Akit a sokoldalúság gyönyörködtet
Kovács Ida irodalomtörténész, a Pim művészeti tárának vezetője kedvenc „kis vackai”-ról
MúzeumCafé 36.
A Petőfi Irodalmi Múzeum közelmúltban megrendezett kiállításai a művek mellett már rendszeresen felidézik az írók közegét, neveltetésüket, személyiségüket is, vagyis mindazt, aminek köszönhetően éppen akkor és éppen úgy jutott eszükbe, amit a műveikben olvashatunk. Divatos asszociációval fogalmazhatunk akár úgy is: ezek a tárlatok a múzeum Való Világának szériái – természetesen az irodalom szintjére emelve és kreatívan használva a múzeumi világban ma már egyre inkább elterjedő újabb formákat, kiállítási eszközöket, médiumokat. Kovács Ida, a PIM Művészeti és Relikviatárának vezetője aktív résztvevője, mondhatni alapembere az ezeket a kiállításokat létrehozó múzeumi csapatnak. Múzeum-őr rovatunkban tehát most tulajdonképpen „a hóhért akasztjuk”, amikor a Számadás a tálentomról című, az év végéig látható Karinthy-kiállítás kapcsán arra kértük, a mi kedvünkért ezúttal a maga pályafutását tekintse át, ami szorosan kötődik a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, lévén ez az első és máig egyetlen munkahelye.
– Egy irodalmi múzeum – azt hihetné az ember – leginkább kéziratokat gyűjt, és kizárólag irodalmi kiállításokat rendez. Az ön múzeumi munkája azonban ennél sokkal izgalmasabb, a Művészeti és Relikviatár, amit vezet, kivételesen sokoldalú. Hogyan keletkezett ez a gyűjtemény, és mióta tartozik az ön fennhatósága alá?
A kilencvenes évek óta vezetem. Előtte végigjártam a ranglétrát: érettségi után kerültem a múzeumba ügyintézőnek, innen tanultam tovább. A Művészeti Tár irodalmi vonatkozású képzőművészeti alkotásokat gyűjt, valamint nálunk vannak a relikviák és a fotók is. A kezdetek az 1870-es években létrejött Petőfi Társasághoz köthetők: mindent gyűjtöttek, ami a költővel kapcsolatban lehetett. Ehhez jött aztán Jókai Mór hagyatéka, amely a Petőfi Társaság anyagával együtt a Bajza utcai Feszty-villába, Jókai egykori lakhelyére került. Így olyan festők műveinek birtokába jutott a múzeum, mint az orosz Verescsagin vagy Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Telepy Károly, Benczúr Gyula. Ez a műtárgyanyag lett az alapja a PIM Művészeti Tárának, sorra kiegészülve aztán a magyar irodalom jeles nagyjainak műveivel. Az irodalmi illusztráció műfajának megszületése szintén a Petőfi Társaság ténykedésének idejére tehető: Jókai és az Athenaeum kiadó például Zichy Mihálytól rendelt rajzokat, többek közt Petőfi Feltámadott a tenger című verséhez; nem is olyan régen vásároltuk meg ezt, amikor felbukkant a műtárgypiacon.
– A művészeti tár ezek szerint vásárlásokkal is bővül. Milyen forrásokból növekszik még a gyűjtemény, és körülbelül mekkora ma?
Ma már csak pályázati forrásból tudunk vásárolni, évek óta nincs gyűjteményfejlesztési keretünk. Nagyságrendileg kilencszáz festményünk és ugyanennyi szobrunk van, harmincezer grafikánk, húszezer fotónk, csaknem háromezer relikviánk; ez mind személyes tárgy: csészék, keresztelőruhák, cipőcskék, mint például Ottliké vagy Déry Tiboré. Őrizzük Petőfi sakk-készletét, Szendrey Júlia ruháját várandós korából, Kölcsey gondolkozó-székét, Móricz vászonöltönyét, Ady íróasztalát a Debreceni Reggeli Újság szerkesztőségéből, Füst Milán fürdőruháját, hogy csak néhány példát említsek.
– És mit tartalmaz a képzőművészeti rész?
Túlnyomó része grafika, még akkor is, ha Rippl-Rónai pasztelljeit, például Karinthy-, Csinszka- vagy Schöpflin Aladár-portréját a festményekhez sorolom. Az állományt több pályázat is gazdagította: a hatvanas években olyan címeken is kiírtak ilyeneket, mint „Mártír költők”, és ezekre sok pályamű érkezett. Nagyobb hagyatékokból is kerültek a Művészeti Tárba irodalmi vonatkozású alkotások: Kondor Béla több száz illusztrációjával együtt lett a miénk A forradalom angyala, Tersánszkyról festett portréja vagy Dante és Vergilius című olajképe. Gyűjteményünk legrégebbi festményei a 18. század legvégéről származnak: Kazinczy szüleit és nagyszüleit ábrázolják.
– A pályája kezdetén ki volt önre a legnagyobb hatással?
Mindenképpen W. Somogyi Ágnes művészettörténészt, a múzeum Művészeti Tárának akkori vezetőjét említeném. Szakmai tudása, emberi kvalitásai, munkamorálja példakép volt számomra. A szakma szeretetén túl tőle tanultam meg, hogy az irodalmat és a képzőművészetet is a művelődéstörténet egészében érdemes vizsgálni, együtt a többi művészeti ággal. Akkoriban – az 1970-es évek vége felé – Ágnes éppen Adyval foglalkozott; izgatta a halott Ady arcáról vett maszk készítésének története, majdhogynem nyomozómunkát végzett, hogy kiderítse, milyen körülmények között készült. A maszkok bizonyosan miatta kezdtek el érdekelni. A fotótárunk kincseire is ő irányította rá a figyelmemet, például Székely Aladár üvegnegatívjaira, köztük a közismert, könyöklős Ady-portréra. Ha jól emlékszem, az ő fejéből pattant ki a mára több kötetesre duzzadt úgynevezett Fotótéka sorozat megindításának ötlete, és ezzel a fotóikonográfia műfajának megteremtése is.
– A halotti maszkok ezek szerint már jóval a 2006-os kiállítás előtt foglalkoztatták.
Tanulmányt írtam a magyarországi halottimaszk-készítés történetéről, amihez összeállítottam egy jegyzéket az itthon fellelhető maszkokról; már ez előhívta a kiállítás ötletét. De volt még egy előzmény: a New Yorkban élő Böröcz András szobrászművész megismertetett Louise McCagg amerikai képzőművésszel, aki érdekes művészeti kísérleteket végzett élőmaszkokkal, és ebben a témában több kiállítást is rendezett. Különleges technikát választott: a barátai, ismerősei arcáról levett maszkokat egy speciális, algás anyaggal töltötte fel, amely a száradás során arányosan zsugorodott, és ennek a fázisait gyors papírmasé-öntvényekben örökítette meg. Beszélgettünk, és körvonalazódni látszott egy nálunk rendezendő kiállítás ötlete. A művész kérte, engedélyezzük néhány kiválasztott halotti maszkunkról is másolat készítését, hogy azokkal együtt állíthassa ki élőmaszk-szobrait. Ezek magyar barátairól, közöttük Petri Györgyről, Kukorelly Endréről, Garaczi Lászlóról készültek. A halotti maszkok között Adyé, Móriczé, Babitsé, Kodályé szerepelt. A végeredmény olyan volt, mintha párbeszéd keletkezne élők és holtak közt. Bevallom, kezdetben idegenkedtem a dologtól, de a létrejött kiállítás után a legkevésbé sem bántam meg, hogy belementem. Elhatároztam viszont, hogy amint lehet, bemutatjuk a múzeum eredeti halotti maszkjait is.
– Melyik részét kedveli leginkább a munkájának?
Szerintem a miénk a múzeum legizgalmasabb osztálya. Szeretem, hogy itt mindenevőnek kell lenni. Élvezem a gyűjteményezést, az irodalmi, a képzőművészeti és a fotókiállítások rendezését. A fotográfiai köteteket is örömmel szerkesztettem József Attiláról, Karinthyról, Kosztolányiról, Ottlikról. Kedvelem a naplókat is: segít megérteni az összefüggéseket, ezért nem bánom, hogy gyakran kell úgy olvasnom, hogy keresek valamit a szövegben. Ez egyféle nyomozómunkára hasonlít, ugyanakkor megindítja a fantáziámat, amire ugyancsak szükség van, amikor egy-egy tárlat látványán kezdek gondolkodni.
– Melyek voltak a legkedvesebb tárlatai?.
Az első tárlatom egy Nagy Lajos-kiállítás volt 1983-ban, a Városmajor utcai Nyugat Múzeum épületében. Akkoriban még ritkaságnak számított az environment jellegű irodalmi tárlat. A Napirend című novella atmoszféráját kívántam felidézni, és azt hiszem, sikerült is. A döntött színpad egyik felén gazdagon berendezett polgári szobarészlet, porcelánokkal megterített asztal, a másik oldalán szegény szoba hokedlivel, bádoglavórral, fali csap fölé hajló, prostituáltat jelképező bábuval. A gazdag és szegény világot középen egyik felén úriasan, másikon csavargónak öltöztetett férfibábu választotta el. Ezt a kiállítást nagyon szerettem. De kedves emlékem a kilencvenes évekből egy képzőművészeti tárlat is: Kőnig Frigyes festőművész, a Képzőművészeti Egyetem jelenlegi rektora megkeresett bennünket, mondván, közel lakik az antikvárius sorhoz, rákapott a 19. századi irodalmi naplókra, és megfestett egy sor íróportrét. A Halotti maszk – élőmaszk persze szívügyem volt, de éppúgy a Kosztolányi-fotókiállítás, vagy az Írók fürdőruhában fényképtárlat is tíz évvel ezelőtt. Az ez év tavaszáig álló Ottlik-kiállítás is kedves volt, ősztől már a második helyszínre visszük tovább. Az egyik legsikeresebb kiállítás, aminek kurátora lehettem A Szép és a Jó. Kazinczy és a képzőművészet volt.
– Van-e olyan munkája, amit még mindenképp el szeretne végezni?
Mindig zavarba jövök a számvetésektől, és nem szoktam túlságosan előre tervezni sem. Most egy Ottlik-tanulmányon dolgozom, és a PhD-dolgozatomat is szeretném átdolgozni és megjelentetni könyv formájában. Témája a magyarországi írólátogatások, Kazinczy Ferenc személyével a középpontban. Ezek a látogatások egyben a kialakulófélben lévő íróstátus megerősítésére, egy szakma „megalapítására” is szolgáltak. Az írók olyan legendába illően tudták leírni ezeket a találkozásokat, hogy azokat mi már kultikusnak látjuk. Ez lényegében ugyanaz a kultusz, aminek mi itt a PIM-ben úgymond a papnői vagyunk. A 18. század vége, a 19. század eleje, a reformkort megelőző irodalmi világ mindig is érdekelt. Ha pedig egy jövőbeni tárlat tervében kellene gondolkodnom, azt hiszem, izgalommal vállalnám el egy Kosztolányi-kiállítás megrendezését.
– Mire kapta a Móra Ferenc-díjat?
Nem is emlékszem, pedig azt hiszem, volt valami konkrét apropója. Biztosan elhangzott az indokláskor. Bár végül is azt is el tudom képzelni, hogy ezzel ismerték el a munkámat, amit évek óta végzek.
– Ha a díjaknak eszerint nem tulajdonít nagy jelentőséget, akkor milyen visszajelzés az, ami a leginkább számít?
A díjak is számítanak természetesen, de talán a legfontosabb a munkatársaimtól, a szakmától érkező elismerés. Biztosan azért van ez így, mert a munka, ami elkészül, valójában soha nem csupán az én munkám; csapat nélkül egyszerűen lehetetlenség volna elvégezni. Persze az ember maga is érzi, hogy egy munka jól sikerült-e, de a szakmán ezt talán jobban le lehet mérni, mint a látogatókon. Igaz, mióta divat lett, hogy a kiállítás rendezője is tart tárlatvezetéseket, így módomban áll, hogy időről időre találkozzam a közönséggel. Fantasztikus érzés volt – és egyben zavarba ejtő –, amikor először vezettem a saját kiállításomon, és a végén a közönség megtapsolt.
– És hogy áll az interjúkkal?
Furcsa, de azt vettem észre, hogy a televíziós szereplés könnyebben megy, mint a rádiós. Talán mert a rádióriport egy stúdióban vagy a szobámban zajlik, a tévés felvétel pedig rendszerint a kiállítótérben, a tárgyaim, az „én kis vackaim” között. Vizuális típus vagyok. A hangulatom is más, ha műtárgyak vannak körülöttem, feldobódom tőlük.
– Gyűjt valamit a magánéletében is?
Van néhány kortárs grafikám, de nem mondanám, hogy gyűjtök. A Rák jegyében születtem, jellemző rám a múlthoz való kötődés. Ha több időm lenne, többet kutatnék; úgy érzem, abban vagyok lemaradva. A kiállítások létrehozása és a gondozásuk sok időt visz el. A gyűjtemény vezetése szintén felelősséggel ruház fel: figyelni kell a feldolgozó munkát, a gyűjteményezést, a műtárgyak állapotát. Az osztályomhoz tartozó kilenc ember munkájáért is felelek. Kihívás, amikor elkérik egy kiállításunkat, és ki kell találni, miként alakítsuk át azt egy másik térhez. Így volt az Ottlik-kiállítással, és így lesz ősszel a korábbi Kazinczy-kiállításunkkal is. Büszke voltam a PIM-re, amikor a kollégáim által rendezett Írók poggyásszal sorozatban a Magyar írók Bécs-élménye tárlatot két éve bemutatták a bécsi Színházi Múzeumban. Semmiképp sem fájlalom – sőt –, hogy kiállításokat építünk, inkább azt szeretném, hogy egy nap ne csak 24 órából álljon. Persze ezt úgy képzelem, hogy kizárólag az én kiváltságom legyen, hiszen ha másoknak is hosszabb a nap, akkor ugyanott vagyunk.