ Az univerzalitás erős és súlyos érv, hiszen tagadhatatlan, hogy a világ bizonyos múzeumai valóban földrajzi régiókon és az időn átnyúlva képesek egymás mellé helyezni az emberi kultúrák emlékeit, legyen szó esztétikailag értelmezendő vagy funkcionalitásuk miatt kiemelkedő műtárgyakról, míg más múzeumok erre a gyűjtemények szegénysége vagy tér- és időbeli korlátozottsága miatt képtelenek. Hogy a kutatás, az interpretáció és a közönség számára adandó élmény szempontjából ez mit jelent, nem igényel magyarázatot. Az is igaz, hogy ezek a gyűjtemények többnyire (de távolról sem kizárólagosan) a gyarmatosítás következményeként jöttek létre: akár a felhalmozott mérhetetlen gazdagságot (mint arra pél­dául Nagy-Britannia és az Osztrák Császárság 1810–20-as évekbeli financiális helyzetének differenciája kapcsán utaltam), akár a konkrét kontaktusokat, az akvizíciós lehetőségek számát, akár az érdeklődés horizontjának kitágulását vesszük számba. Az is igaz, hogy ez (ahogy az emberiség történelmének egésze) egyébként fájdalmasan igazságtalanul alakult így, ahogyan attól tartok, az egyenlőség fairségének hiányát
az élet minden területén megtapasztalhatjuk. A gyűjtemények eltérő gazdagsága az országok és régiók évszázadokig eltérő gazdagságán múlt. Lehetőség szerint ezeket az igazságtalanságokat orvosolni kell, azonban a kérdés a hogyan. Azonban, ha úgymond morális alapon arra az elvi álláspontra helyezkedünk, hogy az univerzális múzeumok gyűjteményei­nek lehetőség szerinti intaktsága mellékes szempont, akkor valójában mit nyer ezen az emberiség?

¶ Hicks elfogultságának (és stílusának) árulkodó példája a Benini bronzok egyik darabjánál mutatkozik meg a maga pőre mivoltában:

        „…2002 szeptemberében – az Art News – nyomozása alapján – egy 17. századi, még összetettebb haláltörténetű (sic!), 1897-ben elrabolt Benini bronzfejről158 érkezett hír…, amelyet Nigéria államnak vásároltak meg az 1940-es vagy 1950-es években, majd Yakubu Gowon tábornok, a nigériai szövetségi katonai kormány vezetője eltávolította a lagosi Nemzeti Múzeumból, és II. Erzsébet királynőnek adta át az 1973. június 12. és 15. között, az Egyesült Királyságba tett látogatása során. A tábornok állítólag korábban rendelt egy másolatot, de mivel elégedetlen volt annak minőségével, az [eredeti] fej[szobrot] vette el a múzeumtól. Replikának vélték, egészen addig, amíg a hír 29 évvel később be nem robbant. (…) Ma már nincs helye a Kunstschutz logikájának (a fasiszta gondolatnak, hogy a megőrzésre hivatkozva ragadják el a műtárgyakat) antropológiai múzeumainkban – nem utolsósorban a John Boardman professzor által használt nyelvezetben (»a Benini bronzokkal az erőszak bizonyult megmentésnek«)…, sem arra az ehhez társult gondolatra, hogy az afrikai társadalmak képtelenek gondoskodni saját kulturális örökségükről, és nem képesek döntéseket hozni
erről.”159

¶ A Kunstschutz valójában nem a náci Németországban kiötlött intézmény volt, hanem még az első világháborúban kialakított gyakorlat, amelyet a leuveni egyetemi könyvtár németek általi felégetését követő széles nemzetközi tiltakozás miatt vezettek be a Német Császárságban, hogy a megszállt vagy háborús területeken lévő műemlékeket, épületeket
és műkincseket jobban meg tudják óvni.160 Ezért a harctéri magasabb rangú parancsnokok elrendelhették, hogy bizonyos épületeket semmiképpen sem lehet se hadicélra felhasználni, se célpontnak tekinteni. Nyilvánvalóan propaganda­akció volt, ahogy persze a leuveni könyvtár elpusztítása miatti kritika sem nélkülözte a háborús propaganda mechanizmusait: a „hunok”, a „furor teutonicus” a „német barbárság” toposzainak alkalmazását. A náci Németország fenntartotta Kunst­schutz intézményét, s a törvényi hivatkozást a műkincsek elrablásának igazolására is kiterjesztette. Hicks érvelésének elfogultsága azonban abban mutatkozik meg, ahogy előbb felidézi a történetet az Arts Newspaper 2002-es oknyomozó cikke161 alapján, amelyből kiderül, hogy Nigéria vezetője 1973 decemberében egyszerűen besétált a lagosi Nemzeti Múzeumba, és a kiállításból kiemelt egy ritka, értékes műtárgyat, majd bármiféle adminisztráció vagy igazolás nélkül elvitte, s Londonban II. Erzsébet királynőnek ajándékozta.162 Majd fél oldallal később azt írja, hogy nem lehet azt állítani, hogy az afrikai társadalmak ne lennének arra alkalmasak, hogy megóvják vagy döntéseket hozzanak saját kulturális örökségükkel kapcsolatban! Igaz, 1973 régen volt,
a helyzet sokat javult azóta, igaz, az 1967 és 1971 közötti biafrai háború kegyetlen, véres és a konfliktusban részt vevő minden fél részéről, beleértve az európai hatalmakat is, a képmutatás, a csalárdság iskolapéldája volt.163 Azonban biztosan ez a történet igazolja a legmeggyőzőbben, hogy az afrikai államokban a műkincsek a legjobb helyen lennének? Nem azt állítom, hogy az afrikai államokat ne illetné meg a nemzeti örökségük elrabolt műkincsei feletti rendelkezés, azok gondozása és bemutatása, hanem azt, hogy ez a példa éppen az ellenkezőjét bizonyítja. S valójában itt húzódik az egyik különbség az
Elgin-márványok és a Benini bronzok közeljövőben megvalósítható restitúciója között. Görögország több évtizedes munkával, komoly anyagi erőforrások biztosításával (amelynek nem kis része volt az Európai Unió közvetlen támogatása) felépített egy világklasszis múzeumot, amely immár 14 éve biztonságosan és átláthatóan üzemel. Nigéria ezzel szemben 2015 óta ígéreteket tesz arra, hogy majd felépít 150 millió dollárnyi összegből egy korszerű és biztonságos múzeumot,
a Nyugat Afrikai Művészet Edo Múzeumát.164 A fejlesztés egyelőre azonban ott tart, hogy a 2021-ben megjelent tervet az egykori Benini Királyság mai szimbolikus uralkodója (obája), II. Ebuware, aki az egykori királyság 40. uralkodója, élesen elutasítja, s helyette a Benini Királyi Múzeumot szeretné, ha létrehoznák.165 A megegyezés nem tűnik közelinek, és rávilágít, hogy ebben az esetben a néhai Benini Királyság került konfliktusba a mostani Nigériai Köztársasággal, amelynek egyébként része az egykori királyság. Hol lesz tehát az etikailag legitim locus? Melyik lokalizáció fog dominálni a Benini bronzok elhelyezése kapcsán? A mai állam, a mai köztársaság vagy az annak részét képező szimbolikus (és 19. század végi lerombolásáig egyébként rabszolga-kereskedelemből meggazdagodó) királyság, amelytől a kincseket elragadták?

Lawrence Alma-Tadema: Pheidiasz megmutatja barátainak a Parthenon frízét, 1868
A fríznek háttal Pheidiasz. Vele szemben Periklész és Aszpaszia. A kép bal oldalán az ifjú Alkibiádész és háttal Szókratész
A kép a Birmingham Museum and Art Gallery-ben található, forrás: Wikimedia Commons

¶ Az a képlet, miszerint az önző, volt kolonialista európai múzeu­mok állnak szemben a harmadik világ szerencsétlen, nehéz sorsú államaival, erősen leegyszerűsíti a képletet. Nem veszi számításba a belső konfliktusokat, sem azt, hogy a műtárgypiac szereplői között ott vannak a magángyűjtők, a műtárgykereskedők, a befolyásos ügyvédi irodák és a világ többi, hatalmas anyagi források felett diszponáló városi, magán- vagy állami múzeuma. Sőt az illegális műkincs-kereskedelmet és az azt elősegítő csoportokat és szervezeteket sem lehet kizárni a képletből, s itt nemcsak afrikai vagy ázsiai múzeumokra kell gondolnunk. Egyedül a 2022-es évben a New York-i Metropolitan Museumba hatszor (!) szállt ki illegális műtárgyvásárlás gyanúja miatt a Manhattani Kerületi Ügyészség.166 Az alig ötéves múltra visszatekintő washingtoni Museum of the Bible magánintézményét az iraki Nemzeti Múzeumból eltulajdonított több ezer (!) ékírásos agyagtábla miatt büntette már megnyitása évében, 2017-ben egy New York-i bíróság hárommillió dolláros bírságra, és a műtárgyak azonnali visszaszolgáltatására kötelezte,167 2019-ben a holt-tengeri tekercsek (!) miatti illegális kereskedelemben találták bűnösnek.168 A gyakorlat pedig valahogyan nem tud véget érni: 2022 augusztusában egy görög kolostorból ellopott kézirat megvásárlása miatt került a Bibliamúzeum kellemetlen helyzetbe.169 Képzeljük el, hogy milyen következményei lennének egy európai múzeum esetében, ha ismétlődően ilyen helyzetbe kerülne! Nem kétszereplős játszmákról van tehát szó, ezeknek a folyamatoknak számtalan önálló résztvevője van, aki közül sokan nyomasztóan tőkeerősek, s egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy mindegyikük egy nemzet vagyonának megőrzését, egy nemzet identitásának megerősítését és az emberiség örökségének megőrzését tartja küldetésének és élete fő céljának.
Az európai múzeumok gyűjteményi egységei feladásának elemi előfeltétele, hogy az új helyükre, ha úgy tetszik, eredeti (előkerülési) helyükre visszaszállított műtárgyak hosszú távon is biztonságban legyenek, és bárki ugyanúgy tudja ezeket a múzeumokat látogatni, mint most Londonban, Párizsban, Berlinben vagy Amszterdamban megteheti. Ha ugyanis az emberiség közös kincsének, sőt legfőképpen közös örökségének tekintjük ezeket a műtárgyakat, akkor az elvesztésükből fakadó veszteség mindannyiunkat érint. A helyzet komolyságát jelzi, hogy miközben az elmúlt 15 évben állami szinten megtörtént az elmozdulás a restitúciók végrehajtására, addig újabban a műtárgyak biztonságát illető követelmények szempontja is felmerül.

¶ Elnökké választása után fél évvel, 2017 novemberében Emmanuel Macron francia államfő a burkinai Ouagaougou Egyetemen jelentette be, hogy elnökségének főbb céljai között tartja számon az afrikai örökség visszaszármaztatását a szubszaharai államokba.170 Egyúttal azonban erőteljesen hangsúlyozta, hogy számtalan esetben afrikai kurátorok vesznek részt az illegális műkincs-kereskedelemben, s európai kurátorok vagy éppen európai műgyűjtők próbálják megóvni az afrikai kulturális örökség műtárgyait az illegális afrikai műkincs-kereskedelemben részt vevők elől.171 A szónoklatot tettek követték, s 2018 novemberében a két elnöki megbízott Felwine Sarr172 és Bénédicte Savoy173 jelentést nyújtott be (Sarr–Savoy-
jelentés),174 amiben többek között javasolták, hogy a Musée du Quai Branly Jacques Chiracban őrzött abomey-i kincstárból származó 26 műkincset Beninnek, valamint El Hadj Omar Tall szablyáját és kardhüvelyét Szenegálnak adják vissza. Ezek alapján 2020 decemberében a francia nemzetgyűlés törvényt alkotott (története során először), az elrabolt javak visszaszolgáltatásáról, s a Macron elnök által 2017-ben ígért restitúció első lépése meg is történt 2021 októberében.175 A nemes gesztust árnyalja, hogy az elnöki megbízottak listája ugyanakkor az 1885 és 1960 közötti periódusból 90 ezer feletti, francia múzeumokban található tételt összegzett.176 A francia gyakorlathoz hasonló változás figyelhető meg Németországban és Hollandiában. Németország részletes megállapodást kötött a Berlini Állami Múzeumokban lévő Benini bronzok visszaadásáról, és a folyamat megindult. Hollandiában pedig a kulturális minisztérium a korábbi holland gyarmatokon történt – találékony eufemizmussal – „akaratlan birtokvesztés” (involuntary loss of possessions) során elbirtokolt javak feltétel nélküli visszaadása mellett döntött.

William James Stillman: Az athéni Akropolisz, 1869–70
A fotográfia a National Gallery of Art gyűjteményében található

¶ A kürénei Vénusz másfél évtizeddel korábbi olasz–líbiai restitúciója példázza legnyersebben a műkincsek végleges elvesztésének veszélyét, s jelzi, hogy az emberiség közös örökségének tekintetében mennyire a tűzzel játszik minden fél. Az egyik legszebb ókori Aphrodité Anadyomené szobor, talán Praxiteles egy elveszett szobrának római másolata, a kürénei Vénusz-szobor, amelyet 1913-ban egy olasz régészeti expedíció tárt fel az akkor olasz fennhatóság alá került Líbiá­ban.177 A szobrot ezt követően Rómában a Museo Nazionale Romanóhoz tartozó Aula Ottagonában állították ki, és 94 éven keresztül ott lehetett megtekinteni. 2008-ban bírósági ítélet nyomán a kormányfő, Silvio Berlusconi átadta a szobrot
Moammer Kadhafinak, a Líbiai Arab Dzsamahiria elnökének, az újonnan aláírt barátsági és együttműködési szerződés keretében, amely nem tért ki a szobor megóvásának körülményeire.178 A szobrot az igen gazdag ókori szoborgyűjteménnyel rendelkező kisvárosban, a shahhati Szobor Múzeumban mutatták be, nem a legjobb körülmények között, különösen, mert a múzeum a külföldiek számára ritkán volt látogatható. A restitúció ügyét támogató múzeumi és jogi szaksajtó ünnepelte az új szemlélet meghonosodását.179 Kevesebb mint három évvel később, a 2011-es első líbiai polgárháborúban az egykori lelőhely nagy részét, ahol még számos szobor és szobortöredék állt, feldúlta és elpusztította a felkelők egyik nem kifejezetten felvilágosult, mondjuk inkább az egykori helyi vandál hagyományokat őrző csoportja. A Vénusz-szobrot ekkorra már valószínűleg biztonságba helyezték a bengázi Kereskedelmi Bank egyik páncéltermében. A páncéltermeket 2011 májusában fosztották ki. Az ott őrzött összes műkincset (a „bengázi kincstárat”) elrabolták, darabjai az illegális műkincspiacon találtak gazdára.180 A kürénei Vénusz-szobornak nyoma veszett. A líbiai ókori gyűjteményekkel rendelkező múzeumok portálja, a Temehu mindössze annyit említ, hogy Berlusconi jószolgálati gesztusként adta vissza a szobrot Líbiának.181 Végül is ki járt jól a repatriációval?

¶ Alexander Herman182 valószínűsíti, hogy új restitúciós paradigma kialakulásának lehetünk szemtanúi. Ahogy 2021-ben megjelent könyvében183 fogalmazott, mindez olyan mozgalommá válhat, ami felismeri, sőt megerősíti az eltéphetetlen kapcsolatot a kulturális tárgy és a tárgy megalkotásának helye között, beszéljünk országról, közösségről, családról vagy individuumról, függetlenül attól, hogy mennyi időt töltött el a tárgy akár egy múzeum tárlójában, akár egy gazdag gyűjtő gondos őrizetében. Nos, mennyiben látjuk az „eltéphetetlen kapcsolatot” az ókori észak-afrikai kulturális tárgyak és megalkotási helyük között, nemcsak a kürénei Vénusz-szobor ellopása és eltűnése, hanem a kürénei lelőhely szisztematikus elpusztítása kapcsán? Mennyiben van igaza Dan Hicksnek abban az általános érvényű megállapításában, hogy az európai múzeumok az erőszak színterei?184 Valóban itt találkozunk leginkább erőszakkal?

¶ Minden restitúciós ügy egyedi, mindegyik külön mérlegelést kíván. Még ha a nemzetközi tendencia a restitúciós követelések minél szélesebb körű teljesítése felé halad is, mindez nem jelent – egyelőre – automatizmust bármely követelés teljesítésére. Valójában még a többségi követelés sem az. Az Elgin-márványok ügye nem általánosítható, hiszen helyzetük a legfontosabb kritériumokat tekintve eltér a többi,
a kolonializmus időszakából származó európai múzeumi műtárgy vagy műtárgyegyüttes helyzetétől. A megszerzés legalitását lehet ugyan vitatni, de legalább annyi érv szól a firmánok legalitása mellett, mint ellenük. Az pedig nem állítható,
hogy erőszak hatására vagy egyenlőtlen felek megállapodása alapján történt a Parthenon szobrainak és frízeinek begyűjtése, hiszen az Ottomán Birodalom bármennyire nehéz helyzetbe került is Napóleon egyiptomi hadjárata miatt, mégsem volt kiszolgáltatva a brit kormánynak, s ebben az ügyben Lord Elgin saját kezdeményezéséről volt szó. A műtárgyak a modern görög nemzeti identitás kialakulását megelőzően,
de legnagyvonalúbban számolva is azzal párhuzamosan, egyidejűleg kerültek át Londonba. Bár egyáltalán nem azonos mértékű, de meglepően hasonló indíttatású funkciót töltöttek be a 19–20. századi brit, mint a 19–21. századi görög identitásban. Mégis a világ egyik legikonikusabb épületének megcsonkításával jött létre a gyűjtemény. Nem egyszerűen olyan szobrokról beszélünk, mint például a Milói Vénuszról, hanem egy minden tekintetben kivételes jelentőségű és emlékezetű épületegyüttes alkotórészeiről. Sőt mivel egy világszínvonalú múzeum várja a márványokat, a gyűjtemény biztonsága tekintetében sem merülhetnek fel kétségek. Igaz, hogy ezzel sérül az univerzális múzeum eszméje, és a British Museum egyik legnagyobb attrakcióját veszíti el. A széles univerzális értelmezési kontextus, amit a londoni múzeum gyűjteményei kínálnak, Athénban valóban egyetlen város, egyetlen kultúra értelmezésére fog szűkülni. Valóban nem lesz több, mint egy város s azon keresztül egy civilizáció történetének kimagasló alkotása, azonban biztonságát semmilyen veszély nem fenyegeti. Ha a görög kormány el tudja ismerni, hogy a britek akciója a 19–20. századi háborús viszonyokat tekintve minden bizonnyal megmentette a márványokat (még akkor is, ha a Duveen Galéria építkezései közepette súlyosan sérült a felületük), és valami hibrid megoldás feltételrendszerében meg tudnak állapodni, akkor talán tényleg mindegyik fél nyerhet a repatriáción.185 Az Elgin-márványok esete azonban kivételt képez: Athén garantálni tudja a nemzetközi muzeológia legfontosabb elvárását, a műtárgyak biztonságát, hosszú távú megőrzését és hozzáférhetőségét és eredeti értelmezését
illetően, de vajon igaz lenne ez a többi visszakövetelt műtárgy esetében? Biztosan az fogja garantálni az emberiség örökségének megóvását, ha a mindenkori, változó politikai-nemzeti lokalitásokhoz kötjük és egyben fragmentáljuk a letűnt civilizációk örökségét?

A Kürénéi Vénusz, Líbiában nyoma veszett
Képeslap, 1930-as évek vége

Hoi polloi

¶ A Thuküdidésznél olvasható periklészi beszédben, amely mintája lett megannyi ókori és reneszánsz demokratikus államforma melletti szónoklatnak, található az elhíresült mondat: „A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség (hoi polloi) kezében van, demokrácia.”186 A többségi uralom alatt lévő Athén gazdagsága tette lehetővé, hogy a periklészi Akropolisz felépüljön. A többség elfordulása az ősi istenektől tette értelmezhetetlenné a Parthenon frízeit, metopéit és szobrait, használhatatlanná az ősi szentélyt, és vezetett a keresztény templom és katedrális, majd a muzulmán mecset kialakításához. Az újabb többség modern azonosságtudatának visszatérése antik gyökereihez tette és teszi a Parthenon szobrainak visszakövetelését elengedhetetlenné Görögország számára. Hogy a kifejezés a mai brit-angol nyelvben mit jelent, bármelyik értelmező szótár elárulja. Hogy a nemzetközi múzeumi szakma vagy a látogatók többsége hova áll ebben a kérdésben, hogy mit fog az emberiség érteni múzeum alatt a következő évtizedekben és évszázadokban – a jövő titka.

Jegyzetek

[1]      „Mert széttörtük fölszentelt szobraikat,/mert templomaikból elűztük őket,/azért még meg nem haltak az istenek.” Kavafisz: Iónikusan.
Vas István fordítása.

[2]      Az Elgin-márványok összefoglaló elnevezés pontosabban foglalja össze a gyűjteményt, mivel ahhoz nemcsak a Parthenon szobrai, hanem az Akropoliszról gyűjtött más műtárgyak is tartoznak. Az utóbbi időben maga a British Museum is többnyire Parthenon-márványoknak nevezi a gyűjteményt. A változás jelzi, hogy az egész Parthenon-kérdés mennyire érzelmi alapúvá vált. A Parthenon szobrainak és töredékeinek pedig tekintélyes része található az Akropolisz Múzeumban. Az alábbiakban
az Elgin-márványok a British Museumban őrzött, az Akropoliszról származó anyagra, a Parthenon-szobrok pedig a megmaradt műkincsek teljességére vonatkoznak.

[3]      Az Akropolisz Múzeum gyűjteményében valamivel kevesebb, mint 50 méternyi fríz található a múzeum honlapja szerint (https://
www.parthenonfrieze.gr/en/?sn=1). A további megmaradt anyag
(a párizsit leszámítva töredékek) a Musée du Louvre, a Musea Vaticana, a Nationalmuseet (Koppenhága), a Kunsthistorisches Museum; a Sammlungen and der Universität Würzburg és a müncheni Glyptothek között oszlik meg. https://www.britishmuseum.org/about-us/british-museum-story/contested-objects-collection/parthenon-sculptures/parthenon. A Kunsthistorisches Museum 2023. május 3-án jelentette be, hogy Parthenonból származó
két szobortöredéket valószínűleg átad az Akropolisz Múzeumnak. https://www.artnews.com/art-news/news/kunsthistorisches-
museum-greece-discuss-parthenon-marbles-return-1234666551/.

[4]      George Osborne (1971) 2010 és 2016 között David Cameron kormányában a kancellári tisztséget töltötte be. Theresa May kormányalakításakor felmentette a kabinetből. Osborne 2019 nyarán a Financial Times szerint arra törekedett, hogy felváltsa Christine Lagarde-ot az IMF élén, s ennek érdekében Boris Johnson is erősen lobbizott Donald Trump amerikai elnöknél. (https://www.

          thetimes.co.uk/article/george-osborne-prepares-bid-to-

          become-first-british-head-of-the-imf-m3lflbtqd). Osborne 2020 nyarán már a BBC elnöki tisztségére pályázott, olyannyira, hogy érdekében az elnöki fizetést a kormány először évi 160 ezer fontra, majd 280 ezer fontra emelte fel. (https://www.telegraph.co.uk/politics/2020/10/16/george-osborne-lined-next-bbc-chairman/).
Ez a terve sem sikerült, s végül fájdalomdíjként fogadta el
a BM felügyelőtanácsának elnöki tisztségét. Ezzel egy nehézsúlyú tory politikus került a BM vezetésének az élére, akinek belföldi és nemzetközi kapcsolatrendszere és látóköre a kormányfőével vetekszik; múltja és ambíciói egyértelműen grandiózus dolgok megvalósítására sarkallják. Nem kizárt, hogy a BM felügyelőtanácsa élén a nagypolitikába való visszatérését készíti elő. Az Osborne-ok családi mottója: Pax in bello, talán pontosabban fejezi ki az 1629 óta létező bárói család ethoszát, amelyek a politikus cselekedeteit ebben az ügyben meghatározzák.

[5]     Az 1963-as törvény (British Museum Act) a múzeum felügyelőbizottságát (Board of Trustees) 25 főben jelöli ki. Ebből egyet az uralkodó, tizenötöt a miniszterelnök delegál, és ötöt maguk a tagok választanak. A maradék négyet a kulturális, média és sport-
ügyi miniszter jelöli ki (egyet-egyet) a Royal Academy, a British Academy, a Society of Antiquarians of London és a Royal Society jelöltjei közül.

https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1963/24/contents.
Az eredeti 1753-as törvényben a létszám 42 fő volt, amely a 19. század végére 50-re emelkedett. A fő adományozó vagy eladó családok (Sloane, Cotton, Harley, majd a 19. századtól a Towneley, Elgin (!) és Knight családok) képviselői mellett, akkor még a korona (Lord Privy Seal, Lord Chamberlain stb.), az egyház (Canterbury érseke, London püspöke), a parlament (Speaker) és a kormány (Chancellor, High Lord of Admiralty stb.) és a főbíróságok képviselői alkották a bizottságot. Az 1963-as törvény leegyszerűsítette a tagállítást, azonban a kormány befolyása lényegesen erősödött, immár a tagok 60 százalékát a kormányfő delegálja a bizottságba. A jelenlegi tagok kisebb részt a tudományos (Prof. Dame Mary Beard, Cambridge; Prof. Chris Gosden, Oxford) és a művészeti (Sir Grayson Perry) életből jöttek, a nagyobb részt az üzleti, társadalmi életet képviselők alkotják egy politikus (George Osborne) vezetése alatt. A tagok
a megbízásokat egyénileg eltérő időszakokra kapják. Maximum
10 évig tölthetik be a tisztséget, időbeli folyamatosság esetén,
egyszeri ötéves meghosszabbítás lehetőségével. A BM igazgatóját
a felügyelőbizottság választja ki általában ötéves periódusokra,
s az igazgató a testületnek tartozik elszámolással.

[6]      2021 májusában lett tag, és júniusban választották meg elnöknek.

[7]      “[t]he British Museum isn’t a government body. The Trustees have a legal and moral responsibility to preserve and maintain all the collections in their care and to make them accessible to world audiences. The Trustees want to strengthen existing good relations with colleagues and institutions in Greece, and to explore collaborative ventures directly between institutions, not on a government-to-government basis.”

https://www.britishmuseum.org/about-us/british-museum-story/contested-objects-collection/parthenon-sculptures/parthenon.

[8]      Az 1753-as törvény azt írta elő, hogy a gondnokoknak (trustees) a gyűjteményt meg kell őrizniük „for publick use for all posteritie”. A jelenleg érvényes 1963-as törvény alapján nem lehet feladni, eladni vagy átadni a gyűjteményből semmit. A Board of Trusteest
az egyszerűség kedvéért felügyelőtanácsnak fordítottam.
Az angol trusteeship jogintézménye 800-900 éves múltra tekint vissza. Szemléletében, gyakorlatában és politikai konzekvenciáit tekintve alapvetően különbözik a gondoksággal kapcsolatos kontinentális európai jogintézményektől. Morálisan a trustee-nak mindenekfelett képviselnie kell a kedvezményezett (beneficiary) érdekeit és javát. A BM esetében az 1753-as törvény óta ez az „emberiség”. A jogintézmény történetének elemzésétől eltekintek. Klasszikus feldolgozása: Frederick W. Maitland: Equity (1909). A British Museum alapítása Sir Hans Sloane (1660–1753) gyűjteményének megvásárlásán alapult, amit egy parlamenti törvény tett lehetővé. A BM nem tartozik az 1960-as Charity Act hatálya alá, Exempt Charitynek minősül. Éves teljes bevétele
54-55 milliárd forint között mozog. Éves látogatószáma általában 6-6,5 millió fő.

https://www.britishmuseum.org/sites/default/files/2022-07/british_museum_ara_2021_2022.pdf.

Az Akropolisz Múzeum éves teljes bevétele 2,1-2,2 milliárd forint között mozog. Éves látogatószáma 2019-ben 1,6 millió fő volt. Érdemes összevetni a magyar finanszírozási és látogatói adatokkal.

[9]      Bár lehetne amellett érvelni, hogy a határőrvidék átalakításával, Nagyszentmiklós az 1741. XVIII. tc. alapján betagozódott Magyarországba, tehát az 1799-es megtalálás idején a város Magyarország része volt, de a trianoni szerződés aláírásával elfogadtuk az elcsatolást. A határőrvidék átalakulásáról a térségben lásd Suba János: „A Határőrvidék alakulatainak betagozódása
az osztrák–magyar haderő területi struktúrájába. 1872–1883”. http://acta.bibl.u-szeged.hu/33113/1/kek_022_077-093.pdf.

[10]    2022. március 13-án. https://www.reuters.com/world/uk/uk-pm-

          sunak-rules-out-law-change-return-parthenon-marbles-2023-03-13/.

[11]    “It is the longstanding position of the prime minister and the UK government that the Parthenon sculptures were acquired legally
in accordance with the law at the time” – a brit miniszterelnökség állásfoglalása, 2021. november. https://www.theguardian.com/

          artanddesign/2021/dec/18/boris-johnsons-zeal-to-return-

          parthenon-marbles-revealed-in-1986-article.

[12]    “The prime minister said that he understood the strength of feeling
of the Greek people on this issue, but reiterated the UK’s longstanding position that this matter is one for the trustees of the British Museum.
(…) The British Museum operates independently of the government.
It is free, rightly, from political interference. (…) Any question about the location for the Parthenon sculptures is a matter for them.” https://www.theartnewspaper.com/2021/11/17/boris-johnson-says-british-

          museum-trustees-must-decide-fate-of-the-parthenon-marbles.

[13]    Idehaza kevéssé ismert, hogy Johnson Oxfordban klasszika filológiát tanult, és görög tanulmányokra szakosodott, s mellesleg az Íliászt
és az Odüsszeiát máig fejből idézi görögül – autres moeurs.

[14]    Lord Campbell-Savours, 2022. február 7.: “Would it not be a generous act in his [Boris Johnson’s] final days before being sacked to arrange
for their return and we could retain replicas?”

https://www.standard.co.uk/news/uk/boris-johnson-british-

          museum-parthenon-marbles-parkinson-prime-minister-

          b981475.html.

[15]    “…our position is to remain focused on the value of the collection as
a whole and the very important part the Parthenon sculptures play in that. (…) The strength of the collection is its breadth and depth which allows millions of visitors an understanding of the cultures of the world and how they interconnect – whether through trade, migration, conquest, conflict, or peaceful exchange. (…) The approach of the Acropolis Museum and the British Museum are complementary: the Acropolis Museum provides an in-depth view of the ancient history of its city, the British Museum offers a sense of the wider cultural context and sustained interaction with the neighbouring civilisations of Egypt and the Near East which contributed to the unique achievements of ancient Greece.” Ibidem.

[16]    Homérosz: Íliász. Magyar Helikon, Helikon Klasszikusok, Budapest 1960, Devecseri G. fordítása. I. 157.

[17]    “The Elgin marbles should leave this northern whisky-drinking guilt-

          culture, and be displayed where they belong: in a country of bright

          sunshine and the landscape of Achilles, ‘the shadowy mountains and

          the echoing sea.’” https://www.theguardiancom/artanddesign/

          2021/dec/18/boris-johnsons-zeal-to-return-parthenon-marbles-

          revealed-in-1986-article.

[18]    Érdemes emlékeztetni rá, hogy London polgármestere a Mayor
of London. A magyarban ezt – hibásan – főpolgármesternek szoktuk nevezni. Az Arany Jánostól ismerős Lord Mayor of London, a City polgármestere és egyben a City of London Corporation vezetője is. Boris Johnson 2008 és 2016 között London polgármestere volt.

[19]    “Much as I sympathise with the case for restitution to Athens, I feel that on balance I must defend the interests of London.” https://www.theguardian.com/artanddesign/2021/nov/23/boris-johnson-wrote-that-parthenon-sculptures-should-never-have-been-removed.

[20]    “I don’t expect immediate results, but I believe that we have already moved very systematically … If the Greek people trust us again, I believe we could achieve this target after the elections. … [Ha a márványok visszatérnek] not only we, Greeks, but everyone, including our visitors, can see and enjoy this universal monument in its entirety, in its natural space, which is none other than the Acropolis Museum.” https://www.euronews.com/2023/01/12/greece-britain-sculptures.

[21]    “It’s a very hard problem to solve.   But I think there is a way forward where these sculptures, the Elgin Marbles, the Parthenon Sculptures, could be seen both in London and in Athens, and that will be a win-win for Greece and for us” – George Osborne, 2023. február 16. https://www.telegraph.co.uk/news/2023/02/16/elgin-marbles-could-seen-london-athens-new-deal-agreed/.

[22]    Geoffrey Robertson: Who owns History? Elgin’s loot and the case of returning plundered treasure. Ch. 6.: War Law. London, 2019, Alexander Herman: Britain’s pillaging of the Benin Bronzes. (2018) Britain’s pillaging of the benin bronzes art newspaper.

https://www.theartnewspaper.com/2018/12/21/

          britains-pillaging-of-the-benin-bronzes-begs-for-a-reasonable-

          resolution.

[23]    Tehát nem Napóleon, mint azt a Musée du Louvre igazgatója, Laurence des Cars 2023. április 21-én a Financial Timesnak nyilatkozta. https://on.ft.com/3mUyCba.

[24]    A pusztításokat nem lehetett jóvátenni, azonban a jóvátétel kérdése napjainkban itt is jelentkezik. Pl. Velence híres ünnepi bárkáját, az aranyozott bucintorót (a Galea Ducalét), amelyen a dózse 1000 óta minden év áldozócsütörtökén hagyományosan kihajózott és a Serenissima Repubblica nevében feleségül vette a tengert (Sposalizio del Mare), Napóleon felégettette. Hiába, az újonnan született modern köztársaság nem állhatta az ezeréves köztársaságot. 2008-ban a Fondazione Bucintoro célul tűzte ki, hogy újraépíti a francia csapatok által felgyújtott, 1727-ben épült, utolsó ünnepi bárkát. Ehhez Sarkozy elnököt is megkeresték, hogy a Francia Köztársaság nyújtson pénzügyi segítséget az Első Köztársaság vandalizmusának kompenzálására (Richard Owen: Nicolas Sarkozy urged to pay for Napoleon’s “vandalism” of golden barge, The Times, 23 February 2008). 2014-ben François Hollande elnök döntése alapján Franciaország támogatást nyújtott a projekthez (The Times, 22 February 2014). Hasonló jóvátehetetlen veszteség volt a várost ábrázoló híres vicenzai ezüsttárgy, a Modellino vagy Gioiello di Vicenza, amelyet minden bizonnyal beolvasztottak. 2010 és 2012 között – francia támogatás nélkül – F. Maffei és A. Maganza festményei alapján újraalkották. Jelenleg a Museo Diocesano Vicenzában látható.

[25]    Canova híres jegyzéke az 506 db kimagasló jelentőségű, Itáliából elhurcolt műkincs közül 249 db-t sorol fel, amelyek nem kerültek vissza. Köztük volt pl. Veronese Kánai menyegzője (1563), amelyet Velencéből raboltak el.

[26]    Projet d’une Déclaration internationale concernant les lois et coutumes de la guerre. Bruxelles, 27 août 1874. Article 8. https://ihl-databases.icrc.org/fr/ihl-treaties/brussels-decl-1874/article-8?activeTab=undefined.

[27]    Convention (II) concernant les lois et coutumes de la guerre sur terre et son Annexe: Règlement concernant les lois et coutumes de la guerre sur terre. La Haye, 29 juillet 1899. https://ihl-databases.icrc.org/fr/ihl-treaties/hague-conv-ii-1899.

[28]    Convention for the Protection of Cultural Property in the Event of Armed Conflict in the Regulations for the Execution of the Convention.
The Hague, 14 May 1954.

https://en.unesco.org/sites/default/files/1954_Convention_EN_2020.pdf

[29]    https://unesdoc.unesco.org/ark:/48223/pf0000130696.

[30]    Az elv korábbi. Machiavelli barátja, a híres firenzei diplomata
és történetíró Francesco Guicciardini (1483–1540) Discorso di Logrogno (1512) és Storia d’Italia (1537–1540) című munkáiban Itália lehetséges békéjét már az öt itáliai állam egyensúlyaként mutatja be.

[31]    Guglielmo Ferrero: Reconstruction. Talleyrand à Vienne, 1814–1815. Paris 1940; Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815. Budapest 2002; Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. [1943?] Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986.

[32]    Noha a bécsi kongresszus több új államot is létrehozott, (a Velencei Köztársaság helyén a Lombard–Velencei Királyságot, Osztrák Németalföld helyén az Egyesült Németalföldi Királyságot, Piemonti Szárd Királyságot stb.) azonban ezek közvetlenül követték a status quo ante államait.

[33]    A.-C. Quatremère de Quincy: „A művészetek és a tudományok egész Európához tartoznak, nem egyetlen nemzet kizárólagos tulajdonát képezik.” Idézi és fordítja A. McClellan 2009, 169. A.-C. Quatremère de Quincy Lettres à Miranda sur le déplacement des monuments de l’art de l’Italie (1796) ed. E. Pommier, Paris 1989, 88. alapján.

[34]    Nem véletlen, hogy a „finesse” szó kifinomultságot, eleganciát
és választékosságot kifejező elsődleges jelentését ebben az 1760
és 1830 közé eső korszakban váltja fel egy helyzet észrevehetetlen manipulatív kezelésére vonatkozó ravaszság, fortély jelentése,
az angol, a német és a magyar nyelvben. Pl. 1824 TESZ, 1776 EMSzT.

[35]    Katharine Eustace: “The Fruits of War: How Napoleon’s Looted Art Found its Way Home.” The Art Newspaper, 2015, https://www.theartnewspaper.com/2015/06/02/the-fruits-of-war-how-napoleons-looted-art-found-its-way-home; Dorothy Mackay Quynn (1945): “The Art Confiscations of the Napoleonic Wars”. The American Historical Review, 50 (3) 437–460.

[36]    Παραστάσεις σύντομοι χρονικαί, 84. fejezet, lásd: Averil Cameron, Judith Herrin (eds.): Constantinople in the Early Eighth Century:
the Parastaseis syntomoi chronikai, series Columbia Studies
in the Classical Tradition. Leiden, 1984, 213.

[37]    Petrarca Rerum Senilium Libri V., 1. idézi: Roberto Weiss,
The Renaissance Discovery of Classical Antiquity, Oxford 1969, 35. “Also much admired by him were the bronze horses of St Mark’s Venice.”

[38]    Mint például Goethe, aki itáliai útinaplója szerint 1786. október 8-án tekintette meg.

[39]    Velence 1797-ig önálló köztársaság, és 1815-öt követően az Osztrák Császárság alatt, a Lombard–Velencei Királyság része.

[40]    A kulturális örökséget sokáig statikus állandó hagyományhalmaznak tekintették, az újabb kutatás egyöntetű megállapítása, hogy dinamikusan változó, performatív, kulturálisan és történeti koroktól függő, tehát minden tekintetben relatív. Helaine Silverman: “Heritage and Authenticity.” 69–70.
In: E. Watson, S. Watson (eds.): The Palgrave Handbook
of Contemporary Heritage Research. New York 2015.

[41]    Lord Elgin három firmánt szerzett a divántól. Az első (1801)
az athéni vajdát és a kádit utasította, hogy engedélyezze Lord Elgin embereinek az Akropoliszra való belépést, rajzok és gipszmásolatok elkészítését, valamint a gyűjtést, azonban homályos volt, hogy
ez kiterjed-e az Parthenon szobrainak elmozdítására. 1802-ben
egy újabb firmán engedélyezte kifejezetten a Parthenon szobrainak elmozdítását. 1810-ben pedig egy újabb firmán engedélyezte a még Pireuszban lévő, az Akropoliszról származó gyűjtemény behajózását és elszállítását Angliába.

[42]    William St. Clair: Lord Elgin and the Marbles. The Controversial History of the Parthenon Sculptures. Oxford (1967) 1998, 1–19.

[43]    Marie-Gabriel-Florent-Auguste Comte de Choiseul-Gouffier (1752–1817), Talleyrand barátja, az ancien régime végén (1784–1791) konstantinápolyi nagykövet. Régiséggyűjtő. Az Académie des Inscriptions et Belles-Lettres (1782), az Académie Française tagja (1783). A konstantinápolyi évei alatt szultáni firmán alapján gyűjt az Akropoliszon, egy két méter hosszú frízt küldött Párizsba, amely ma a Musée du Louvre-ban látható. Római kori Apollo-szobra (ami valószínűleg egy görög bronzszobor másolata) a háborús viszonyok közepette Londonba keveredett, s most a British Museum gyűjteményében található. Choiseul-Gouffier a jakobinus hatalomátvétel után Szentpétervárra menekült, ahol Nagy Katalin cárnőtől litvániai birtokokat nyert. 1802-ben, az általános amnesztia után tért vissza Franciaországba. A Bourbon-restauráció után Franciaország pairie-je lett. Homéroszról írt tanulmánya mellett híres munkája: Voyage Pittoresque en Grèce. Brussels 1782,
majd II. kötet (1809), és a III. kötet posztumusz 1822-ben.

[44]    S ennek volt egyik megnyilvánulása, hogy a 2020-as első lockdown után megnyílt új kiállítás a brit kolonializmus kiépítéseként mutatta be a múzeum történetét (Empire and Collecting), többek között
az alapító, Sir Hans Sloane korábban az épület előcsarnokában álló mellszobrának az áthelyezésével és vitrinben való bemutatásával
az új kolonializmus kiállításban. Ezzel a BM elfogadta azt az érvet, hogy mivel Sloane vagyona (ami lehetővé tette gyűjteménye létrehozását) apósa rabszolgákkal művelt jamaicai cukornádültetvényének jövedelmén nyugodott, ezért a múzeum eredeti gyűjteménye nem más, mint a rabszolgaság és a kolonializmus manifesztálódása.

[45]    “From the moment it was conceived in the fifth century BC, the Periclean Parthenon was a monument of imperialism. (…) It asserted the identity of the people of Athens not only against non-Hellenes, but against other Hellenic city states such as Sparta, Corinth, or Argos. But since the cost of building was, to a large extent, financed by monetary contributions forcibly levied from the numerous other Hellenic states under Athenian domination, the grandeur of the building emphasised that imperial meaning more obvious than either the temples of other Hellenic cities or the predecessor buildings in Athens.” William St Clair: “Imperial Appropriations of the Parthenon” In: John. Merryman (ed): Imperialism, Art and Restitution. Cambridge 2006. 66.

[46]    Görögországot 1967 és 1974 között az ezredesek rendszere, egy katonai junta uralta. Az Ethnosotirios Epanastasis (Forradalom
a nép megmentésére) hivatalos elnevezésű 1967-es katonai puccs arra hivatkozott, hogy az államigazgatásba, az egyetemekre, a sajtóba, a szellemi életbe való (Moszkva által támogatott) kommunista beszivárgás hatalomátvételre törekszik, s ezért
a keresztény görög államnak meg kell védenie magát. Az ideológia szerint Görögország a kereszténység utolsó védőbástyája a nyugati konzumkapitalizmussal és materializmussal szemben, amely lerombolta a keresztény értékeket. Az államnak ezért újra kell teremtenie az ortodoxia értékeit. A junta egyik tagja, Ioannis
Ladas ezredes szerint: „A külföldiek is belátják és elismerik
a görög felsőbbrendűséget. Az emberi civilizációt teljesen a mi fajunk alakította ki. Még Görögország ellenségei is felismerik, hogy
az emberi civilizáció teljesen görög alkotás.” Idézi: Clogg, Richard
“The Ideology of the ‘revolution of 21 April 1967’”, 36–58.,
in R. Clogg és George Yannopoloulos: Greece Under Military Rule, London 1971. A gyilkosságokkal, internálásokkal, tömeges emigrációval jellemzett rezsim az ókori hellén kultúra erőteljes képviseletét is felvállalta, mivel a 19. század végi nemzeti identitás két pillérre: a hellén örökségre és az ortodoxiára épült. A junta viszonyára a klasszikus örökséggel kapcsolatosan: Hamilakis 2007. “The Other Parthenon: Antiquity and National Memory at the Concentration Camp.” 205–242. A junta végül puccsot szervezett Cipruson a szigetországot vezető III. Makariosz érsek elmozdítására és a sziget Görögországhoz csatolására, ami Törökország katonai beavatkozását és a sziget északi részének megszállását provokálta ki. A ciprusi kudarc hatására a junta megbukott. A választásokon
a veterán (1955 és 1963 között miniszterelnök) nemzeti-konzervatív politikus Konsztantinosz Karamanlisz győzött, aki 1974 és 1979 között ismét miniszterelnökként, majd 1980–1985-ben és 1990–1995-ben elnökként vezette az országot, és lényegében kialakította
a modern görög demokrácia rendszerét.

[47]    A görög és (az Elgin-márványok vonatkozásában különösen)
az attikai fény sok százados irodalmi toposz, ami persze egyáltalán nem nélkülözi az igazságot. “Not, as in northern climes, obscurely bright, / But one unclouded blaze of living light.” Lord Byron: Curse
of Minerva (1811); “…electrified by Greek light, intoxicated by the white dancing candescence of the sun on a sea with blue sky pouring onto it.” Lawrence Durrell: The Greek islands. Faber and Faber, London 1978. S persze Jannis Ritszosz: „Ezek a fák nem tudnak meglenni kevesebb éggel, / ezek a kövek nem tudnak meglenni idegen léptek alatt, / ezek
az arcok nem tudnak meglenni, csak a napon, / ezek a szívek nem tudnak meglenni igazság nélkül.” Ritszosz Jannisz: Görögség [1945]
In: Papp Árpád (ed.): A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája. Képes Géza fordítása, Kozmosz Könyvek, Budapest 1984.

[48]    Mercouri 1980-as évekbeli nyilatkozatai a racionális
és emocionális érvelés sajátos keverékét adják: https://www.youtube.com/watch?v=ObTCUHNw8sk, https://www.youtube.com/watch?v=B6Ca21dCmhI.

[49]    “The mild climate and Attic sky, famous for its clarity of crystal-clear ‘Attic Light’, complemented the natural harmony of the area.” Hellenic Ministry of Culture. The New Acropolis Museum. International Competition. Idézi J. M. Beresford: “Museum of Light: The New Acropolis Museum and the Campaign to Repatriate the Elgin Marbles”. AMPS. Architecture, media, politics, society, Vol. 7. No. 1., March 2015.

[50]    Ennek egyik érdekessége, hogy Homérosz maga nem használja
a kék színt, se a Földközi-tenger, se az ég megjelölésére. Ez az egykori angol miniszterelnököt és filhellént, Gladstone-t odavezette, hogy
az ókori akhájok és a klasszikus kori görögök talán nem is érzékelték a kék színt.

[51]    Ezt a hatást egyébként egy görög régésztanhallgató-idegenvezetőtől 1977-ben magam is hallottam az Akropoliszon.

[52]    James Beresford: “Tripping on the Fantastic Light: Reclaiming the Parthenon Marbles”. Chloë N. Duckworth and Anne E. Sassin (eds.): Colour and Light in Ancient and Medieval Art. Routledge, 2018, 78–105.

[53]    “The central idea [underpinning the Museum’s design] is to allow Attic light to shine on the exhibits, as it did from the time of creation. (…)
The use of daylight is fundamental to this museum. …floating above
these many challenges were the demands of the Attic light, at once serene and implacable, which had to be incorporated both as a defining element and an architectural material. Light became a fourth material as well
as a design requirement.” Idézi Beresford (2015) 83.

[54]    Az érvet már David Wilson igazgató (1977–1992) megfogalmazta. David M. Wilson: The British Museum: Purpose and Politics. British Museum, London 1989, 115.

[55]    Ebben az aspektusban is kiválóan látszik, hogy a felvilágosodás művelődési programjának megőrzése milyen előnyöket tartogat
a mai szellemi világban is.

[56]    A szöveg megtalálható: https://www.museumsassociation.org/museums-journal/news/2020/01/17012020-does-universality-argument-still-stand/#.

[57]    Groupe Bizot, más néven The International Group of Organizers of Major Exhibitions, 1992-ban alapított, jelenleg több mint húsz múzeumból álló nemzetközi fórum, amely a világ azon múzeumait fogja össze, amelyek folyamatosan jelentős nemzetközi kiállításokat rendeznek. A régióból egyedül a Szépművészeti Múzeumot vették fel a szervezet tagjai közé (2007). A tagok 2010 óta: Réunion des musées nationaux et du Grand Palais (Párizs), National Gallery (Szingapúr), Musée du Louvre (Párizs), Musée d’Art moderne de la Ville de Paris, Musée d’Orsay (Párizs), Musée des beaux-arts de Lyon, Metropolitan Museum of Art (New York), British Museum (London), Centre national d’art et de culture George-Pompidou (Párizs), Musée des beux-arts de Montréal, Musée de l’Ermitage (Szentpétervár), Musée des beaux-arts du Canada (Ottawa), Art Gallery of Ontario (Toronto), Royal Museums of Fine Arts of Belgium, Musées royaux d’art
et d’histoire de Bruxelles, Museo Reina Sofía (Madrid), Museo Nacional del Prado (Madrid), Museu Nacional d’Art de Catalunya, Art Institute of Chicago, Szépművészeti Múzeum.

[58]    A kiáltvány aláírói: The Art Institute of Chicago (Chicago), Bavarian State Museum (Alte Pinakothek, Neue Pinakothek, München),
State Museums (Berlin), Cleveland Museum of Art (Cleveland), J. Paul Getty Museum (Los Angeles), Solomon R. Guggenheim Museum (New York), Los Angeles County Museum of Art Los Angeles), Louvre Museum (Párizs), The Metropolitan Museum
of Art (New York), The Museum of Fine Arts (Boston), The Museum of Modern Art (New York), Opificio delle Pietre Dure (Firenze), Philadelphia Museum of Art (Philadelphia), Prado Museum (Madrid), Rijksmuseum (Amsterdam), State Hermitage Museum (Szentpétervár), Thyssen-Bornemisza Museum (Madrid), Whitney Museum of American Art (New York).

[59]    “It seems to me that the Declaration on the Importance and Value
of Universal Museums is signed principally by a group of large museums who want to create a different pedigree of museum, largely due
to fears that materials held in their collections of which the ownership
is contested, will face claims for repatriation. It is a way of refusing
to engage in dialogue around the issue of repatriation. If the signatories
of the Declaration are trying to create the idea that their collections
are held in trust for all humanity, then why do they still call themselves
by their original names? Why not ‘Universal Museum in Britain’ rather than ‘British Museum’?” G. O. Abungu: “The Declaration: A Contested Issue”. In: ICOM News Focus, Vol. 57., No. 1. 2004, 5.

[60]    „…a self-appointed group of privileged museums… promoting the Western world’s dominance and monopoly of interpretation over other peoples’ cultures and colonization.” G. O. Abungu: “‘Universal museums’: New contestations, new controversies.” In: G. Mille
and J. Dahl (eds.): Utimut: Past Heritage – future partnerships, discussions on repatriation in the 21st century. Copenhagen, 2008, 32.
Az ICOM múzeumdefiníció-változásainak antropológiai
és etnográfiai szempontú episztemológiai fejlődésére lásd Sári Zsolt 2022-es előadását az ICOM Magyarország konferenciáján: https://icomhungary.hu/hu/node/89.

[61]    Jette Sandahl (1949) Az aarhusi Kvindemuseet alapítója és igazgatója (1982), a göteburgi Världskulturmuseet igazgatója (2004), majd a Københavns Bymuseum igazgatója (2010). Jelenleg a European Museum Forum felügyelőbizottságának tagja.

[62]    Szántó András: A múzeum jövője. 28 párbeszéd. Szegedy-Maszák Zsuzsanna fordítása, Szépművészeti Múzeum 2022, 172–173.

[63]    ICOM News, Vol. 57., No. 1., 2004.

[64]    James Cuno (1951) az 1980-as évektől 2022-ig az amerikai művészeti múzeumok egyik legtekintélyesebb alakja volt. A Hammer Museum Grunwald Center for Graphic Arts igazgatója (1986–1989), a Hood Museum of Art igazgatója (1989–1991). A Harvard Art Museums Elizabeth and John Moors Cabot igazgatója (1991–2002). Majd
a londoni Courtauld Intézet igazgatója (2003–2004), amit az Art Institute of Chicago igazgatói székéért adott fel (2004–2011). 2011 és 2022 között a J. Paul Getty Trust elnöke és CEO-ja. Mindeközben 1998 és 2022 között az Association of American Museum Directors (AAMD) elnöke. A Whose Museum? Art Museums and the Public Trust (2004) szerkesztője és szerzője.

[65]    James Cuno: Whose Antiquity? Museums and the Battle Over Our Cultural Heritage (Princeton, 2008).

[66]    “Parochial outlook of national retentionist policies”. Cuno 2008, 10.

[67]    Amely érvet a restitúció hívei folyamatosan hangsúlyoznak,
s amelyet Cuno is elfogad.

[68]    Cuno 2008, 92.

[69]    “Whatever it is, Iraqi national culture certainly does not include the antiquities of the region’s Sumerian, Assyrian, and Babylonian past.” Cuno 2008, 11. A megállapítás még a második iraki háború fosztogatásai előtt történt.

[70]    Erről lásd Kalla Gábor tanulmányát a MúzeumCafé 91. (2022/5) számában: Háború és régészeti tárgyak illegális kereskedelme. A világ kulturális örökségének gyors pusztulása a Közel-Keleten,
63–91.

[71]    A. McClellan: Inventing the Louvre. Art, Politics, and the Origins
of the Modern Museum in Eighteenth-Century Paris. California UP 1999;
The Art of Curating: Paul J. Sachs and the Museum Course at Harvard. Getty Museum, 2018; Anca I. Lasc, A. McClellan, Anne Söll: Revisiting the Past in Museums and at Historic Sites. Routledge, 2021.

[72]    “As numerous recent studies have demonstrated, the Louvre, the British Museum, and the many national galleries, and museums that spread across Europe in the nineteenth century were government-sponsored machines of national identity and pride. Encyclopaedic in scope, they were in good part patriotic in purpose.” 169. A. McClellan: “Cosmocharlatanism. Book Review: James Cuno: Whose Antiquity? Museums and the Battle Over Our Cultural Heritage.” Oxford Art Journal 2009. 32. 1., 167–171.

[73]    “Encyclopaedic museums introduce us to the larger world of which we are part [and] based on the eighteenth century ideal of cosmopolitanism: ‘citizens of cosmos’ of the world, the universe.” Cuno 2008, 124.

[74]    [from the] “the shipwrecks of time, the ravages of war, and the barbarity of Turks”. McClellan 2009, 169.

[75]    Konsztantinosz Deszpotopoulosz (1913–2016), filozófus, történész, 1989–1990-ben oktatás- és vallásügyi miniszter.

[76]    Hamilakis 2007, 57.

[77]    Pauszaniasz: Görögország leírása I.24.5. Pauszaniasz leegyszerűsítéseiről: Clemente Marconi: “Pausanias
and the figural decoration of Greek sacred architecture”, Anthropology and Aesthetics, No. 65/66., 2014/2015, 179–193.

[78]    A pedimentum szobrainak változó hellén, majd római értékelésére: Olga Palagia: “Fire from Heaven: Pediments and Akroteria
of the Parthenon”, 225., 259. In: Jenifer Neils (ed.): The Parthenon. From Antiquity to Present. Cambridge 2005.

https://www.academia.edu/2315615/Fire_from_heaven_pediments_and_akroteria_of_the_Parthenon.

[79]    Browning, Robert: “The Parthenon in History”. In: Christopher Hitchens (ed): The Parthenon Marbles. The Case for Reunification. London (1987) 2008, 7.

[80]    A kaput 1852–1853-ban tárta fel a francia Alexandre Beulé. Az ásatást erős kritika érte agresszív, mindent elbontó módszertana miatt.

[81]    Robert Ousterhout: “Bestride the Very Peak of Heaven:
The Parthenon after Antiquity”, in Jennifer Neils (ed.): The Parthenon: From Antiquity to the Present. Cambridge 2005, 301.

[82]    Robert Browning szerint a Szent Bölcsességnek (Hagia Sophia),
a többi kutató szerint Szűz Mária tiszteletére. Browning (1987) 1–16.

[83]    R. Ousterhout 2005, 291–329.

[84]    Browning (1987) 2008, 8.

[85]    A burgundiai Otto de la Roche ekkor szervezte meg az Athéni Hercegséget, amely Attikából, Boiotiából és Thesszália déli részéből állott, Athén és Théba központokkal. A családtól a bizánci császár támogatását élvező zsoldoshadsereg, a Katalán Társaság (Societas exercitus catalanorum) foglalta el 1311-ben a hercegséget, beleértve Athént. A katalánok hamarosan elismerték III. Frigyes (1295–1337) szicíliai király felsőbbségét a hercegség felett, majd az aragón uralkodók hatalmának hanyatlásával 1388-ban a gazdag firenzei Acciaiuoli bankárcsalád foglalta el még a kora középkori lecsökkent jelentőségét is teljesen elveszítő Athént (1388–1402). A firenzeiektől újabb rövid időre (1395–1402) Velence uralma alá került, majd 1444-ben Konsztantinosz Paleologosz moreai despota, a későbbi bizánci császár (1449–1453) foglalta el az Athéni Hercegséget. Konstantinápoly meghódításával (1453) a hercegség, és így Athén is ottomán uralom alá került (1456), amely egészen az 1821–29-es görög szabadságharcig tartott. David Jacobi: “The Latin empire of Constantinople and the Frankish states in Greece”. In: David Abulafia (ed.): The New Cambridge Medieval History Vol. 5. Cambridge 1999, 525–542.

[86]    Érdemes felidézni, hogy a középkori Morea név a morea (μωριάς) eperfa (morus nigra) nevéből származott. A bizánci időktől (Moreai despotaság) eredő elnevezés, valószínűleg a félszigeten elterjedt gyümölcsfa miatt alakult ki.

[87]    A történeti hagyomány szerint Otto Wilhelm Königsmarck gróf,
a háborúban harcoló svéd hadvezér egyik segédtisztje ezzel szemben azt írta később, hogy „Őexcellenciáját egészen elkeserítette, hogy egy háromezer év [sic!] óta fennálló csodaszép templomot leromboltak”.

[88]    Ivan Lindsay: The History of Loot and Stolen Art from Antiquity until
the Present Day. London 2013. A velencei Arsenal kapuja mellett máig álló egyik oroszlánt, a pireuszi oroszlánt, viszont Morosini sikeresen vitte el magával a Serenissimába.

[89]    Elizabeth Key Fowden: “The Parthenon Mosque, King Solomon, and the Greek Sages.” In: M. Georgopoulou and K. Thanasakis: Ottoman Athens. Archaeology, Topography, History. Athens, 2019, 67–97.

[90]    E. W. Bodnar: Cyriacus of Ancona and Athens, Brussels, 1960.

[91]    L’odyssée d’un ambassadeur. Les voyages du marquis de Nointel (1674). A nagykövet és utazó Charles-Marie-François Olier, Marquis
de Nointel (1635–1685) nem keverendő össze a bankár Louis
de Béchamel, Marquis de Nointellel (1630–1703), a béchamel mártás feltalálójával, aki a Nointelek kihalása után, 1697-ben megvásárolta a Nointel marquisat-t XIV. Lajostól.

[92]    Jacob Spon: Voyage d’Italie, de Dalmatie, de Grèce et du Levant. Lyons 1678. David Constantine: “The question of authenticity in some early accounts of Greece.” In: G. W. Clarke (ed.): Rediscovering Hellenism. The Hellenic Inheritance and the English Imagination. Cambridge 1989, 1–2.

[93]    A Journey into Greece, London 1682 és franciául Amszterdam 1697.

[94]    R. Weiss: The Renaissance Discovery of Classical Antiquity, Oxford 1969, 143–144.; M. Shanks: Classical Archaeology of Greece: Experiences of the Discipline. London 1996, 55.; R. S. Peckham: National Histories, Natural States: Nationalism and the Politics of Place in Greece. London 2001; G. Tolias: “The Ruined City Restored. Athens and the Fabrick of Greece in Renaissance Geography”. In: M. Georgopoulou and K. Thanasakis: Ottoman Athens. Archaeology, Topography, History. Athens 2019, 23–24.

[95]    Aeneas Silvius Piccolimini: Europa (Cosmographia) 1458; Sebastiano Compagni: Geographiae Commentariorum Libri XI. Basel 1557.

[96]    Leonardo Bruni Aretino (1370–1444) firenzei teoretikus, majd kancellár (1427–1444) az első humanista, aki Thuküdidész alapján a republikánus Athén nagyságát méltatja és párhuzamokat von hazája, Firenze és az ókori Athén között. Lásd Hans Baron: In Search for Florentine Civic Humanism. Princeton 1988, 24–93.

[97]    Giovanni Botero: Relazioni Universali (1591), Ragione di Stato (1589); Ammirato Scipione: Discorsi sopra Cornelio Tacito (1594). Valamint az orvosteoretikus és gyűjtő Ludovico Settala: Della ragion di stato (1627). A relazioni, a tacitizmus és az államrezon 16–17. századi összefüggéseinek bevezetőjére lásd: Peter Burke: “Tacitism, scepticism, and reason of state”. In: J. H. Burns and Mark Goldie (eds.): The Cambridge History of Political Thought 1450–1700. Cambridge 1991, 479–498.

[98]    S nem mellesleg a korszakban ez a megközelítés szerepet játszott abban is, hogy az Erdélyi Fejedelemség–Királyi Magyarország kettősségét, illetve a Mohács előtti (akkori) történeti Magyarország egységét, mint a Szent Korona országainak politikai-hatalmi-kulturális teljességét tudják szemlélni. Ezt jelzi
pl. Bocskai politikai végrendelete.

[99]    S éppen a görög nyelvűek területi szétszóródása miatt elvezet
a 19–20. század eleji görög nacionalizmus „Megáli Idéa” (Μεγάλη Ιδέα), a nagy gondolat kialakításáig: a Ciprustól Konstantinápolyon át Kis-Ázsiáig, Trapezuntig és Dél-Bulgáriáig tartó Nagy-Görögország eszméjéhez. Ahogy a 19. századi patrióta vers mondta: „Az Aya Sofia templomának nem kulcs nyitja kapuját, nyitja hellének csonthalma, nyitják csak hős daliák.”

[100]  Ennek a feltámasztásnak a lehetetlenségéről és az újrateremtésnek
a nehézségeiről lásd P. R. Blum, Jozef Matula (eds.): Georgios Gemistos Phleton. The Byzantine and the Latin Renaissance. Olomouc 2014 kötet tanulmányai, különösen: Paul Richard Blum: “Phlethon the First Philhellene: Re-enacting the Antiquity”, 391–413., Niketas Siniossoglu: “Phleton and the Philosophy of Nationalism”,
415–431., Jacek Raszewski: “Georgios Gemistos Phleton
and the Crisis of Modern Greek Identity”, 433–456.

[101]  Strabón IX.5.6.: „Phtiát némelyek azonosnak tartják Hellasszal
és Akhaiával, mert ha egész Thessaliát keresztülvágjuk, ezek alkotják annak egyik részét, a délit; mások azonban különbséget tesznek. Úgy látszik a költő [Homérosz] két különálló résznek tartja, mikor ezt mondja: »és akié Phtié s Hellas« (Íl. II. 683.), mintha két terület volna.” Strabón Geógraphika. Földy József ford., Budapest 1977.

[102]  Tehát a Kr. e. 8. és Kr. u. 4. század közötti időszakban lejegyzett homéroszi művekhez képest 400-900 évvel későbbi antik szerzők művei. Barbara Graziosi: Inventing Homer: The Early Reception of Epic. Cambridge 2002, 90–102. A Kr. e. 2. századig változó szöveg mellett érvel Gregory Nagy: Homer the Classic. Harvard University Press, Cambridge Ma., 2009.

[103]  Szenci Molnár Antal szótára (1604) is hasonlóan fogalmaz: „Graecia: Gŏrŏg Orßag; Hellas: Gŏrŏg Orßag. Peloponeſus es Macedonia közŏt” [sic].

[104]  C. J. Hayes: Essays on Nationalism (1926) és The Historical Evolution
of Modern Nationalism (1931) tipológiája bár jóval régibb, mégis a görög nacionalizmus kialakulásának értelmezésében használhatóbb, mint Benedict Anderson Imagined Communities (1983) megközelítése, mivel a peloponnészoszi és epiruszi görögök a 19. század elején továbbra sem az Istentől elrendelt hierarchikus rend ellen lázadtak fel, széles körű vernakuláris irodalomra támaszkodva, nyelvi
és eredetközösséget érezve, hanem az ortodoxiához való kötődésük adja a közösség összetartozásának erejét, és csak a szabadságharc utáni időkben válik a nemzet eszméje domináns lojalitássá. https://www.panarchy.org/hayes/nationalism.html.

[105]  Alexander Ypsilanti (1792–1828) a görög szabadságharc egyik vezetője, cári huszárkapitány.

[106]  Norman Stone: Turkey. A Short History. London 2010, 88–109.; William St. Clair: That Greece Might Still be Free. The Philhellenes
in the War of Independence. Oxford 1972, 1–65.

[107]  Raphael Greenberg and Yannis Hamilakis: Archaeology, Nation, and Race. Confronting the Past, Decolonizing the Future in Greece and Israel. Cambridge 2022, 15–23, és Hamilakis bibliográfiáját. St. Clair 1972, 30–32.

[108]  Steiris eltérő véleményt fogalmaz meg. Szerinte a görög teológusok között már a 15. században találunk olyan szerzőket, akik
a hellén-görög azonosságot képviselik a törökökkel és a latinokkal szemben. Phleton, Besszarion, Apostolis, Scholarios, Trapezontios és Argyropolous noha egymással is vitában állnak a görögséget fenyegető veszély elhárításában, azonban az azonosítás számukra egyértelmű. Mindez azonban nem nagyon vonatkozik a félsziget népére. G. Steiris: “Byzantine philosophers of the 15^th century on identity and otherness”. In Georgios Steiris–Sotiris Mitralexis–Georgios Arabatris (eds.): The Problem of Modern Greek Identity. From the Ecumene to the Nation State. Cambridge Scholars Publishing, Newcastle 2016, 173–200.

[109]  Francia utazó 19. századi kisázsiai útján kérdezte a helyi görögöket, hogy kik ők valójában? A válasz: keresztények. S akkor kik a nyugatiak,
a katolikusok? Ők is Jézust követik, de nem keresztények.

[110]  Y. Hamilakis: “A life in ruins: antiquity, national imagination
in modern Greece” In: S. Kane (ed.): Archaeology and Nationalism
in Global Context. Archaeological Institute of America,
Boston 2003, 51–54.

[111]  Nem is kell messzire mennünk ennek megértésében. 1945–1947 után, a hazai nagybirtokok, kastélyok és villák államosítását követően az új lakók közül vajon hányan bizonyultak szellemileg, kulturálisan és anyagilag képesnek arra, hogy megfelelően használjanak egy nagypolgári vagy arisztokrata szalonsort, ebédlőt, báltermet? Nem beszélve a koncertteremről, kastélyparkról vagy lovardáról. Vagy akár ma, a privatizáció korában? Pedig itt a változás pusztán hetek, hónapok kérdése volt.

[112]  Mary Beard: The Parthenon. London 2002.

[113]  Hamilakis 2007, 65–66.

[114]  Hamilakis 2007, 83–85.; Michael Herzfeld: Ours Once More: Folklore, Ideology and the Making of Modern Greece. Austin [1982] 2020.
Ch. 1. Past glories present policies, Ch. 3. National character, national consciousness.

[115]  Másfél évszázaddal későbbi tipikus irodalmi példa: „[Pásztor]:
– Aztán mi jót keresel a romokon? [Író]: – Nézegetem, az ókori dolgokat.  [Pásztor]: – És értesz hozzájuk? [Író]: – Persze!  [Pásztor]: – Én is persze! Ők meghaltak, mi élünk! Na jó utat!” Nikosz Kazantzakisz: Zorbász,
a görög (Athén, 1946) Papp Árpád–Szabó Kálmán fordítása,
Budapest 1976, 257.

[116]  Alexander Papageorgiou-Venetas: Hauptstadt Athen.
Ein Stadtgedanke des Klassizismus. Deutscher Kunstverlag,
Berlin–München 1994, 1–15.

[117]  Yannis Hamilakis: The Nation and Its Ruins. Antiquity, Archaeology, and the National Imagination of Greece. Classical Presences Series. Oxford 2007, különösen: Ch. 3. “From Western to Indigenous Hellenism: Antiquity, Archaeology, and the Invention of Modern Greece”, 57–124.

[118]  J. K. Papadopoulos: “Inventing the Minoans: archaeology,
modernity and quest for European identity”, J. of Mediterranean Archaeology, 2005, 18. (1) 87–149. Mivel a bronzkori mediterrán
és közel-keleti kultúrákról való kiterjedt és adekvát tudás, csak később jelenik meg, nyilván nem befolyásolhatta a korábbi
(16–20. századi) politikafilozófiai vagy antropológiai gondolkodást. Ennek merész és lenyűgöző átértelmezési kísérlete, amely
a történeti, a politikafilozófiai és a régészettudományi gondolkodás, és persze a múzeumi gyűjtemények értékelésének szempontjából számos friss gondolatot fogalmaz meg, az antropológus David Graeber és a régész David Wengrow közös munkája: The Dawn
of Everything. A New History of Humanity. New York, 2021. A tágabb Közel-Kelet pedig ilyen politikai tartalmat nem hordozott.

[119]  Gondoljunk Zack Snyder 2006-os 300 című filmjére.

[120]  Ami De Quincy szövegéből is kitetszik. Történeti gyökerei: Stone 2010, 90–91.; Tolias 2019, 26–47., Nevsal Olcen Tiryakioglu:
The Western Image of Turks from the Middle-Ages to the 21^st c. The Myth of ‘Terrible Turk’, and the ‘Lustful Turk’ (Nottingham Trent University. Unpublished Dr Phil. thesis (December 2015). http://irep.ntu.ac.uk/id/eprint/27946/1/Nevsal.Tiryakioglu-2015.pdf; Gabor Agoston: “The Ottoman Empire and Europe”. In: The Oxford Handbook of Early Modern European History. Oxford 2015, 612–637.

[121]  Constantine 1989, 1–22.; Penelope Wilson: “‘High Pindaricks upon stilts’: A case study in the 18^th-century classical tradition” Uo.,
23–42; Suzanne L. Marchand: Down from Olympus. Archaeology and Philhellenism in Germany, 1750–1970. Princeton 1996, Ch. 1.
“The Making of a Cultural Obsession”, 3–36.

[122]  A könyvtárnyi irodalomból egy viszonylag friss munka, amely
a korszak történettudományi, ókortudományi és a művészet-
történeti kapcsolatait vizsgálja. Katherine Harloe: Winckelmann
and the Invention of Antiquity: History and Aesthetics in the Age
of Altertumswissenschaft. Oxford 2013.

[123]  1738–39-ben Lord Sandwich, a Society of Dilettanti tagja (és igen, a szendvics kifejlesztője) másfél évig vitorlázott az Égei-tengeren és a levantei partokon. Athén körül hosszabb időt töltött. Egész hajórakomány régiséggel tért haza. Az útról James Stuart
és Nicholas Renett adott ki Antiquities of Athens címmel beszámolót 1762-ben. Marchand (1996) 2003, 51–53.

[124]  Michel Espagne, Gilles Pécout: “Philhellénisme et transferts culturels dans l’Europe du XIXe siècle” Special Issue of Revue Germanique Internationale, 1–2., 2005.

[125]  St Clair 1972, 51–65., 82–91., 173–183., etc.

[126]  George Tolias: “The resilience of philhellenism”, 60–61. In: Martin Vöhler, Stella Alekou and Miltos Pechlivanos (eds.): Concepts and Functions of Philhellenism. Aspects of a Transcultural Movement,
De Gruyter, 2021.

[127]  Greenberg-Hamilakis 2022, 13. A német filhellenizmus hasonló és sokkal tovább tartó és messzebb vezető átpolitizálódására lásd: Chapotout, Johann:  Le National-socialisme et l’Antiquité (2008), Greeks, Romans Germans: How the Nazis Usurped Europe’s Classical Past (California UP, 2016) 1360–142.

[128]  Ahogy Hegel 1830-as években tartott előadásaiban, a világszellem európai történetének első manifesztálódásává. G. W. F. Hegel: Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte (1840), Lipcse 1923, Előadások a világtörténeti filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest 1979, 411–517.

[129]  Fiona Rose-Greenland: “The Parthenon Marbles as icons of nationa-
lism in 19th-century Britain.” 10–15. Nations and Nationalism, 2013, 1–20.

[130]  Hamilakis 2007, 65–72.

[131]  Greenberg-Hamilakis 2022, 20–21.; St. Clair 1974, 51–65.

[132]  Árulkodó például a texasi El Alamo ostroma (1836), amelyben a mexikóiak (spanyol-amerikai) seregét El Alamónál akarják feltartóztatni a texasi (angolszász-amerikai) telepesek. A túlerővel szemben veszítenek, azonban az amerikai emlékezetbe azonnal Leonidas utódaiként vonulnak be. Így szerepelnek a csata után emelt emlékművön és a populáris költészetben is. Raines, C. W.: “The Alamo Monument”. The Quarterly of the Texas State Historical Association, Vol. 6., No. 4., 1903, 300–10. JSTOR, http://www.jstor.org/stable/27784936. Accessed 16. Apr. 2023.

[133]  Kölcsey Ferenc debreceni kollégiumi évei alatt 1804–1805 körül barátaival homokból megmintázta az Akropoliszt, és a görög szónoklattal dicsőítette hőseit. Kornis Gyula: Kölcsey Ferenc világnézete. Budapest 1938.

[134]  Újabban az az értelmezés is felmerült, hogy a nyugati filhellenizmus a kolonializmus egyik különös formája volt, amely a Balkán-félsziget soknemzetiségű és több vallású ottomán területeiből előbb megteremtette Görögország ideális, modern eszméjét, amelyet egyúttal a nyugati/európai kultúra ókori előképeként azonosított, mivel értékrendszerét és gondolkodását azonosként értelmezte. Majd ezt a területet és népét a nyugati befolyás érdekszférájába csatolta. Az ókori Hellász sajátos verzióját teremtették meg (amelynek csak felszínes kapcsolata volt az ókori Görögország késő ókori, középkori és újkori társadalmi realitásaival), amely a nyugati civilizáció szerves része lett. Partha Chatterjee: Nationalist Thought and the Colonial World. A Derivative Discourse? Oxford 1986, 133–135.; Greenberg–Hamilakis 2022, 11–12.

[135]  “The battle of Marathon, even as an event in British history, is more important than the battle of Hastings. If the issue of that day had been different, the Britons and the Saxons might still have been wandering in the woods. The true ancestors of the European nations are not those from whose blood they are sprung, but those from whom they derive the richest portion of their inheritance.” Review of Grote’s History of Greece.
Idézi: W. Tuckwell: Reminiscences of Oxford. London 1907, 87.

[136]  Ennek a történelemszemléletnek egyik lenyűgöző szónoki példája: Michael Portillo hadügyminiszter 1995-ös beszéde a Konzervatív Párt éves konferenciáján. Különösen 2:24-től.

https://www.youtube.com/watch?v=54rhgUrzOXM.

[137]  David Abulafia: “It would be uncivilised to give Greece the Elgin Marbles.” The Telegraph. 4 January 2023. “Anti-imperialist activists who accuse the British Museum of blatant nationalism overlook the way in which the case for returning the Marbles has depended upon nationalistic ideas of Greek identity. The Greek insistence on continuity all the way back to Pericles has been a way of creating clear water between Greece and its Turkish, Albanian and Slav neighbours. But for many Greeks, Greek identity still revolves not around the classical past but the Greek Orthodox Church and its Byzantine heritage.” https://www.telegraph.co.uk/news/2023/01/04/would-uncivilised-give-greece-elgin-marbles/.

[138]  St. Clair (1967) 1998, 24–27. Lusieri éves fizetsége 200 font volt
(egy inas évi bére 30-40 fontot tett ki), Turner 400-at kért.

[139]  Nem keverendő össze Sir William Hamilton nápolyi brit konzullal.

[140]  Napóleon személyesen gyűlölte Elgint. Az egyiptomi hadjáratban hátrahagyott, majd török-egyiptomi fogságba esett hadseregének evakuálása idején meg volt győződve róla, hogy Elgin arra törekszik, hogy a franciákat elszállító brit flotta a tengerbe dobja a francia katonákat, holott Elgin mindent megtett, hogy minél előbb kiváltsák a franciákat a törökök fogságából (és a biztos rabszolgasorsból),
bár nyilvánvalóan, mint ellenséges hadsereg tagjait internálták volna őket Angliában. St. Clair, 80–85.

[141]  Levéltári anyag alapján: St Clair 2009, 131.

[142]  R. Winfield: British Warships in the Age of Sail 1793–1817: Design, Construction, Careers and Fates. Seaforth 2008. A francia háborúkra a parlament 1793–1815 között több mint 1,6 milliárd fontot költött. Nyilván az átlagolás nem mutatja a valós éves háborús költségeket, de nem áll rendelkezésemre adat az 1816-os brit költségvetés megoszlásáról, ezért kénytelen vagyok ennél maradni. Átlagolva évente kb. 75 millió fontot fordítottak tisztán a háborúra. Tehát nem a teljes brit költségvetés, hanem csak a háborúra fordított átlagolt éves összegek 0,1 százalékát kérte Lord Elgin a márványokért. https://www.britannica.com/place/United-Kingdom/The-Napoleonic-Wars.

[143]  Magyarország és az Osztrák Császárság pénzügyi viszonyaira vetítve látszanak a különböző országok gyűjteményeinek szélsőségesen eltérő lehetőségei. A 75 ezer fontsterling 1816-ban 2.306.250 váltóforintot tett ki Magyarországon. https://artortenet.hu/angol-font-arfolyamok-magyarorszagon-1754-ota/. Az osztrák császárság 1820-as évekbeli éves teljes adóbevétele 50,2 millió konvenciós forint volt (köszönöm az adatot Krász Lillának és Kurucz Györgynek). Ez kb. 5,5 millió fontsterlinggel volt egyenlő évente. Tehát nagyságrendileg az 1816-os 75 ezer font, az Osztrák Császárság éves adóbevételének 1,4 százalékát jelentette volna, ami tekintetbe véve a hatalmas osztrák államadósságot (és emellett a magyar arisztokrácia eladósodottságát) gyakorlatilag elérhetetlenné tette volna, hogy a bécsi udvar vagy a magyar arisztokrácia valamely tagja az Elgin-márványokat vagy egy ehhez hasonló értékű gyűjteményt megvásároljon, amennyiben nekünk kínálták volna fel. A nagyságrendek további érzékeltetésére: Széchenyi István gróf 1826-os felajánlásakor éves jövedelmét 60 ezer konvencionális forintra tette, azaz 5769 font körüli összeg éves kamatait kínálta fel az Akadémia létrehozására. Lord Elgin skót birtokainak jövedelme a meglehetősen szerény 2000 font körül mozgott, nagyköveti fizetésként évi 6600 fontot kapott, amiből a személyzetét és a misszió
költségeit is maga fizette, így kb. 4400 font bevétele maradt évente. Az Akropoliszon folyó munkálatokkal és a márványok hazaszállításával kapcsolatos összes költsége saját számításai szerint 39 200 fontra rúgott. Messze túlterjeszkedett tehát a lehetőségein. Lord Devonshire, aki nem a leggazdagabb angol földbirtokos volt, évi jövedelme 71 700 font volt. David Cannadine: “The Landowner as Millionaire: The Finances of the Dukes of Devonshire, c. 1800–c. 1926” The Agricultural History Review, Vol. 25., No. 2., 1977, 77–97.

[144]  “I trust that this opportunity so as to rival our neighbours
on the Continent will not be neglected. Even the French, after all their depredations, must at a peace, submit to cross the Channel, if they wish
to see such specimens of art, as Paris, with all its boasted splendour cannot exhibit.” Letter from George Cumberland to the Monthly Magazine (1808. július 1.) C. Harrison, P. Wood, J. Gaiger (eds.): Art in Theory 1648–1815, An Anthology of Changing Ideas. Oxford 2001, 812.

[145]  “Question: Does your Lordship happen to know whether there are any princes in Europe who are now collecting and will be likely to purchase such a collection if offered to them? Answer, Earl of Aberdeen: I think it is extremely probable the King of Bavaria might, but I have no knowledge
of that; and very possibly the Emperor of Russia, indeed the King
of Prussia has bought a large collection of pictures.” Testimony
of the Earl of Aberdeen before the Select Committee 8 March 1816. Idézi Rose-Greenland, 2013, 8.

[146]  Ennio Quirino Visconti (1751–1818) előbb a Musei Capitolini kurátora, majd a pápai antikvitások prefektusa, az ókori római szobrászat és a hellén ikonográfia szakértője, többek között
a Iconographie grècque (Paris 1808) szerzője.

[147]  Az elhúzódó folyamatot a parlamenti jegyzőkönyvek, levelezések és a sajtó alapján részletesen bemutatja William St. Clair: Lord Elgin and the Marbles. The Controversial History of the Parthenon Sculptures. Oxford (1967) 1998, 273–260.

[148]  Mary Beard: The Parthenon. London 2010, 16.

[149]  “To ensure that improper methods were not being used.” St. Clair (1967) 1998, 295.

[150]  “The damage is obvious and can not be exaggerated.” Uo., 299.

[151]  A Treasury egyik államtitkára parlamenti kérdésre válaszul:
“…I am informed by the trustees of the British Museum that there has been some unauthorised cleaning of some of the marbles but that it is not yet possible to determine precisely what the effect has been. I am assured however that the effects are imperceptible to anyone but an expert and I think it follows that the intrinsic beauty of the marbles has not been impaired. All that I can say about that is that if any damage has been done, it is completely imperceptible to ordinary people like ourselves, and I very much doubt whether it is very obvious to experts.” 1939. május 20. Captain Crookshank államtitkár. Idézi St. Clair (1967) 1998, 302.

[152]  Dan Hicks (1972) régészetet és antropológiát tanult Oxfordban
és Bristolban, jelenleg az Oxfordi Egyetem professzora, a Pitt Rovers Múzeum kurátora és a Society of Antiquaries of London vezetőségének tagja. Közéleti tevékenysége szerteágazó; 2019-ben tweetelte
a választások hevületében a punk csatakiáltást: “Fuck the Tories!” tudományos körökben bizonyos visszatetszést keltve.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2020/oct/15/the-uk-

          government-is-trying-to-draw-museums-into-a-fake-culture-war.

[153]  https://bristoluniversitypress.co.uk/lande-the-calais-jungle-and-beyond.

[154]  Dan Hicks: The Brutish Museums. The Benin Bronzes, Colonial Violence and Cultural Restitution, London 2020.

[155]  “The claim was made that the idea of the universal museum was
a tradition that needed to be defended. But in reality, it was a 21st century charter myth. (…) The sequence for the invention of the myth of the universal museum appear to run as follows. The term came to be used in debates about the Elgin/Parthenon marbles in the 1980s, specifically in the context of a private member’s bill which would have amended the British Museum Act of 1963 by granting the Trustee Board [sic! V. B.] the additional power to de-accession an object if ‛in the opinion of the Trustees it is desirable that, in fulfilment of international obligations and object shall be returned to its country of origin’. In his contribution to the debate about the bill in October 1983 in the House of Lords, the Chair of the Trustees of the British Museum, Baron Trend, summarised the position of the Trustees as follows: ‘It is of course that they [the Trustees – V. B.] oppose [the bill] and they oppose it because they regard it as potentially damaging, perhaps irreparably damaging, to their main function of maintaining and enhancing a great universal museum. (…) The museum is more than the sum of those individual collections.
It aims to present an integrated picture of the stages in the development of various civilisations of the world and their indebtedness one to another, and it has the kind of physical integrity which comes from that kind
of concept of human history’.” Hicks 2020, 200–201.

[156]  “The terms ‛universal museums’, or ‛encyclopaedic museum’ were virtually never employed until the later 20^th century. Where these terms were occasionally coined, universality referred either to the inclusion
of multiple disciplines (natural history, archaeology, geology, art., etc.),
or of multiple forms of art.” Uo., 202.

[157]  McClellan 1999, 2009.

[158]  https://www.rct.uk/sites/default/files/styles/rctr-scale-1300-500/public/collection-online/f/d/173266-1621421936.jpg?itok=7Yr-Mjjm.

[159]  “…in September 2002, news broke, again through an Art Newspaper investigation, of a 17^th-century Benin bronze head with an even more complex death-history – looted in 1897… bought for the state of Nigeria in the 1940s or 1950s, and then removed from the National Museum in Lagos by General Yakubu Gowon, Head of the Federal Military Government of Nigeria, and given to Queen Elisabeth II during his State Visit to the United Kingdom, 12–15 June 1973. The General had reportedly ordered a replica but, dissatisfied with its quality, took the head from the museum. It was assumed to be a replica until the news story broke 29 years later. (…) Today there no place for the logic of Kunstschutz (the fascist idea of seizing art to keep it safe) in our anthropology museums anymore – not least in the language used by Prof. John Boardman (‘with the Benin Bronzes the rape proved to be a rescue’)…, nor the allied idea that the African societies are unable to care for and make decisions about their own cultural heritage.” Hicks 2020, 200. És Charlotte Lydia Riley a Guardian hasábjain ezt nevezte “beautifully written, carefully argued” könyvnek! The Guardian, 6. Nov. 2020.

[160]  A Hágai Szerződés ezt garantálni tudta volna, de annak betartását a harctéren a németek nem tudták megoldani. Tegyük hozzá, hogy mindez az amerikai fegyveres erőknek sem sikerült Montecassinónál 1944-ben.

[161]  https://www.theartnewspaper.com/2002/04/01/how-the-queen-came-to-own-a-lagos-museum-piece.

[162]  “‘Dr Eyo [Ekpo Okpo Eyo, PhD. a Régiségek Szövetségi Osztályának vezetője, https://museum.ng/about-us/history-of-ncmm/]                  hurried to the museum and managed to remove a few of the finest and unique items and put them in the store. General Gowon [A nigériai katona junta vezetője 1966–1975]      soon arrived, he looked around and took one of the bronzes from the display. Dr Eyo was horrified, because
it was quite improper for the state to be raiding the museum. But
Dr Eyo also realised that it would weaken Nigeria’s position in the debate over repatriation of the Benin bronzes.’ – The gift also made a mockery of Nigeria’s export regulations, since a license would never have been granted by the Antiquities Department for such an important item.” Uo.

[163]  1945 és 1994 között a legnagyobb, háború okozta humanitárius katasztrófa volt. Az Orvosok Határok Nélkül szervezet a konfliktus hatására jött létre.

[164]  https://www.nytimes.com/2020/11/13/arts/design/david-adjaye-benin-bronzes-museum.html és https://www.emowaa.com/.

[165]  https://www.theartnewspaper.com/2022/01/07/nigeria-seeks-calm-tensions-over-return-benin-bronzes.

[166]  https://www.art-insider.com/manhattan-da-raids-the-met-

          seizes-antiquities-for-repatriation/4064.

[167]  https://www.washingtonpost.com/news/acts-of-faith/

          wp/2017/07/06/hobby-lobbys-3-million-smuggling-case-casts-

          a-cloud-over-the-museum-of-the-bible/.

[168]  https://www.theartnewspaper.com/2019/10/16/ancient-bible-

          fragments-allegedly-stolen-by-oxford-professor-and-sold-to-

          hobby-lobby-owner-will-be-returned.

[169]  https://www.nytimes.com/2022/08/23/arts/design/museum-of-the-bible-looted-gospel.html.

[170]  “…je ne peux pas accepter qu’une large part du patrimoine culturel
de plusieurs pays africains soit en France. Il y a des explications
historiques à cela mais il n’y a pas de justification valable,
durable et inconditionnelle, le patrimoine africain ne peut pas être uniquement dans des collections privées et des musées européens.
Le patrimoine africain doit être mis en valeur à Paris mais aussi
à Dakar, à Lagos, à Cotonou, ce sera une de mes priorités. Je veux que d’ici cinq ans les conditions soient réunies pour des restitutions temporaires ou définitives du patrimoine africain en Afrique.” Élysée Palota közleményei. Posted on 28 November 2017. https://www.elysee.fr/en/emmanuel-macron/2017/11/28/emmanuel-macrons-speech-at-the-university-of-ouagadougou.

[171]  “Ça supposera aussi un grand travail et un partenariat scientifique, muséographique parce que, ne vous trompez pas, dans beaucoup
de pays d’Afrique ce sont parfois des conservateurs africains qui ont organisé le trafic et ce sont parfois des conservateurs européens ou des collectionneurs qui ont sauvé ces œuvres d’art africaines pour l’Afrique
en les soustrayant à des trafiquants africains, notre histoire mutuelle
est plus complexe que nos réflexes parfois!” Uo.

[172]  Felwine Sarr (1972) szenegáli kutató, Szenegálban és Franciaországban közgazdaságtant tanult. 2020 óta az észak karolinai Duke Universityn a közgazdaságtan és a posztkolonialista elmélet professzora.

[173]  Bénédicte Savoy (1972) 18–20. századi műkincsrablásokra
és illegális műkincs-kereskedelemre specializálódott francia művészettörténész és germanista, a berlini Technische Universität professzora.

[174]  Felwine Sarr–Bénédicte Savoy: The Restitution of African Cultural Heritage. Toward a New Relational Ethics November 2018. https://www.about-africa.de/images/sonstiges/2018/sarr_savoy_en.pdf.

[175]  “La mission a été pensée par des spécialistes, Felwine Sarr et Bénédicte Savoy. Missionnés par le Président de la République, il lui ont remis leur rapport le 23 novembre 2018. Sur la base de leur travail, il a été décidé de restituer les 26 œuvres du trésor d’Abomey conservées au Musée du Quai Branly-Jacques Chirac et réclamées par les autorités du Bénin, ainsi que
le sabre et le fourreau d’El Hadj Omar Tall demandés par la République du Sénégal. La loi adoptée par le Parlement le 24 décembre 2020
a confirmé la restitution définitive de ces œuvres d’ici la fin d’année 2021.” https://www.elysee.fr/emmanuel-macron/2021/11/14/

          les-26-oeuvres-des-tresors-royaux-dabomey-sont-revenues-au-

          benin.

[176]  Herman 2021, 46–47, 50.

[177]  Ernest A. Gardner: “The Aphrodite from Cyrene”, The Journal
of Hellenic Studies. Vol. 40. Part 1. (1920) 203–205. https://www.jstor.org/stable/625127.

[178]  Tullio Scovazzi: “The Return of the Venus of Cyrene”, Vol. 14. Art Antiquity & Law (2009). https://heinonline.org/HOL/LandingPage?handle=hein.journals/artniqul14&div=28&id=&page=.

[179]  https://plone.unige.ch/art-adr/cases-affaires/venus-of-cyrene-2013-italy-and-libya.

[180]  https://traffickingculture.org/encyclopedia/case-studies/benghazi-treasure.

[181]  https://www.temehu.com/Cities_sites/museum-of-cyrene.htm.

[182]  A crickadarni (Wales) Institute of Art and Law igazgatója.

[183]  Alexander Herman: Restitution. The Return of Cultural Artefacts.
Hot Topics in the Art World Series. “A new restitution paradigm might therefore be upon us, one that will continue to affect art market actors and museum professionals, and the public as a whole, in many ways. It is
a movement if we can call it that – that seeks to recognise and reaffirm the indelible link between a cultural object and its point of origin (country, community, family or individual), often regardless of the time it may have spent elsewhere, whether in a display case at a museum or in the climate-controlled facilities of a wealthy collector. We see this in the way countries are fighting to recover their lost heritage, the way communities are beginning to deepen their understanding of what happened to their ancestors many years ago, and the way families are increasingly seeking to assert claims over atrocities committed long ago.” Sotheby’s Institute of Art, London 2021, 12.

[184]  “Restitution of colonial loot is not a question of balance and taking sides. It is about blind spots and ongoing institutional racism.”
Hicks 2020, 233.

[185]  Kétséges persze, hogy a hibrid kölcsönzést végeredményben mennyiben lehet repatriációnak tartani. A MET hasonló 2022-es akciója a Leonard Stern kükládok művészeti gyűjteménye hasonló hibrid megoldást céloz, s erősen vitatott. https://hyperallergic.com/776720/this-is-not-repatriation-stern-cycladic-art-met-greece/.

[186]  Thuküdidész: A peloponnészoszi háború története. Muraközy Gyula ford. Európa, Budapest 1985, I. 37.