Laudáció

MúzeumCafé Díj 2023 - Kemecsi Lajos

MúzeumCafé 93-94.

Tisztelt vendégek, kedves kollégák!

János az ezredéves kiállítás néprajzi faluját tervezte, a múzeum anyaga a Várkert Bazárból egy Csillag utcai bérházba költözött. Jankó után Semayer Vilibaldnak is a költözés, a gyűjteményi revízió és egy új kiállítási koncepció megalkotása jutott: az anyag a Városligeti Iparcsarnokban kapott helyet egy nem egészen két évtizednyi időszakra.

¶ A következő költözés Bátky Zsigmondé, a Tisztviselőtelepi Gimnáziumban, egykori tantermekben kellett – persze egy egészen új koncepcióval – kiállítást rendeznie. Új helyszín,
új stratégia. De messze még a vége: Hoffmann Tamással költözik a Néprajzi a Kúria Kossuth téri épületébe, és marad is negyven évig a nem múzeumra tervezett terembeosztással, de ismét a néprajzi muzeológia mibenlétéről való gondolkodás kényszerével és lehetőségeivel. (Itt feltétlenül ki kell emelnünk Fejős Zoltán szerepét.)

¶ Kemecsi Lajost 2013-ban nevezik ki főigazgatóvá, és egy év múlva kezdetét veszi a nagy feladat: a költözés és az új kiállításoknak a múzeum önreflexiójára épített előkészítése, a máig tartó, vagyis lassan tízéves tervezési folyamat. Most úgy tűnik, itt lehet maradni jó darabig, az állandó kiállítás felépítése még hátravan.

¶ Ha meg kell fogalmazni az elismerés okát, ha definiálni kell, miért szánjuk Kemecsi Lajosnak a MúzeumCafé Díjat, akkor ez a költözés lebonyolításának megszervezése, a magyar mércével páratlan, nemzetközi összehasonlításban is kuriózumnak tekinthető logisztikai teljesítmény, amelynek során az elfogadható arány töredéke volt a megsérült műtárgyak mennyisége, holott sok esetben rendkívül érzékeny tárgyakról van szó, például üvegképekről, zárdamunkákról, textíliákról. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy a Néprajzi Múzeum aktív állományánál jóval többen közreműködtek. Jóval több ember együttműködését kellett megoldani, párhuzamosan különböző helyszíneken, így a korábbi múzeumépületben, több külső raktárban, egy irodaházban és az új raktározási központban.

¶ A költözés idején nem tud üzemszerűen működni a múzeum, a látogatóval való kapcsolat az online térbe szorul vagy más, külső projektek révén lehetséges. De lehetőséget teremt az összes tárgyat kézbe venni, adataikat, történetüket újraírni, vagyis a lehető legnagyobb alapossággal megismerni a gyűjteményt. Ez a tudás pedig az új kiállítási koncepciók megfogalmazásában hasznosul, végső soron a látogató kap mást és többet, akár a már most is látható tárlatokon és akár a készülő állandó kiállításon. Ez pedig, ahogyan Kemecsi Lajos fogalmaz, „azt a történeti korpuszt törekszik korszerű prezentációs eszközökkel közkinccsé tenni, amely a kizárólagosan a Néprajzi Múzeumra jellemző történeti tudáshoz, de ezek időben változó reflexióihoz is hozzáférést enged. Az állandó kiállítás a Néprajzi Múzeum – mint időben változó történeti konstrukció – megértésére törekszik, mú­zeumtudományi perspektívából vizsgálja a néprajzi tárgy,
a kollekció, az intézmény és a társadalom komplex kapcsolat-
rendszerét”.

¶ Azt gondolom, hogy a Megérkeztünk kiállítás igen sokat megelőlegez ebből a koncepcióból, a hívószavakhoz rendelt tárgyak csoportja nem a lineáris és nem a – néprajzi múzeumokra jellemző – földrajzi felosztás szerint látható. Nem a látogató, hanem a muzeológus logikáját tükrözi, több türelmet és nyitottságot vár el a nézőtől, de többet is ad. „Egyfajta tárgyalóterem tehát, amelyben a kortársiasság és az intézményi olvasat kiindulópontjából folytat(hat) dialógust a gyűjteményképzés valamennyi szereplője: a tárgyak, a készítők, a használók, a múzeumcsinálók és a múzeumhasználók.” Vagyis aktív szerepre készteti a látogatót.

¶ Egy konferenciával nyitott az intézmény, amellyel beillesztette magát a korszerű, úttörő módon gondolkodó társadalmi múzeumok körébe, kinyilvánította, hogy a restitúció és az érzékenyítés nem „mások”, például az egykori gyarmattartó nemzetek problémája, hanem a felelős gondolkodásnak mindenhol, mindenkitől elvárható minimuma, törekvés
az etnikai és kulturális közösségek megértésére.

¶ Díjazottunknak mindez nem volt elég, a költözés kellős közepén tette ki a pontot nagydoktori értekezése végére, amelyet azóta sikerrel megvédett, a legmagasabb minősítéssel. A disszertáció – számomra – legnagyobb érdeme, hogy formabontó módon egyszerre tárgyalja a szabadtéri és a termes néprajzi muzeológiát – mindkét körben eltöltött évei predesztinálják is erre –, mindezt úgy, hogy egyiket sem helyezi a másik elé. Részletezi a szabadtéri néprajzi muzeológia kihívásait is, a mai látogatói igényekhez való igazodás szükségességét, például hogy miért kerülnek audiovizuális eszközök az enteriőrökbe, és milyen koncepcionális fordulatot hozott a látványraktár megszületése Szentendrén. A Néprajzi Múzeum főigazgatójaként, az új múzeum megszületésével egy időben sem veszíti el érdeklődését a „skanzenológia” iránt. Nekem, társadalomtudománnyal foglalkozó nem néprajzosként kifejezetten jólesik, hogy Kemecsi Lajos nem rangsorol és nem értékel, egyforma érzékenységgel és kíváncsisággal fordul a néprajzi muzeológia minden iránya felé.

¶ Végül a MúzeumCafé főszerkesztőjeként szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a múzeum szerepvállalásáért a közelmúlt néhány lapszámának elkészítésében: a Néprajzi számban együtt gondolkodtunk
a néprajzi, antropológiai muzeológiáról, megoszthattuk
a költözés technikai lebonyolításának részleteit – ezt a szöveget önálló módszertani tananyagként is értékelhetjük,
illetve a Csont lapszám provokatív témafelvetésében is partnerre leltünk a múzeumban, amely egy mindenki számára emlékezetes, itt megvalósuló beszélgetésben kristályosodott ki.

¶ A MúzeumCafé szerkesztőbizottsága és szerkesztősége tehát idén Kemecsi Lajosnak, a Néprajzi Múzeum főigazgatójának ítélte oda a MúzeumCafé Díjat. Gratulálunk!