Állandósult ideiglenes veszteségek Az országos képtár gyűjteményéből vidékre kölcsönzött művek sorsa – imho
II. rész: A Marosvásárhelyi Képtár a város kultúrpalotájában
MúzeumCafé 37.
A Marosvásárhelynek és Kolozsvárnak juttatott magyar állami képletétek sorsa több azonosságot és eltérést mutat. Mindkét erdélyi város intézményesített, nyilvános képtára 1913-ban létesült, Kolozsváron azonban korántsem előzmények nélkül. Itt ugyanis az Erdélyi Múzeum Egyesület évtizedes gyűjtőmunkája alapozta meg a kezdeményezést, a fenti dátum előtt is érdemleges eredményeket felmutatva (lásd: MúzeumCafé 36. – a szerk.). Marosvásár-helyen viszont egy nagyszerű városvezető, dr. Bernády György messze tekintő ambíciójából született meg a Kultúrpalotában a képtár.
Érthető, hogy a Szépművészeti Múzeum vezetősége szívesebben utalt volna át képletéteket az újonnan felépült kultúrpalotának, mint a kolozsvári képtárnak, amely csak bérelt épületben rendezkedhetett be. Végül azonban minden kérelmező jól járt: Kammerer Ernő és Térey Gábor múzeumvezetők a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyásával egyik igénylőtől sem tagadták meg az ideiglenes képletéteket.
A legtöbb képet, hatvannyolc művet, Marosvásárhely kapta. Ez a kollekció a Bernády György vásárolta tizenöt festménnyel együtt a Kultúrpalota harmadik emeleti teremsorában kapott helyet, megalapozva ezzel Marosvásárhely képtárát. A letétekről és a gyarapodásról alapvető információkkal tájékoztat annak a kiállításnak a katalógusa, amely a „Bernády-gyűjteményt” kísérte szentendrei bemutatóján. Erre a magyarországi premierre 2007. október 20. és 2008. február 17. között került sor. A katalógusban Szücs György művészettörténész alapkutatási adatokat tárt fel a letétekről, míg Simon Endre, korábban a marosvásárhelyi képtár munkatársa a gyarapodások történetét tekintette át.
A Szépművészeti Múzeum irattárában fellelhető adatokból kiderül, hogy eredetileg negyvenöt képet választottak ki a raktári anyagból, amelyet azután hatvannyolcra egészítettek ki. [1] „…az Orsz. Magy. Szépművészeti Múzeum őrizetében levő műtárgyak közül olyan nélkülözhető anyagot állítottam össze, mely a marosvásárhelyi helyi körülmények figyelembe vételével a XIX. századi magyar festőművészet fejlődéséről egységes képet törekszik nyújtani. A kiválasztott, s a mellékelt Jegyzékben felsorolt összesen 45 drb. műtárgy alkalmas arra, hogy a Ferencz József Közművelődési Ház 5–6 termét célszerű elrendezéssel megtöltse, s így alapját vesse Marosvásárhely város művészeti gyűjteményének” [2] – áll a fölterjesztésben.
Mind Kolozsváron, mind Marosvásárhelyen dr. Rózsaffy Dezső kapott megbízást a helyszín biztonságának ellenőrzésére és a művek installálására. 1913 júliusában már megnyitásra készen állt a képtár, de hivatalos felavatására az építkezési munkálatok elhúzódása miatt csak október 1-jén került sor. A látogatók a 19–20. századi magyar alkotók, többségben a műcsarnoki festők munkáiból láthattak ismert műveket, mások mellett Bruck Lajos, Edvi Illés Aladár, Katona Nándor, Lotz Károly, Wágner Sándor, Spányi Béla, Veress Zoltán, Zemplényi Tivadar, Tornai Gyula, Eisenhut Ferenc alkotásait. A festmények között néhány kiemelten értékes mű is helyet kapott: közöttük említhető Koszta József Szénagyűjtő leánya, Pataky László Krumpliszürete, Vaszary János Ádám és Éva című szimbolikus műve (amely nem hiányozhatott az MNG átfogó Vaszary-kiállításáról sem) vagy Zichy István Szent Margit legendája című festménye. Ezt a kollekciót erősítette fel Bernády György szerencsés kezű vásárlása, a Paál László- és Ferenczy Károly-művek megszerzése a Jánossy-gyűjteményből, amelyekért az Ernst Múzeum közvetítésével jelentős összeget fizettek. [3]
Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum 1914-től hivatalba lépő főigazgatója hasonlóképpen bőkezűnek bizonyult a vidéki képtárak támogatásában. 1915-ben a Marosvásárhely művészeti hagyományaihoz kötődő Dósa Géza két tanulmányát, 1918-ban a vásárhelyi születésű Kacziány Ödön tizenkét alkotását utalta át a képtárnak. Ugyancsak 1918-ban Mészöly Géza két festményét irányította át ide a gyűjtemény gazdagítására. Mindez a világháború idején, illetve annak utolsó esztendejében történt. Elgondolkodtató, sőt utólag érthetetlen, hogy miért nem figyeltek fel a közelgő veszedelmekre. A tapasztalatok pedig erre intettek volna.
Románia hadba lépése után, 1916 nyarán az erdélyi közgyűjtemények jelentős részét Budapestre menekítették. A kiürítési parancs a kolozsvári és marosvásárhelyi gyűjteményeket egyaránt érintette. A két képtár anyaga csak 1918-ban került vissza. A háború egyébként abban is közrejátszott, hogy Bernády alapítása nem kapta meg a kezdetektől valóságos értékelő elismerését. Biró Józsefnek, a magyar művészet- és építészettörténet kiválóságának megjegyzése kívánkozik ide, aki első ízben 1937-ben közölt átfogó tanulmányt a marosvásárhelyi képtárról. „Alighogy megvetették a kollekció alapját, kitört a világháború, a történelmi események egészen elterelték a figyelmet a múzsák ihlette dolgokról, s Erdély különben is messze volt. A főhatalom változásakor meg éppen mással voltak elfoglalva, intra et extra muros.” [4]
A képtár a hatalomváltás után kevesebb csonkítást szenvedett, mint maga a Kultúrpalota, amelynek magyar díszítményeit és feliratait két lépcsőben, 1923-ban és 1937-ben távolították el. [5] Demeter Róbert festőművész (1876–1930), a képtár őre, aki már Rózsaffynak is segítségére volt a termek elrendezésében, 1925-ig a helyén maradt, és 1919-ben magyar és román nyelvű tárgymutatót szerkesztett a kilencvennégy darabra gyarapodott gyűjteményről, amely a képletétekről is számot adott, bár eredetük megnevezése nélkül. [6] 1925 és 1932 között a pécsi születésű Hajós Károly (1887–1960 után) festő és rajztanár vezette a képtárat. Őt követte 1932 és 1940 között Aurel Ciupe (1900–1988), a román és a magyar kultúrában egyaránt otthonos festőművész. Ő városi támogatással fenntartott festőiskolát is működtetett a Kultúrpalotában, és növendékeinek a képtár műveivel szemléltette a művészet stílusbeli és technikai kérdéseit. Az oktató munkát folytatta a festő Bordy András (1905–1989) is, aki kereken harmincéves, 1971-ig tartó képtárigazgatói állásában 1100 műtárgyra gyarapította a gyűjteményt.
A román kultúrpolitika azt szerette volna, hogy a gyűjtemény anyaga román mesterek képeivel egészüljön ki; ez az igény igencsak beleillett az antirevizionista mozgalom ideológiájába. A román Kultusz- és Művelődésügyi Minisztérium bukaresti közgyűjteményekből ideiglenes letétként román festők több alkotását irányította át Marosvásárhelyre, képek és szobrok érkeztek magángyűjtők és művészek felajánlására is, és a város is vásárolt a bukaresti Hivatalos Szalon (Salonul Oficial) tárlatairól. Aurel Ciupe meghívása az intézmény élére is ezt az átszervezést hivatott előmozdítani. Az átrendezett képtár eredeti helyén, hat teremben elhelyezve, magyar és román képekkel 1934 júliusában nyílt meg. [7] Aurel Ciupe az újjászervezett képtárról két alkalommal is katalógust adott ki; az egyiket 1934-ben román és magyar, a másikat 1939-ben román és francia nyelven.
Arra, hogy a magyar művészek letétként Marosvásárhelyre került művei visszakerüljenek a Szépművészeti Múzeum birtokába, a két háború között még csak kísérlet sem történt. Kivételnek számít Réti István kérelme 1937-ből saját képének, a Honvédtemetés című nagyméretű festményének a visszaszolgáltatására, amelyet életműve szempontjából fontos darabnak tekintett. Erre azonban csak 1941-ben kerülhetett sor, és a visszaszállítása akkor is Réti saját költségén történt. Ugyanakkor a román állam az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően nyomban intézkedett a román letétek elszállításáról. Aurel Ciupe hagyatékában megmaradt az a sürgető levél és távirat, amelyekben Bukarest azonnali intézkedést követel a minisztérium által letétbe helyezett kilenc mű, köztük egy nagy értékű Grigorescu-festmény elszállításáról. Az átadás-átvétel már a bécsi döntőbíráskodás utáni első napokban megtörtént. [8]
A magyar képanyag érintetlen maradt; a képtár ajtaját lepecsételték, és kulcsait a városházánál leadták. A magyar művészet és kultúra kérdéseiben járatos Ciupe megmaradhatott volna állásában, de Vida Gyula tábornok, Marosvásárhely katonai parancsnoka a polgári közigazgatás átvétele előtt ezt elutasította. Így az újranyitás már Bordy Andrásra várt, mint a képtár új vezetőjére és a Kultúrpalota gondnokára. A város támogatásával megnyílt képtár ismét nevezetessége lett a Maros-parti városnak.
A nyugalmas idők azonban nem sokáig tartottak. A háborús események és a közeledő front a gyűjteményt is veszélybe sodorta. „1944-ben – emlékezett az eseményekre Bordy – naponta kaptam a felszólításokat, hogy pakoljam össze a múzeum legértékesebb képeit, s indítsam el, ki az országból.” [9] Bordy azonban nem tett eleget a követeléseknek, mintha csak megérezte volna a művekre leselkedő végzetes veszedelmet. Ehelyett a palota egy nagy pincerészét béleltette ki minden oldalról 60-80 centiméter széles farönkökkel, és ide szállította le a képeket, de még a Tükörterem légnyomástól veszélyeztetett üvegablakait is. Csak Vida tábornoknak kellett kiszolgáltatnia bátyja, az 1915-ben elhunyt Vida Árpád akvarellistának a képeit. A festményeket ládákba csomagolták, és a ládákat Bordy – csavaros székely észjárásával – olyan méretűekre szabatta le, hogy amikor a honvédség autói a képekért jöttek, azokat a szűk lépcsőlejáraton nem lehetett felhozni. Ezután a bejáratot befalazták, levakolták, és a falakat lefestették. (Annyira tökéletes volt a rejtekhely, hogy amikor a szovjet katonák értékek után kutatva átkopogtatták az alagsori részeket, semmire sem bukkantak rá.) Mint utóbb kiderült, a képtár anyagát eredetileg ahhoz a szállítmányhoz kellett volna csatolni, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum értékeit szállította el – ez a szerelvény Zalaegerszeg pályaudvarán egy bombázás során 1945. március 29-én porrá égett. Benne voltak Vida Árpád elszállított festményei is.
A marosvásárhelyi képtár ideiglenes magyar állami letéteinek visszaszerzésével, mint Kolozsvár esetében láttuk, 1948-ban hiába próbálkozott Genthon István. A kérdést azután véglegesen levette napirendről az 1952-ben megkötött román–magyar vagyonjogi egyezmény.
[1] Az elismervényt a két fél aláírásával az OMSZM 1108/1913 szám alatt iktatták.
[2] A vallás- és közokt. M. kir. Miniszter Marosvásárhely polgármesterének 2210/912. számú, letétül festményeket és egyéb műtárgyakat kérő fölterjesztése küldetik le véleményadásra. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum 1904/1912 sz. beadványa.
[3] Murádin Jenő: Honnan a Ferenczy és Paál? Látó, 2009/11., 80–85.
[4] Biró József: A marosvásárhelyi képtár. Magyar Művészet, 1937., 169–185.
[5] Murádin Jenő: A megsebzett szobor. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008. 64–65.
[6] Maros-Vásárhely sz. kir. Város képtárának tárgymutatója. 1919.
[7] Biró József: Id. h.
[8] Proces verbal de predare-preluare. (Az átadás-átvétel jegyzőkönyve.) Tg. Mureș (Marosvásárhely) 3. sept. 1940. Aurel Ciupe hagyatékában.
[9] M. Kiss Pál: Bordy András. Művészettörténeti Értesítő, 1973/3., 216–219.