Aki Szilágyi János György miatt jött először Budapestre

Interjú Faya Causey amerikai művészettörténésszel

MúzeumCafé 35.

Faya Causey a washingtoni National Gallery of Art tudományos programjainak – előadások, szimpóziumok, konferenciák, tanulmányi napok (ezeken művészek, restaurátorok, gyűjtők, művészettörténészek, kurátorok vesznek részt) – vezetője, valamint a múzeum gyakornoki és ösztöndíjas programjainak felelőse. Tudományos szakterülete az ókori művészet, különös tekintettel a rómaiak előtti Itáliára és a régészetre. Számos publikációja jelent meg a görög, az etruszk és a római művészetről, ezen belül is kiemelten a korszak borostyánemlékeiről. Emellett modern, illetve kortárs témájú tanulmányok szerzője is: legutóbb Jasper Johnsról, illetve Sigmar Polkéról jelentek meg írásai. A januárban Budapesten a Szépművészeti Múzeum Cézanne-kiállítása alkalmából rendezett konferencia egyik résztvevőjeként előadásában az ókori művészet, elsősorban a görög és a római szobrászat Cézanne-ra tett hatását vizsgálta. Akkori – már nem első – magyarországi látogatása alkalmából adott exkluzív interjút a MúzeumCafénak.

– Meséljen arról, hogyan kezdődött a pályája.

Még a gimnáziumban volt egy olyan program, hogy párhuzamosan az egyetemet is látogathattuk, felvehettünk egy művészeti tárgyat. Én a kerámiát választottam, a kerámiakészítést. Egyszer egy ember előadást tartott ott Van Goghról. Akkor éreztem meg, hogy én ezt akarom csinálni. Addig orvos akartam lenni, szeretem a tudományos módszertant, szeretem a tudományos kutatás rendszerességét, de ekkor rádöbbentem, hogy a természettudományos módszer és fegyelem alkalmazható a humán tudományokra is. Hazamentem, és azt mondtam a szüleimnek: nem leszek orvos, művészettörténetet akarok tanulni. Amire ők azt felelték: remek, de mi az a művészettörténet? Felvételiztem tehát az egyetemre, és teljesen szokatlan módon pontosan tisztában voltam azzal, hogy mit akarok ott: mindent tudni a művészetről, különösképpen a miértekről, a tudományos oldaláról. És ez a mai napig is így van; ez talán látszott a budapesti előadásomon is. Én nem csak azt akartam tudni, hogy Cézanne miért ment a Louvre-ba és rajzolt szobrokat, hanem térképet akartam készíteni arról, hogy akkor melyik szobor hol állt, hol állt Cézanne, amikor rajzolt, hogy az ő lába nyomába léphessek. Számomra az a gondolat fontos, hogy hogyan lehetséges lépésről lépésre követnünk a művészt, alázattal, a lehető legjobb tudományos módszereket alkalmazva. Amikor a pályámat kezdtem, a kortárs művészet elképesztően érdekes volt: a hatvanas évek vége Los Angelesben nagy pillanat volt, izgalmas művészekkel, művészettel, kiváló galériákkal. Engem rendkívül érdekelt a kortárs művészet, a happeningek és a többi, de a mentalitásom az ásatást irányító régészé volt; a kortárs művészetre irányuló érdeklődéssel, de az antikvitás iránti csodálattal. Néha sikerült a két dolgot összehozni, mint Cézanne vagy Jasper Johns esetében például. Jasper Johnst az ötvenes évek New Yorkjában követtem végig, amikor a Metropolitan Múzeumba ment, hogy megnézzen egy kiállítást. Nála is megcsináltam a térképet, hogy pontosan lássam, ő mit látott, mit láthatott.

– Térjünk vissza a pályája kezdetéhez.

Az első munkahelyem a pasadenai Art Center College of Design volt. Huszonhét évesen kezdtem el ott tanítani, nagyon fiatalon. Azután egy állami egyetem művészettörténeti tanszékére kerültem. Nagyon szerettem művészettörténetet tanítani, de közben mindvégig múzeumban is dolgoztam kutatóként. A múlt iránti érdeklődés késztetett arra a kérdésfeltevésre, hogy egy-egy mű milyen tevékenység eredményeképpen született. Ezt kérdezem akkor is, amikor például kis borostyándarabokat vizsgálok: vajon ékszer volt, mágikus tárgy, füstölő; milyen tevékenység kapcsán használták az életben? Valami szép dolog volt, valami, ami megvédett a betegségtől, valami, amit a temetkezés során használtak, vagy esetleg a temetési szertartáskor a tűzbe dobták? Ha föltesszük a kérdést: mi volt a tárgy, mire, milyen cselekedetek során használták, akkor különböző válaszokat kaphatunk. Itt van például Cézanne vázlatkönyve: ez vajon mit jelentett a számára? Jegyzetek készítésére szolgált, egy probléma kidolgozására, afféle emlékkönyvek voltak, vagy a művész gyakorlóterepei? Most itt a múzeumban látom Cézanne vázlatkönyvét. Nem olyan, mint a festményei, de ez a kiállítás itt, ebben a múzeumban tárgyakat kínál fel tanulmányozásra, közte vázlatkönyveket is. Cézanne nem sokat állított ki élete folyamán, de itt van például egy festménye, amelyet az impresszionisták 1877-es kiállításán bemutatott, ami egy nagyon különös festmény, valamiféle fantáziakép, és nagyon fontos az a tény, hogy Cézanne kiállította akkor és ott. Feltehetjük tehát a kérdést: milyen cselekedetekhez kapcsolódott ez a festmény? Ez kiállítási tárgy volt – a vázlatkönyv viszont valami intim, személyes dolog. Ebben betekinthetünk a színfalak mögé, a festményen pedig azt láthatjuk, hogy Cézanne milyen módon jelent meg a közönség előtt.

– Mit gondol, mennyire szükséges nemzetközi konferenciát rendezni egy-egy kiállításhoz kapcsolódóan?

Abszolút mértékben szükséges. Én magam is számos konferenciát rendeztem Washingtonban. A kiállítás sokak számára elérhető, azt a célt szolgálja, hogy a látogatók betekinthessenek a művészet folyamatába. A művész megszólal, a kurátor kapcsolódási pontokat teremt. De a művészettörténet olyasmi, ahol a tudomány, a szakma teszi lehetővé, hogy tudjuk, hogyan állnak a dolgok. A konferencia értelmezi a kiállítást. Ott vannak a tárgyak, a feliratok, a didaktikus eszközök, a kiegészítők, mint például a kiállítás témájáról készített film. Ezek mind a kiállítás előtt készültek, csakúgy, mint a katalógus. A katalógus a kiállítás megörökítése az utókor számára, és egyúttal értelmezi is a kiállítást, szélesebb összefüggésekbe helyezve azt. Kiállítás, katalógus, didaktikus anyagok – de a konferencia ad lehetőséget arra, hogy a témával foglalkozó szakemberek elképzeléseit megismerjük, hogy segítsenek megérteni saját szerepüket például egy kiállítás megvalósításában. Ez a kiállítás kiindulópont az új Cézanne-tanulmányokhoz, a konferencia egy ezt meghaladó lépés. Mindannyian tanultunk valamit a konferencián. A múzeum megteremtette a lehetőséget arra, hogy szakemberek beszélgethessenek egymással, és ennek a hatását sokáig fogjuk érezni. Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy a tudás egy folyamat, nem pedig valamiféle állandó dolog.

– A National Gallery of Art Washington honlapján láthatók az új szerzeményeik, közöttük például Hantaï Simon egy festménye. Azt is látom, hogy rengeteg az új szerzemény; néhány közülük ajándék, másokat pedig vásárlás útján szerzett meg a múzeum.

Hadd magyarázzak meg egy dolgot: mi egy szövetségi múzeum vagyunk, és van egy elfogadott szerzeményezési politikánk. Nálunk minden műtárgy ajándék, az állam egyetlen műtárgyat sem vásárol a múzeum számára. Ha valamit vásárolunk, az is ajándék, mert az emberek által adományozott pénzből történik. Van egy bizottság, amelyik gondoskodik az adományozásról: ennek tagjai szavaznak arról, hogy mit vásároljanak. Szóval az állam semmit sem vásárol, de a műtárgyak az Egyesült Államok népének tulajdonát képezik.

– Ez jogilag is meg van fogalmazva?

Az 1937-es Labelling Legislation határozott erről: ez egy törvény és szabályzat, amely a múzeumi ajándékozást és szerzeményezést érinti. Mi egy új múzeum vagyunk. Ez a múzeum, ahol most ülünk, a Szépművészeti, már 1906 óta nyitva áll a közönség előtt, gyűjteményei különféle helyekről származnak. A mi szerzeményeink mindegyike ajándékozásból származik, legyenek azok pénzadományok vagy tényleges műtárgyadományok.

– Szintén a honlapjukról tudom, hogy a National Gallery-nek vannak utazó kiállításai is, illetve a múzeum részt vesz vándorkiállítás-projektekben. Miféle kiállítások ezek?

A gyűjteményeink számára van egy előírt kölcsönzési szolgáltatás, így valóban részt veszünk olyan kiállításokban, amelyekhez tárgyakat kölcsönzünk, vagy egész utazó kiállításokat rendezünk, mint amilyen például a Cézanne Provence-ban című volt. Számos tárgyunk, amelyeket lehet utaztatni – van egy sor olyan is, amit nem lehet – bekerült ebbe a kiállításba. De előfordul az is, hogy partnerek vagyunk egy-egy kiállítási projektben.

– Ha a múzeumát a többi amerikai múzeum között kellene elhelyeznie, mit mondana róla?

Nos, a miénk az egyik legnagyobb múzeum az Egyesült Államokban. Néhány gyűjteményünk páratlan a maga nemében; az itteni Cézanne-kiállítás nyomán most még inkább közismert lett, milyen kiváló a 19. századi francia gyűjteményünk. Van jelentős itáliai festménygyűjteményünk, az egyik legjelentősebb a reneszánsz kori része, és kitűnő a német anyagunk. Az éremgyűjteményünk is kiemelkedő. De még sok más terület van – például a metszetek, rajzok –, amelyeket érdemes megemlíteni. Igazán öröm egy ilyen csodálatos helyen dolgozni. Nemcsak a saját kiállítási programunk miatt, amely értelmezi a gyűjteményeinket, de vannak olyan vendégkiállításaink is, amelyek más kultúrák művészetét mutatják be. Közöttük az elsők egyike volt a prekolumbián anyagot bemutató még a negyvenes években, de folytattuk ezt olyanokkal, mint a legutóbbi, amely a legfrissebb kínai régészeti ásatásokból származó kincseket tárta a közönség elé. Az egyik legérdekesebb kiállításunk Moholy-Nagy Lászlóról és a dadaizmusról New Yorkba is továbbutazott. Moholy-Nagy szerepe és hatása az amerikai művészetre különösen fontos.

– Évente hány látogatójuk van?

Hatmillió. Az Egyesült Államok leglátogatottabb múzeuma a New York-i Metropolitan Museum, a második a miénk.

– Mi a véleménye a Szépművészeti Múzeumról?

Nagyon fontos múzeum, az egyik legnagyobb élményem a meglátogatása. Elsősorban a gyönyörű épület és a gyűjtemények miatt, amelyek sokkal gazdagabbak, mint azt bárki gondolná. Itt a teljes európai művészet megtekinthető.

– Korábban említette, hogy járt már Budapesten.

Igen, egy olyan ösztöndíjjal, amelynek az volt a célja, hogy a világ művészetét megismerje a támogatott. Az összege meglehetősen nagy volt az akkori időkhöz mérten. Korábban már jártam Európában, de akkor nem tudtam olyan helyekre eljutni, amelyek nem voltak könnyen elérhetők, így ezt a pénzt arra használtam fel, hogy ilyen helyekre is eljussak, így Magyarországra is. Tehát eljöttem ide, meg az akkori Jugoszláviába és Egyiptomba. Tudtam, hogy az itteni gyűjtemények nagyon fontosak, és szerettem volna találkozni a kiváló tudóssal, aki a római kor előtti Itáliával foglalkozott, Szilágyi János Györggyel. Valójában az egyik legfontosabb indok, amiért idejöttem, ő volt. Hogy lássam ezt a kiváló szakembert, aki segített abban, hogy a világ megértse, milyen volt Itália a rómaiak előtt.

– Végül mondana néhány szót a Cézanne-kiállításról is?

Amint azt a konferencián is elmondtam, ez egy remek kiállítás. A katalógus elolvasása után már tudtuk, mi van a tárlatban, de egészen más itt lenni a helyszínen. Roppant izgalmas látni, hogy a látványtervező és a kurátor hogyan tudott úgy együttműködni, hogy annak valami nagyon szép, értelmező és ugyanakkor abszolút látványos eredménye legyen. A kiállítás címe Cézanne és a múlt, és amikor besétálunk, az első két kép, amit megpillantunk, Cézanne és Poussin. Majd továbbsétálva meglátjuk a korinthoszi oszlopokat, a kollonádot, amit a lehető legokosabb módon kihasználva emlékeztet bennünket a látványtervező arra, hogy a múlt nagyon is élő. A klasszikus hagyomány nagyon fontos a múzeumok számára. De a legfontosabb mégiscsak Cézanne, és az, hogy mi és hogyan hatott rá, hogyan fogadta be ezeket a hatásokat, hogyan olvadtak ezek bele a személyiségébe, és hogyan idézi fel ezeket a saját műveiben. Elbűvölő megismerni mindezt, és látni, hogyan haladt tovább az elsajátítottak alapján. Tehát ez egy nagyon fontos kiállítás; tíz év múlva visszatekintve is az lesz. Azt mondják, Cézanne a modern művészet atyja, egy klasszikus európai, a múlt tanulmányozója és a jövő világítótornya. Ez a kiállítás mindebbe betekintést ad.