AMBICIÓZUS SZECESSZIÓS ÖRÖKSÉGVÉDELMI TERVEK NAGYVÁRADON

2016 tavaszán alakult szecessziós múzeummá a nagyváradi Darvas–La Roche-ház, a szecessziós magánház, a Vágó testvérek alkotása. Az épületben korábban civilek éltek (az örökös a rendszerváltás után a felső szintet kapta vissza, majd ennek egy részét egy üzletembernek adta el, aki – némi átalakítással – magánlakásként használta), illetve az önkormányzati tulajdonban lévő felében 2001 óta a Nagyváradi Bihar FC székhelye működött. A múzeummá nyilvánítás egy olyan komplexebb folyamat keretében megy végbe, amely Nagyvárad építészetének tezaurálását, illetve Nagyvárad turistatekintet számára való előkészítését, kitalálását célozza meg. E folyamat részeként a szecessziós és barokk örökség professzionális feltárását és restaurálását tervezi a városháza. E két hagyományréteg közül a szecesszió élvez prioritást: Nagyvárad 2015-ben része lett az 1999-ben alakult Réseau Art Nouveau Networknek, melynek jelenleg húsz tagja van (a hálózatot a brüsszeli örökségvédelmi szervezet kezdeményezi, Bécs, Budapest, Szeged, Szabadka a tagjai még a régióból). Ebben az összefoglalóban két célunk van: ismertetni a nagyváradi szecesszió restaurálásának tervezetét és annak infrastrukturális kontextusait, illetve bemutatni a Darvas–La Roche-házban működő múzeumot. 2017 végére tervezték az épület teljes restaurálási munkálatainak elkezdését: a múzeum mai állapotáról írni tehát mindenképpen úgy érdemes, hogy a másfél éves folyamatot átmeneti állapotként kezeljük.

A városháza projektjei a szecesszió védelmére

¶ A nagyváradi önkormányzatnak a szecesszió1 újrafelfedezésére tett erőfeszítéseit a városfejlesztési stratégiák tágabb kontextusában érdemes vizsgálni. A történelmi belváros rekonstrukciós folyamata nem csupán az utóbbi évtizedek legnagyobb szabású beruházásaként, hanem a település újrapozicionálási kísérleteként is tételeződik, annál is inkább, mert a felújítási munkálatok nemegyszer radikális funkcióváltást implikálnak (így például a Darvas–La Roche-ház vagy éppen az egykori Szabadság Mozi terme esetében), ezáltal pedig a térrendezés szimbolikus tartalmaira irányítják a figyelmet.

¶ A belvárosi, túlnyomórészt szecessziós stílusú bérpaloták restaurálását sürgető és támogató helyi tanácsi határozatok mellett a városvezetés a főtér rekonstrukcióját, valamint a gyalogosövezetek bővítését tűzte ki célul, valamint a köz- és magánszféra együttműködésében (az RCS–RDS telekommunikációs vállalkozással partnerségben) a Fekete Sas palota rehabilitációjára is sor került. A város régi-új turisztikai arculatát a felújított középkori vár, a központi Egyesülés tér és a Fő utca által közrezárt konglomerátum, valamint a barokk komplexum adja, ez utóbbi azonban nem kapcsolódik szorosan az önkormányzat kulturális törekvéseihez.

¶ A városfejlesztésben kiemelt szerep jut a szecessziós hagyaték felértékelésének: erre utal az a stratégiai szerep, amelyet Nagyvárad részben a szecessziós városok hálózatában, részben pedig a Duna-régió Transznacionális programban vállalt.2 Az alábbi projektek elsődleges célja egy örökségvédelmi szakmai közeg kialakítása; ennek helyi szintű megvalósításai azonban kevésbé az épített kultúra feltárására és kutatására irányulnak, ehelyett inkább a hálózat adta turisztikai potenciál kiaknázására törekednek. Ezt támasztja alá, hogy a város önmagát Románia szecessziós és termálvizes fővárosaként pozicionálja. Az üzleti szempont dominanciájára utal az a tény is, hogy a Darvas–La Roche-ház turisztikai objektumként való megnyitása megelőzte a múzeumi akkreditációt, amely azzal a pozitív hozadékkal együtt, hogy látogathatóvá tett egy kiemelt fontossággal bíró műemléket, gyakorlatilag felfüggesztette a tudományos megközelítés lehetőségét.

Egy nagyváradi szecessziós magánvilla

¶ Érdemes mindenekelőtt a szecesszióra irányuló önkormányzati érdeklődés átpolitizáltságára felhívni a figyelmet: míg a barokk Nagyvárad restaurálásában a római katolikus egyház és a magyar állam vesz részt, a szecesszió iránti érdeklődés globális városi prioritássá alakult. A romániai történelemszemléletet ma is erőteljesen meghatározó, mítoszgyártó szocialista hagyomány ellenében a szecessziót könnyen be lehet kapcsolni a nemzetközi turisztikai folyamatokba, etnikai kötődése a nagyváradi zsidósághoz van, így a barokknál kevésbé átetnicizálható.3 Ugyanakkor a szecesszió iránti globális érdeklődésre is érdemes felhívni a figyelmet: a szecesszió mint Gesamkunstwerk a világkiállításokhoz, a modern nagyváros születéséhez való hozzájárulásával, sokszorosan megfilmesített, regényesített életrajzokkal, sok milliós látogatói forgalmat biztosító képző- és iparművészeti alkotásaival túlzás nélkül nevezhető az európai művészettörténet legmediatizáltabb korszakának. Nagyvárad teljes polgári városcentruma könnyen integrálható ebbe a már meglevő nemzetközi érdeklődésbe: a sétálóutca két oldalán egymással farkasszemet néző szecessziós paloták építéstörténetei, a tulajdonosok, építtetők izgalmas életrajzai lokális nüanszokat adhatnak hozzá az art nouveau társadalmi képzeletben létrejövő imázsához. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ennek a hagyománymagnak gyakorlatilag ki van jelölve a helye, ami természetesen számos előnyt jelent, hátrányait is be kell látnunk azonban: a szecesszió iránti érdeklődés olyan keretet teremt egy tervezendő szecessziós múzeumnak, ami kevésbé képes a lokális sajátosságokra odafigyelni, a terek és a múzeum koncepcióját eleve úgy kell kialakítani, hogy ennek a nagyelbeszélésnek a kereteibe illeszthető legyen.

¶ A Darvas-ház a Vágó testvérek, Vágó József és Vágó László építészek által közösen tervezett épületek közé tartozik, magánvillaként sem egyedüli, közös alkotásként azonban az egyik legutóbbi. Az építészpáros azon utolsó közös alkotói korszakának alkotása,4 amelyre a bécsi szecesszió geometrikus vonalvezetése volt nagy hatással: a villával azonos stiláris jegyeket viselő épületnek tekintik a nagyváradi Moskovits-palotát, a budapesti Árkád Bazárt, illetve későbbi társának, budapesti megfelelőjének a Schiffer-villát (Vágó József első önálló munkáját). Ebben az időszakban a Darvas–La Roche-ház mellett a Moskovits-palota, budapesti szociális lakások, illetve az utolsó közös épület, a debreceni Alföldi Takarékpénztár készül el. A nagyváradi villát Darvas Imre faipari vállalkozó rendelte meg, akinek részvénytársaságában Alfred La Roche bázeli bankár volt a másik főrészvényes (innen a ház kettős családnévvel való megnevezése, ma ezt az elnevezést találjuk meg több lexikonban, vannak azonban olyan művészettörténészek, akik a Darvas-házként való számontartást tartják hitelesnek).5 Az 1909 és 1912 között emelt épület tulajdonosai Darvas Imre és felesége, Schutz Margit voltak, a ház hátsó bejárata fölött a La Roche és Darvas Faipari Vállalat volt olvasható: vagyis az épület hátsó szárnyát használták irodák berendezésére. A műemlék leírása szerint az épület a következő elemekből áll: „Az L alaprajzú Darvas-ház északi homlokzata a Iosif Vulcan utca zárt utcafrontjába illeszkedik, hátsó homlokzata egy kertre, illetve a Körösre néz. Az L alaprajz udvari szárnya földszintes, a főépületre merőleges, és 1912-ben épült. A Vágó-házhoz hasonlóan az épület elrendezése magaspince, földszint és emelet.”6

¶ Az épület tehát kettős funkcióval rendelkezett: magánházként és a részvénytársaság központjaként is működött. A lakóteret a földszint, illetve a központi bejárattól jobbra elhelyezkedő termek, valamint az első emelet termei képezték. Az első emelet struktúráján jól érzékelhető, hogy vendégfogadási helyszínként szolgált: a lépcső egy központi előszobába vezet, e köré szerveződnek a felső szint terei, a szalon nagy üvegablakaival, valamint további öt helyiség. Az épület központi homlokzata négy tömbből áll, e tömbök esetében az építészettörténet rendszeresen kiemeli az aszimmetria ellenére működő egyensúlyt, amely a vízszintes és függőleges erőterek közötti játékból adódik. A lábazat fogja egybe az épület vízszintes struktúráját, e szerkezeti komponens ritmusa az épület belső rendeltetési egységeire utal: a jobb oldalon egy nagyobb egységen belül négy ablaksor található, oszlopok által elválasztva – ezen oszlopokat mozaikosztók díszítik, emellett pedig az íves bejárat, mely fölött nyitott erkély található: a fémkorlátot az épület központi tengelye mentén egy amforát tartó emberalak zárja le. A fémkorlátot háromszögbe foglalt, szimmetrikusan ismétlődő virágminták díszítik. A másik két épületegység a bal oldali lezáró, a jobb oldalon is felugró lábazathoz kapcsolódó rész, amely abban különbözik a jobb oldalitól, hogy nincs csúcsos oromzata, illetve a középtengely mentén a két hármas és két kettős tagolású ablakok meghatározta homlokzat. A lábazatot szimmetrikusan elhelyezett kerámiakorongok díszítik. A hátsó bejárat a kertre néz, innen jól látható a szalon üvegablakos megoldása, illetve az erkély, amely a két központi épületegységen végigfut. Az épület központi karakterjegyét adó geometrikus formavilágot a díszítések etnikus és organikus hatásokat mutató karakterjegyei egészítik ki.

¶ Az 1930-as években a Simon család vette meg az épületet. A családtagokat deportálták, a házban emléktábla őrzi emléküket. Az államosítás a leszármazottaknak három helyiséget tartott fenn. Műemlékvédelmi szempontból a tornaklubhoz kerülés időszakát tekinthetjük a legsötétebbnek, ekkor történt a legtöbb, az épületet károsító beavatkozás.

Teadélután a múzeumban

¶ A nagyváradi szecessziós múzeum a városi önkormányzat által kezdeményezett múzeumi hálózat, a 2016-ban létrehozott Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum részét képezi. A komplexum a turisztikai fejlesztési irányvonal legreprezentatívabb épületeit foglalja magába, és jelenlegi állapotában négy fiókja, az adminisztratív központként is működő, legnagyobb kiállítási területtel rendelkező nagyváradi vár, a Neológ Zsinagóga, a Városháza tornya, valamint a Darvas–La Roche-ház látogatható. Az említett műemlékek funkcióváltásához hasonlóan a jövőben még két filiálé nyílik, az egyik a Szent László szabadkőműves-páholy emlékére létrehozandó Szabadkőműves Múzeum (a páholy egykori székhelyének rendbetételével), a Fekete Sas palotában található egykori
Vigadó (Szabadság Mozi) helyén kialakítandó multifunkcionális látogatóközpont, illetve a város zsidóságának történetét bemutató múzeum, a Városháza utcai zsinagógában.

¶ A Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum és fiókintézményeinek intézményszervezési kérdései a legkevésbé szembetűnők a laikus számára, mégis pontosan szemléltetik a város történetéről szóló új diskurzus irányvonalait. A legégetőbb kérdés éppen az intézmény besorolására vonatkozik: akkreditáció híján a nagyközönség számára megnyitott kiállítási terek csupán a nevükben múzeumok. A múzeumként való hitelesítés előkészítő fázisában ezek a műemlékek csupán látogatóközponti státussal rendelkeznek, annál is inkább, mert a nagyváradi váron kívül nem végeznek saját kutatói-restaurátori tevékenységet, ráadásul a szervezeti egységek méretéhez képest a birtokukban lévő állomány meglehetősen kisszámú.

¶ Kérdéses ugyanakkor, hogy a majdani múzeumi struktúra mennyire lesz képes egységes történetmondásban gondolkodni, hiszen jelenleg egyetlen fiókintézménye sem tud koherens kiállításszervezési stratégiát felmutatni. És bár a Darvas–La Roche-ház felújítási munkálatok előtt áll, így talán jogtalan bármilyen számonkérés a látogatóközpont szakmai hátterére vonatkozóan, a nagyváradi vár állandó és időszakos kiállításainak látogatójaként úgy gondoljuk, nem feltétlenül biztató a szecessziós múzeum jövője sem.

¶ A műemlék jelenleg az állagmegőrzés fázisában található, amely az épített környezet felmérése és konzerválása mellett az eredeti térrendezés részleges rekonstrukcióját foglalja magába. A kiállítóterek jelenlegi állapota a felújítást követő funkciókat tükrözi: a földszinten közönségforgalmi terek és irodahelyiségek, valamint az időszakos kiállításoknak szánt termek találhatók, az emeleten pedig a századelős polgári élet jellegzetes tereivel találkozunk. Az épület felújítását követően annak alagsora is látogathatóvá válik majd, itt kapnak helyet a nevelési programoknak szánt termek, valamint a kereskedelmi egységek.

¶ A látogatóközpont földszinti termeiben jelenleg az európai art nouveau-hálózat vándorkiállítása található, amely a természet és a századelős művészeti irányzat kapcsolatát mutatja be. A gazdagon illusztrált, különböző művészeti ágakról egyaránt szót ejtő tárlat befogadását igencsak megnehezíti, hogy a kísérőszövegek kizárólag angolul, franciául és csehül érhetők el. A nyelvi akadály annál is inkább problematikus, mert a látogatóközpontnak ez az egyetlen olyan jól dokumentált része, amely európai kontextusba helyezhetné a nagyváradi szecessziót.

¶ A leírások, szöveges kiállításvezetők általában véve is hiányoznak a terekből. Az egyetlen információs pannót közvetlenül a fogadószalon bejáratánál helyezték el, ez azonban kevésbé érvényesül, és nem helyettesíti az épületben való és a bemutatott műtárgyak közötti tájékozódást. Talán ezt kiváltandó, a jegypénztáros minden látogató számára mintegy „felmondja” a tájékoztatón található szöveget, amely a műemlék jellegzetességeit, de a hozzá kapcsolódó családtörténetet is összefoglalja röviden.

¶ Az épületet földszinti részét, a vándorkiállítást leszámítva, kereskedelmi tevékenységgel lakták be; a felújítás előtti állapotban ezek a terek semmi különösebb fontossággal bíró térelemet nem tartalmaznak. Itt a legszembetűnőbb viszont az a hűtlen kezelés, ami miatt a szecessziós múzeum kezdeményezése precedens értékű ügy lehet a nagyváradi műemlékvédelemben: hiányoznak a szalon ólomüveg ablakai, helyettük műanyag nyílászárókat, padlóburkolatnak pedig téridegen szalagparkettát használtak.

¶ Az emeleti helyiségek ennél valamivel jobb állapotban vannak; a tulajdonosváltások ellenére megmaradt például a helyiségek eredeti struktúrája, elrendezése. A majdani múzeumi gyűjtemény magját képező, a házhoz eredetileg tartozó tárgyi állomány is itt található. A Simon család hagyatéka azért jelentős, mert rajta keresztül betekintést nyerhetünk
a századeleji polgárság jellegzetes élethelyzeteibe. Ilyen módon a Simon-hagyaték egyfajta polgári Kunstkammer, hiszen a különböző funkciójú szobákban prezentált használati és műtárgyak a korabeli értelmiségi érdeklődés keresztmetszetét adják.

¶ A lépcsőfeljárótól jobbra találjuk azokat a szobákat, amelyek eredeti állapotukban, eredeti berendezési tárgyakkal maradtak fenn. A három szobát, konyhát, előteret és fürdőszobát magába foglaló részt 2016-ig a Darvas–La Roche-ház második tulajdonosának leszármazottja, Simon Judit lakta, aki az épület tulajdonjogával együtt a szobákban található tárgyak egy részét is a városi önkormányzatnak adta el (a magángyűjteményhez tartozó könyvtár, a használati tárgyak és a festmények egy része nem képezte az adásvétel tárgyát, ezek jelenleg is a nagyváradi újságíró tulajdonában vannak).

¶ A helyiségek közül egyedül a konyha és a szobalány szobája látogathatók közvetlenül, a neorokokó berendezésű háló- és
a dolgozószoba üvegfalon keresztül szemlélhető.

¶ A lakrész előterében lévő fogason cilinderek és kalapok függnek, bár valószínűtlen, hogy ezek a kellékek valóban a mindennapok úzusához tartoztak volna. Bántóan idegennek hatnak ugyanakkor az emeleti részen véletlenszerűen elhelyezett próbababák, amelyek egy helyi divattervező szecesszióból inspirálódott ruhadarabjait mutatják be. A korhűség, a történetvezetés és a vizuális megvalósítás szempontjából is felelőtlen beavatkozás ez egy olyan tárgyegyüttesbe, amelynek értékét éppen a bútorok és lakáskiegészítők egysége és összetartozása növeli.

¶ A befogadási folyamatot a szakszerű tájékoztatás hiánya akadályozza, ráadásul fontos hitelességi kérdést vet fel, hogy nem létezik a tárgyaknak egy olyan, a látogató által is hozzáférhető, látható helyen megjelenített jegyzéke, amely pontos információkat nyújtana a tárgyak eredetével és paramétereivel kapcsolatosan. Így azt az egykori tulajdonostól, Simon Judittól egy személyes túravezetés alkalmával tudtuk meg, hogy a dolgozószoba részben, a cselédszoba pedig teljes egészében rekonstruált. Ez a beszerzés a látogatóközpont egyetlen eddigi jelentősebb beruházása; az állomány további bővítésére, a vezetőség elmondása szerint, a felújítást követően lesz
lehetőség.

¶ A kiállításszervezés következetlenségét mutatja, hogy a konyhában kiállított tárlóban századelős kiadványok, köztük A Hét egyik példánya kapott helyet.

¶ Értékelhető tárgyi környezet a Simon-lakrész kivételével az emeleti terekben sincs, ebből kifolyólag előtérbe kerülnek az olyan különleges építészeti megoldások, mint a Zsolnay-kút, az ebédlő kazettás mennyezete vagy a szalon ólomüveg ablaka. Az egykor reggelizőszalonként funkcionáló télikertből nyíló teraszról az L alakú épület által közrezárt belső kertre, illetve a Körös-partra nyílik rálátás. Az újjáépítés során remélhetőleg eltűnik a teraszra épített grillező, és visszanyeri egykori pompáját a szemközti tűzfal diszkoszvetőket mintázó domborműve is.

¶ Volt szerencsénk a Darvas–La Roche-házat az egykori tulajdonos, Simon Judit vezetésével meglátogatni, akinek értékes történetei nélkül vajmi keveset értettünk volna meg az épület jelentőségéből. A Darvas–La Roche-háznak kétségkívül egyedi kisugárzása van, a hely szelleme még a durva beavatkozások ellenére is hatást gyakorol a látogatóra. A múzeumi befogadáshoz elengedhetetlen tudatosítást, a múzeum tartalmi komponensét elsősorban nem az állomány bővítésével, hanem annak rendszeres és látogatóbarát feldolgozásával,
illetőleg a ház történetének hangsúlyosabb láthatóvá tételével lehet és szükséges fejleszteni.

Nagyvárad a kelet-közép-európai múzeumtérképen?

¶ A szecessziós múzeum 2016 márciusa óta látogatható: Nagyváradon azonban a megnyitása óta gyakorlatilag alig van más múzeum. A Körösvidéki Múzeum, a megyei fenntartású központi intézmény ugyanis – költözés miatt7 – csaknem egy évtizedig nem volt látogatható (éppen 2017 őszén kezdték átadni az új épület kiállításait a látogatóknak), így a Körösvidéki Múzeumhoz tartozó három emlékmúzeum, a Iosif Vulcan, az Ady Endre és az Aurel Lazăr, valamint a római katolikus egyházi gyűjtemény a nagyváradi római katolikus székesegyházban tart számot mindössze a turistaérdeklődésre.

¶ Arjun Appadurai szerint a múzeum „értékaréna”,8 amelyben a múzeumi reprezentáció politikai, etnikai, kulturális csoportok identitáspolitikájának felmutatására ad lehetőséget. A szecessziós múzeum létrehozása önkormányzati projektként mindenképpen a román többségű lakosság ügyévé (is) teszi a „magyar stílusnak” tartott szecesszió örökségesítését. A projektben részt vevő szakértői gárda, a társintézmények kompetenciái arra utalnak, hogy megvan az arra irányuló szándék, ne történjék meg a szecesszió „eltulajdonítása”, „átetnicizálása”. A múzeum mostani állapota mégis arra utal, hogy az esztétikai ki- és elsajátítás végbemegy: nem az átetnicizálás értelmében, hanem egy olyan vizuális kontextus megteremtésében, amely az épületet egy kortársan létező nagyváradi divattervezői kultúrában helyezi el. Nyilván átmeneti ez az állapot, egyelőre azonban igencsak keveset tudunk arról, mi lesz a tényleges anyaga, gyűjteménye ennek az intézménynek. A jelenleg kiállított, a korábbi tulajdonosok használati tárgyait és a kortárs tárgyakat vegyítő állomány felveti azt a lehetőséget, hogy egy a 20. század eleji tárgykultúrától nagyon idegen materiális kultúra kerülhet az épület falai közé, az egykori tulajdonosok tárgyaival vegyesen.

¶ Az értékaréna fogalmi rendszerét követve, arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy az európai, egyneműsített szecessziós hálózatba kapcsolás szintén felveti a kontextusok között vergődő tárgyéletrajzok és tervezett környezet problémáját. A nyugati és a nem nyugati, kis létszámú népek művészete közötti tudomány- és intézménytörténeti viták jól ismertek,9 egy hasonló gyarmatosító logika következményeivel azonban a kelet-európai múzeumalapítások esetében is számolnunk kell. Nyilván a következmények nem annyira radikálisak, a művészet fogalmi rendszere, folyamatai, értékei nem annyira eltérők, mint a viták kiindulópontját adó helyzetekben, a történeti, művészettörténeti kutatásokban bepótolandó hiányok azonban egyaránt figyelmeztetnek arra a veszélyre, amely egy túl korán megnyíló, túl korán a turisztikai érdeklődésnek kitett, egyelőre gyakorlatilag csak múlttal, de hitelesen felépített gyűjteménnyel nem rendelkező múzeumra leselkedik. A jelenlegi állapot azt mutatja, hogy az épületnek jót tesz ugyan a megnövekedett figyelem (megmenti a pusztulástól, a vészhelyzetet oldja, ám egyelőre csak sürgősségi tűzoltásról beszélhetünk), a „kitalált” állomány azonban a szakmai hozzáértés fájó hiányára figyelmeztet.10 A romániai múzeumi helyzetet a kommunizmus idején egyébként is jellemezte egyfajta barkácsoló muzeológusi hozzáállás, a múzeum személyes ízléstérré alakítása, privát, a látvány- és vizuális tervezés szakmaiságától mentes esztétikai döntések vállalása az intézményi térben, egyelőre ennek nyújt teret a szecessziós múzeum is. A múzeumok digitális környezetekben való újragondolása megállapította ugyan a kiállított állomány és a kutatói állomány11 közötti különbségtétel fontosságát, illetve hangsúlyozta, hogy a kutatói állományt nem érdemes fetisizálni a kiállítástervezés és -készítés kapcsán, itt azonban éppen annak a lehetősége vetődik fel, hogy túlságosan hamar, állomány hiányában dőlnek el az épület térkezelését, restaurálását, a tervezett gyűjtemény státusát illető kérdések. Mindenképpen érdemes kiemelni, hogy e múzeumalapításnak hátha lesz olyan hozadéka is, hogy a Vágó testvérek munkásságával és nagyváradi tevékenységével kapcsolatban alapkutatások készülnek, illetve Nagyvárad társadalomtörténete a Darvas családot, a Simonokat és a többieket megfelelően el tudja majd helyezni.

¶ Ilyen helyzetekben mindig az az egyébként nagyon izgalmas kiállításpáros idézhető meg, mely a párizsi Pinacothèque-
ben 2011-ben volt látható: a kiállítás a múzeum születését a kelet-európai társadalmakban a műgyűjtő Romanovok és a műgyűjtő Esterházyak példáján mutatta fel.12 A kiállított anyag egy-kétharmados eloszlása a Romanovok javára nem annyira kétségbeejtő, a kiállítás kapcsán megvásárolható történeti munkák között azonban Esterházyakra vonatkozó egyáltalán nem volt – míg a Romanovokról a családtagokig lebontva lehetett kis- és nagymonográfiákat olvasni –, a hiányt művészeti magazinokban megjelent egy-két cikkel igyekeztek pótolni. E múzeum esetében is ilyen típusú aránytalanság veszélye áll fenn. Jó esetben a szecesszió iránti érdeklődés előhozhatja a tudományos eredményeket, ám az sem kizárt, hogy az érdeklődés úgy születik majd meg és éppen a tartalom szegényessége miatt elül, hogy a nagyváradi szecesszióról nem tudunk sokkal többet meg, mint jelenleg, amikor
a hiányokon siránkozunk.