A 2013. október 26-án megnyílt Caravaggiótól Canalettóig című kiállítás [1] a Szépművészeti Múzeumban a 2009–2010-es Botticellitól Tizianóig című tárlat [2] folytatásaként az itáliai festészet 17. és 18. századi stílusirányzatait, témáit, műfajait mutatta be száznegyvenhárom remekművön keresztül. Az alábbi írás az olasz barokkot bemutató kiállítás két képéhez kapcsolódik. Az egyik kép (16. tétel [3]) a Spadarinóként ismert Giovanni Antonio Galli (1585–1652) Vénusz galambokkal című műve, a másik pedig Tanzio da Varallónak (1580 körül–1632/33) Fiatalember képmása, amely a kiállításba történt késői bekerülése miatt a katalógusban nem szerepel külön tételként. Mindkettő a római Amata-gyűjteményből érkezett, amelynek történetét, gyűjtőjét és képeit mutatom be az alábbiakban.

Pier Luigi Amata plasztikai sebész gyűjteményének története az 1990-es években kezdődik, amikor már olyan műveket vásárolt, amelyek ma is részei a kollekciónak. Elbeszélése szerint évek munkája volt, amíg elsajátította a szükséges ismereteket, hogy fiatalkori képvásárlási szenvedélye kifinomult ízléssel is párosuljon. Az első félresikerült vásárlások után rájött, hogy képet vásárolni sokkal összetettebb dolog, mint azt bárki gondolná. Nem elég hozzá a pénz, mert egy képvásárlásban annál sokkal több dolog játszik szerepet. Fontos a szerencse, a megfelelően kritikus és tapasztalt szem, továbbá hogy a piacon található művek kiválasztásán keresztül a gyűjtő saját érzékenységét, megérzéseit a természetéhez legközelebbi művekkel tudja kifejezni. Szükséges kellő „képmemóriával” is bírni; ezt Amata múzeumokba és könyvtárba járással sajátította el. Ahogy a 20. századi híres olasz művészettörténész, Adolfo Venturi (1856–1941) mondta: „Vedere e rivedere” (látni és újralátni); ahogy a sportoló edzésben tartja magát, úgy a művekkel foglalkozó szakemberek, galeristák, gyűjtők első feladata is a szemük edzésben tartása.

Egy-egy kép megvásárlásának okai magukban is összetettek: Amata elmondása szerint a történész művészettörténeti szempont alapján ítél, a kereskedő az érték alapján, a restaurátor a mű állapotán keresztül, míg a műgyűjtő mindezen összetevők alapján együttesen kell döntsön. Ő a kép minőségén, állapotán, eredetén és eredetiségén túl a téma kellemességét és az attribúciót veszi figyelembe, amikor képet vásárol. A barokk a festészetnek olyan korszaka, amikor a képek jelentős része nincs szignálva, így a szakemberek feladata megítélni, melyik mester ecsetjének eredménye az adott mű. De az is gyakran fordul elő, hogy egy anonim remekmű csak idővel kap attribúciót. Amata gyűjteménye jelenleg csaknem százhúsz műből áll, amelyek egy-egy iskola és téma köré csoportosíthatók: csendéletek, tájképek, arcképek, vallásos témájú művek, illetve északi, bolognai, toszkán és római festők. A gyűjtő egy 2005-ös tárlaton [4] esett át a „tűzkeresztségen”: a római Palazzo Venezia termeiben lehetett megtekinteni az akkor még csak ötven műből álló gyűjteményt, amely azóta nemzetközileg is elismertté vált, duplájára nőtt, és folyamatosan gyarapszik újabb és újabb képekkel. Ennek a kiállításnak a katalógusában Claudio Strinati azt dicséri a gyűjtőben, hogy nem a kihagyhatatlannak tartott Caravaggióra vadászik, hanem az itáliai festészet más mestereinek műveit igyekszik felfedezni, hogy vásárlásai nyomán a szakemberek új művekkel tudják gazdagítani egy-egy festő ouevre-jét.

Így került be például Tanzio da Varallo életművébe a Filippo Maria Ferro által felismert Fiatalember képmása is (a festő Dávid Góliát fejével című remekműve a varallói képtárból a budapesti kiállításon is megtekinthető volt). Körülbelül 1615-ben festhette, mert az arc vonásai hasonlóságot mutatnak a domodossolai oltárképen látható arcokhoz, ahol Borromeo Szent Károly a pestisjárványban szenvedőket áldoztatja. Jól látható a festő Rómában és Nápolyban tett útjának a hatása, amely vegyül a lombard naturalizmussal. A technika nehézségének ellenére Tanzio zseniális ecsetkezeléssel jeleníti meg a harmincas évei körül járó fiatalembert. A felső lakkréteg segítségével éri el az enyhe verejtékezés megjelenítését, ami kiválóan tükrözi azt a felelősségteljes életérzést, amely egy nemesembertől elvárható. Az ing is sokat elárul viselőjéről: anyaga, szabása, díszítettsége kiemeli a fiatalember társadalmi pozícióját. A semleges háttér a lombard portréfestészet hagyományait követi.

Pier Luigi Amata különösen szereti a portré műfaját, ami sajátos vonást ad gyűjteményének: falain találkozhatunk még Fede Galizia (1574 körül–1630), Leandro da Ponte il Bassano (1557–1622), Sante Peranda (1566–1638), Luciano Borzone (1590–1645), Justus Sustermans (1597–1681) és Jacob Ferdinand Voet (1639 körül–1689/1700) portréfestményeivel (amelyek a Chigi család aricciai palotájának portrégyűjteményét juttatják eszünkbe, amely inspirációjává vált Giuseppe Tornatore Senki többet (2012) című filmjében Virgil Oldman nőpotré-kollekciójának). Spadarino Vénuszáról (16. tétel [5]) a kiállítás katalógusában lehet bővebben olvasni, annyit megjegyeznék, hogy Amata gyűjteményének szimbólumaként tekint erre a képre.

Az utóbbi évek egyik legfontosabb szerzeménye a gyűjteményben Alessandro Tiarini (1577–1668) műve, amely Torquato Tasso (1544–1595) 1575-ben kiadott Megszabadított Jeruzsálem című eposzának egyik pillanatát ábrázolja, amikor Erminia levágja szép hosszú haját, hogy sebesülten talált szerelmének, Tancredinek a sebét ápolja. Tiarini 1628-ban a parmai Palazzo del Giardino egyik termében festi meg Erminia történetét, amely mára sajnos csak részletekben maradt ránk. Ez a festmény is ebben az időben készülhetett, amikor a művész többször is visszatér a barokk eposz témájához. Tiarininek a Cupidóval tüzet csiholó Vulkánja volt látható Budapesten, amelynek Cupidója ezen a képen nyilakat ad át a tűz istenének, míg a római képen Erminia haját tartja a kezében, hogy segítsen a hősnőnek.

A következő két kép alkotói életükben is jó barátok voltak, a 21. században pedig Amata lakásának falai között találkozhatnak újra: ők Giovanni Baglione (1566–1644) és Tommaso Salini (1577 körül–1625). A Mao Saliniként is nevezett Tommaso Saliniről Baglione ad hírt Festők, szobrászok és építészek élete 1572-től, XIII. Gergely pápaságától 1632-ig, VIII. Urbán pápáig című könyvében, amely a Giorgio Vasari 1511–1574) által megkezdett művészéletrajzok folytatása akart lenni. Itt azt olvashatjuk, hogy Salini volt az első, aki virágokat festett vázákban, mindezt bizarr és különleges környezetbe elhelyezve [6]. A művész életműve magas szintű festészete ellenére kérdőjelekkel van tele. A budapesti kiállításon a madridi Thyssen-Bornemisza-gyűjtemény remekműve, a Fiú borospalackkal és zöldségekkel volt látható. Az Amata-gyűjteményben lévő, Salininek attribuált kép egy neves magángyűjteményből érkezett. A fantasztikus csendélet az élet folyását meséli el szimbolikus nyelven. A sötét, egyszínű háttér előtt egy fadeszkán sorakoznak a tárgyak: jobb oldalt hátul egy almáskosár, előtte ennek dőlve egy félbevágott, érett görögdinnye és három birsalma, mellette bal oldalt egy teknősbéka látható, amely a kép jobb oldalán lévő felakasztott pulyka felé halad. Az a tény, hogy miért éppen ezeket választotta ki a művész, a kép kulcskérdése. Az alma mindig Ádámhoz és Évához vezet vissza, a bűnbeesésre, a fizikai test valóságára emlékeztet. A görögdinnye sok magjával és a birsalma is a termékenységre utal; a birsalma Vénusz gyümölcse. A teknősbéka a metamorfózist, az élet útját jelenti, amely elkezdődik a magnál, és befejeződik a halálnál. A teknősbéka a madár szárnyaival ellentétben a „földhöz ragadt” fizikai életre utal, így az élet elmúlására, hiszen halad a szögre akasztott pulyka felé, amely fekete, mint a halál. A festmények szavak nélkül mesélnek történeteket, a művész feladata, hogy ezeket megfelelő stílusban és technikával tudja kifejezni. A csendélet az egyik legkontemplatívabb téma a festészetben, a filozófia áll hozzá nagyon közel, a gondolatok világa, ahol a megfoghatón keresztül értelmezzük a megfoghatatlant, jelen esetben az élet és a halál ritmusát. Ez a metafizikus festészet, amelynek előfutára a Caravaggiónak nevezett Michelangelo Merisi (1571–1610), akitől Del Monte bíboros megrendeli a Gyümölcskosarat (1599), hogy azt Federico Borremeónak (1564–1631) adományozza, akinek gyűjteménye ma a Pinacoteca Ambrosiana alapját képezi Milánóban. Salini festészetét átjárja Caravaggio plasztikus hatást keltő technikája, amely bátran használja a sötétet, hogy a fénynek megváltó, földöntúli értelmet adjon.

Az Amata-gyűjteménynek külön egységét képezik a csendéletek, több mint húsz ilyen kép található a kollekcióban. Ezek közül érdemes megemlíteni Orsola Maddalena Caccia (1596–1676) vásznát; Pietro Paolo Bonzi (1576 körül–1636) művét, akit Il Gobbo dei Carracciként is ismerhet a közönség, mert Carracciék bottégájában dolgozott, és a gyűjteményben egy különleges művel van jelen, amely ötvözi a csendéletet a tájképpel, talán egy négy évszakot ábrázoló sorozat egyik darabjaként. De említhetnénk a Tommaso Salininál tanult Mario de’ Fiore (1603–1673 körül) virágcsokrát is, amely Nicolas Baudesson (1611 körül–1680) virágcsokrával hasonló festészeti jegyeket mutat. Még két képet emelek ki: a magyar származású, de Angliában dolgozó festőnek, Bogdány Jakabnak (1660 körül–1724?) színes, ízes, pazar sárgatök-szőlő-füge-alma-cseresznye-őszibarack gyümölcscsendéletét és François Habert (17. század második fele–18. század eleje) eddig még nem publikált gyümölcscsendéletét, amelynek illusztris főszereplője egy ezüsttálon elhelyezett, félig hámozott citrom, ez vált a festő ismertetőjegyévé is. A kép bal oldalán kék-fehér kerámiatálból csillogó málnák csordulnak ki, a jobb oldalon pedig egy kosárban festői sárgabarackok pompáznak, a szilva még hamvas, a kosár előtt az érettségtől szétrepedt füge látható. A sötét háttér komolyságot ad a bársonyos drapp terítőn szinte táncoló gyümölcsöknek, amelyek vagy túlérettek, vagy temérdek van belőlük, mindenesetre a bőségre utalnak.

Giovanni Baglione, Salini barátja és életrajzírója egy Meditáló Magdolnával van jelen a gyűjteményben, amelyet Stefania Macioce szerint [7] 1625 körül festhetett a művész, aki ekkor már túl van a Caravaggio-féle naturalisztikus festészeten a közöttük kitört vita, pereskedés miatt [8], és közel kerül Orazio Gentileschi (1563–1639) ezekben az években kialakult, átszellemült, lírikus festészetéhez. A képben összeforr Baglionénak a régi, manierista és az új, naturalista festészethez való kötődése. A felfelé néző, áhítatban ülő Magdolna egyik kezében koponyát tart, a másikban fakeresztet, alakját természetes fény veszi körül. Bal mellét nem fedi ruha, jobb kezét nehéz esésű, arany kendő öleli körül, amely az ölére esik. A Magdolna-kép mellett más szentekkel is találkozhatunk a gyűjteményben. A 18. században a világos színek, a kiegyensúlyozott formák keresése speciális stílusnyelvezetet fejlesztett ki Rómában, ennek egyik kitűnő példája Ludovico Mazzanti (1686–1775) a három Máriát ábrázoló képe. A gyűjtemény fontos egységét képezik a Caravaggio-követők, akik Spadarino társaságában egy külön szalonban kaptak helyet. Közülük érdemes kiemelni Pedro Nuňez del Valle (1590?–1654) képét, amely Krisztus töviskoronázását ábrázolja. Egy 1999-ben végzett restaurálás során került elő a művész aláírása: „P. Nuňez fa(ciebat)t/1626”. Ekkor a festő már visszatért Rómából Spanyolországba – valószínűleg 1613 és 1614 között volt az Accademia di San Luca tagja –, ahol IV. Fülöp udvari festője lett, és az is maradt 1654-ben bekövetkezett haláláig. A mű érdekessége – az aláíráson túl –, hogy Rómában festett művéről eddig a szakma sem tudott. A mesterien festett, jó állapotban lévő kép a caravaggizmus jegyeit viseli magán: ilyen az egyszínű háttér, a plasztikus emberábrázolás, a felülről érkező fény, amely csak egy-egy részt emel ki, a természethűség a kortárs ruhák ábrázolásában, a drámai összhatás. Krisztus bordó posztóba öltöztetve néz ki a nézőre, mintegy segítségül híva, amíg jobb és bal oldalán két díszes ruhás, tollakkal díszített sapkás római katona tartja meghajlott testét. A bal oldali katona kezében kötél, Krisztus kezében bot, eltakarva vele a harmadik katonát, akinek csak lefelé tekintő, magába mélyedő arca látszik.

A veronai születésű Alessandro Turchi, másként l’Orbetto (1578–1649) 1614-ben érkezik Rómába, ahol Scipione Borghese is felfigyel tehetségére. Orbetto díszes és színpadias kompozíciói különös pátoszt adnak műveinek, amely már-már emlékeztet a későbbi baudelaire-i spleanre, ahogy ez az Amata gyűjtemény A hegedülő ifjúján is látszik. Fontos és meghatározó téma ebben az időben a bacchanália, amelynek egyik legfontosabb és legsikeresebb feldolgozása Annibale Carraccitól (1560–1609) a Palazzo Farnese festett galériája freskómennyezete, amely nemcsak témájában, hanem stílusában is visszaköszön a francia származású François Perrier (1590–1650) képén, amelyet Rómában töltött évei alatt festhetett.

Végül az Amata-gyűjtemény még egy fontos szekcióját kell bemutatnunk, ugyanis az arckép, a csendélet, a vallásos témájú és a Caravaggiót követő képek mellett fontos és meghatározó szerepet töltenek be a tájképek, amelyek a 17. században nagyon keresettek voltak. A nemesi paloták falait ekkor már nem gobelinnel díszítik, vagy freskóval, amely a mennyezet kiváltságos technikája lesz, hanem vásznakkal, s ezek egymással összeérve borítják be a falakat. Ezek a tájképek a természetet a maga romlatlanságában mutatják be, idillikus helyszínekként, amelyet néhol egy rom vagy egy folyó, vagy kis méretű alakok díszítenek. Ennek a festészetnek egyik nagy mestere a Pussinóként is ismert Gaspard Dughet (1615–1675), aki Nicolas Poussin (1594–1665) húgát vette feleségül. 1640 körül saját nyelvezetet alakított ki a tájképfestészetben: kompozíciói előterében nagy fák és néhány figura látható, a háttérben sziklák, hegyek, patakok, vízesések. A Pamphilj család és a Colonna család palotáinak termeit az ő vásznai díszítik mind a mai napig, de termékeny festőként másutt is gyakran lehet találkozni idillikusan megfestett tájaival. Az Amata-gyűjteményben négy képe szerepel, de meg kell említeni még a kollekcióban lévő Giovanni Francesco Grimaldit (1605–1680), Jan Frans van Bloement (1662–1749), Giuseppe Zolát (1672–1744) és a bambocciante műfajhoz tartozó Michelangelo Cerquozzit (1602–1660) is, akik a római népet, a város hétköznapi pillanatait, jeleneteit festették.

Íme egy mai magángyűjtemény az Örök Városból, ahol a 16. századtól kezdve arisztokraták, tudósok, bíborosok, humanisták, költők és művészek származástól és rangtól függetlenül gyűjtöttek és gyűjtenek.

[1] Dobos Zs. (szerk.): Caravaggiótól Canalettóig, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2013

[2] Tátrai V. (szerk.): Botticellitől Tizianóig, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2009

[3] Dobos Zs., uo., 166.

[4] Strinati C. (szerk.): La Ricerca della natura, La collezione Pier Luigi Amata, Roma, De Luca Editori d’Arte, 2005

[5] Dobos Zs., uo., 166.

[6] G. Baglione, Le vite de’ pittori, scultori et architetti del pontificato di Gregorio XIII del 1572 in fino a’ tempi di papa Urbano Ottavo nel 1632, Nápoly, 1731, 176.

[7] Macioe S., Il Cavalier Baglione: contrasti di un accademico virtuoso, in Vodret R. (szerk.): Roma al tempi di Caravaggio, 1600–1630, Milánó 2012, Skira Könyvkiadó, 137.

[8] Contini R., Giovanni Balione tétele in Dobos Zs., uo., 160.