A MONARCHIA ÖRÖKSÉGE
Bruch und Kontinuität. Das Schicksal des habsburgischen Erbes nach 1918 Hg. von Ilsebill Barta und Martin Mutschlechner. SKB Eigenverlag, Wien 2019
MúzeumCafé 81-82.
¶ Hasonló tendencia figyelhető meg a kiadványok terén nyugati szomszédainknál is, a korszak szakértőinek figyelme újabban gyakran a háborús évekről az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nyomán kialakuló új rendszer születésének folyamatára koncentrál. A párhuzamos tematika olykor a címadásban is megjelenik: Walter Rauscher Die verzweifelte Republik című kötete kapcsán az utóbbi évek vonatkozó szakirodalmi „termését” figyelemmel kísérő kutatónak egyből Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című munkája ötlik eszébe. (Szemléletbeli különbséget jelezhet, hogy a Hatos által alkalmazott jelző külső tényezők rosszindulatától szenvedő, passzív alanyt feltételez, míg a Rauscher-féle „kétségbeesett” köztársaság esetében az alany aktív szereplőként tűnik fel.)Az első világháború kitörésének centenáriuma alkalmából számos történeti, irodalmi és művészeti kiállítás valósult meg itthon és külföldön egyaránt. Hazai viszonylatban azonban méltánytalanul kevés szó esik a múzeumok és kiállítóhelyek tárlataiban a Nagy Háború lezárásáról, az 1918 és 1920 közötti folyamatos kormányválságokról és -váltásokról, valamint Trianonról – bár ezen a ponton, reprezentatív ellenpéldaként kell megemlítenünk a Várkert Bazárban látogatható Új világ született című kiállítást. Az utóbbi évek forráskiadásainak, monográfiáinak viszont egyre gyakoribb témája az 1918 és 1920/21 közötti időszak gazdaság-, had- és társadalomtörténeti vizsgálata, utóbbi esetében gyakran az egyes ember (például a menekülni kényszerülő tisztségviselő) perspektívájáig szűkítve a látókört. E munkák megjelenése mögött a legtöbb esetben a Trianon 100 MTA Lendület Kutatócsoport áll.
¶ Az első osztrák köztársaság születésének századik évfordulója alkalmából Bécsben több tematikus kiállítás is várta, várja látogatóit. A centenárium kapcsán nyitotta meg kapuit a Neue Burgban az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után megszülető Ausztria történetét modern eszközökkel bemutató új múzeum Haus der Geschichte Österreich néven (HDGÖ). A Wien Museum pedig Das rote Wien című tárlatával (erről bővebben lásd MC 73. sz., György Péter: A vörös Bécs és a Bécsi Kör) a háborúból ocsúdó Bécs mindennapjait és a tizenöt éven át hatalmon lévő szociáldemokrata vezetésének válságkezelési stratégiáit kívánta megismertetni a laikus és szakmabeli nagyérdeművel. A Nagy Háború utáni új államberendezkedést bemutató kiállítások sorába illeszkedett
a Hofmobiliendepot (Möbel Museum Wien) Bruch und Kontinuität. Schicksal des habsburgischen Erbes nach 1918 (Törés és folytonosság: A Habsburg-örökség sorsa 1918 után) című tárlata is, amely 2018. december 5. és 2019. június 30. között várta a látogatókat. A kiállítás fő témáját a Habsburg családi hitbizománynak és kastélyoknak az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követő sorsa adta, emellett részletesen kitért többek között az Albertina és a Kunsthistorisches Museum gyűjteményeinek tulajdonjoga körüli elhúzódó vitákra is. Ilsebill Barta, a Hofmobiliendepot tudományos igazgatója és Martin Mutschlechner történész, a schönbrunni kastélyt, a Hofburgot és többek között a Hofmobiliendepot-t is üzemeltető vállalat munkatársa voltak a kiállítás kurátorai és a tárlat anyagából született tanulmánykötet szerkesztői.
A Hofmobiliendepot gyűjteményének darabjai
¶ Maga a kiállításnak otthont adó intézmény, a Hofmobiliendepot is a cezúra
és a folytonosság megtestesítője: az épületet Ferenc József jelölte ki az udvarban épp nem használt bútordarabok központi raktárának, valamint az udvari berendezési tárgyak restaurálását is itt végezték. 1918 után az épület funkciója megmaradt, annyi különbséggel, hogy már nem az uralkodó, hanem a köztársasági vezetők reprezentatív helyiségeinek berendezésére szolgáltak az itt tárolt bútorok. 1924-től már egy látványraktár is megnyílt a közönség előtt, 1998-ban pedig megnyitotta kapuit a ma is látogatható modern múzeum.
¶ A kiállítást feldolgozó tanulmánykötet kivitelében egyszerűbb: puha fedelű, mindössze 128 oldalnyi terjedelmű. Barta és Mutschlechner szerkesztői előszavát 17 tanulmány követi; a kéthasábos szedés és a kis betűméret ellenére a könyv majd’ 130 oldala nem elegendő a számos résztéma részletes kifejtéséhez. A 16 szerző között találunk történészt, levéltárost, művészettörténészt (nagy bécsi múzeumok munkatársait), könyvtárost, egyetemi tanárt, de Heinz Fischer egykori osztrák államelnök is emeli egy rövid írással a kötet presztízsét. Az írásokat számos illusztráció és precíz lábjegyzetelés kíséri, a könyv végén pedig részletes irodalomlistát találunk, itt azonban a magyar szakma képviselői sajnos igen kis létszámban képviseltetik magukat – egyedül Kovács Erzsébet két német nyelvű munkája szerepel a felsorolt tételek között.
Részlet a kiállításból, Ferenc József tárgyaival
¶ A tanulmányok tematikailag három csoportba sorolhatók. Az első négy munka a törvényi-jogi háttér mentén alkot egységet: Fischer már említett írása
a császárság intézményei és az új köztársasági alkotmány közötti feszültséget pedzegeti, az ezt követő két értekezés pedig a magyar történettudomány számára is lényeges információkkal szolgál. A Haus-, Hof- und Staatsarchiv levéltárosa, Irmgard Pangerl a Habsburg–Lotharingiai-ház családi vagyonállományának történetéről ad részletes és felettébb tanulságos összefoglalást, a Pragmatica Sanctiótól indulva 1918-ig. A tanulmány tisztázza az uralkodói vagyon, illetve az I. Ferenc József által 1901-ben alapított uralkodói hitbizomány fogalmát, térképen is ábrázolva az egyes kategóriák alá tartozó birtoktesteket, kastélyokat. A munka legtanulságosabb és egyben az uralkodócsalád vagyonának felszámolását és felhasználását célzó folyamat legkritikusabb elemére is rámutató része az úgynevezett „Habsburgergesetz”-et (Habsburg-törvény) tárgyaló néhány bekezdés. A valójában két, 1919. április 30-án és október 3-án elfogadott törvényt magába foglaló intézkedés egyrészt kimondta az uralkodóház trónfosztását Ausztriában (Republik Deutschösterreich), másrészt szabályozásokat tartalmazott az ország területén található, egykori uralkodói használatban álló állami tulajdonú ingó- és ingatlanvagyon, illetve az uralkodóházhoz vagy valamely oldalágához tartozó úgynevezett „kapcsolt” (gebunden) vagyon további sorsára vonatkozóan. Éppen ez utóbbi kategória okozott sok fejtörést a törvény megfogalmazóinak és végrehajtóinak egyaránt, hiszen a „kapcsolt” vagyontárgyak, kastélyok, birtokok és a szóban forgó személyek magántulajdona közötti határvonalat nehéz volt egyértelműen meghúzni.
¶ Az imént említett törvény már a következő, szintén fontos írással is összefüggésben áll: Reinhard Binder-Krieglstein tanulmányában az úgynevezett Adelsaufhebungsgesetz megalkotásának folyamatát vázolja az olvasó előtt. A magyar történettudomány korszakkal foglalkozó képviselői sem emlegetik munkáikban túl gyakran a nemesi címeket és előjogokat megszüntető osztrák törvényt, pedig érdemes lenne beépíteni a köztudatba. Hazai viszonylatban hasonló tartalmú törvényt csak jóval később, 1947-ben hoztak (1947. évi IV. tc.), míg a német–osztrák alkotmányozó nemzetgyűlés ezt már 1919-ben megtette. (Hozzá kell tennünk, hogy a hitbizomány intézményét ez a törvény meghagyta, és a címek eltörlése is leginkább a felkapaszkodó „Ringadel”, vagyis az újsütetű, Ferenc József által nemesített családok renoméjában tett kárt, a tradicionális arisztokrata famíliák presztízsét ez a rendelkezés nem tudta aláásni. Az 1947-es törvény, illetve az azt megalkotó politikai rendszer azonban létében lehetetlenítette el a magyar nemességet.) A nemesi címek és rangok bárminemű használatát megtiltó törvényjavaslat elfogadását és 1919. április 10-i hatálybalépését hosszú vita előzte meg – ennek bemutatása adja Binder-Krieglstein tanulmányának törzsét. Az álláspontok összevetése során a szerző arra a következtetésre jut, hogy mindkét törvény, vagyis a Habsburgergesetz és az Adelsaufhebungsgesetz is legfőképpen arra szolgált, hogy a közelgő választások előtt az alkotmányozó nemzetgyűlés képviselői, a háború felelőseit keresve, az uralkodóházból és a Monarchia hagyományos születési elitjéből csináljanak bűnbakot.
¶ Tematikailag a kötet első és második szerkezeti egysége közé sorolható a berlini
művészettörténész, Stefan Körner tanulmánya a porosz és bajor uralkodók
és vagyonuk sorsáról az első világégés lezárását követően. Az írás inkább kiegészítés, nemzetközi kitekintés; ennél szorosabb szálakkal nem fűzhető a könyvben felvonultatott többi dolgozathoz.
¶ A következő hat írás alaptémája az egykori császári műkincsgyűjtemények, múzeumok, könyvtárak állami tulajdonba vétele, valamint az a múzeumügyi reform, amelyet épp a szóban forgó gyűjtemények átrendezése, a meglévő állami intézmények kollekciójába való beépítése tett szükségessé. Az Albertina és a Kunsthistorisches Museum „republikanizációja” mellett a Habsburg–Lotharingiai-ház uralkodói könyvgyűjteményének 1918 utáni sorsa is egy-egy tanulmány tárgyát képezi. Eltekintenék a „tulajdonosváltás” folyamatának részletes bemutatásától, de néhány mellékesnek tűnő részlet mégis megérdemli, hogy felhívjam rá a figyelmet. Kevéssé ismert például az olasz fegyverszüneti bizottság 1919. februári tevékenysége, amelynek során hetven értékes festményt tulajdonított el a Kunsthistorisches Museum gyűjteményéből, valamint Canova
II. Ferenc császárról (I. Ferenc király) készült mellszobrát is elszállították Itáliába (ezt később visszaszolgáltatták). A múzeumi-kulturális szakma képviselői természetesen nem hagyták mindezt szó nélkül, ám ellenállásuknak az osztrák külügy nem adhatott teret – fontosabb volt, hogy rendben megérkezzen az olaszoktól várt élelmiszer-szállítmány az éhségtől sújtott országba. Hasonló okok vezettek nagy múzeumi gyűjtemények bizonyos darabjainak értékesítéséhez is; megdöntve ezzel a tabut, amely a múzeumi műtárgyak eladását mindenkor kizárta. Az egykori Habsburg családi-hitbizományi könyvtár gyűjteményének feldarabolása és átcsoportosítása közben kiemelt figyelemmel fordultak a duplikátumok felé, szintén értékesítés végett. A Nationalbibliothekbe beolvadó könyvgyűjtemény legrosszabb állapotban lévő darabjaira is hasonló sors várt, általában antikváriusok vásárolták fel őket. Az üzletek jellemzően svájci frankban köttettek, elkerülve ezzel az infláció káros hatásait. Persze, mint ez Franz
Pichorner írásából is kiderül, a háborút követő években a műkincspiac igen gyenge lábakon állt, nem ez volt a legkedvezőbb pillanat a műtárgyak értékesítésére; a Kunsthistorisches Museum szőnyeggyűjteményének értékes gobelinjeit nem is sikerült eladni, az eljárást ellenző muzeológusok nagy örömére.
¶ A híres-hírhedt XIII-as vitrin története, amelyet e kötet lapjain Birgit Schmidt művészettörténész mutat be, akár egy műkincsrablásos kalandfilm forgatókönyvéhez is alapötletként szolgálhatna. A vitrin tartalmát, vagyis az osztrák koronázási ékszereket és a Habsburgok egyéb ékszereit ugyanis 1918 novemberében Leopold Berchtold gróf főkamarás az exuralkodó egyik utolsó, szóbeli parancsát teljesítve Svájcba szállította. Az eljárás jogi alapja máig vitatható, számos kötet és értekezés született a témában, például a félig magyar származású, 1920-tól a Schatzkammer kurátori pozícióját betöltő művészettörténész, Arpad Weixlgärtner tollából. A Bruch und Kontinuität kiállítás egyik szenzációja volt, hogy a hosszas kutatások után fellelt bútordarabot (persze tartalma nélkül) itt újra kiállították.
¶ Tematikailag szintén a második csoporthoz kapcsolható két életrajzi írás: az egyik rövid biográfia főszereplője Rudolf főherceg és Stefánia főhercegné lánya, Elisabeth (Erzsi), a „vörös főhercegnő”, aki 1956-ban kelt végrendeletében ötszáz, a nagyszüleitől és apjától örökölt műtárgyat hagyott az osztrák köztársaságra; míg a másik tanulmány az 1918 utáni múzeumi reform megalkotójának, az új múzeumi-gyűjteményszervezési alapelvek kidolgozójának, Hans Tietzének állít emléket. Tietze elképzelései alapján valósult meg az uralkodói műkincsgyűjtemények, könyvtár stb. integrációja a már meglévő vagy újonnan alapított állami közgyűjteményekbe. A „hasonlót a hasonlóhoz” elv alkalmazása számos esetben a gyűjteményi egység megbontásával járt, de a cél az új, „centralizált”, műtárgytípusok szerint tematizált nagy múzeumok megalkotása volt. Tietze reformját számos oldalról érte támadás, többféle indíttatásból, amelyek közül némelyik a műkincsek reprezentatív funkciójának politikai színezetet is adott. Az uralkodóhoz hű politikusok és múzeumi szakemberek ugyanis többek között azért ellenezték a császári gyűjtemények egységének megbontását
és a műtárgyak átcsoportosítását, mert így egy esetleges Habsburg-restauráció esetén – amiben ez a csoport erősen reménykedett – a gyűjtemények egykori
állapotát csak nagy nehézségek árán lehetett volna visszaállítani.
¶ A kötetben szereplő írások harmadik csoportja az úgynevezett Hofärar, magyarul udvari kincstári vagyon 1918 utáni felosztását vizsgálja. Mutschlechner tanulmányában rögtön egy fontos felütéssel indít, tisztázva, hogy mit is takar pontosan ez a vagyoni kategória: azok az ingó és ingatlan vagyontárgyak tartoztak bele, amelyek nem képezték a Habsburgok privát javait, hanem állami tulajdonban álltak, ám funkciójukat tekintve az uralkodói „hatalomgyakorlás” során kerültek használatba. Amennyiben az uralkodó elveszítette hatalmát, úgy az ezen vagyontárgyak fölötti rendelkezési jog sem illette meg többé. (Hazai viszonylatban például a Budavári Palota esett ebbe a kategóriába.) A kötet utolsó hét tanulmányára jellemző, hogy szélesebb perspektívából szemléli tárgyát, mint társai: a szerzők nem csupán Ausztriára koncentrálnak, hanem több esetben kitekintenek, legalább néhány mondat erejéig, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia más utódállamaiban alkalmazott megoldásokra is.
¶ A kiállítás és a tanulmánykötet egészéről elmondható ugyan, hogy a Habsburg–Lotharingiai-ház kulturális és reprezentációs célokat szolgáló javainak, valamint ingatlanjainak 1918 utáni sorsát a középpontba helyezve egészen újszerű aspektusból vizsgálja a dualista Monarchia felbomlásának következményeit, egy laikus számára ez a kérdéskör olykor mégis inkább a múzeumi szakma belső problémájaként tűnhet fel. Hogy valójában sokkal összetettebb kérdéskörrel állunk szemben, azt ez utolsó csoportba tartozó írások is messzemenőkig alátámasztják. Ismerve a Schönbrunn és a Burg mai formáját és funkcióját, viszonylag nehezen tudjuk elképzelni, hogy az új osztrák berendezkedés számára sokáig nagy kérdés volt, milyen módon integrálja az uralkodótól „megörökölt” épületeket, javakat és nem utolsósorban a kiszolgáló személyzetet saját, egyelőre kiforratlan intézményrendszerébe. A legkülönfélébb ötletek merültek fel a felhasználásukat illetően. A Burg új, 1918-ban még befejezetlen szárnyában például a tervek szerint a Monte Carlóban létesített komplexumhoz hasonló kaszinó vagy akár luxusszálloda is helyet kaphatott volna. A schönbrunni kastélyegyüttes egyik traktusában pedig a szociáldemokrata városvezetés gyermekotthont létesített, holott az épület ennek a funkciónak a betöltésére mind állapotát, mind felszereltségét tekintve alkalmatlannak bizonyult.
¶ Ezek a részletek könnyen felkelthetik az olvasó érdeklődését, és némileg módosíthatják a leglátogatottabb bécsi turisztikai célpontokról alkotott képünket,
de a korszakkal foglalkozó történész-művészettörténész társadalom szempontjából magyar viszonylatban is fontosnak bizonyulhatnak ezek az írások. A háttérben ugyanis egy, a Monarchia összes utódállamát érintő probléma húzódott meg: az uralkodói javak, műkincsek elosztásának kérdése – amelyek, mint az osztrák példán is látjuk, közvetve (például az értékesítésükből befolyt pénzösszegek révén) vagy közvetlenül (például gyermekotthonként) nemegyszer
a háborús károsultak megsegítését szolgálták. A tanulmányok szerzői nem győzik hangsúlyozni a funkcióváltás szimbolikusságát. Csak egy példa: egy első világháborús hadirokkant számára lelkileg is némi elégtételt adhatott
a tudat, hogy az uralkodók egykori laxenburgi kastélyában létesített otthonban
lábadozhat.
¶ A kötet összességében átfogó, de szűkre szabott terjedelme révén néhol felületes képet ad a Habsburg uralkodói (és olykor a privát) javak „republikanizálásáról” és 1918 utáni felhasználásáról. Érdeme, hogy rámutat arra a feszültséggel teli helyzetre, amely az érintett kultúrpolitikusok és múzeumi szakemberek döntéseit befolyásolta: egyfelől nyomást gyakorolt rájuk a háborús felelősöket az uralkodóval és a Monarchia vezető politikai elitjével azonosító közvélemény,
illetve az 1918 őszén kibontakozó gazdasági-társadalmi válság, amelynek megoldásához segítséget jelentett az uralkodói dinasztia műkincseinek eladása, kastélyai kiadása stb. Másfelől viszont a kultúrszféra illetékesei pontosan tudták, milyen felbecsülhetetlen értékű javakhoz jutottak a hatalomváltás révén,
és igyekeztek is ennek megfelelően kezelni azokat.
¶ Mivel az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása a magyar történelemben is fontos mérföldkő, ebből a nézőpontból vizsgálva is érdemes kézbe venni a kötetet – bár a magyarországi uralkodói birtokokról kevés alkalommal fogunk olvasni, és akkor is csupán említés szintjén. Lokális, csupán a mai osztrák területekre koncentráló perspektíva jellemzi a legtöbb tanulmányt, Monarchia-szintű globális látásmóddal ritkán találkozunk. A kérdésfelvetések azonban feltétlenül inspirálhatják a magyar kutatót is, még ha azokat nem is tudja változtatás nélküli képletként átültetni az 1918 utáni hazai viszonyokra. Bár a kiállítás már nem tekinthető meg, mindamellett feltétlenül javaslom a 19–20. századdal foglalkozó magyar történészek, művészettörténészek, muzeológusok számára e tanulságos kötet tanulmányozását – csupán a német nyelv alapos ismerete szükséges hozzá.