KOMPROMISSZUM HELYETT PÁRBESZÉD

Milyen kölcsönhatások alakulhatnak ki, ha egy szerzetesrend világi kurátorokkal, munkatársakkal dolgozik együtt, ráadásul kortárs művészeti projekteken? Beszélgetésünk Dejcsics Konrád bencés szerzetessel, kulturális igazgatóval, Mélyi József művészettörténésszel, kurátorral, a Pannonhalmi Főapátság művészeti főtanácsadójával, Szikra Renáta művészettörténésszel, kurátorral nemcsak az együttműködés, az együttgondolkodás ritkán látható rétegeit és mélységeit tárja fel, hanem azt is megmutatja, milyen erős és hányféle alkotó energia szabadulhat fel, ha nyitottak vagyunk egymás tudása és gyakorlata, múltja és jelene, hagyományai és tapasztalatai iránt.

Mátrai Erik, Csak a fénye, 2022 (részlet), az idei Megújulás című időszaki kiállításon
Zellei Boglárka © a művész jóvoltából

¶ A Pannonhalmi Főapátság és a kortárs kultúra, művészetek kapcsolatáról már korábban foglalkozott a MúzeumCafé 36. száma. A 2013-ban készült interjúban a még főapátként szolgáló Várszegi Asztrik, az akkor perjel, jelenleg főapát Hortobágyi Cirill, valamint a megújulást elindító kulturális igazgató, a később hatalommal való visszaélés miatt távozó Varga Mátyás mondta el, mit jelent a rend számára a kultusz és a kultúra fogalma, hogyan gondolkodnak azokról az átmenetekről, amelyek a szakrális és a profán tereket, a turisztikai és a spirituális szándékkal érkezők igényeit, a műemlékvédelmet és az innovációt, a megőrzést és a bemutatást, a gimnáziumot és a kolostort, az üzleti vállalkozásokat és a hagyományokat kötik össze. Már ekkor kiderült, az apátság célja, hogy Szent Márton hegyén ne egy régi struktúrákat fenntartó múzeum, egy múzeumba zárt világ működjön, hanem a kultusz helye a kortárs kultúra produktív helyszíneként is funkcionáljon. Az apátság kulturális életében már ekkor is jelentős szerepet játszott a kortárs művészet, különösen a gimnázium Tetőtéri Galériájában, valamint az Arcus Temporum Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon.

¶ Az utóbbi években viszont újabb elmozdulások érzékelhetők. A Főmonostori Kiállítótérben szinte folyamatosan a jelenkor alkotóié és kérdéseié a tér: évente más-más fogalomra épülő tematikus évhez kapcsolódóan nyílnak országosan is jegyzett tárlatok, készülnek kifejezetten ebből inspirálódva műalkotások. A 2018-as, jelentős visszhangot kiváltó, Mélyi József és Szikra Renáta koncepciója alapján készült Kibékülés kiállítás, a 2019-es, Erőss Nikolett által rendezett Csend után 2021-ben Év kiállítása díjra jelölték a Frazon Zsófia és Gadó Flóra által kurált Láthatatlan Spektrumok tárlatot. Idén 2022. november 11-én, Szent Márton napján zár a Megújulás évadra reflektáló, Don Tamás által rendezett kiállítás, ahol Borsos Lőrinc, Fátyol Viola, Juhász Nóra, Mátrai Erik, Molnár Judit Lilla, Puszt Zsófia művei kapcsolódnak a központi témához. De volt idén olyan kiállítás is a Boldogasszony-kápolnában, ahol egy pályázatra felkért három alkotó – Zellei Boglárka, Imre Mariann és Czene Márta munkái Mária és Jézus alakjából építkeztek. A kiállítás kurátorának, Mélyi Józsefnek tettem fel az első kérdést:

Hogyan kezdődött a Pannonhalmi Főapátsággal való munkakapcsolatod?

Mélyi József: Öt évvel ezelőtt, tehát 2017 augusztusában váratlanul e-mailt kaptam Konrád atyától, amelyben felkért, hogy a következő évad kortárs művészeti kiállítását, ami akkor a Kibékülés évéhez kapcsolódott, rendezzem én. Szabad kezet kapok abban, hogy kiket választok, és hogy hogyan, milyen irányba indulok ezzel a kiállítással. Miért pont én? – tettem fel azonnal a kérdést, mivel nekem sem az egyházhoz, sem Pannonhalmához nem volt eddig különösebb közöm. Azt mondták, hogy ez így sokkal jobb. És akkor ez számomra elég meggyőzően hangzott.

Miért sokkal jobb? Meg is indokolták, vagy csak úgy kijelentették?

1. J.: Magában megállt ez a mondás. Később persze rájöttem, hogy miért jó: a pannonhalmi bencések számára fontos irányelv a nyitottság, szeretik, inspirálódnak abból, hogyha kívülről tekintenek rájuk. A kiállítás, a kulturális évad tematikája a főapátváltással függött össze, hiszen akkor lépett Várszegi Asztrik helyébe Cirill atya. Az volt a kérés, hogy Asztrik főapát gondolataival, az ő kibéküléssel kapcsolatos elképzeléseivel és gyakorlatával függjön össze a tárlat, és valahogy reflektáljon az elmúlt 27 évre.

¶ Komolyan vettem a felkérést, pontosabban a körülírt feladatot, és a művek egy része valóban az elmúlt 27 évre reflektált. Ebbe beletartozott az a molesztálási ügy is, amely 2015-ben Pannonhalmán kívül és belül is nagy port kavart. Úgyhogy amikor 2018 márciusában megnyílt a kiállítás, akkor eléggé dermedt voltam ettől. Hiába vitatkoztunk végig éjszakákat Nemes Csaba művéről, tudtam, hogy nem lesz felhőtlen a kiállítás fogadtatása. Aztán néhány hónapon belül nagyot változott a világ, és számos pozitív visszajelzés érkezett. Maguk a szerzetesek is ráébredtek, hogy ez a fajta, kicsit radikálisabb kortárs megközelítési mód, amelyben akár a sérülések veszélye is benne van, akár a traumafeldolgozás, akár a kibékülés összefüggésében fontos lehet. Ezek után kértek föl, hogy legyek a főapátság művészeti tanácsadója.

Nagyon sokat beszélünk különböző fórumokon arról, hogy a kortárs művészetnek, a múzeumi projekteknek lehet hatása a közösségek, a krízishelyzetek feldolgozására. Miként életed meg azt, amikor mindez a gyakorlatban is megtörtént veled?

1. J.: A dermedtséget szó szerint értettem az előbb. A megnyitó után hetekig fagyott állapotban voltam attól a tudattól, hogy egy ezeréves intézmény történetébe vagy jövőjébe beleavatkozom. Annak ellenére, hogy a felkérés külsősként ért, elég gyorsan involválódtam Pannonhalma történetébe és életébe, azaz bizonyos tekintetben „belsőssé” váltam. Igazából ez volt a nagy tanulság, és ezért volt rajtam akkora súly a megnyitó környékén. Egy idő után már nem mondhattam, hogy fenntartom a külső szempontjaimat, és megbízott kurátorként keresztülviszem az álláspontomat, hiszen mélyebben beleláttam Pannonhalma működésébe és életébe, rengeteg időt töltöttem itt, kommunikálva a szerzetesekkel, Konrád atyával, Asztrik atyával és másokkal. Ráadásul a feleségemmel, Szikra Renátával együtt dolgoztunk a projekten, úgyhogy itthon is állandóan ez volt a téma.

Időközben Konrád atya is megérkezett. Miért döntött úgy az apátság, hogy egy világi kurátort keres meg egy olyan mély és alapvetően biblikus fogalom kibontására, mint a kibékülés?

Dejcsics Konrád: Eredetileg egyháztörténészeket szólítottunk meg, akikkel arról beszélgettünk, be lehetne-e mutatni valamilyen módon Asztrik atya apátként töltött időszakát anélkül, hogy teljesítményét fényeznénk vagy bármilyen részletet elhallgatnánk. Számomra az is nagyon érdekes kérdés volt, hogy lehet-e egyáltalán a közelmúlt egyháztörténetéről egyháztörténeti szemmel kiállítást rendezni? Érdekes, hogy akiket megkerestünk, azok vagy visszautasították a felkérést, vagy nem igazán találtak rajta fogást. Virágvölgyi Istvánnal, a 2016-os Osztás 10×10 fotókiállítás kurátorával végül arra jutottunk, hogy egészen más módon kell a témát megközelítenünk. Kettőnk beszélgetésében egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy a kortárs művészet lenne a legjobb megoldás. Virágvölgyi István rögtön Mélyi Józsefet javasolta, amikor
a megfelelő szakemberről kérdeztem.

¶ Az egyházi hagyományban jól ismert a katéna szó, ami láncot jelent, de akár a folytonosságot jelentő apostoli szukcesszió kifejezésre is gondolhatunk. 2016-ban, amikor az akkori Szent Márton kiállítás fotótárlatához kerestem szakembert, egy barátunk éppen Virágvölgyi Istvánt javasolta. Megkerestem, megcsinálta, remekül sikerült. Később ő küldött Mélyi Józsefhez, én pedig hittem abban, hogy jó döntés őt felkérnünk.

¶ Hogy egyházi fogalomról világi ember beszéljen? Számunkra természetes volt. Alapvető elképzelésünk, hogy olyan tükörbe kell belenéznünk, amelyet más tart felénk. Ez esetben a művészek. Mert akármit is teszünk, az általunk meghatározott vagy írt történelmet úgyis mások olvassák, és abban a pillanatban leoldódik saját hatástörténetünk rólunk. A legjobb, ami velünk történhet, az, hogyha minél őszintébben akarunk beletekinteni abba a tükörbe, amelyet a mi hatástörténetünket olvasó másik mutat nekünk.

Dejcsics Konrád OSB, a Kibékülés című időszaki kiállításban, Nemes Csaba Ablak (V. M. portréja) című festménye előtt, 2018
Fotó: Batisz Miklós

Hogyan élte meg a konvent, amikor a kortárs művészeti kiállításon látható alkotások tükröződése valódi – többek között az országos sajtót is megérintő – hullámokat gerjesztett?

• K: Az az érdekes, hogy a konventen belül bizalom alakult ki. Leginkább én voltam megijedve. Világosan emlékszem, amikor Polgár Pál vívómesterrel a várkörön futottunk, és arra kértem, nézze meg a kiállítást, nem lesz-e túl kemény. Amikor megnyugtatott, Albin atyát, majd Hugó atyát vittem el, de ők sem érezték, hogy félelemre lenne okunk. Magamban azzal a kérdéssel is szembesültem, hogy lehetséges-e egy elkészült kiállításba beavatkozni? Végül Józsefnek is feltettem ezt a kérdést, aki azt válaszolta, ha most leakasztasz vagy áthelyezel egy képet, akkor a te hihetőséged és az egész közösség hihetősége odavan. A cenzúra számomra is elfogadhatatlan volt, és abban a pillanatban, amikor József ezt mondta, a kételyem is megszűnt. És ezt azóta is nagyon fontosnak tartom. A szerzetesközösség úgy döntött, hogy megcsináljuk ezt a kiállítást, adták az arcukat, a történeteiket hozzá. Azt éreztem, hogy támogatnak, tartják a hátamat, amikor megijedek vagy elbizonytalanodom. Maradandó élmény volt, amikor a zirci ciszterci szerzetesközösséget vezettem körbe a kiállításban. Megtapasztalhattam, hogy akár idős szerzetesek is pontosan értik, meg tudják érteni, miről van szó. Ekkor minden előzetes szorongásom eltűnt.

Mélyi József a Boldogasszony-kápolnában, a Mária, újul világ a nevedben című időszaki kiállítás megnyitóján, 2022
Fotó: MKE/Szabó Attila

Hogyan zajlik a közös munka gyakorlati része? Józsi említetted, hogy a feleségeddel, Renátával dolgoztál együtt. Bizonyára nem lehetett könnyű a rend előírásait megtanulni, tiszteletben tartani. Hogyan oldottátok fel az ebből fakadó nehézségeket? Miként éltétek meg?

• J.: Nem tudom, Reni hogy élte meg. Arra viszont emlékszem, hogy egy ponton volt egy kis kizáródás. Amikor én beidéződtem a konvent elé, hogy védjem meg a kiállítási koncepciót,
  ő már az emeletre sem jöhetett föl. Ez azért ott egy nagyon erős határvonal volt.

Szikra Renáta: Ez meghökkentő élmény volt, nem számítottam rá, de ez is része ennek a számomra eddig ismeretlen közeg, közösség abszolút kalandos felfedezésének. Ha jövök-megyek a házban, az arborétumban, márpedig nagyon szeretek jönni-menni, akkor teljesen otthonosan közlekedem már, leszámítva azt a néhány zárt ajtót és lépcsőt, amin túl nem mehetek, de ezzel azóta megbékéltem. Elég könnyen alkalmazkodom, nem nehéz ráhangolódnom más ritmusra, más típusú gondolkodásra. A közös munka is ilyen, nagyon jól tudunk egymás gondolataira építkezni, egyikünk katalizálja a másikat. Együtt találtuk ki, kik legyenek azok a művészek, akiket felkérünk a közös munkára, de vannak feladatok, amelyeket megosztunk. Az elrendezés, a látvány, a térben való munka a kiállítás esetében például inkább az én erősségem.

Hogy élte meg a szerzetesrend, hogy hirtelen nemcsak egy világi kurátort, hanem vele együtt egy egészen más típusú gondolkodást, alkotó és baráti kört, családi környezetet, gondolkodást is behúzott?

• K.: Nekem is az egyik legerősebb emlékem ezzel kapcsolatban az a pillanat, amikor Józsefet belelöktük az oroszlánok barlangjába. Minden hétfőn van konventgyűlés, amelynek keretében a minket érintő aktuális ügyekről beszélünk. A nevezetes napon éppen a klauzúrában, az egyik kisebb közösségi teremben gyűltünk össze, amely egy kicsit sötét, de az egyik legszebb barokk boltozatos tér, antracit szőnyeggel a közepén. Magam elé engedtem Józsefet, amikor ide tartottunk, és ő egyszer csak ott találta magát az U alakban elhelyezkedő közösség fókuszpontjában. A szerzetesközösség hozzászokott ahhoz, hogy a konventgyűlésen őszintén, nyíltan beszélünk, ezért nem nagyon vártak a kérdéseikkel. Ugyanakkor önmagában az, hogy a konvent ebbe ennyire beleállt, bevonódott, nagy dolog volt. Persze a bevonódásnak is különböző szintjei vannak. A vendégség évéhez kapcsolódó, a Néprajzi Múzeummal közösen rendezett Láthatatlan spektrumok kiállítás előtt Franzon Zsófia kurátor képes volt a szerzetesközösséget más módon becsalogatni, rábírta őket, hogy válasszanak ki számukra fontos tárgyakat, és írjanak hozzá történeteket. Igaz, neki már könnyebb dolga volt, mert akkor már volt tapasztalata a szerzetesközösségnek Józseffel.

Szikra Renáta a Kibékülés című időszaki kiállításban, 2018
Fotó: Batisz Miklós

Ha jól tudom, Frazon Zsófia már a konvent elé is beléphetett, amikor bemutatta a kiállítás koncepcióját. Mondhatjuk azt, hogy a kortárs művészeti projektek különleges hidat képeznek a jelenkor társadalma – pontosabban értelmisége – és a bencés rend között?

• K.: Mindenképpen. De van ennek egy másik aspektusa is. Menet közben vált számomra világossá, hogy a mi szerzetesközösségünknek milyen végtelenül fontos a vendég. Szent Benedek azt írja, hogy a vendéget úgy fogadjuk, mint magát Krisztust. Ha valaki eléri ezt a barát-vendég státuszt, márpedig József és Renáta is elérte ezt, akkor ebben a pillanatban leomlanak falak. Az meg természetes, hogy a klauzúrába nem lehet bejönni. De a munka révén, ha valaki elég sok időt eltölt körülöttünk, a szerzetesközösség detektorai vendégstátuszra váltanak, és akkor egészen más dolgokat tud ő is átélni. Varga Mátyás atya igazgatósága ideje alatt és a bazilikafelújítás előkészítő folyamata során, a 2010-es évek közepétől 2012-ig a szerzetesközösség nagyon-nagyon sokat találkozott kortárs kultúrával. Tehát ennek volt előzménye, ugyanakkor én azt hiszem, hogy az alkotók zöme inkább távol maradt a közösségtől, nem találkozott velünk. Azáltal, hogy József különböző korosztályból kért meg alkotókat, akik közül többen igényelték, hogy a szerzetesközösséggel találkozzanak, tényleg létrejött egyfajta hídhelyzet.

Mindez a te személyes attitűdödet, a kortárs művészeti világhoz valós viszonyodat is formálta?

• K.: Amit leginkább megtanultam és élvezek, az a kortárs művészet autonómiája. Csak akkor lehet valódi párbeszédet folytatni a kortárs művészekkel, hogyha meghagyjuk autonómiájukat, ők pedig a mienkét. Megértettem, hogy igazi találkozások akkor jönnek létre, ha azonos szemmagasságra törekedünk, és ha mindkét oldal nyitott a változásra. A másik felismerésem pedig az, hogy a kortárs művészetet és a szerzetesközösséget vagy a hívő embert az rokonítja, hogy mindkettő világlátása vagy életmódja azzal az igénnyel lép fel, hogy értelmezze és újrateremtse a világot. Viszont nem lehet kompromisszumot kötni, amikor ez a két világértelmező, világ-újrateremtő igény találkozik egymással, hanem csakis párbeszédre, kölcsönös meghallgatásra lehet törekedni, és ezt a vendéglétet, az egymásnál való vendégeskedést lehet folytatni. Azért is jó a barátság és a vendégség képe, mert a barátságban és a vendégségben nem doktriner módon történik gondolkodási sémáink megváltozása, hanem szerves módon, valamiképpen a szeretet mentén alakulunk át. Persze ez nem történik ám meg mindenkivel. Nem minden kortárs művész, kurátor lesz automatikusan a szerzetesközösség barátja, csak ha kölcsönösen erőfeszítéseket teszünk.

Hogyan módosult a szakralitáshoz való viszonyotok? Hogyan érzékelitek ezt a kölcsönhatásokra épülő vendégség fogalmat?

• J.: A vendégség fogalma nagyon találó, ehhez tudok leginkább kötődni. Az elmúlt években pont ez tudatosult: milyen befogadott vendégnek lenni. Öt év nagyon hosszú idő, tényleg elmélyülést jelent ebben a közegben. Én továbbra is vendég vagyok, viszont sokkal jobban ismerem már a házigazdáimat. Furcsa hasonlat, de tudom, hol kell levennem a cipőmet, amikor belépek. Ez már természetes, nem kérdezek, hanem tudom. Tudom, hol húzódnak bizonyos határvonalak, tudom, hogy mit akarnék feszegetni, és tudom, hogy mi az a tempó, amivel előre lehet haladni. Érdekes, hogy főleg időbeli
  összefüggések jutnak eszembe. Itt lassabban telik az idő,
  és így jobban meg kell fontolni egy-egy lépést. Nem biztos, hogy ha nagyot lépek előre, akkor az jobb lesz, mint ha két kicsit. Most eléggé rébuszokban beszéltem, de talán érthető, hogy valóban tér-idő átalakulások zajlanak le az emberben, merthogy Pannonhalma tényleg egy átalakító hely.

Sz. R.: Ezért van az, hogy nemcsak dolgozni járunk ide. Visszajárunk, visszahúz a hely, a Hegy. Tudom, hogy sokan vannak így ezzel. A vendégszeretet és a nyitottság mellett és direkt nem az ellenére szót használom, van egyfajta térbeli zártság, behatároltság az ittlétben, ami nem leszűkíti a lehetőségeket, hanem átláthatóbbá, kezelhetőbbé, emberléptékűvé teszi a feladatokat. És személyessé. Nem egy intézményben, hanem egy közösségben dolgozunk, vagy csak vagyunk itt a házban, úgy értem, a kolostorban.

József, azt mondtad, tudod, hogy már mit szeretnél feszegetni.

• J.: Nem tudok konkrét témákat mondani. De például azt, hogy milyen módon lehet a mai releváns kérdéseket úgy bevinni Pannonhalmára, hogy onnan többel, összetettebb válaszokkal jöjjünk ki, sokkal jobban érzem, mint öt évvel ezelőtt. Erre mondtam azt, hogy határfeszegetés: sokkal jobban tudom a kérdéseket, és tudom, mi az, amiben érdemes válaszokat várni, és hova léphetünk. Az elmúlt két évben két projektünk is volt az Arcus Temporum fesztivállal. Először csak képzős diákokkal mentünk Pannonhalmára. Ilyenkor mindig rizikós, hogyan viszonyul egy húsz főből álló csapat különböző beállítottsággal, politikai és vallási világnézettel a helyhez és egymáshoz, és kérdéses, tudnak-e fogást találni viszonylag rövid idő alatt például a Boldogasszony-kápolna terében egy installáción. Ez mindig nagyon komoly kihívás. Ezt öt éve nem mertem volna megtenni, de még három éve sem. Jövőre viszont már jobban felvértezve pontosabban tudom majd, hogy mi az, ami elérhető ebből. Nekem is, a hallgatóknak is, meg Pannonhalmának is.

• K.: Idén szerintem az Arcus Temporum egyik csúcstörténése volt, ami a Boldogasszony-kápolnában történt. Hihetetlen magas színvonalú, spiritualitásában, kisugárzásában eszméletlenül elmélyült dolog zajlott az erdő közepén.

Pontosan mi történt?

• J.: Első alkalommal magyar diákokkal mentünk. Egy uniós projekten belül dolgoztam együtt huszon-egynéhány hallgatóval. Az eső miatt, véletlenül kaptuk meg a Boldogasszony-kápolnát, ahol három nap alatt kellett létrehoznunk egy installációt. A személyes és kollektív emlékezet volt a kiinduló téma, de a hallgatók a teret látva, az egész környezetet és atmoszférát magukba szívva alakítottak ki egy installációt. Az alkotás a stációkra épült,
  és ott helyben keletkezett.

Sz. R.: Háromnapos workshop volt, igazi káosszal az elején. Egészen döbbenetes módon forrta ki magát az alkotás. Még a második nap sem volt látható, hogy ez ennyire leülepszik, és ilyen csodálatosan összeáll. Mind a két alkalommal azért az volt a legmegdöbbentőbb, hogy úgy végződött, mint ahogy minden jó, hónapokig, néha évekig szerveződő kiállítás. Vagyis azt érzed, sehogy máshogy nem is történhetett volna, nem találsz rajta fogást. Hogy lehetséges ez? Vajon mi hozza ki az emberekből itt azt, hogy képesek lesznek tökéletesen kiforrott művet létrehozni, amikor délelőtt még alapvető dolgokon vitáztak, és egyáltalán nem volt egyetértés. Számomra ez egyébként már-már spirituális tapasztalat. .

• J.: A második alkalommal ez még fokozódott. Nagyon gyorsan kellett összehangolni teljesen különböző, egymásnak ismeretlen emberek munkáját. Két koreográfushallgató mellett rigai és drezdai diákok is részt vettek a projektben, így a különböző megközelítési módokon túl nyelvi nehézségekkel is számolnunk kellett. És egyszer csak valahogy mindenki ráérzett arra, hogy létrejöhet egy kollektív műalkotás. Megtörtént, amit eleve nagyon nehezen tudok elképzelni: van egy csomó ember mindenféle gondolattal és ötlettel, mindenki önmagában kreatív, autonóm művész, és egyszer csak, néhány óra alatt, ebből a sok független egyéni elképzelésből valami sokszorosan több jön létre azáltal, hogy ezek az emberek ott összeállnak. Kiindulópont volt a spiritualitás, a Boldogasszony-kápolnában rendezett Mária-kiállításunk, sokszereplős közös műként felvetődött az életkép és a performance mint műfaj. Voltak előkészületek, voltak diákok, akik dramaturgiai ötlettel érkeztek, színpadtervben, jelmezben gondolkodtak. Ehhez a kerethez alkalmazkodtak, ezt bontották ki a többiek.

Noli me tangere, élőkép (próba): Liksay Csenge Gyopár, Marosfalvy Marcell, Ieva Stalsene, Takács Flórián, Visnyay Zoltán Tibor,
Szent Jakab vendégház, Pannonhalma, 2022
Fotó: Szabó Attila © Magyar Képzőművészeti Egyetem – EU4ART projekt

Gyász performance-ciklus: Babinchak Atanáz, Beke Zita, Burján Vanda, Katrīna Ieva, Keszegh Ágnes, Koller Margit, Kozma Lilla,
Sina Neuberger, Pataki Luca, Regős Simon, Reining Vivien, Salamon Júlia, Schell Réka, Szilák Andrea Lilla, Boldogasszony-kápolna,
Pannonhalma
Fotó: Szabó Attila, 2022 © Magyar Képzőművészeti Egyetem – EU4ART projekt

• K.: A keretet Mária, a Pietà-jelenet, a feltámadott Jézus találkozása Máriával, Mária Magdolnával, valamint a gyászfeldolgozás Kübler–Ross-féle öt fázisa nyújtotta. És ha ezt akár önmagában, akár szimbolikusan nézzük, egyaránt a hívő ember, valamint a pszichológia, a természet-, a társadalomtudományok világának a találkozását, egymásba ágyazódását láthatjuk. Ezért a munka eredménye, mint keretes szerkezetű műalkotás is hihetetlenül kifejező volt, megjelenítette mindazt
  az egymásba rétegződést, ami itt történt.

• J: Utána többen kérdezték, hogy most teljesen egyházi dolgot csináltok? Dehogy volt ez egyházi dolog! Nem derült ki, hogy a hallgatók közül ki vallásos, és ki nem. Egyáltalán nem volt problematikus, ki milyen háttérrel, honnét jött, és mit csinált. Egyszer csak minden, mint egy förgeteg, összeállt.

Más projektek is így végződnek Pannonhalmán? Megnyílnak,
a spirituális élmények irányába nyitottabbá válnak azok a vendégek, munkatársak, akiknek a mindennapjaiban mindez nem játszik szerepet?

• K.: Sok-sok gondot okozott, amíg meg nem értettem, hogy bármit csinálunk, bármi történik nálunk, Pannonhalma nem tud kulissza maradni. Még egy bicikliverseny befutóhelye sem lehet úgy a főapátság, hogy az oda érkező ember valahogyan ne lépjen interakcióba velünk. Ez a bicikliverseny azért izgalmas, mert rögtön elkérik a zuhanyzót meg a WC-t, utána a zsűrinek is helyet kell biztosítani, és máris ott vagyunk a főapátnál. Ha valakiben van egy kis nyitottság arra, hogy többet várjon ettől a monostortól, mint hogy az ő élete eseményének kulisszája legyen, akkor abban a pillanatban valami elindul. Ez a szerzetesközösség senkit sem akar meggyőzni, mert ez nem így működik. Az első keresztények se győzködték a többieket. Mi, monasztikus szerzetesek letelepedünk, éljük az életünket, próbáljuk szolgálni az embereket meg Istent. Ha valakinek van kedve, akkor lépjen be a kapuinkon, nézze meg azt, hogy mit csinálunk, és vigye el magával azt, ami neki tetszik, vagy csatlakozzon hozzánk olyan módon, ahogyan neki jó. Az első keresztények is ezt csinálták. Nem azzal kezdték, hogy mit hiszünk Jézus Krisztusról, hanem azt mondták, gyere el, nézd meg, hogyan élünk.

Czene Márta: Mária, 2022, olaj, vászon
© a művész jóvoltából

Hogy kapcsolódott be ebbe a rendszerbe a kortárs művészet,
a tematikus évek, az Arcus Temporum fesztivál, egyáltalán egy külső művészeti tanácsadó?

• K.: 2015-ben vettem át a kulturális igazgatóságot, és az első nagy projektem 2016-ban volt. Ekkorra esett Szent Márton születésének 1700. évfordulója, és mi Szent Márton monostora vagyunk. Azt gondoltuk, hogy egy témaév keretében kell Szent Mártont megünnepelnünk. Erre készült a Virágvölgyi István által rendezett Osztás 10×10 fotókiállítás és számos rendezvény. Egy berlini tanácsadóval, Andor Poll-lal beszélgetve jöttem rá, hogy a főapátság szerteágazó kulturális tevékenységét és programjait nem fogom tudni összefogni, egyben tartani, ha nincs egy olyan fókusz, ami összehúzza az egészet. A Szent Márton-évben nagyon adta magát a Közösségben vagyunk hívószó. Ezután 2017-ben a Közös ház, ’18-ban a Kibékülés, ’19-ben a Csend, ’20-ban a Vendégség, ’21-ben az Emlékezet, ’22-ben a Megújulás, jövőre a Zarándoklat, ’24-ben az Ünnep, ’25-ben a Kert fogalmak bontakoztak-bontakoznak ki.
  Adta magát, hogy egy idő után az egész szerzetesközösség, munkatársaink, vállalkozásaink is elkezdtek ezekbe a tematikus évekbe a maguk módján beleformálódni. Az pedig, hogy tanácsadókkal kell dolgoznom, az elejétől fogva világos volt. Klasszika-filológus vagyok, leginkább ehhez értek. Kicsit tudok konferenciát szervezni, el tudok olvasni ókori szövegeket, de ha nekem kell a szerzetesközösség, a monostor kulturális tevékenységét koordinálnom, vagy az irányát meghatároznom, akkor teljes mértékben rá vagyok utalva olyan barátokra, munkatársakra, akik a saját területükön profik, és akik látnak fantáziát abban, hogy a főapátsággal közösen utat keressünk. József így lett a főapátság tanácsadója, segítőnk a művészekkel és a képzőművészetekkel való találkozásainkban.

Hogy zajlik a közös munkátok?

• J.: A jelenlegi kortárs képzőművészeti, intézményrendszeri közegben, ahol a kortárs képzőművészetnek sokkal kevesebb helyszíne és lehetősége van, hogy magas színvonalon működjön, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, a pannonhalmihoz hasonló nyitottság különösen fontos. Az elmúlt öt évben számos művész hozott létre ennek köszönhetően olyan új alkotást, ami az egyébként elsivárosodott közegben nem jött volna létre. Már önmagában ez óriási eredmény.

¶ A főapátságban vannak keretek, mint az éves hívószavak,
az évi egy-két kiállítási lehetőség, amelyet a szerzetesközösség határoz meg. Ha felmerül bármilyen művészettel kapcsolatos kérdés, probléma, akkor a főapátság Konrád személyében képviseltetve hozzám fordul. Megkérdeznek, hogy elfogadjanak-e egy-egy ajándékot, kikérik a véleményemet, ha műalkotást rendelnek vagy ha egy köztéri mű sorsáról döntenek, kiállítást vagy más projektet szerveznek.
Sok szálon futnak az ügyek. Sokszor csak a véleményemet igénylik, de legtöbbször végigbeszélünk mindent, ami egy adott üggyel kapcsolatban lényeges lehet.

¶ És van egy pedagógiai lába is a dolognak: megpróbálunk a kortársművészet-közvetítésben és a művészeti értelmezésben is előre lépni: adtam elő már szerzeteseknek, diákoknak. Ezek számomra is nagy élményt jelentenek. Múltkor Ilyet én is tudok címmel tartottam előadást. Amikor Konrádék osztálykiránduláson voltak Budapesten, elmentünk a Q Contemporarybe. Az egyik diák megjegyezte Kokesch Ádám művénél, hogy ilyet ő is tudna. Mondtam neki, hogy ez bonyolultabb, és elmagyarázom, ha lesz rá alkalmam. Meg is hívtak Pannonhalmára. Az volt az érdekes, hogy az egyórás előadást követően majdnem másfél órán keresztül bombáztak a diákok a kérdéseikkel. Alig bírtam este hazajönni, ilyet még egyetlen közegben sem tapasztaltam.

Mire fókuszáltak a kérdéseik?

• J.: Nagyon ravasz kérdések is voltak. Megkérdezték például, hogy alkotok-e. Amikor azt válaszoltam, hogy dehogy alkotok, akkor a következő kérdés úgy szólt, honnan veszem a bátorságot, hogy művészetről beszéljek. Azt kérdeztem, a 18. századi vagy a mai választ szeretnék-e hallani? Végül mindkettőt elmondtam, sőt azt is megbeszéltük, milyen további lehetséges válaszok vannak.

Konrád, milyennek látod a diákokat egy-egy ilyen beszélgetés után? Hogyan hat vissza ez a tapasztalat a Józseffel való közös munkátokra?

• K.: Az osztályom most már a kortárs művészetek területén meglehetősen pallérozott. Egyébként az egész iskola nagyon fontosnak tartja a művészetekben való jártasságot. A Fesztiválzenekar partneriskolája vagyunk, rendszeresen járunk a gyerekekkel koncertekre, a Ludwig Múzeumba vagy most a Q Contemporarybe. József vezetett már bennünket a Szabadság téren, a Hősök terén. Amikor Ljubljanában voltunk osztálykiránduláson, és az utolsó nap megkérdeztem a diákokat, hogy mit csináljunk a busz indulásáig, a Modern Múzeumot választották. Leesett az állam, hogy hazautazás előtt másfél órával, ajándékvásárlás és sörözés helyett húsz gyerek inkább kiállítást néz. Nagyon büszke és hálás voltam, hogy nemcsak a tudást, hanem az arra való igényt is sikerült felépíteni a gyerekekben.

¶ Egyébként a Józseffel való közös munkánkról meg azt tudom mondani, hogy mérhetetlenül kreatív. Sokat szoktunk telefonálni, álmodozni, amit egyébként is nagyon szeretek. Ugyanakkor ha van bennem egy még körvonalazatlan dolog, projektkezdemény, akkor József képes azt szisztematikusan formába önteni. Ilyen volt például a már említett idei Mária-kiállításunk és a Mária-kép ügye. A szerzetesközösségben megszületett bennünk, hogy szeretnénk egy új, kortárs Mária-ábrázolást. Elmondtuk, hogy mire gondolunk, milyen ábrázolásokkal találkozunk a főapátságban. Az viszont, hogy hogyan lesz ebből kortárs Mária-ábrázolás, meghívásos pályázatra vagy mecénásra van szükség, a Józseffel való együttműködésben kristályosodott ki. A megvalósult kiállítás,
a megszületett alkotások pedig fontos vonást jelentenek Pannonhalma művészettörténetében.

Mit jelent pontosan számodra Pannonhalma és a művészettörténet kapcsolata? Milyen víziótok van?

• K.: Józsefnek köszönhetően értettem meg, hogy lesznek nagyon jól sikerült kiállítások, lesznek kevésbé jók, születnek majd remekművek, kevésbé sikeresek, de nem ez az érdekes. Az igazán meghatározó az, hogy ebben az együttműködésben, a művészettel, a művészekkel való párbeszédünk során a magyar művészek életében, valamint a magyar művészettörténetben kialakul egy olyan időszak, amelyet olyan művek is jellemeznek, amelyek Pannonhalmával való interakcióban jöttek létre. Képzeljük el, amikor ötven év múlva a nagy művészek mind arra gondolnak majd, hogy pályájuk elején Pannonhalmán, a szerzetesközösséggel való találkozásaikból inspirálódva hoztak létre műveket. Többek között ezért is lényeges, hogy a kiállításokhoz és a témákhoz kapcsolódóan új alkotások jöjjenek létre. Ez azt is jelenti, hogy ez a közös gondolkodás beleíródik nemcsak a művekbe, hanem aztán a művek recepciótörténetébe is, így a művészettörténetbe is.

„Vendégségben az Úr asztalánál”, Pannonhalmi Főapátsági Kincstár
Pannonhalmi Főapátság

• J.: Meg a gyűjteménybe is. Több kortárs mű is bekerült a kiállításokon keresztül a Pannonhalmi Főapátság gyűjteményébe, amit én egy nagyon-nagyon fontos dolognak tartok. Ráadásul olyan művek, amelyek szerintem hosszabb távon is megkerülhetetlenek lesznek a művészettörténetben.

Ha már az apátság gyűjteményénél tartunk! Renáta kapta meg
a feladatot, hogy 2021-ben Vendégségben az Úr asztalánál címmel rendezzen kiállítást a főapátság szakrális kincseiből a kincstár termében. Azaz túllépve a kortárs művészeten, egy az egyház kötelékébe nem tartozó művészettörténészre bíztátok, hogy reflektáljon gyűjteményetek lényegére, magjára.

• K.: A munkaterületemhez nemcsak a kulturális iroda, a rendezvények, a kiállítások és az Arcus Temporum fesztivál tartozik, hanem a gyűjtemények koordinációjáért is felelek, együtt dolgozom a könyvtár, a levéltár és a múzeum vezetőivel. Én tartom velük a kapcsolatot, és képviselem őket a főapátság vezetésében. Az elmúlt évtizedben itt is izgalmas változások mentek végbe. Egyrészt azon dolgozunk, hogy a korábban önálló, sokszor izolált intézményi egységeket úgy fogjuk össze, hogy szakmai önállóságukat megtarthassák, másrészt törekszünk a múzeum, azon belül pedig az egyes gyűjteményrészek feltárására. Tanai Péter múzeumigazgatóval az első komolyabb vállalásunk az egyházi ötvöstárgyak rendezése, adattisztítása, adatpontosítása, restaurálása volt. A Magyar Nemzeti Múzeum szakértőjével, a 2020 januárjában elhunyt H. Kolba Judittal dolgoztunk ezen, és éreztük, hogy be kell mutatni az eredményeket. Takács Imre korábbi kiállítását még az építkezések megkezdése miatt le kellett bontanunk, így egyáltalán nem volt látható ez a kollekció.

¶ Amikor a tárgyak bemutatása mellett döntöttünk, ismét fontosnak éreztük, hogy külső szem nézzen rá a gyűjteményeinkre, hiszen mi túlságosan foglyai vagyunk saját meggyőződésünknek. Ráadásul egy ilyen kiállításnak turisztikai értéke is van, és ha a látogatók szempontjait vesszük figyelembe, akkor sem szabad, hogy kizárólag saját ismereteink vezessenek bennünket. Ezért döntöttünk külső kurátor mellett. A Renátával való korábbi együttműködésünk meggyőzött arról, hogy őt valóban érdekli a téma, nem izolált feladatként fogja tekinteni, hanem képes beleilleszteni ezt a munkát az együttműködésünk nagy folyamatába, koncepciójába. Meglepetéssel is szolgált, hiszen ki tudta nyitni a kincstárat új irányokba. Kortárs és történeti liturgikus tárgyakat egyszerre mutatott be, feltárta gyűjteményünk főúri profán vonatkozásait.

Renáta, mi volt a koncepciód lényege?

Sz. R.: Elsősorban az, hogy ízelítőt kapjon a látogató az iparművészeti gyűjtemény nemcsak legszebb, de legérdekesebb darabjaiból is. A főapátság művészeti gyűjteményeiből az alapítás ezeréves évfordulójára összeállított válogatás, a korábbi kiállítás anyagának csak a töredéke jelenhetett meg itt, már csak a térbeli korlátok miatt is. A népbejáró mellett a bazilika és a kerengő közötti kis folyosóról nyíló terem tényleg inkább kincseskamra, mint kiállítóterem méretű. Szerettünk volna az ötvöstárgyak csillogó látványraktára helyett valami személyeset mutatni, hiszen a gyűjtemény gyarapítása és rendszerezése mögött mindig hús-vér emberek, a nemzedékek óta itt élő, a szerzetesközösség gyarapodását szem előtt tartó és gyakorta művészetrajongó főapátok, szerzetesek állnak. Amiket itt látunk, azok egyben az ő családi emlékezetük hordozói, ahogy Konrád atya fogalmazott. A tárgyak között szakrális és profán, több száz éves és mai darabok egyaránt vannak, de egy kolostorban a 18. századi ezüstkehely, a dúsan hímzett papi ornátus vagy a drágakővel ékesített körmeneti kereszt sem dísztárgy, némelyik a legutóbbi időkig használatban volt. Egyes darabokhoz, például az óragyűjteményhez, metszett üvegkehelyhez, a világháború alatt elrejtett, majd kalandos körülmények között újra fellelt főapáti ékszerekhez személyes történetek fűződnek. Más tárgyak a rend történetének kiemelkedő eseményeihez kötődnek, úgy sűrítik magukba ezeket a pillanatokat, mint egy-egy időkapszula. Amiből egyébként van egy valódi is a kiállított tárgyak között, az egyik személyes kedvencem. A bazilika legutóbbi, 2012-es átépítése során találták meg a kövezet bontásakor (még a csákány nyoma is ott van a fedelén) az előző, Storno Ferenc vezette 19. századi átalakítás során elrejtett jókora ónhengert, melyben fényképek, rajzok, levelek, rózsafüzér, emlékérmek mutatják, mit tartottak magukról érdemesnek közölni, emlékezetünkbe idézni az elődök. Végül is minden kiválasztott tárgy, az egész tárgyegyüttes mögött ott húzódik a bencés szerzetesrend ezeréves történetének kettős motívuma, a hagyományok tisztelete és a folytonos megújulásra törekvés.
Ezt szerettük volna láthatóvá tenni.

csády kazula (részlet), 18. század első fele, Ismeretlen műhely, selyemdamaszt, fémszál és színes selyem hímzés
Pannonhalmi Főapátsági Kincstár Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Erről ismét eszembe jut, amit Konrád a beszélgetés elején mondott. A katénáról beszéltél, láncokat, láncolatokat, ez egymásba kapcsolódó események, döntések jelentéssel bíró és inspiráló füzérét rajzoltad le nekünk. Ezek a különböző évadok témáinak kiválasztásánál is fontosak?

• K.: Folyamatosan gondolkodom arról, hogy milyen témák kövessék egymást, ezért a szerzetesélet, a teológia fogalmisága nagyon meghatározza a választást. Azt szeretném megmutatni, hogy az olyan, bennünket foglalkoztató központi fogalmak, mint a csend, a hallgatás, a kibékülés nem kisajátított egyházi fogalmak, hanem akkor is nagy relevanciával bírnak az emberek életében, ha nem hívők. Ezek már-már archetípusok, de fordítva is igaz. Egy ezeréves történetben mindig könnyű kapcsolódásokat találni, de mindig keresek aktualitásokat is. Ilyen volt 2020-ban a vendégség, amit az akkor elmaradt 52. Eucharisztikus Kongresszus inspirált, de a pandémia miatt teljesen más értelmet nyert. Vagy a megújulás idén. Hányan szögezték nekem kérdést, hogy tudtam-e, mi minden fog történni, amikor 2022-re a megújulást választottam! Honnan tudtam volna… Ezek az alapfogalmak azért izgalmasak, mert olyan, mintha a történelem lenne a nagy spirituális fogalmaink lábjegyzete, nem pedig fordítva.

Időkapszula, 1873, ón, Fotó: Pannonhalmi Főapátság / Áment Gellért
2015-ben, a főapátsági templom 21. századi átépítése, s egyben a Storno tervezte cibóriumoltár eltávolítása során során találták
meg azt az ónhenger időkapszulát, amelyet még a 19. századi építkezések során helyeztek el a szentély padozata alatt. A zárótetőn
jól látható a feltáró csákányütés nyoma. Nevezetes épületek alapkőletételénél, átépítésénél gyakran hagytak az utókornak szánt
üzenet. A pannonhalmi időkapszula is hasonló célt szolgált; a benne rejlő tárgyak – aktuális pénzérmék, lorettói medál, szentképek,
rózsafüzér, a bencés rend életét dokumentáló iratok és fotográfiák – kordokumentumok.