MÉDIAANTROPOLÓGIA ÉS MÚZEUMI KERETEK
Szijártó Zsolt: Sokszínű médiavilágok. A mindennapi élet és a médiakutatás antropológiai dimenziói. Gondolat, Budapest 2022
MúzeumCafé 96.
Szijártó Zsolt tizennégy tanulmányt felölelő kötetében talán a leggyakrabban előforduló szó az „újszerű”, illetve néhány ezzel rokon értelmű kifejezés. Ez a jelző főképpen a kommunikációs rendszerek, a média változásainak leírására vonatkozik, de a szövegben tárgyalt vonatkozó kutatásokban is az „újszerű” megközelítések és elméletek felé billen a hangsúly. Ez egyben kijelöli a kötet egyik meghatározó tengelyét, az időbeli dimenziót: bizonyos változások körültekintő számbavételét. „Hogyan változtatja meg – fogalmaz a szerző a bevezetésben – a mindennapi élet feltételrendszerét, az ott érvényes kulturális normákat és kommunikációs szokásokat az újabb és újabb médiumok, platformok megjelenése s megállíthatatlannak tűnő terjedése?” A szerzőt az a szándék vezeti, hogy fogást találjon a túlontúl ismert kortárs jelenségeken, elsősorban is az ilyen mediális változásokon. Mindig érzékelteti, hogy társadalmi és szaktudományos viták erdejébe kalauzol. Módszerének első lépéseként igyekszik határozottan kikerülni, hogy az ilyen viták közismert vagy kézenfekvő magyarázatainak valamelyik pólusát válassza a kiindulópontnak. A „felettük” álló szélesebb kontextust, a tágabb magyarázó elveket keresi, amiben a társadalomtudományok köréből s egyre inkább az antropológia tágas mezejéről választ fogódzókat. Így lesz munkája a média és antropológia – két roppant tág terület – „találkozásának”, pontosabban: kölcsönös vizsgálatának gondolatébresztő kísérlete.
¶ Miben áll az itt képviselt antropológia? Ha az antropológiát nem elsősorban jelszóként használjuk, akkor számolni kell azzal, hogy meglehetősen heterogén tudományterülettel állunk szemben. Közös pontok inkább elvi, programhirdetési nyilatkozatokban, mint a gyakorlatban mutatkoznak meg, jóllehet az egyes antropológiák alapvetően a társadalom- és humántudományok keretében tevékenykednek. Az empirikus és a teoretikus irányzatok legalább annyira megkülönböztethetők, mint a különböző tudománytörténeti hagyományok alapján létrejött s alakuló „nemzeti”, regionális vagy bizonyos egyetemi tanszékek által fémjelzett iskolák. A vizsgálatok tárgyát képező képződmények, folyamatok alapján pedig felettébb heterogén képpel szembesülünk, ha ennek alapján próbálunk fogalmat alkotni arról, hogy mi az antropológia. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben létrejöttek Magyarországon is olyan műhelyek, amelyek az antropológia zászlója alatt hajóznak, talán nem túlzás azt állítani, hogy nálunk az antropológia határozottan s erőteljesen diszkurzív jellegű. Nem a gyakorlat által felhalmozott tudáskészlet – az úgynevezett „antropológiai terepmunkák, monográfiák” sokasága – alapján álló vagy abból kiinduló tudományos gyakorlatot jelent, hanem orientációs önmeghatározást, más tudományos irányzatoktól és gyakorlatoktól való elhatárolódást, s gyakorta a megközelítés „újszerűségét” hangsúlyozó álláspontokat. Ez korántsem egyedi magyar(országi) sajátosság, s azt sem jelenti, hogy ebből a diszkurzív kiindulópontból idővel ne jönne létre az a bázis, ami önmaga jogán definiál egy önálló tudományos szakterületet a rá jellemző teóriákkal, eljárásmódokkal, gyakorlattal.
¶ Pregnánsan mutatja ezt a kötet kulcsfogalma, a médiaantropológia, amely igencsak sokféle verzióban bukkant föl az elmúlt évtizedben, illetve sokféle felfogásban létezik a nemzetközi színtéren. A szociálantropológusok európai szövetsége (EASA) keretében 2004-ben szerveződött meg a médiaantropológusok hálózata, mely rendkívül aktív tevékenységet fejt ki. Konferenciáik, e-szemináriumaik, kiadványaik hallatlanul széles körben tárgyalják a mediális környezet jellemzőit s ezek transzformációit, illetve az antropológiai kutatás megváltozott feltételeit, eszközeit, kérdésfeltevéseit. Daniel Miller, a londoni egyetem egyik meghatározó szociálantropológusa, aki a világ minden részéről érkező tanítványaival, sokfelől toborzódó munkatársaival valóságos médiakutató-gyárat üzemeltet, az empirikus kutatások nagymestere. Ám oly módon, hogy minden egyedi-helyi vizsgálódás értelmét valami nagyobb keretben interpretálja. Így születnek meg azok a monográfiasorozatok, amelyek nem az egyes kommunikációs eszközök, médiafelületek használatát taglalják úgy általában, hanem megmutatják, hogy ezek mit jelentenek meghatározott kontextusokban a valóságos-egyedi felhasználók tapasztalatai szerint. Miller 2011-ben megjelent Facebook-meséit Szijártó Zsolt is említi mint határjelzőt, mely azt bizonyítja, hogy a média az antropológiai kutatások legitim tárgyává vált. Miller egyik újabb kutatása az okostelefon-használatot vizsgálta, de nem kézenfekvő módon a fiatalok körében, ellenkezőleg, arra volt kíváncsi, hogy mit jelent s mivé válik az idős-idősödő korosztályok kezében. „Az okostelefon és az okos öregedés antropológiája” nagy nemzetközi léptékben, összehasonlító keretben készült. Egy másik kutatás ugyancsak a világ különböző pontjain vizsgálta
a társadalmi média fő attribútumát, azt, hogy „miért posztolunk”. Tizenegy kötet – etnográfiai leírás – készült, továbbá egy összegző, amely azt foglalta össze, hogy a társadalmi média hogyan változtatja meg világunk észlelését, tapasztalatát. Összhangban áll ez a Miller-féle megközelítés korábbi empirikus vizsgálataival, amelyek mindig „szétszedték” az olyan totalizáló kifejezéseket, mint mobilkommunikáció, internet, vagy akár máshonnét merítve a kutatás tárgyát:
a hétköznapi viseletdarab, a farmernadrág, és ezzel szemben ezek konkrét, egyedi, de mégis típusos jelentését-használatát definiálták. Egyet lehet érteni Daniel Miller program jellegű meghatározásával, miszerint a médiaantropológia olyan gyorsan változó kutatási terület, mint maga a média főként a digitális technológia következtében. Saját krédója szerint ennek jellemzője a részletgazdag adatszerűség, az etnográfiai mélység és az átfogó, széles horizontú megközelítések egyensúlya. Az utóbbiakat, vagyis az analitikus látószöget az infrastruktúra,
a gyakorlat, az anyagiság és az egyenlőtlenségek tanulmányozása és interpretációja alkotja. Mások azt hangsúlyozzák, például Elizabeth Bird amerikai antropológus megfogalmazása szerint, hogy a médiaantropológia az olyan általános mai jelenségek, mint a YouTube, a videojáték, a divat, a turizmus stb. világát az ugyancsak globálisan tapasztalható egyenlőtlenségek, igazságtalanságok és a felügyelet szempontjából közelíti meg. Ezen a területen egyre időszerűbbek a szélsőségek, az igazságot illető krízisek, a bizonytalan jövő eszméinek kritikai
elemzései.
¶ Az antropológiai kutatások sokrétűségét ma már jól felépített, rendszeres tudást kínáló tankönyvek, kézikönyvek bizonyítják. Az egyik friss kiadvány a tárgyban a Routledge kiadó 2022-es áttekintő kézikönyve, amely 42 tanulmányban mutatja be a médiaantropológia létrejöttének néhány vonását, az alapvető megközelítési irányokat – infrastruktúra, gyakorlat, anyagiság, reprezentáció –,
valamint a legfontosabb tematikai kutatási kérdéseket, melyek fő hangsúlyát a társadalmi és politikai vonatkozások képezik. Látni kell ugyanakkor, hogy más szakterületek is táplálták s folyamatosan bőséges takarmánnyal látják el azt az „újszerű” diszkurzív teret s gyakorlatot. Szijártó kötete bőven tárgyalja a kommunikációelmélet és -kutatás, az irodalomtudomány, a kultúrakutatás – cultural studies –, a kulturális geográfia, az érzelmek/affektusok vizsgálatának irányait, melyek mint egy-egy patakocska végül széles sodrású folyóvá duzzasztják mindazt, amit ő maga is az „eredeti jelentésénél szélesebb értelemben” médiaantropológiának nevez. Számára a hömpölygő folyamot medrében tartó két partot egyik oldalról a mindennapi élet fogalma biztosítja – vagy legalábbis ezzel a kategóriával próbálja megtámogatni –, másik oldalról a „kvalitatív módszerek használata és a mikroszkopikus szemléletmód” érvényesítése.
Ha egy mondat erejéig még elidőzünk ez utóbbinál, azért azt érdemes hangsúlyozni, hogy a példának említett Daniel Miller-féle mikroszkopikusság a terepválasztásban, metodológiában és számos más vonatkozásában is meglehetősen különbözik azoktól a kutatási példáktól, melyeket az imént futólag felsorolt egyéb szakterületek kínálnak. A nagy hatású német etnográfustól, Hermann Bausingertől mintaként idézett empirikus kiindulópont – egy német család vasárnap délutáni médiafogyasztása – inkább képez jól analizálható fiktív, irodalmi tárcára emlékeztető példát, mint tényleges etnográfiai nyersanyagot. Ha itt Bausinger egy másik, a kötetben nem hivatkozott gondolatát hívjuk segítségül, azt is mondhatjuk, hogy a „terepen” és az „íróasztalnál” végzett munka – a field-work és a desk-work – közötti arány akár iskolateremtő következményekkel is járhat. Ebből az is következik, hogy a médiaantropológia
– s az itt olvasásra ajánlott kötet címe – bizonyos értelemben metaforikus jellegű: szándékra utal és a valóságban sokféle gyakorlatra bomlik, azaz a rendező fogalmak is nagyon különböző jelentések szerint használatosak. Ebben a mezőben Szijártó Zsolt, illetve intézménye, a Pécsi Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke határozott kutatási gyakorlatot felmutató, erőteljes desk-work szemléletű álláspontot képvisel. A szerző íróasztalánál mindig
figyelmet érdemlő produktumok születnek, miközben a terepre hivatkozás sem csak alibi a fejtegetések megalapozásában.
¶ A mindennapi médiahasználat változása sokszorosan hatással van a múzeumok tevékenységére, valamint a múzeumtermékeket fogyasztók mediális készségeire, elvárásaira, de akár – ne kerteljünk – fogyasztói csalódásaira is. A múzeum és digitalizáció egyre terebélyesebbé váló nagy diskurzusát szinte mindazok a kérdések közelről érintik, melyeket Szijártó Zsolt más kiindulópontból született írásai lényeglátóan tárgyalnak. Legyen szó a különféle digitális médiafajták terjedéséről és elsajátításáról – a kötetben: a diffúzió, mediatizáció, domesztikáció elméletei szerint –, a generációs különbségek – ezúttal: az IT-nemzedék – megértésének módszertanilag is újszerű eljárásokat igénylő megközelítéséről vagy a magánélet és a nyilvánosság változó határvonalairól, az érzelmek tobzódásának, a privát szféra kiteregetésének sokféle esetéről vagy a mediatizált közterek megjelenéséről. Lehet úgy fogalmazni, hogy mindannak, amit a kötet tanulmányai számba vesznek, megvan a múzeumi pandanja, illetve vetülete. S korántsem csak kiállítások, együttműködésen alapuló képzőművészeti projektek „feldolgozásai” szempontjából, melyek néhány esetéről a szerző is beszámol. A digitális média nemcsak a mindennapi életünket alakítja át, hanem felforgatja a múzeumi tudás alapjait, a múzeum működésének jellegadó kritériumait is. A gyűjteményképzés, -fenntartás, -hasznosítás jószerivel semmiben nem folytatható úgy, ahogy eddig tanultuk s gyakoroltuk. Innen nézve a múzeum a médiaantropológia eminens területe, noha ezt így legföljebb abban lehet fölismerni, hogy itt is, ott is sokat beszélnek a technológiai változásokról, innovációkról, az eszközkészlet folyamatos és egyre gyorsuló, egyúttal komplex következményekkel járó cseréjéről – s nem utolsósorban ennek húsba vágó anyagi vonzatairól.
¶ A kötet fő tanítása a muzeológus számára azonban nem ennek felismerésében áll – hiszen ez már napi tapasztalat –, hanem annak kifejtésében, hogy a médiafogyasztás nem elszigetelhető a gyakorlat más szféráitól, és az egyes médiumok sem önmagukban állnak, hanem többszörösen összekapcsolódnak egymással, használatuk kölcsönösen befolyásolja egymást. Ismertek olyan elméletek, melyek a múzeumot kommunikációs eszköznek vagy ismeretközlő csatornának tekintik, ami a tudást, az élményt forgalmazza. Ma alighanem inkább az a vélemény alakul ki, hogy a múzeum komplex médiagépezet, mert még „belül” a tudás-előállítás sem pusztán a múlt és a jelen vagy a mi és a másik tengelyén zajló kommunikációban/-ból jön létre, hanem a mediális áttételek, transzformációk eredménye, s még a műtárgyak legközvetlenebb, individuális megtekintésében sem lehet elvonatkoztatni a sokrétű kortárs médiakészségek s -tapasztalatok hatásától.
¶ A szerzőt nem kell bevezetni a múzeumi közegbe. A kötetbe felvett, képzőművészeti-kiállítási projekteket kommentáló írásai éppúgy tanúsítják ezt, mint a pécsi egyetemen kifejtett oktatói munkássága. Olvas, ír múzeumról, főképpen kiállításokról, oktat, nevel főképpen a múzeumelmélet felé terelgetve hallgatóit, doktoranduszait. A Zsolnay Negyedben lévő kommunikáció- és médiatudományi tanszék materiálisan is része a tágabb múzeumi-kiállítási színtérnek,
s a „szomszédban” virul az egyetem művészeti kara, ahova (s ahonnét) gyakoriak a szellemi átcsapások. A pécsi tanszék kebelében folyó munkának már korábban is voltak konkrét múzeumi projektjei. Az Emlékváros az országos múzeumi jelenkorkutatás kiállítási sorozatának részeként valósult meg 2006-ban. Nagy szerepet játszott ebben az archívum és a múltban felhalmozódott, olykor meghatározott céllal rögzített vizuális anyag megszólaltatásának kérdése. Olyan kiállítással járultak hozzá a jelenkort pásztázó országos kiállítássorozathoz, amelyben egyetlenegy materiális tárgy sem szerepelt – leszámítva az installációt. Ezt az „újszerű” szemléletet jól kamatoztatták más kiállítási munkákban, melyek némelyikét kifejezetten gyűjteményképzés és -feldolgozás alapozott meg.
¶ A kötet utolsó része, három tanulmány révén egy folyamatban lévő kutatás előkészítő, problémafelvető gondolati körébe vonja be az olvasót. A már bizonyos fázisokat megért kutatásnak kifejezetten múzeumi kapcsolódásai is vannak, illetve a metodikát s az „eredményeket” lehet ilyen irányba fordítani. Szijártó Zsolt pár éve a Berlinben élő magyarok körében kezdett kvalitatív jellegű kutatásokat. Ez a látszólag hagyományos és a jelenkori közvélekedéseket messzemenően foglalkoztató téma a mindennapi élet médiahasználatával is szoros kapcsolatban áll. A szerzőt a nagyvárosi migráns és etnikai közösségek adott esetében érvényes valóságos életviszonyok érdeklik, közelebbről: az etnikai csoport
– a magyarok – „mindennapi életének és a város történetének közös pontjai”, ezért az online és offline tevékenységüket, különféle interakcióikat vizsgálja, ide értve a kortárs művészeti megnyilvánulásokat is. A kutatás részleteit a kötet nem taglalja, mivel a munka még a kezdeti fázisban tart, részben azért, mert a szerző ezúttal is a „fogást találni” kérdésben fogalmazza meg gondolatait.
¶ Ebből adódik, hogy ez a rész egyelőre az „újszerűség” felvetésének bizsergető élményét közvetíti. Az ismertetett eljárásmódok, megközelítési lehetőségek, inspiratív példák közös pontja a kortárs médiatechnológiákban rejlő kutatási és elméleti lehetőségek hadrendbe állítása a választott terepen. Bausingerrel szólva szövegei a „technika pozitív varázsának” jegyeit mutatják, vagyis a digitális és együttműködésen alapuló kutatási eszközrendszer kecsegtető előnyeinek számbavételét. A („régi vágású”) kérdés azonban az, hogy mit akarunk mindezek révén megtudni, és hogyan működtetjük a kutatói apparátust, továbbá hogyan biztosítjuk a rendszer fenntarthatóságát. A cél – olvasható – „egy digitális platform létrehozása. Fontos célkitűzés, hogy az e platformon létrejövő nyitott archívum adatait bárki szabadon felhasználhassa, kiegészíthesse és megoszthassa”. De miért akarunk létrehozni egy megosztható digitális tartalmakkal rendelkező nyílt archívumot? Ki hozza létre? Kik az együttműködő partnerek, mi és hogyan mozgósít a platformépítő aktivitásra? Ha a városi adminisztráció adataiból kinyerhető kulturális térképeket is asszimiláljuk a rendszerbe – mely elvi lehetőséget az egyik alfejezet villantja föl –, ezzel mi a célunk, s mire jutunk ezáltal? Miért fogják a tartalmakat a potenciális használók megosztani? Mert a Facebook, az Insta így működik? Valóban így fog ez történni? Ami minden eddigi prófécia ellenére biztos: a kollaboráció munka, tervezni, folyamatosan korrigálni kell, nem zajlik magától, s még a potenciális résztvevőket is kecsegtetni kell valami számukra is elérhető-belátható hozadékkal. Egyáltalán miért feltételezzük, hogy másnak is szüksége van ilyesmire, nemcsak magának a kutatónak valamilyen tudományos probléma megközelítése (megoldása?) érdekében. Ceterum censeo: az adott terepen mi ez? S ha nem a „termék” a fontos, hanem a „folyamat” – ez visszatérő tankönyvi témája a kollaboráció kérdésének –, akkor szintén megkerülhetetlen a vállalt álláspont tisztázása.
¶ A kutatás egyik ösztönző példája a londoni antropológus, Michael Stewart MyStreet projektje valóban létrehozott mintegy 300 kortárs, néhány perces „filmnyilatkozatot”, generált némi nemzetközi mozgalmat, önkifejezésre tanított kisebb-nagyobb marginalizált társadalmi csoportokat, inspirált elméleti fejtegetéseket a tudás mibenlétét illetően, ám ma, egy évtized elteltével a halott digitális archívumok számát szaporítja, amit sem saját domainnevén – ezt ma már árulják –, sem az egyetem honlapján megadott linken nem lehet megtalálni. (Aki ezután sem adja fel, a Vimeón rábukkanhat.) Hasonló dilemmák a múzeumi digitális projekteket is meghatározzák. A mit és hogyan megkerülhetetlen,
s itt is gyakran a „technológia varázsa” a mozgósító erő, amely gyakran vezet torzókhoz, lezárult egyszeri kísérletekhez, melyek éppen nem az ígéretként felkínált folyamatosságot és a közösségi használatot képviselik. Talán annyi a különbség, hogy a múzeum mint keret kézzelfoghatóbbá teheti a célokat: például a gyűjtemény határozott célú megosztását, a gyűjtemény bővítését, esetleg új létrehozását-építését vagy a múzeum szociális érzékenységének bizonyítását. Mindezek világos artikulációja elengedhetetlen. Más szinteken s területeken a múzeumi autoritást azonban a digitális technológia és a részvétel „filozófiája” már sokkal érzékenyebben érintheti, mely alighanem jóval összetettebb kérdés, mint amit egy társadalom- vagy médiatudományi empirikus vizsgálódás felvet.
¶ Régebbi szaktudományos kritikákban olvastunk olyasmit, hogy egy tudományszak X. Y.-tól várja „[valami] monográfiáját”. Éljünk ezzel a ma már ódivatú, mókásan hangzó, professzoros fordulattal: „a magyar muzeológia” Szijártó Zsolttól várja a berlini magyar diaszpóra médiaantropológiáját, beleértve ebbe az adott keretek között megfigyelhető kortárs – globális – művészeti gyakorlat interpretációjának a múzeumcsinálók számára is elmemozdító gondolatait.
