MÚZEUM: A NŐK VILÁGNÉZETÉNEK, KREATIVITÁSÁNAK ÉS KÉPESSÉGEINEK PLATFORMJA
INTERJÚ JETTE SANDAHLLAL
MúzeumCafé 96.
Jette Sandahl dán múzeumi szakember olyan újító és szemléletformáló múzeumok alapító igazgatójaként vált ismertté, mint a Dán Nőmúzeum vagy a svédországi Világkultúra Múzeum. Kiállítások kurátora és projektek vezetője volt a Dán Nemzeti Múzeumban, valamint igazgatói tapasztalatra tett szert az Új-Zélandi Te Papa Tongarewa Nemzeti Múzeumban. Legutóbb a dániai Koppenhágai Múzeumot vezette. Tagja volt a Dán Múzeumok Szövetségének és a Nemzeti Múzeumok Tanácsának, és számos nemzetközi szervezetben tevékenykedett. Az Európai Múzeumi Fórum elnökeként hatással volt arra, milyen elvek alapján döntenek az év európai múzeuma verseny díjazottjairól, részt vett az új múzeumparadigmák kialakításában, és éveken át küzdött az ICOM múzeumdefiníció megújításáért. A 2017-ben alakult MDPP (Museum Definition, Prospects and Potentials) elnökeként jelentős mértékben hozzájárult ahhoz a definíciójavaslathoz, amelyet Kiotóban nem szavazott meg ugyan az ICOM közgyűlés 2019-ben, de világszerte kitágította a múzeumról való gondolkodás határait, rétegzettebbé tette azt. Szemlélete, munkássága erőteljes hatással van a jelen múzeumi diskurzusaira, így őt kérdeztük meg, miként látja a nők és a múzeumok bonyolult kapcsolatát.
Jette Sandahl
Hogyan kezdett el a múzeumi területen dolgozni? Milyen célok
és motivációk befolyásolták a gondolkodását, szakmai elképzeléseit?
¶ Mintegy mellékesen kerültem a múzeumi területre, miután egy évtizedig a pszichológia területén tanultam, tanítottam és kutattam – amely azonban akkoriban annyira interdiszciplináris volt, hogy a munkámat akár szociológiának vagy történettudománynak is nevezhették volna. A különböző időszakokban különböző típusú intézményekkel működtem együtt.
Ezek közös motivációja, hogy olyan platform jöjjön létre, amely az önbizalom növelésének (growing self-confidence), a megerősítésnek (empowerment – hatalommal való felruházás), az elnyomással szembeni ellenállásnak és az alóla történő felszabadulásnak (resistance to and liberation) megteremtésében játszik szerepet.
Több úttörő múzeum alapító igazgatójaként, többek között
a Dán Nőmúzeum és a svédországi Világkultúra Múzeum alapító igazgatójaként különleges karriert mondhat magáénak. Milyen előzményekkel és célokkal nyitották meg az 1980-as évek elején
a nőmúzeumot?
¶ A Dán Nőmúzeumot a nők világnézetének, kreativitásának
és képességeinek platformjaként és bemutatóhelyeként hozták létre. Az intézmény alapítása összefonódott a nőmozgalom aktivistáinak, az egyetemi világ nőkutatóinak és a regionális munkanélküli-központnak a kiterjedt, ám amorf hálózataival. A múzeumnak kezdettől kettős célja volt:
a nők kultúrtörténetének dokumentálása és kommunikálása mellett nők számára fenntartott munkahelyeket is teremtett. Ezeknek az elképzeléseknek a gyors megvalósulását – az ötlet 1982-es megszületésétől az 1984-es első kiállításokon át az 1991-től bejegyzett, közfinanszírozással, állandó hellyel és állandó személyzettel rendelkező szakmúzeumi státuszig – nem utolsósorban azok az anyagi támogatások tették lehetővé, amelyeket a jóléti állam és az EU nyújtott még akkoriban azoknak, akik a zsugorodó munkaerőpiac áldozatául estek. A munkanélküliség olyan közös faktor és perspektíva volt, amely generációkon és társadalmi osztályokon átívelően – a fiatal egyetemi doktoranduszoktól a segédmunkásokig – kötötte össze a nőket, ezért a múzeum sokkal sokszínűbbé válhatott, mint bármely más, általam ismert kulturális intézmény. Elméleti és politikai szempontból a múzeum gondolata a radikális feminizmusban gyökerezett, amely a nőkre osztály-, életkori, etnikai, képzettségbeli
különbségeket és korlátokat áthidaló közösségre tekint, valamint a szocialista feminizmusban, amely egy pillanatra sem felejti vagy hanyagolja el, hogy ezek a különbségek mennyire áthatják a nők világát, főleg ha a státusz, a kiváltságok és a hatalom fogalma felől közelítjük meg a témát.
A nőmúzeum élő, aktív alternatívát jelentett a patriarchális intézményekhez képest, kiállításai ellenpontként jelentek meg a nőket gyenge, passzív, elmaradott, alárendelt alakként való ábrázolásmódokkal szemben, miközben a történelem újraértelmezése és a jövő formálása szempontjából is egyedülálló helynek ígérkezett. Azzal az alapvető episztemológiai állásponttal rendelkezett, hogy a nők életét legjobban és leghitelesebben nők írhatják le és értelmezhetik, és bár az összes kiállítás, rendezvény és nyilvános szolgáltatás mindenki számára nyitva állt, a múzeum mint munkahely csak nők számára volt elérhető. A kiállítások tematikusak és időszakiak voltak, hogy tükrözzék a nők életének sokféleségét. A kurátorok módszereikben, szemléletmódjukban és formanyelvükben változatosságra törekedtek, közvetlen és személyes volt a megközelítés, de időnként könnyedebb hangvételre váltottak, hogy a témák szorongató jellegét elviselhetővé tegyék
a közönség számára.
KØN – Gender Museum, Aarhus, Dánia
Az intézmény nemrégiben változtatta meg nevét KØN – Gender Museum Denmarkra. Mi indította el ezt a változást, és milyen jelentős módosításokkal jár?
¶ Az én időmben a nőmúzeumban a gender fogalma meglehetősen képlékeny volt – inkább egy képlékeny, vegyes kontinuum, mint bináris ellentétek halmaza. Tisztában voltunk azzal, hogy mind a nőknek, mind a férfiaknak nagyon keményen meg kell küzdeniük azért, hogy elkerüljék, elhagyják vagy módosítsák azokat a sajátos nemi elvárásokat, amelyek a korai szocializáció során mindannyiunkban rögzülnek, és amelyek hajlamosak internalizálódni és természetessé válni. Alapvető álláspontunk azonban az volt, hogy a társadalmi nem (gender) nem a biológiai nem statikus vagy veleszületett jellemzőire utal. A férfiasságot és a nőiességet nem a biológiai nemhez kötött, veleszületett tulajdonságoknak tekintettük, hanem – a feminista pszichoanalízishez hasonlóan – olyan modalitásoknak, amelyeket minden egyes ember többé-kevésbé tudatosan, többé-kevésbé céltudatosan rak össze, nemi identitásunk sajátos konstrukciójában és annak értelmezésében, hogy mit jelent nőnek vagy férfinak lenni.
A nőmúzeumot kezdettől eléggé ambivalens módon fogadták. Az elfogadás vagy a tisztelet felszíne alatt a múzeum gyakran találkozott rejtett ellenségességgel, félelemmel, haraggal, gúnyolódással. A 2010-es években a közfinanszírozó szervek részéről erőteljes külső nyomás nehezedett rá, hogy „terjessze ki” – ahogyan ezt megfogalmazták – a múzeum feladatkörét a nőkről a nemek területére, amit végül a múzeum 2016-ban vagy talán 2017-ben meg is tett. Ezt követte a névváltoztatás 2021-ben.
Ez a változás szerintem egyaránt zavarba ejtő és nagyon szerencsétlen volt. Elgondolkodtató, vajon a fenntartó milyen tudattalan vagy tudatos előítélet és gondolkodásmód miatt gyakorolt nyomást a múzeumra azért, hogy a gender témáját teljes egészében átvegye, ahelyett hogy azt követelné, a hatáskörébe tartozó összes más múzeum elengedje tarthatatlan, mindenre kiterjedő „nemi vakságát”, és valóban kezdje el feltárni a nemek szerepét a történelemben, a legfontosabb társadalmi konstrukciókban és a mindennapi életünk alakításában.
¶ Sajnálatosnak tűnik, hogy a nemek (gender) iránti fokozott fókusz eltereli a figyelmet a nőkre való összpontosításról, vagy hogy a kulturális ágazatban mindennek a női témákra, a női ügyekre elkülönített igen korlátozott finanszírozás rovására kell megvalósulnia. Az egyenlőtlenségnek, az alulreprezentáltságnak, az erőszaknak és az alávetettségnek számos olyan sürgető témája és területe van, amelyek a nőkkel kapcsolatos kérdésekre szakosodott múzeumot követelnek. És rengeteg hasonlóan fontos gendertémát is fel lehetne dolgozni egy új, erre szakosodott és/vagy a nemekkel egyszerre foglalkozó (gender-mixed) kiemelt múzeumban.
KØN – Gender Museum, Aarhus, Dánia
¶ Azt is meg kell jegyezni, hogy a nőkről a nemek közötti egyenlőségre, a genderre való átállás egy olyan folyamat része volt, amelynek során a nőmúzeum két alapvető formális alapelve erodálódott és tűnt el: a kizárólag nők számára fenntartott munkahely, valamint a kollektív vezetés elve. Ez utóbbit jelzi, hogy a múzeum irányítása már hagyományos hierarchiába rendeződik egyetlen igazgatóval. Mindezen változások időzítése ismét egyszerre meglepő és figyelemre méltó, hiszen ezzel egyidejűleg a Smithsonian egy új, a nők történelmére és kultúrájára szakosodó múzeumot épít a Mallon, bővül a National Museum of Women’s Art, és az olyan, már működő múzeumok, mint a Birmingham Museums, a formális, megosztott vezetés lehetőségeit kutatják.
Hogyan tükröződött ez a szemlélet, amikor a göteborgi Néprajzi Múzeumból létrehozott Világkultúra Múzeumot irányította? Miként járulhat hozzá egy néprajzi/antropológiai gyűjtemény a téma megértéséhez?
¶ Három alapelvet és tapasztalatot vittem magammal a nőmúzeumból. Az egyik a múzeumoknak mint a kulturális és társadalmi szerepvállalás platformjainak nagy lehetőségeibe vetett hit volt. A második az önreprezentáció joga: az egyén, egy csoport, egy nép joga ahhoz, hogy a kutatásban, a gyűjtésben, a kommunikációban, az intézményi és szervezeti struktúrában önmagát képviselje, és ne mások határozzák meg mindezt. A harmadik az volt, hogy a tudás mindig helyzetfüggő és kontextuális, és ezért többféle és változó perspektívát és nézőpontot igényel. Ezek a női és feminista nézőpontból eredő elképzelések vagy megközelítések – nem meglepő módon – kapcsolódtak és szinkronban voltak az őslakosok nézőpontjából kidolgozott episztemológiai és muzeológiai elvekkel, amelyek akkoriban számos jelentős új múzeumi kezdeményezést – az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeumát, az Ausztrál Nemzeti Múzeumot és az új-zélandi Te Papa Tongarewa Múzeumot – is katalizáltak. A Világkultúra Múzeum küldetése a globális etika, az emberi jogok és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget vállalta magára, valamint azt, hogy a tárgyak származási helye, kultúrája által elszenvedett történelmi igazságtalanságokat helyre kell állítani. A gyűjteményeket próbaképpen kiemeltük abból a gyarmati kontextusból, amelyben gyűjtötték őket. Kapcsolatot építettünk ki a származási kultúrákkal és a diaszpórában élő emberekkel. Tartózkodtunk az állandó kiállítások nagy, totalizáló metanarratíváitól, ehelyett tematikus kiállítások folyamatos váltakozásával dolgoztunk – némelyik a múzeum történelmi gyűjteményeiben gyökerezett, mások pedig olyan kortárs témákban, mint a HIV-fertőzés és az emberkereskedelem, amelyek új gyűjtéseket és sok kölcsönzött anyagot igényeltek. Olyan múzeumot szerettünk volna létrehozni, amely nem csak múlt időben beszél.
A felszínnél érdekesebbnek tartottuk a mélyebb rétegeket, az összetett és kétértelmű összefüggéseket a megállapított igazságoknál. A nemek közötti egyenlőtlenség témája magától értetődően egyike volt azoknak a kutatásoknak, amelyek a múzeum minden tevékenységét áthatották. Míg azonban egy hagyományos etnográfiai gyűjtemény erőssége, hogy különböző világnézeteket mutat be és képvisel, addig a nemekről, a női szexualitásról, a női munkáról, az anyaságról, a barátságokról és a közösségekről alkotott felfogás és értelmezés olyannyira változatos, hogy ezek közül bármelyiket is rögzíteni vagy szilárd normákat felállítani értelmetlennek
tűnik.
Ön szerint hogyan járult hozzá a nők múzeumokban betöltött, folyamatosan változó szerepe az intézménytípus átalakulásához
a 21. században, valamint a területen ma is folyamatosan megújuló koncepciók és gyakorlatok megjelenéséhez?
¶ Ismét úgy gondolom, hogy számos különböző irányvonal fonódott össze az új múzeumi paradigmák kialakításában. A nők azon közösségek és csoportok egyike, akik a múzeumok átalakításáért küzdöttek, akiket nem képviseltek, alulreprezentáltak vagy rosszul reprezentáltak. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy valódi változás csak akkor történik a múzeumon belül, ha azt kívülről érkező, megfelelő vagy összehangolt nyomás váltja ki. Nem tudom, hogy végeztek-e szisztematikus kutatást a múzeumokon belüli változások mozgatórugóiról, de szerintem kirajzolódik egy olyan minta, hogy a nők nagyon erős jelenléttel és hanggal rendelkeznek az oktatásban, a kiállításokban és a nyilvános programokban, és amelyekből a közönséggel való nyitottabb, részvételen alapuló és méltányosabb kapcsolatok kialakítása fakad. És voltak/vannak ikonikus női igazgatók néhány kulcsfontosságú intézményben, az új paradigmák és új gyakorlatok megteremtésének kiemelt pillanataiban.
Jelenleg a múzeumok hatalmi hierarchiáinak és mérgező munkakörnyezetének fontos BIPOC-kritikájában (Black, Indigenous, People of Colour, azaz fekete, őslakos és színes bőrű emberek – A szerk.) a vezető és legkifejezőbb hangok közül néhányan – nem meglepő módon – nők. De ne tagadjuk, hogy azok közül, akikkel szemben állnak, néhányan szintén nők. A fehér igazgatók és kurátorok egy része, akiknek érzéketlensége és látens vagy aljas rasszizmusa lelepleződött, szintén nők. A múzeumi hierarchiákban és hatalmi struktúrákban a nemek, az osztály, az etika és a faj összetett kérdései ugyanúgy összefonódnak, összemosódnak és átszövik egymást, mint
a társadalom egészében.
KØN – Gender Museum, Aarhus, Dánia
Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemek közötti egyenlőség és sokszínűség a különböző szakmai területeken.
Hogyan alakult ez a diskurzus a múzeumi közösségen belül,
és milyen lépéseket tehetnek a múzeumok annak érdekében, hogy
a nők számára egyenlő esélyeket biztosítsanak a vezetői pozíciókban és a döntéshozói szerepekben?
¶ Úgy tűnik, a muzeológia különböző területei között egyenlőtlenül alakult ez a diskurzus, a legmarkánsabb kritika és a leglátványosabb változások a tartalom, a tárgy és a gyűjtés tekintetében a művészeti múzeumokban történtek, ez valószínűleg a vezetői vagy felsővezetői pozíciókban dolgozó nők számának növekedésével is magyarázható. Úgy gondolom, hogy a múzeumoknak elvi álláspontot kell képviselniük, világos és átlátható gyakorlatokat kell kidolgozniuk a nemek közötti egyenlőség terén, akárcsak a sokszínűség és az egyenlőség más, kapcsolódó kérdéseiben – és ami talán még nagyobb kihívás, hogy mindezt a munkaerő-toborzás, az értékelés és a felvétel gyakorlata során ténylegesen be is tartsák. Egy nemek szerint vegyes munkakörnyezetben a nemek közötti egyensúlyt nagyon gondosan kell kalibrálni. Végét járja az a gyenge kifogás, hogy nincs megfelelően képzett női jelölt egy-egy vezetői vagy más pozíció betöltésére. Fontos azonban, hogy a nők aktívan bátorítsák egymást, hogy vállaljanak vezetői pozíciókat, amitől sokan hajlamosak vagyunk visszariadni.
Ahogyan már szóba került, a múzeumok hagyományosan elsősorban a férfiak által alkotott művészeti és kulturális tárgyakat képviselik és mutatják be. Hogyan tudnak a múzeumok aktívan foglalkozni a nemek közötti egyenlőtlenségekkel gyűjteményeikben, kiállításaikban és értelmezéseikben?
¶ Ismét csak azt tudom mondani, hogy elvi döntésekre és világos irányelvekre van szükség ahhoz, hogy a mindennapi, ellentmondásosnak tűnő döntésekhez támogatást és legitimitást biztosítsunk. Voltak, akik úgy gondolták, hogy a nőmúzeum gondolata maga is agresszió. És minden olyan kísérletet, amely a nők egyenlőségét célozza és olyan hatalmas egyenlőtlenségek megszüntetésére irányul, mint ami
a gyűjteményekben tapasztalható, meglehetősen gyorsan fordított szexizmusnak bélyegezhetnek. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy múzeum gyűjteményeit diverzifikáljuk, és például a Baltimore Museum of Arthoz hasonlóan egy évre fenntartsuk a beszerzésre szánt költségvetést a női művészekhez hasonló alulreprezentált csoportoknak. És jobb, ha felkészülünk az azonnali konzervatív reakcióra.
A reprezentáció szempontjából mennyire fontos, hogy a múzeumok bemutassák a különböző hátterű nők történeteit és tapasztalatait, beleértve a marginalizált közösségekből származó nőkét is. Meg tudna osztani olyan példákat, amikor a múzeumok sikeresen emeltek ki ilyen történeteket? Milyen hatást gyakorolt mindez a látogatókra?
¶ Egy múzeum annyira erős, amennyire a közösségekkel való kapcsolatai és kötődései. A korábban hiányzó, alul- vagy rosszul reprezentált csoportok történetének és hozzájárulásának kiemelését illetően pedig úgy vélem, hogy a gyűjtésnek, a dokumentálásnak vagy a kutatásoknak, az új kiállításoknak és a programoknak a múzeum közeli vagy távoli közösségeivel való hosszú távú kapcsolatépítés részévé kell válniuk és abba kell beágyazódniuk. Ez egy kétirányú utca, amelynek hatása mindkét irányban érvényesül, lassú és rögös folyamat, amelyben nincsenek gyors megoldások.
Hogyan kezelhetik a múzeumok a nemi előítéleteket
és sztereotípiákat kiállításaik és oktatási programjaik keretében? Milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy a női történeteket pontosan és a káros sztereotípiák megerősítése nélkül mutassák be.
¶ A Világkultúra Múzeumában volt egy rövid kézikönyvünk, amely néhány egyszerű kérdésből állt, hogy mi hiányzik, miről nem beszélünk, ki beszélhet és milyen pozícióból, hogy felmérjük és irányítsuk magunkat, akár a diákokat és más látogatókat annak feltárásában, hogy a hatalom és a hierarchia milyen szerepet játszik egy adott kontextusban, gyűjteményben, kiállításban, eseményen vagy oktatási környezetben. A női történetek bemutatásához például nekünk, múzeumi dolgozóknak kritikusan kell elemeznünk saját előítéleteiket, hogy felismerjük, hogyan alakítják a sztereotípiák a nőkről alkotott képünket. Másrészt tisztelettudóan meg kell hallgatni a nőket, hogy megértsük életük sokrétű és gyakran ellentmondásos összetettségét, és képesek legyünk szolidárisan bemutatni és ábrázolni ezeket.
A Világkultúra Múzeuma, Göteborg, Svédország
Mennyire játszott szerepet a nők jelenléte és a női szempontok felvetése az ICOM múzeumdefiníciós vitájában? Jelentősen eltérne-e a múzeum jelenlegi meghatározása, ha a muzeológus nők kisebb vagy nagyobb befolyással rendelkeznének annak kialakításában?
¶ A 2016–2019-es évek múzeumdefiníciós munkája során a reprezentáció és az önreprezentáció elve alapvető fontosságú volt. Az állandó bizottságot, valamint az almunkacsoportokat gondosan állították össze a kontinensek, a nemek, a tudományágak, az etnikai hovatartozás, a szexuális irányultság és az életkor szerinti képviselet szempontjából, ami merőben eltér attól, ahogyan az ICOM hagyományosan gondolkodik a képviseletről. Hasonlóképpen a bizottság által a világ minden táján tartott kerekasztal-beszélgetések is eltérők voltak a módszerek és a szándékok tekintetében. A kerekasztal-beszélgetések a mély figyelem gyakorlatai voltak, ahol mindenki egyformán szólalt meg, senki nem szólt közbe, senki nem ellenezte, és a cél az volt, hogy megértsük mindenki szempontjait. Módszertanilag ez rokon a feminista körökben, valamint a rasszizmus érzékeny kérdéseit vizsgáló fórumokon kialakított megoldásokkal. A múzeumi kontextusban mindez igazán érdekes kollektív felismeréseket eredményezett – amelyekre remélem, hogy valamikor lesz időm visszatérni. Úgy vélem, hogy a nemek (gender) hatalmas szerepet játszottak a javasolt definíciók körüli konfliktusokban, amelyek 2019-ben Kiotóban játszódtak le, de ez valószínűleg túlságosan polarizált és politizált ahhoz, hogy itt belemerüljek.
Napjainkban, amikor az LMBTQ-kérdések állnak a közbeszéd fókuszában, milyen szerepük, feladatuk van a múzeumoknak a női egyenjogúság és a feminizmus terén?
¶ Most, amikor több mint negyven éve, hogy az első nőmúzeumok elindultak és a közbeszéd nagyon aktív, meglep, hogy a női és nemi szempontok mennyire láthatatlanok a múzeumokban. És ez nem a releváns anyagok hiánya miatt van így. A nőmúzeumban már a kezdetektől megtanultuk, hogy ha elég mély a motiváció és a kutatás, a megfelelő tárgyak előkerülnek még az élet legromlandóbbnak, immateriálisnak, rejtettnek vagy tabusítottnak gondolt területeiről is. Amikor a Világkultúra Múzeumában a HIV-fertőzéssel kapcsolatos kontextusban dolgoztunk, nagyon jól artikulált művészeti és vizuális kultúrákba léptünk be, amelyek politikai tiltakozások és szolidaritási mozgalmak élére álltak. Amikor a Koppenhágai Múzeumban a város múltbéli és jelenlegi LMBTQ-kultúráit kutattuk, a narratívák, hagyományok és tárgyi emlékek korábban teljesen ismeretlen gazdagságára bukkantunk. De hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy egy múzeumnak tiszteletteljes, bizalmi kapcsolatot kell fenntartania azokkal a közösségekkel, amelyeket dokumentálni vagy bemutatni akar. Ez a bizalom semmiképpen sem magától értetődő, különösen olyan kultúrák esetében nem az, amelyeket elnyomtak vagy elnyomnak, törvényen kívül helyeznek, üldöznek. A múzeumnak és az adott közösségnek át kell fednie egymást, egymás részévé kell válnia ahhoz, hogy ez a bizalom a kulturális szakadékokat is áthidalja.
A legtöbbünk életében nagy szerepet játszik az, hogy életünk egy adott pontján hogyan éljük meg és kezeljük nemi identitásunkat mint lány, fiú, anya, apa, szerető, házastárs.
És bármennyire is konfliktusosak, fájdalmasak és tartalmasak lehetnek a nemek kérdései, úgy tűnik számomra, hogy ha
figyelmen kívül hagyjuk őket – ahogyan a múzeumok is
figyelmen kívül hagyhatják az olyan fontos kortárs problémákat, mint a növekvő egyenlőtlenségek és a természet pusztulása –, akkor hosszú távon a jelentéktelenség útját választjuk.