„A MŰVÉSZET ÉS ZENE OKTATÁSÁRA ÉS ÖSZTÖNZÉSÉRE…”
NŐI GYŰJTEMÉNYALAPÍTÓK A 19. SZÁZADI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON
MúzeumCafé 96.
A nők szerepvállalása a művészet világában sokáig kényes témának számított. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon egy női művészeti társalgó, beengedjék a nőket művészeti akadémiákra, kezdetben a nőknek – ahogy a társadalomban, úgy a művészvilágban is – ki kellett harcolniuk a férfiakkal egyenrangú szerepet. A helyzet valóságát jól alátámasztja, hogy a 19. századi európai művészeti képzés központjának számító párizsi, állami szépművészeti akadémiára (École des Beaux-Arts) 1897-ig egyáltalán nem vettek fel nőket. A női művészi, műértői ambícióikat nem tartották nagyra, egy rendes nőnek otthon volt a helye a gyerekek mellett, és nem árthatta bele magát a férfiak igényes művészetről folytatott társalgásába. Egészen az 1800-as évekig az európai és hazai közvélemény a nőkre a tradicionális családanya szerepet osztotta, és csak a 19. században indult egy reformtörekvés a nők társadalmi szerepének „igazságossá tétele” érdekében.
Gróf Széchényi Ferencné Festetics Julianna
A horpácsi kastélyban levő eredeti után másolta Richter Aurél
Közölve: Vasárnapi Újság, 1902. november 30.
¶ A 19. század Európában és Észak-Amerikában is a női emancipációs törekvések megjelenésének időszaka. Érdekesség, hogy több jeles jogtörténeti szerző (Ráth, 1872; Csiky, 1894; Máday, 1913) megjegyzi, hogy jogi szempontból a magyar nők évszázadokon keresztül kedvezőbb helyzetben voltak más európai országokban élő kortársaikhoz képest.
Jó példa erre, hogy a magyar nők bizonyos előjogokat élveztek a középkori Magyarországon, például házasságkötésükkor már nagykorúvá váltak, míg a férfiak minden esetben 24 évesen számítottak csak teljes jogú felnőttnek. Ennek ellenére a nőket hazánkban is csak ritkán említették történeti forrásokban. A nőtörténet-kutatás így nehéz helyzetben volt, mikor felmerült a női szempont pótlásának igénye, hiszen nagyon kevés forrásból lehetett kiindulni. A 19. század második felében a probléma orvoslására Magyarországon fokozatosan jelentek meg az első, nőtörténettel foglalkozó írások,
például a magyar kora újkori nemesasszonyok életéről. A reformkorban a nők jogainak és társadalmi helyzetének kérdése politikai szempontból vált fontossá, hiszen a nemzeti nyelv és kultúra népszerűsítése a nők művelődéshez való jogának kérdését is magával hozta. A korabeli politika a nemzeti kultúra megőrzésének eszközét látta a női műveltségben. Így a reformkori politikában többször előkerült a női emancipáció kérdése. Napirendre került a női választójog vitája, amit még a radikális 48-as párt is elutasított, a korszak közvéleménye szélsőségként tekintett a nők politikai szerepvállalására, szavazati jogának lehetőségére, egyenjogúságára.
¶ Ez viszont közel sem zárta rövidre a kérdést, a nők leleményessége lassan, de biztosan utat talált a nyilvánossághoz. Ha politikailag még nem is kaphattak egyenlő jogokat a nők, a nyilvános szereplésre mégis teret nyitottak maguknak az otthon falai között. A társaság, a szalonélet és a reformkori gyűlések fontos helyszínei voltak a magánházak, ahol a nőknek is lehetőségük volt bekapcsolódni egy-egy szellemi eszmecserébe. Jó példa erre az irodalmi szalonok térnyerése, amelyeket főleg nők működtettek, és a magyarországi központ elsősorban Pest-Budán volt. A kor egyik híres irodalmi szalonja is egy háziasszony, Takáts Éva vezetése alatt működött a Karacs-házban.1 De gondolhatunk Szendrey Júlia, Petőfi Sándor és Jókai Mór közösen megosztott, kifinomult szellemű társalgás helyszíneként szolgáló lakására a Marczibányi-házban. Petőfi utolsó otthonának épülete a Síp utca sarkán volt. A költőről a Marczibányi ház helyén álló mai bérház falán egy tábla is megemlékezik.
¶ Ha a korabeli társadalmi viszonyrendszerben vizsgáljuk a nőket, a 19. századi Európában a helyzetük elég hasonló volt. Ahhoz, hogy további példákkal illusztráljuk a kort, érdemes megvizsgálni egy másik területet is, mégpedig a nők közreműködését a közgyűjtemények kialakításában. Kevesen tudják, hogy a nők fontos, ma is ismert közgyűjtemények létrehozásához járultak hozzá, mégis több tényező is hátráltatta őket abban, hogy elismert műgyűjtővé váljanak, sőt hogy egyáltalán a nevük bekerüljön a múzeumi dokumentumokba. Először is minden nő a férjezett nevén szerepelt a korabeli írásos nyilvántartásokban Nagy Britanniában, Franciaországban és hazánkban is. A nők társadalmi helyzetét teljes egészében meghatározta a férj személye. Magyarországon például a reformkor színésznői is a férjezett nevükön váltak ismertté, jó példa erre Laborfalvy Róza, aki azok után, hogy Jókai Mór felesége lett, minden színlapon úgy szerepelt, mint Jókainé Laborfalvy Róza. De a 19. századi Franciaországban sem volt egyszerű a nőknek, hogy saját jogon, gyűjtőként elismertté váljanak. A nőket, bármit is gyűjtöttek, egyáltalán nem becsülték sokra, gyakran csak vásárolgatásnak tekintették tevékenységüket, míg a férfiak részéről ugyanez fennkölt és művelt cselekedetnek számított. Nem volt ez másképp Európa más országaiban sem. Kivételnek tekinthető az egyesült államokbeli rendszer, ahol a nők gazdasági függetlensége 1848-ban megvalósult, de ez a korszakban máshol nem volt elterjedt. Franciaországban az 1804-ben kiadott Code Napoleon szintén a férfiaknak kedvezett, egy házaspár esetében kizárólagos rendelkezést biztosított a férjeknek a közös vagyon felett. A nők semmilyen jogi megállapodást nem köthettek férjük beleegyezése nélkül.
Ez az egyenlőtlen jogi helyzet a francia feminista sajtó tiltakozása ellenére 1907-ig érvényben volt. Ezenfelül a 18. században kialakult „connoisseurship”, azaz műértés szintén csak a férfiak privilégiuma volt. Ha egy nő vásárolt festményt vagy egyéb műtárgyat, az a kor kulturális megítélése szerint nem lehetett más, csakis szeszélyes beszerzés.2
¶ Nagy-Britanniában is elég hasonló helyzetben voltak a nők.
Jogilag a brit nők is alsóbbrendűnek számítottak férjüknél. Saját jogon nem lehetett a tulajdonukban telek, nem köthettek írásos megállapodást a házastárs beleegyezése nélkül.
Ez a rendszer némiképp 1870-ben enyhült, majd 1882-ben a Házas Nők Vagyonáról szóló törvény (Married Women’s Property Act) lehetővé tette számukra a saját tulajdont. Ilyen patriarchális jogi viszonyok között nem meglepő, hogy az
európai gondolkodás a nők gyűjteményeit „érzelmi pótcselekvésnek” tekintette, amivel a vénkisasszonyok, özvegyek és gyermektelen nők szórakoztatták magukat. A 19. századi
Európában a társadalom nem ismerte el a nőket mint a gazdaság egyéni szereplőit, így a nevük sem tudott bekerülni a közgyűjtemények jegyzékébe.
¶ A jogi hátrányok mellett a korabeli kulturális felfogás is hátráltatta a nőket abban, hogy műgyűjtőnek számítsanak. „A tizenkilencedik század utolsó éveiben a gyűjtést egyre inkább férfiúi privilégiumnak tekintették, olyan szabadidős tevékenységnek, amely műveltségre, szakértelemre és komoly erkölcsi értékekre támaszkodott. Ilyen formában ez a női gyűjtés ellenpólusaként jelent meg.”3
¶ Ez a már-már lovagi erényhez hasonlítható jelenség a viktoriánus irodalom tipikus karaktereinek hatására terjedt el, ugyanis az angol irodalom a korabeli férfi gyűjtőket gyakran helyezte az agglegény szerepébe, akinek imádott tárgya egyben szeretője is volt. Franciaországban a a műgyűjtést hasonló szterotípiák kísérték. A francia irodalomban a múzeumba járó nők ugyancsak inkább szexuális jelzőkkel voltak jellemezve, és ez a sztereotípia igencsak megpecsételte azon nők sorsát, akik nem szerettek volna gyűjtőként ebbe a kategóriába esni. A férfi gyűjtés művészetének gigászi magasságokba emelése még azzal is árnyalódott, hogy a férfiak sokszor ókori uralkodókhoz, reneszánsz gyűjtőkhöz és nagy hatású személyiségekhez hasonlították magukat, és igyekeztek megteremteni az ehhez méltó környezetet is. Az 1857-ben alapított londoni Collector’s Club elsőre csak látogatóként fogadta be a nőket,
és tíz évvel később is a 201 tagból mindössze nyolc volt nő. Ezzel szemben egy másik illusztris társaság, a Society of
Antiquaries csak 1920-ban fogadta be első női tagját.
¶ A francia nők is hasonlóan kirekesztve érezték magukat az úgynevezett sociétés savantes, a tudományos, múzeumok elődeinek számító művelt társaságokból. Ezek alapján nem olyan meglepő, hogy azok a nők, akiknek ennek ellenére mégis volt gyűjteményük, és bekerültek ezekbe a művelt társaságokba, „férfias tulajdonságokkal” lettek jellemezve. Lady Charlotte Schreiberről, akinek porcelángyűjteménye ma a Victoria and Albert Museumban tekinthető meg, úgy vélekedtek „mint aki gyakran feje tetejére állítja a nemi szerepeket, és szándékosan játszik férfias tulajdonságokkal…”4
¶ A gyűjtés mellett a 19–20. században a nők fokozatosan törtek előre a hivatásos művészek világában is. Nagy Britanniában lét-
rejött a Society of Women Artists 1899-ben, ami a kezdeti húsz tag helyett már 36-ot számlált 1918-ra. Franciaországban még ennél is gyorsabban ment végbe a folyamat, 1880-ban a Musée du Louvre-ban megrendezett kiállításon már 1081 női művész állíthatott ki, és az Union des femmes peintres et sculpteurs (Női Festők és Szobrászok Szövetsége) több mint ötszáz tagot számlált. A sikereket elért alkotók, mint Rosa Bonheur, Louise Jopling, Elizabeth Thompson, illetve Lady Butler mind megfogalmazták véleményüket a női egyenlőtlenség problémájáról a művészvilágban. A folyamat viszont nem állt meg itt. A nők mint műkritikusok is fontos szerepet játszottak a 19. századi sajtóban. Meaghan Clarke jegyzi meg, hogy női újságírók gyakorta írtak kritikákat a kifejezetten gyűjteményekkel és művészettel foglalkozó brit Connoisseur című lapba. Ezáltal nagyobb tekintélyt vívtak ki maguknak, bizonyították tudásukat és hozzáértésüket a színvonalas orgánum hasábjain is. Franciaországban is léteztek női szalonkritikusok és művészettörténészek, de valahogyan az ő munkásságuk is eltűnt a történelem útvesztőiben, csakúgy, mint a brit női szerzők esetében. Pedig a 1900-as években élt műkritikusok, mint Emilia Dilke, Vernon Lee és Maud Crutwell tevékenységének felfedezése
az elmúlt évek egyik legérdekesebb kutatásai közé tartozik.
Gróf Széchényi Ferencné 1791-ben
Bártfai Szabó László: A Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi család története
Budapest 1911
¶ Európában és Magyarországon is a 19. században a hagyományos női szerepek fokozatos átalakulása volt megfigyelhető. A korszak vívmányainak köszönhetően a házimunka terhe csökkent, az 1868-as Eötvös József-féle törvény bevezette a tankötelezettséget, ami azt eredményezte, hogy a gyermekek nevelése sem kizárólag a háziasszonyokra hárult, mint a jogszabály előtt. A hagyományos háziasszony/gazdaasszony, feleség, anya szerepek megmaradtak ugyan, de kisebb változásokkal. A háziasszony vezette a háztartást és az otthoni gazdaságot, amiből logikusan következik, hogy a háztartási ismeretek a korban a női alapműveltség szerves részét képezték. Például a Pesten irodalmi szalont vezető Takáts Éva a hazai nőnevelés fontos alakja is volt. Úgy vélte, a nőket háziasszonyi teendőkre, önellátásra érdemes nevelni, úgy, hogy a családi élet fontossága mellett a hazaszeretet erényét is elsajátítsák.5
¶ A nők szerepe a hazai művészet és irodalom területein jelentősen megváltozott. A női alkotói lét, a művészeti és az irodalmi elismertség is az 1800-as évek fontos témái közé tartozik. Takáts Éva például vígjátékokról írt kritikákat, egy olyan orgánumba, amely korábban csak egyszer közölte nő írását. Egy másik nagyszerű példa az arisztokrata közegből gróf Széchényi Ferencné Festetics Julianna, aki mint gyűjtő is jelentős örökséget hagyott az utókorra.
¶ A női gyűjteményalapítók nélkül az európai és hazai múzeumvilág rengeteg gyűjteménnyel lenne szegényebb. A Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteménye 1803-ban jött létre, Széchényiné ásvány- és növénygyűjteményéből. A főnemes grófnő férje által létrehozott múzeum ezzel Európában elsőként jelentkezett egy látogatók számára is nyitott természettudományos gyűjteménnyel. Festetics Julianna a felvidéki Jablonkán született jómódú, főnemesi családban. Ennek köszönhetően magas fokú tanulmányok folytatására is lehetőséget kapott, hiszen az ország legrangosabb intézményeiben tanulhatott. A lehetőséget ki is használta, és egy kellemes modorú, több nyelven beszélő ifjú hölgy vált belőle tanulmányai végeztével. 1775-ben ment feleségül Széchényi Ferenc grófhoz. Fontosnak tartotta a gyermekek gondos szellemi és erkölcsi nevelését, aktív társasági életet élt. Szeretett olvasni és művelődni, és ebben segítségére volt férje soproni, horpácsi, cenki, bécsi, valamint öccse, Festetics György hatalmas keszthelyi könyvtára. A keszthelyi környezet különösen vonzó lehetett a grófnő számára, hiszen itt került kapcsolatba a természettudományokkal: a földtannal, az ásványtannal és ezek különböző ágaival. Keszthelyen György testvére jóvoltából a tudományok „művelőivel” is lehetősége nyílt találkozni.
¶ Nagy valószínűséggel a grófnő gyakran beszélgetett Born Ignác
mineralógussal és Mitterpacher Lajos természettudóssal. Mindmáig megválaszolatlan kérdés, vajon a tudósok segítettek-e a grófnő gyűjteményének létrehozásában, de a legvalószínűbb, hogy a főnemesi körökben gyakori ajándékozás révén tett szert Festetics Julianna az impozáns gyűjteményére. Sajnos a hiányos dokumentáció miatt ma már nem lehet pontos adatokat megtudni arról, mely darabok képezték egykor Festetics grófnő gyűjteményét. A Magyar Nemzeti Múzeum első gyarapodási naplója rögzíti ugyan gróf Széchényi Ferencné adományát, de az ásványgyűjtemény első, 1821-es katalógusa nem rögzített beszerzési adatokat. Így már nehezen lehetne kinyomozni, hogy az 1956-os tűzvészből megmenekült darabok közül mi származott eredetileg a grófnőtől.6
A Barber Institute of Fine Arts épülete Birminghamben
¶ Festetics Julianna abban a szerencsés helyzetben volt, hogy férje oldalán sok külföldi nagyvárosba is utazhatott. Útjai során a Széchényi házaspár azt tapasztalta, hogy több nagyvárosban a látogatók számára is nyitva állnak a múzeumok, és a gyűjteményeket szakképzettséggel rendelkező személyzet mutatja be. Magyarországon erre addig jellemzően nem volt példa,
a magángyűjtemények nem kerültek a nyilvánosság elé. Ebből a tapasztalatból kiindulva adományozta a grófnő a férje által alapított nemzeti gyűjtemény gazdagítására a saját ásványkollekcióját. Majd nem sokkal később egy herbáriumgyűjteménnyel is megajándékozta a Nemzeti Múzeumot.
¶ Nagy-Britanniában mindenképpen érdemes megemlékezni Lady Charlotte Schreiberről, aki a 19. századi úgynevezett „walesi reneszánsz” egyik jelentős kutatója s a legelső brit prózai mű kiadója volt, és írói ambícióit a művészet területén is kiélte. Utazásai során angol, európai és kínai porcelánokat vásárolt gyűjteményébe, amelyről részletes katalógust vezetett, megkönnyítve ezzel az utókor munkáját. Naplót írt az utazásokról és a beszerzett értéktárgyakról, így a British Museum nyilvántartásában ma már az szerepel, hogy valóban Lady Schreiber gyűjtötte a műtárgyakat a férje támogatásával. 12 ezer darabos porcelángyűjteményét 1884-ben adományozta a Victoria & Albert Museumnak, illetve a British Museumban őrzik legyező-, társasjáték- és kártyagyűjteményét. Ezekről szintén maradtak ránk dokumentumok és feljegyzések.7
¶ Egy másik kiemelkedő brit női gyűjtő Lady Constance Hattie
Barber volt, a birminghami The Barber Institute of Fine Arts alapítója. Lady Barber és férje haláluk előtt nagylelkű adománnyal szerettek volna hozzájárulni a férj szülőhelyének fejlődéséhez, ez a szándék intézményesült a Barber Institute alapításával 1932-ben. A viktoriánus hagyományoknak megfelelően Lady Barberről is sokáig azt tartották, hogy nem érthetett a művészetekhez, legfeljebb hobbiként foglalatoskodott lakásuk dekorálásával. Valóban igaz, hogy neki köszönhető vidéki angliai otthonuk neoklasszicista hangulata és sziklakertekkel
díszített parkja, de amiben igazán kiteljesítette gyűjtői ambícióit, azok az épületben található kárpitok voltak. Gyűjteményébe tartoztak 16. századi flamand faliszőnyegek és párnahuzatok ugyanúgy, mint tradicionális csipkedekorációk. Lakásuk impozáns berendezési tárgyairól Nestor Cambier festő segítségével tudhatunk meg többet, aki 25 portrét készített Lady Barberről 1914 és ’23 között. A ház úrnője előszeretettel ült modellt a festőnek, gyűjteménye legkedvesebb darabjaival körülvéve. A róla készült képeket Lady Barber később összeválogatta egy saját kollekcióba, és szeretett volna kiállítást szervezni belőlük Londonban, ami végül nem valósulhatott meg.8
A Barber Institute of Fine Arts belső tere
¶ Lady Barber halála után megalakult a The Barber Association, a szervezet teljesítette az alapító kérését, létrehoztak egy tanulmányi központot, egy művészeti galériát, és koncertek fogadására is alkalmassá tették a helyszínt. Az alapító szellemiségéhez hűen „a művészet és a zene oktatására és ösztönzésére” létrehozott intézmény ma a birminghami egyetem művészettörténeti és zenei tanszékének ad otthont, egy könyvtárral kiegészülve, de a látogatók számára is nyitva áll.
¶ A leghíresebb francia múzeumok pedig egy művelt márkinénak, Marie-Louise Arconati-Viscontinak tartoznak hálával. A politikai nézetei miatt „vörös márkiné” jelzővel illetett nemesasszony tehetős olasz férjének köszönhetően hatalmas vagyon örököse lett a férj korai halálát követően. Ezután Párizsba költözött, ahol előszeretettel látogatta a szalonokat, és megismerkedett a kor neves művészeti szakértőivel, műgyűjtőivel, köztük
Raoul Duseigneurrel, aki művészeti tanácsadója lett, és szakértői véleményekkel támogatta az asszony műkincsbeszerzéseit. Hű tanácsadója halála után Marie egy reneszánsz berendezésű szobát neveztetett el róla a párizsi Musée des Arts Décoratifsban (Iparművészeti Múzeum). Marie a saját otthonában rendezett szalonokon is rendszeresen vendégül látta a korabeli művészvilág emblematikus alakjait, szakírókat és politikusokat. A kritikusok a márkinét „hivatásos filantrópnak” nevezték, a társaságokban ismert volt kifinomult ízléséről és hatalmas műveltségéről. Az egykor a márkiné tulajdonában álló, ma több francia múzeum gyűjteményének részét képező tárgyak között találunk egyedi ízlésről árulkodó ezüsttárgyakat, porcelánokat, reneszánsz és 19. századi ékszereket, középkori festett üvegablak-töredékeket, 18. századi falikárpitokat és ázsiai
műtárgyakat. Ezenkívül több lyoni, angers-i és párizsi mú-
zeum gyűjteményeit gazdagította, és több könyvtárat is támogatott könyvadományokkal. Olyan intézmények fellendülését segítette támogatásával, mint a Musée du Louvre, ahová többek között a gyönyörű Arconati-Visconti tondót is adományozta,
és a Musée des Beaux-Arts Lyonban is őriz tőle ajándékokat. Szívügyének tekintette a felsőoktatás népszerűsítését, és adományokkal támogatta az egyetemi kutatások megvalósulását. Halála előtt egyetlen örökösének az Université de Paris-t nevezte meg, amely korábban az ő adományából alapította a Régészeti és Művészeti Intézetét. Életcélja volt, ahogy ő fogalmazott a „művészetek és a tudományok népszerűsítése és ezen keresztül
a műveltség legmagasabb fokára eljuttatni az emberiséget.”9
Marie-Louise Arconati-Visconti, 1872
Jegyzetek
[1] Borbíró Fanni „A nő szüli ugyan a férfiút, de a férfi alkotja a törvényt”. A nők helyzete és a nőkérdés alakulása a 19. századi Magyarországon. http://www.arkadiafolyoirat.hu/images/000_irodalom/IRO004_TAN_borbiro.pdf (letöltés ideje: 2023. 05. 06.).
[2] Stammers, T. (2020) https://www.apollo-magazine.com/women-collectors-france-19th-century/.
[3] Stammers, T. (2021) “Women Collectors and Cultural Philanthropy, c. 1850–1920”, 19: Interdisciplinary Studies in the Long Nineteenth Century
2020 (31). https://doi.org/10.16995/ntn.3347 (letöltés ideje: 2023. 04. 01.).
[4] Stammers, T. (2021), i. m.
[5] Borbíró Fanni, i. m.
[6] Kecskeméti Tibor (Magyar Természettudományi Múzeum) https://mttmuzeum.blog.hu/2021/11/19/egy_fonemesi_gyujtemenyalapito_grof_szechenyi_ferencne_szul_grof_festetics_julianna.
[7] Lady Charlotte Schreiber, https://www.britishmuseum.org/collection/term/BIOG45551.
[8] The Barber Institute of Fine Arts, https://barber.org.uk/our-founders/; Nicola Kalinsky, https://barber.org.uk/our-mission/.
[9] Musée des Arts Décoratifs, https://madparis.fr/marquise-arconati-visconti-mecene.