A „MOSTOHAGYEREK”
MúzeumCafé 66.
Többször vállaltuk már, hogy a lapszám fő témájának kijelölésével adósságunkat törlesztjük: olyan múzeumi területet vagy problémát helyezünk előtérbe, amely a megérdemeltnél kevesebb felületet kapott a MúzeumCafé korábbi évfolyamaiban. Most ugyanakkor olyan témát választottunk, amely a teljes hazai múzeumi és múzeumirányítási rendszerben háttérbe szorul, a „mostohagyerek”, ahogy lapunk egyik interjújában elhangzik. Miközben a nemzetközi trendek azt mutatják, hogy erőteljesen növekszik a műszaki és közlekedési múzeumok látogatottsága – egyre nagyobb szerepet betöltve egy-egy világváros múzeumi rendszerében. Ennek oka, hogy – és ez szintén szóba kerül az említett interjúban – a műszaki és közlekedési múzeumok álltak az élére annak a modernizációs folyamatnak, amelyik egyébként nem mindig válik a szakma dicsőségére: annyira látogatóbarát, interaktív és digitális, hogy a használattól féltett műtárgyak egész egyszerűen eltűnnek belőle. Rossz példák persze minden területen akadnak, de itt különösen nehéz a helyes arányt megtalálni, hogy ne legyen „játszóház” vagy „csodák palotája” a közgyűjteményből, hogy egy gyereknek módja legyen megismerni és megtanulni tisztelni az ipari és műszaki örökség emlékeit, és – ha áttérünk a hazai viszonyokra – tanulja meg időben a Ganz, az Ikarus vagy a Weiss Manfréd nevet. Tudjon arról: itt egykor virágzott a hajógyártás, a világ közlekedéstervezésének élvonalába tartozott Budapest, itt indult el a kontinens első földalatti vasútja, és hogy a világ szomorúbb és kevesebb lenne Asbóth Oszkár, Urbach László, Rubik Ernő (mindkettő!) nélkül. Egy olyan pillanatban választottuk a lapszám vezérfonalának a közlekedési és műszaki muzeológiát, amikor zajlik a vonatkozó hazai intézményrendszer újragondolása. Remélhetőleg hamar „rákényszerülünk”, hogy ismét nagyobb felületet biztosítsunk a témának, ha elkészül a közlekedéstörténeti kiállítás az egykori Északi Járműjavító helyén, az Innováció Háza pedig Városliget északi végében.