„NEM EGYSZERŰEN LELKES LESZEK, HANEM BELE TUDOK SZERETNI”

Gergely Mariann több mint négy évtizede dolgozik művészettörténészként, jelenleg főmuzeológusként a Magyar Nemzeti Galériában. 2011-től nyolc évig a 19–20. századi Festészeti Gyűjtemény főosztályvezetője volt. Doktoriját Huszár Vilmosról és a holland De Stijl csoportról írta. Elsősorban modernistának, avantgárdistának vallja magát. Számos rendkívül sikeres kiállítás kötődik a nevéhez, legutóbb a Szépművészeti Múzeum Csontváry-tárlatának volt a kurátora. Mesterének Németh Lajos professzort, az ELTE BTK művészettörténeti tanszékének egykori vezetőjét tekinti. 2011-ben a rangos szakmai Németh Lajos-díjjal, tavaly a Szépművészeti

Szilágyi Lenke felvétele

Petrovics Elek-díjával tüntették ki.

Életrajzodat egyetlen mondatban így is összegezhetnénk: bementél
a Magyar Nemzeti Galériába 1981-ben, és azóta nem jöttél ki.

¶ Lényegében így van, de ugye azért majd a mondat bővítményei­ről is beszélünk? Mindenesetre voltunk még páran az én művészettörténész generációmból, akik egyetem után bekerültek a Nemzeti Galériába, és onnan mentek nyugdíjba.

Hívtak közben máshova?

¶ Az én helyem a Galéria.

A műkereskedelem sem vonzott?

¶ Soha nem volt rá késztetésem. Nem is vagyok egy műkereskedő típus. Kezdettől tudományos munkatárs akartam lenni, kutató, múzeumi ember, aki a múzeum és a múzeum gyarapodásának az érdekeit nézi. Az érdekelt, hogyan szolgálhatom minél inkább az adott művész utóéletét azzal, hogy tudományosan feldolgozom a munkásságát, és közszemlére tesszük azt. Én erre adtam a fejemet, ezt szeretem csinálni, ebben érzem a hivatástudatot.

Miért nem tanítasz a művészettörténet tanszéken?

¶ Bár szeretek kutatni, írni is, még jobban szeretem a gyakorlati munkát. Nem vagyok egy tanáralkat sem. Muzeológus vagyok.

Számodra evidens volt, hogy művészettel fogsz foglalkozni? Édesapád, Gergely István Munkácsy-díjas belsőépítész volt, legendás kiállítástervező, az Iparművészeti Főiskola rektora 1982-től
’91-ig. Jelentős intézményi reformok kötődtek a nevéhez. Édesanyád Szilvitzky Margit festő- és textilművész volt. Ikertestvéred, Gergely Nóra szintén képzőművész lett. Te is beleszülettél a művészetbe.

¶ Így van, de mégsem volt evidens. Nálunk a családi téma is a művészet volt. Rengeteg művész járt hozzánk, gyerekkorunktól vittek minket a szüleink kiállításokra, anyut állandóan elkísértük művésztelepekre, például a zebegényibe is, amelyet ő vezetett. Rendkívül komolyan vette a tanítást később az Iparművészeti Főiskolán is. Apu egy ideig a Hungexpónál tervezte a világkiállításokat, sokat utazott külföldre, és ilyenkor kicsit hazahozta magával a világot. Ez az életmód annyira természetes volt számomra, hogy nem szakmát láttam benne, hanem a családi létezésünk velejárójaként tekintettem rá. Egyébként testvéremmel, Nórival mindketten jártunk a Kisképző előkészítőjére, anyuék mégis azt gondolták, hogy nem kell egy középiskolába mennünk, Nóri maradt a Kisképzőn, engem meg a Kölcsey Gimnázium felé tereltek, hogy tanuljak nyelvet. Így tettem. És aztán csak nehezen tudtam eldönteni, hogy egyáltalán milyen szakra menjek a bölcsészkaron.

Először angol–népművelésre jelentkeztél.

¶ A gimnáziumban angol tagozatra jártam, és az érettségim évében indult az ELTE BTK-n a népművelés szak, amelyről nem lehetett tudni, mi az. Megpróbáltam a kettőt. Nem vettek föl elsőre. A Magyar Rádióban kezdtem el dolgozni, az írott dokumentációs osztályon aktákat rakosgattam, közben jártam intenzív angol előkészítőre, készültem a következő felvételi­re, és az már sikerült. A népművelés szakról pedig kiderült, hogy nem is olyan rossz. Legalábbis abban az időben – 1976-ban kerültem be az egyetemre – olyanok tanítottak ott, akik „tiltólistán” voltak, fő szakokon nem oktathattak. Például Beke László, akit családilag ismertem, akkor még a „művtörin” nem taníthatott, de a népművelés szakra beengedték, ahol egy Duchamp-kurzust tartott nekünk. Németh Lajos is tanított minket – pont Csontváryról beszélt nekünk –, ő idővel a Művészettörténet Tanszék vezetője lett, és részben miatta is mentem át oda. De tanultunk szociológiát, esztétikát is, utóbbit György Pétertől. Amikor népművelésből eljutottam a harmadév végére, rájöttem, hogy ez nem egy szakma, ezzel semmit nem lehet kezdeni, leginkább annak hasznos, aki, mondjuk, művelődési házban szervező akar lenni. Addigra már orientálódtam a művészettörténet felé. Ráeszméltem, hogy egy komoly tudományt kell tanulnom, mert hát mi lesz így belőlem. Akkor már a szüleim is szorgalmazták, hogy legyek művészettörténész.

Korábban nem?

¶ Hagyták, hogy magam találjak rá a saját utamra. Bár soha nem felejtek el egy jelenetet. 1975-ben volt az első közös családi nyaralásunk külföldön. Bejártuk Franciaországot, Olaszországot. Néztük a műemlékeket, mentünk múzeumról mú­zeumra, és apuval valamelyik szobor elemzése kapcsán összekaptunk, erre ő azt kiabálta nekem, hogy „itt és most ígérd meg, hogy művészettörténész leszel”. Úgy látszik, későn érő voltam. Persze azért hatottak rám azok a művészettörténészek is, akikkel a szüleim jóban voltak, például Körner Éva vagy Beke László. Németh Lajos nyitotta meg anyu kiállítását. Beke is foglalkozott a hetvenes években textilművészettel, érdekelte a textil mint egy új, kísérleti műfaj. A nagymarosi művésztelepen sokakkal együtt nyaraltunk, Aradi Nórával, Fehér Zsuzsával is. Mindenféle irányból értek a hatások. Amikor Németh Lajost – akit tiszteltem, szerettem – kinevezték tanszékvezetőnek, felvételiztem művészettörténetre, amely akkor még B szak volt, nem lehetett kívülről jelentkezni rá, csak az egyetemen belülről. Felvettek, de én folytattam a népművelést és az angolt is. Volt két és fél olyan évem, amikor azt hittem, beleszakadok a tanulásba. Miután lediplomáztam angolból, népművelésből, egyéni levelezőn folytattam a művészettörténetet. Bár ugyanúgy nappal is sokat jártam be az egyetemre, lehetett mellette dolgozni, és én 1981-ben bekerültem a Nemzeti Galériába. Fejest ugrottam az egészbe, de már az elején úgy éreztem, hogy itt a helyem.

Többször említetted, hogy Németh Lajost tartod a mesterednek. Ő terelt az avantgárd felé?

¶ Kivételes egyéniség volt. Kvalitása, embersége, komplex és univerzális gondolkodása meghatározta az egész tanszék működését. Különben szerettem a régebbi művészetet is, Kelényi György tanította a manierizmust meg a barokkot, de voltaképpen von Haus aus a modern művészetekhez volt affinitásom. A szakdolgozatomat Huszár Vilmosból írtam – Németh Lajoshoz.

Ő javasolta a témát?

¶ Nem. Csaknem minden fontos szakmai állomás az életemben
a véletlenen múlott, és ez valahogy nem változott a mai napig. Huszár Vilmost anyunak köszönhetem. Egyszer megjegyezte, hogy Hollandiában élt egy magyar származású absztrakt művész, ám semmit nem talál róla magyarul. Segíteni akartam neki, utánanéztem Huszárnak, és én sem bukkantam semmire. Erre anyu azt mondta: „Mi lenne, ha te foglalkoznál Huszár Vilmossal?” Így kezdődött, én pedig egyre mélyebben beleástam magam Huszár életművébe, rajta keresztül az egész De Stijl csoport működésébe, Mondrian meg Van Doesburg munkásságába. Végigolvastam Mondriannak a legbonyolultabb műveit, Van Doesburg írásait meg Bart van der Leck esztétikáját, és még sorolhatnám. Teljesen belezuhantam ebbe
a témába, a doktorimat is ebből írtam.

A modernitás ideje. Magyar festészet 1905–1925
Galleria Nazionale d’ Arte Moderna e Contemporanea, Róma, 2013

A kutatói újdonság is érdekelt benne?

¶ Ez is benne volt. De az is jellemző rám, hogy ha elkezdek valamivel foglalkozni, amiben művészi minőséget érzek, van egy koherens egysége annak, amit az adott művész csinál, akkor nem egyszerűen lelkes leszek, hanem bele tudok szeretni. Több mindenkibe beleszerettem így. Például Vaszary Jánosba, Kádár Bélába, pedig más-más a kifejezésformájuk. Legújabban Csontváryért rajongok. Esetemben nincs olyan, hogy én például csak az absztraktot vagy csak a geometrikus absztraktot szeretem, és szerintem nem is így különül el egymástól a modern művészetnek ez az ága. Amiben egy kor lényegét, egy olyan hangot, egy olyan megfogalmazást találok, amely releváns, hiteles és időtálló, és még hozzá is tesz a világ dolgaihoz, azzal nagyon jól tudok azonosulni. Amikor Huszárt kutattam, megismerkedtem két fiatal holland művészettörténésszel, akik szintén Huszárt tanulmányozták, és 1984-ben csináltak neki egy centenáris kiállítást Hágában. Levelezni kezdtünk. Segítettem nekik, hiszen Huszár pályája itt indult, Nagybányán is járt, és bár elég fiatalon Hollandiába távozott, voltak magyar kapcsolódási pontjai, és küldtem erről anyagokat a hollandoknak. Ők viszontsegítettek. Ebből a szakmai kapcsolatból lett aztán 1985-ben az első Huszár Vilmos-életmű-kiállítás a Galériában. Hollandiából jött az anyag.

Ez volt az első kiállításod?

¶ Igen. Épp csak elvégeztem a művészettörténet szakot, máris beledobtak a mélyvízbe ezzel a kiállítással. Gondolj csak bele: pont Huszár és pont az én kapcsolatom révén.

Voltak akkor Huszár-képei a Galériának?

¶ Nem. De azóta már vannak korai Huszár-képeink, az elsőt én szereztem a Galériának. Kutatásaim alapján kiderült, hogy Margó Ede szobrász jóban volt Huszár Vilmos nővérével és annak szobrász férjével, egy művésztelepen is laktak. Találkoztam Margó Ede lányával, Katóval, aki őrzött egy kis képet, amelyen egy idősebb asszony babakocsit tol, és állítólag Margó Kató van a babakocsiban, őt festette le Huszár. Közvetítésemmel a Galéria 30 ezer forintért megvette tőle azt a képet.

Mennyit érhet ez a kép ma?

¶ Nagyon sokat. Történetileg is fontos kép: 1906-ban készült Nagybányán. Már elindultak a magyar Fauves-ok, Czóbel épp akkor érkezett Nagybányára, és kezdtek kibontakozni a neósok is. A másik kép meg úgy került a Galéria gyűjteményébe, hogy a Huszár Vilmos-kiállítás kapcsán jelentkezett egy család, hogy van egy 1904-es festményük, egy csűrt ábrázol előtte két alakkal, nem tudták, ki a festő, de a kiállításon felfedezték a hasonló szignót. Valóban egy Huszár-képük volt, el is adták a Galériának.

És hogyhogy Pécsre került a Kertben című híres Huszár-kép, nem pedig a Nemzeti Galériába?

¶ Romváry Ferenc ügyes, jó szemléletű művészettörténész, annak
idején ő vette meg a Janus Pannonius Múzeumnak azt a Fauves
csúcsképet. Nemzetközi kiállításokra, a magyar Fauves-ok
szekciójába mindig kölcsönkérem a pécsiektől. A Galériában a hetvenes–nyolcvanas években nem igazán volt fogékonyság az avantgárd művészeti irányzatokra, se a kortárs, se a tradicio-
nális avantgárdra. Ebből adódóan a gyűjteményünk komoly hiányt mutat. Másrészt a hatvanas évektől Nyugat-Európában a klasszikus avantgárd iránti műkereskedelmi aktivitás rendkívül megnőtt. Számos külföldre szakadt magyar is, akik átlátták, köztük Carl László, hogy milyen értéke van ennek, jöttek és vitték ki magukkal a magyar avantgárd nagyjait. Mire feleszmélt az intézményrendszer, már nemigen volt mit venni Magyarországon. Romváry Ferenc időben észlelte az avantgárd felfutását, személyes kapcsolatokat épített gyűjtőkkel, és Pécsett megteremtett egy fantasztikus magyar avantgárd gyűjteményt. Ha nemzetközi színtéren akarjuk bemutatni a magyar avantgárdot – a római Galleria Nazionaléban hozhattam létre 2013-ban egy ilyen kiállítást –, akkor csak a saját anyagunkból nem megy, mindenképpen ki kell egészíteni
a pécsi gyűjteménnyel, és még kölcsönkérünk magántulajdonból is, hogy teljes és releváns képet nyújthassunk. A Magyar Nemzeti Galéria avantgárd anyaga elsősorban adományokból vagy hagyatékokból származik. A Tihanyi Lajos-hagyatékot – életművének a nagy része nálunk van – most fogom feldolgozni ugyanúgy, mint a Vaszary-hagyatékot. Azt is elhatároztam, hogy a Tihanyi-hagyatéknak is lesz egy kiállítása.

A modernitás ideje. Magyar festészet 1905–1925
Galleria Nazionale d’ Arte Moderna e Contemporanea, Róma, 2013

Mikor?

¶ Nem tudom. Mindig közbejön egy újabb váratlan kiállítás, mint legutóbb a Csontváry. Engem a ’85-ös Huszár-kiállítás óta
– a legnagyobb örömömre – csak úgy megtalálnak a dolgok. Miután megfelelek egy kiállítás kapcsán, megkapom a következőt, ha abban is megfelelek, megint lesz egy következő. 1986-ban már a De Stijl csoport kiállításán dolgoztam Flip Boollal, a hágai Gemeentemuseum kurátorával. 1987-ben Kassák-centenárium volt, György Péterrel, Pataki Gáborral, Csaplár Ferenccel hoztuk létre az emlékkiállítást. Erős, meghatározó lett. Majd 1989-ben elmentem gyesre. Akkor már a festészeti osztályon dolgoztam, és Beke László volt a főnököm. Abban az időben szervezte a Budapest Art Expo Alapítványt – benne volt még Keserü Ilona, Jerger Krisztina, Johan van Dam –, amelynek az volt a célja, hogy a kortárs műkereskedelmet, vásárokat, galériahálózatot beindítsuk a rendszerváltás után. Beke hívott, legyek az alapítvány titkára. A gyes idején ebbe is fejest ugrottam. 1991-ben volt az első Art Expo, ezt követően évente megrendeztük a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz kapcsolódóan. Megtettük az első lépést egy normális kortárs műkereskedelem felé itthon. Aztán feltűntek olyan szervezők a piacon, akik profibban működtek, nekünk arra már egyre kevesebb kapacitásunk volt. Így is 2013-ig vittük
az alapítványt, ezután megszűnt. Közben 1994-ben visszamentem gyesről a Galériába.

Interjúban mondtad, hogy egy művészettörténész pályáján mindig vannak szakmai csúcspontok, és jó, ha több is. A Kádár Béla-monográfiád biztosan az egyik ilyen.

¶ Én is így gondolom. Kádár Béla is mérföldkő volt. A Virág Judit által vezetett Mű-Terem Galéria keresett meg az ötlettel, vállalnám-e Kádár Béla monográfiáját, ez lenne az első. Ő tényleg nem az a művész, akiről tanultunk volna az egyetemen, abszolút műkereskedelmi figurának számított. Ráadásul kifejezetten nem bírtam azokat a „piros szájú nők csipkével” típusú Kádár-képeket, amelyek a magyar műkereskedelemben addig megjelentek. Egyáltalán nem volt földolgozva az élete. Semmi. Én magam sem tudtam, melyik korszaka mi után jön. De belegondoltam, hogy ilyen felkérést az életben többé nem fogok kapni. És szépen elkezdtem – három évembe került – Kádár Bélát kutatni a fővárosi és a müncheni levéltárban, a zsidó múzeumban és még sorolhatnám. Viktor Mensikov műgyűjtővel egyszer véletlenül összefutottam a Falk Miksa utcában, és meséltem neki, hogy Kádár Bélával foglalkozom Virág Juditék felkérésére. Erre elmondta, hogy csomó irat van nála Kádárról, ugyanis megtalálta a művész taxisofőr unokáját, akit hidegen hagyott nagyapja személyes hagyatéka, és eladott Mensikovnak családi fotókat, nagyapja születési anyakönyvi kivonatát, iskolai papírjait, útleve­leit, más dokumentumokat. Mensikov pedig odaadta nekem ezeket, hogy használjam föl. Volt egy másik véletlen is. Amikor Rockenbauer Zoltán művészettörténész kutatta Márffy Ödönt meg Csinszkát, a kecskeméti fotómúzeumban Rónai Dénes üvegnegatívjait lapozgatta – Rónai Márffy képeiről is készített reprodukciókat –, és látta, hogy Kádár Béla képeiről is maradtak felvételek a Rónai-hagyatékban, szólt, hogy nézzem meg. Rengeteg üvegnegatív volt azokról a Kádár-művekről, amelyeket Berlinbe vitt magával a festő. A berlini Sturmnál Herwarth Walden sok képet megvett tőle. Nagy részük nincs meg, pontosabban lappanganak valahol, de például
a 2002-es albumban jó néhány képről közzétettem fekete-fehér fotót, és ezeknek a műtárgyaknak egy része azóta eredetiben felbukkant Virág Juditék galériájában. Szóval sokat dolgoztam a monográfián, kirajzolódott Kádár Béla egész életműve, végül összeállt a kép a személyiségéről. Persze hogy megszerettem ezt a bátor, progresszív művészt is, aki négy gyerekével a Százados úti művésztelepen lakott.

Kádár Béla egyszerűen hiányzott a művészeti közemlékezetből. Sokáig úgy ítélték meg, hogy dekoratív képeit sokkal könnyebb polgári lakások ebédlőjében elképzelni, mint múzeumokban.
Amikor 2002-ben megjelent a Kádár-monográfiád, a szakma
lelkes volt, hogy megteremtetted a „múzeumi művész auráját”,
és új életre keltetted Kádár Bélát.

¶ A könyvbemutatón odajött hozzám Pátzay Vilma műkereskedő, a szakma egy jelentős alakja, és azt mondta: „Mariann, le a kalappal, ebben a monográfiában egyetlenegy hamis Kádár Béla sincs.” Nagy elismerés volt nekem.

Volt olyan kiállítás, amelyiket te kérted, hogy megcsinálhasd?

¶ Igen. Például 2010-ben a Depero, a futurista és a futurizmus hatása a magyar avantgárd művészetben című kiállítást. Akkor már foglalkoztam Kádár Bélával. Horváth György volt a Nemzeti Galéria igazgatóhelyettese, mentem hozzá valamilyen ügyet intézni, és a titkársági asztalon volt egy Depero-kiadvány. Horváth György meg elmondta, hogy az olasz követségtől kaptuk a Trento tartománybeli Depero Múzeum katalógusát azzal, hátha érdekli a Galériát egy kiállítás. De ki ért ehhez, mit csináljunk vele, tette fel a kérdést. Belelapoztam a katalógusba, és feltűnt, hogy Depero stílusa – az olasz futurizmus második hullámához tartozik – olykor hasonló Kádár Béla húszas évekbeli stílusához, és azt mondtam, én szeretném ezt megcsinálni, de úgy, hogy a magyarokkal összehozom, mert vannak stilisztikai hasonlóságok. Rábólintott a Galéria vezetése. Jó anyag jött a Depero Múzeumból. Hozzáillesztettem a magyar avantgárd művészetből azokat, akik futurista jellegű műveket alkottak, köztük Berény, Bortnyik, Uitz, Tihanyi, Schadl, Scheiber, Kádár Béla. Scheiber Hugó római kiállítását 1933-ban Marinetti nyitotta meg, tehát egyértelműek voltak a kapcsolódási pontok. 2016-ban szintén én rendezhettem meg A művészet forradalma – Orosz avantgárd az 1910–20-as években című kiállítást a Galériában. Imádtam, és azzal is rengeteget dolgoztam. Az ötlet onnan származott, hogy F. Horváth Ági gyűjtő a jekatyerinburgi múzeumban felfedezett egy fantasztikus orosz avantgárd anyagot, majd mesélt róla Baán László főigazgatónak, hogy ezt be kellene mutatni a Szépművészeti Múzeumban. Akkor már egy intézménnyé vált a Szépművészeti és a Galéria, de külön profillal, a Galériához a magyar anyag tartozik, tehát nekem nem lett volna kompetenciám az orosz avantgárd kiállítással foglalkozni. Csakhogy a Szépművészetiben Geskó Juditék éppen a Cézanne-kiállítást készítették elő, nem volt idejük másra, és tőlem kérdezték, hogy látok-e fantáziát a jekatyerinburgi anyagban. Megnéztem a képeket, és elájultam. Úgyhogy igent mondtam, és nekiveselkedtem az orosz avantgárdnak. Van egy belső igényem arra, hogy ha már választok magamnak egy témát, akkor „mélyfúrásokkal” igyekszem megérteni az összefüggéseit. Nyilván nem kellett külön kutatnom, kicsoda Malevics, Kandinszkij, Rodcsenko, Goncsarova vagy Larionov, de azért borzasztó bonyolult volt feltérképezni az orosz avantgárd intézményrendszerét. Ekkor bomlott ki előttem az is, hogy itt több időszak volt, és az első világháború után Lunacsarszkij, az egyik legbefolyásosabb kultúrpolitikus, közoktatási népbiztos irányítása alatt a legforradalmibb és legújítóbb avantgárd művészektől vásárolt az állam képeket, és szétszórta Oroszország területén köznevelési célokkal, hogy ott megismerjék ezt az új művészeti gondolkodást és művészeti nyelvet. 1920-ban küldték ezt a gyűjteményt Jekatyerinburgba, ott sokáig raktárakban őrizték, hosszú ideig lappangott. Eszméletlen jó művekről van szó, amelyek a művészektől kerültek oda, sosem voltak a műkereskedelemben. Talán sikerült a kiállítással jeleznem, hogy az orosz művészek az avantgárdot is speciális kifejezésmóddal termékenyítették meg, ami megkülönbözteti a nyugati avantgárdtól, miközben annak erős hatásai beépültek a művészetükbe, de inkább csak formai elemként. Ettől is olyan erős a nagyon rövid életű orosz avantgárd. A budapesti tárlatra egy nagyon szép, tartalmas kiadványt is megjelentettünk.

A Vaszary-kiállítást is te kezdeményezted?

¶ A legutóbbit igen, a 2007-es gyűjteményes kiállítást viszont Plesznivy Edit kolleganőm. Ő ezt a korszakot kutatta, én elsősorban modernista, avantgárdista vagyok. Vaszarynak van egy korai időszaka, amely részben naturalista, részben impresszionisztikus, posztimpresszionisztikus, és vannak a modern, már elvontabb irányba mutató, könnyedebb franciás képei. Edit azt mondta, hogy osszuk meg egymás között a feladatot, egyedül nem lehet megcsinálni egy ilyen nagy monografikus kiállítást, vigyem én a húszas–harmincas éveket, ő pedig a korábbiakat. Nagyon jó munka volt, és jutott is elég idő arra, hogy mindent összegyűjtsünk, személyesen végigjártuk a vidéki múzeumokat, ahol Vaszary-képek voltak, és magángyűjtőkhöz is elmentünk. Egy átfogó, oevre-katalógus is készült. Nincs benne
Vaszary összes műve, az lehetetlen is, olyan sokat festett,
de a legfontosabb műveit és a lappangó képeit is belevettük.

Majd 2016-ban a Galéria egyik raktárában rábukkantatok negyven lappangó olajfestményére. A Vaszary. Az ismeretlen ismerős című kiállítás, amelynek te voltál a kurátora, és idén áprilisban zárult,
az újonnan előkerült alkotások közül a legizgalmasabb huszon-négyet mutatta be.

¶ Ez így van. Fogalmunk sem volt ezekről a művekről. Sehol sem reprodukálták őket, még Vaszary életében sem, így közvetlenül a művész műterméből, illetve hagyatékából kerültek a közgyűjteménybe, és évtizedekig senki nem tudott róluk. A Vaszary-összképet azonban nem változtatta meg az előkerült anyag, mert olyan mű nincs köztük, amely ne lenne beilleszthető valamelyik stílusirányzatába vagy valamelyik tipikus Vaszary-témakörbe. Ám olyan minőségi darabok, hogy nagy kár lett volna, ha ez nem gazdagítja a közönség felé a Vaszary-életművet. Befejezett művek, még ha a legtöbb nincs is szignálva, mindegyik mű témájában és kivitelezésében is att­raktív és jól komponált, erőteljes.

Édesapád számos kiállítást tervezett. Mennyire hatott rád
az ő kiállításrendezői szemlélete?

¶ Bizonyosan hatott.

Még a hetvenes években jelent meg A kiállítás művészete című könyve, amelyet ma is sokan idéznek, például azt is írta benne:
„A jó kiállítás mindenki számára nyújt valamit. A szerkesztés elvei,
a tervezés megoldásai csak az emberismeret, a közlésvágy
és a felelősség egységében képesek hatni.” A kiállításépítést közösségi műfajnak és kommunikációs kihívásnak tekintette. Úgy vélte,
hogy „a kiállítástervezés legfontosabb tényezője maga az ember”.

¶ De jó, hogy idézed őt. Ma is érvényesek a nézetei, és én is így gondolkodom. Nem vagyok híve az öncélú kiállításrendezésnek, annak, hogy az installáció legyűrje a műtárgyakat.
Nagyon fontos, hogyan jelennek meg – egymáshoz viszonyítva is – a térben a művek, vagy a szövegek milyen arányban kísérik a kiállítást, hogy ne csorbítsák a műalkotások hatását, ne vonják el a figyelmet róluk, hagyják a műtárgyakat önmagukban érvényesülni. Végül is én a műtárgyakat akarom bemutatni, nem a kísérőszövegeket. Kell a helyes arány.
Ha egy kiállítás képes megtalálni azt a szellemiséget, amit a művész vagy az életpálya valamilyen módon képvisel, és azt vizuálisan a közönség elé tárja úgy, hogy a műtárgy és a környezet is él, akkor az egy jól befogadható, élvezetes kiállítás lesz, és ez a cél tulajdonképpen.

A művészet forradalma. Orosz avantgárd az 1910–1920-as években
A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteménye
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2016

Számomra a Szépművészeti Csontváry-kiállításánál tűnt úgy, mintha kurátorként az lenne a szándékod, hogy a művek önmagukban érvényesüljenek.

¶ Ez volt a szándékunk. Úgy akartuk elhelyezni térben műveket – a megvilágítással és a sötét háttérrel együtt –, hogy Csontváry színei még jobban érvényesüljenek. A Szépművészeti gyönyörű, oszlopcsarnokos terében nem volt rá szükség, hogy olyan nagyon magyarázgassunk Csontváryval kapcsolatban. Elég volt az, hogy releváns művészettörténészektől tegyünk ki idézeteket egy-egy képcsoport kapcsán, vagy Csontváry Kosztka Tivadar saját írásaiból válogassunk, hogy valamilyen módon utaljunk egy-egy gondolatmenetére. Azt gondoltam, azok az emblematikus művek kerüljenek be a kiállításra, amelyek az életmű magvát képezik, azoknak kell jelen lenniük ahhoz, hogy megértsük Csontváry egész festészetét.
Nem akartam zsúfoltságot se a képekkel, se a térrel.

Csontváry írta azt, hogy „szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk”…

¶ Beszéltünk is arról, hogy szerintünk Csontváry elégedett lenne ezzel a kiállítással, valószínűleg ő is ilyen nagy és méltó térben képzelte el a műveit, ahol magának a térnek is van egy nagyvonalúsága és lendülete. Még sosem volt példa arra, hogy ilyen környezetben lássuk a művészt. Én a Csontváry-kiállítást abszolút sikerként élem meg, de a legutóbbi Vaszaryt is. Nagyban hozzátesz a sikerhez, ha látom, hogy a közönség szereti a kiállításaimat.

VASZARY. Az ismeretlen ismerős
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2022

Édesanyátok öt éve halt meg, édesapátok két éve. Testvéreddel, Nórával közösen gondozzátok szüleitek életművét?

¶ Azt érzem, inkább az én kötelességem és felelősségem, hogy mindkettőjük munkássága valamilyen módon beépüljön
a magyar művészet vagy művészettörténet vonalába. Anyut még én beszéltem rá, hogy írjon könyvet saját magáról, mert ő tudja a legjobban, mit miért csinált, és meg is van hozzá az íráskészsége. Megfogadta a tanácsomat. Halála után az acb Galéria vezetője, Pados Gábor jelentkezett nálam, hogy beszéljünk anyu műveiről. Nemrég ugyanők kiadtak egy remek könyvet anyu hetvenes évekbeli munkásságáról, Balázs Kata írta, aki egy nagyon jó gondolkodású, fiatal művészettörténész. Egyébként az új művészettörténész generációban elég sok a tehetséges fiatal, a Galéria festészeti osztályán is dolgoznak néhányan, főként lányok, mert ha már a MúzeumCafé „női számába” kerülök, azt is meg kell jegyeznem, hogy azért a szakmánk eléggé elnőiesedett.

Budapest–Pécs. Csontváry 170
Emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből
Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2023

Nem fordult meg a fejedben, hogy te rendezel kiállítást édesanyád, Szilvitzky Margit műveiből?

¶ Nem lenne hiteles, és ezt ő maga is így gondolná. Ahogyan
az sem lenne hiteles, sem etikus, ha a testvéremnek én szereznék kiállítási lehetőségeket. De Nóri ezt pontosan tudja, nem is téma ez kettőnk között. Ettől még meg vagyok győződve róla, hogy munkáival fantasztikus minőséget képvisel. Sajátos egyéni stílusa van, amit nem nagyon tudok máshoz hasonlítani, és épp ez az értéke, hogy ő annyira belülről, a saját idegrendszeréből meg érzelmi világából dolgozik, hogy semmilyen trendbe nem illeszthető be. Visszatérve anyu munkásságára: a műtárgyak megőrzése, elhelyezésük folyamatban van, azt szeretném, ha olyan helyre kerülnének, ahol meg is becsülik és kiállítják a munkáit, nem tűnnek el a szem elől. Ezen dolgozunk Pados Gáborral, elég szépen haladunk, még külföldi múzeumok is érdeklődnek. Apu gondosan összeállított egy fotóanyagot azokról a nagy világkiállításokról, amelyeket ő csinált, ezeket mindig dokumentálta. Ezt az anyagot az Építészeti Múzeumnak szeretném adni. Persze apu kiállítási munkássága illékony, az elméletet pedig megírta könyvben. A művészeti emlékezetben szerintem leginkább az Iparművészeti Főiskola rektoraként maradt meg, aki más, tágabb horizontú oktatás felé akart haladni. Tulajdonképpen egy nagy ribilliót idézett elő ott az erőteljes struktúraváltással, ami a nyolcvanas években sokaknak nem volt túl kellemes, számos ellenséget szerzett magának. Ugyanakkor a mostani MOME imába foglalja a nevét, mert a ma már evidens tendenciákért apu harcolt meg annak idején. Elsősorban nyitott gondolkozású képzést szorgalmazott, irtózott a mást kizárni akaró egyoldalúságtól. A művészeti pluralizmust nem szólamnak, hanem létkérdésnek gondolta. Nagy stratéga volt,
és teljesen elfogulatlanul is azt mondhatom, hogy az idő
az ő elképzeléseit igazolta.

Budapest–Pécs. Csontváry 170
Emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből
Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2023