„Amit kihagyunk, az csak erősít”

Danièle Devynck igazgató az albi Toulouse-Lautrec Múzeum iránti „szerelméről”

MúzeumCafé 42.

A budapesti Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye kétszáznegyven művet őriz Henri de Toulouse-Lautrectől, és ezzel a mennyiséggel – és minőséggel – világszinten is megállja a helyét. Így a még augusztus 24-ig látható százhetven darabos válogatást csak a bécsi Albertinából kölcsönzött öt plakát és a Szépművészeti egyetlen Toulouse-Lautrec-festménye egészíti ki. A kiállításon megelevenedik az előző századforduló, a Belle Époque Párizsának világa; korabeli film- és hangfelvételek révén a látogató is találkozhat a litográfiákon szereplő táncosokkal, énekesekkel, színészekkel. És egy különös aktualitása is van a tárlatnak: „Századvég, századelő – akik ma felnőttek vagyunk, mindannyian átéltük. Igaz, Toulouse-Lautrechez képest száz évvel később, mégis sok az azonosság: a várakozás, a remény, hogy a bűvös évszám csodát hoz” – mondja Danièle Devynck művészettörténész, az albi Toulouse-Lautrec Múzeum igazgatója, akivel a megnyitó alkalmából a Szépművészeti Múzeum Márvány Csarnokában beszélgetünk.

 

 – Mit szól a Szépművészeti Múzeumhoz és mit az itteni Toulouse-Lautrec-kiállításhoz?

Igazán gyönyörű ez a hatalmas, elegáns csarnok, ahol most ülünk, de azt kell mondjam: Toulouse feszengene itt. Ő a szűk, zajos helyekért bolondult, sikátorokért, textilekkel borított lebujokért. Viszont az itt látható pazar kiállításra nagyon büszke lenne.

 

 – Hány év kutatómunka kellett ahhoz, hogy ennyire megismerje Toulouse-Lautrecet? Hiszen szinte családtagként kezeli, úgy beszél róla, mint valami kedves nagybácsiról.

Azt azért nem engedném meg magamnak, hogy ennyire bizalmas kapcsolatot fantáziáljak, hiszen ez az empátia meglehetősen egyoldalú. Inkább rajongói kapcsolatnak mondanám, azt pedig csak merem remélni, hogy nem zavarom Henrit a folytonos kutakodásaimmal, amelyekkel csaknem harminc éve vegzálom. De az eddig megjelent hatvannyolc, vele kapcsolatos munkám és a száztíz publikációm talán ad némi alapot arra, hogy elképzeljem ezt az óriási művészt egyszerű hétköznapi emberként is. Ahogy zsörtölődik, ahogy néha depresszióba zuhan, és persze úgy is, ahogy ujjongva lelkesedik egy naplementéért.

 

 – Emlékszik arra, hogy mikor hallotta először a nevét?

Nyilván gyermekkoromban hallhattam valahol, de arra nem emlékszem, hogy kitől. Azt viszont határozottan tudom, hogy már kislányként sokat dúdolgattam, ritmizáltam a nevét, mint egy mondókát, mert ez a „henridetoulouselautrec” egy francia ember számára is kicsit vicces, kicsit komolykodó, régies, olyan arisztokratikus, „grófos” szókombináció. Persze mi más is lenne, hiszen Toulouse grófok ivadékaként jött a világra. És akkor még nem is a teljes nevéről beszélek; Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa – na ez már tényleg akár egy komplett mondókának is elmegy. Viszont amire biztosan emlékszem, az egy hatalmas plakát Párizsban, valahol az Etoile környékén: az egész sárga és narancsos színekben pompázott, nagyon vidám hangulatú és vicces volt, egy nő bohócként a magasba dobálta rajta a lábait, és az volt ráírva: „Bál, minden este.” Azt hiszem, innen indult el a Toulouse iránti „szerelmem”. Ma már persze tudom, hogy ez a vidámság csak Toulouse-Lautrec felszíne, a mélyben rendkívül összetett érzésekkel viszonyult az általa ábrázolt közeghez. De ennek felismeréséhez már sok-sok év tanulmányai kellettek, amelyek során igyekeztem összevetni a felkutatható életrajzi elemeket a művek elemzésével. A plakát mint műfaj nagyon megfogja a gyermekeket, beindítja a fantáziájukat. A gyermeki elme kiegészíti a festő által szándékosan leegyszerűsített vonalakat, ezt a mai művészetpszichológia pontosan ismeri. Albi múzeumunkban, ahol a felnőtt művészetterápia mellett nagy hangsúlyt fektetünk a kicsik művészeti affinitásának fejlesztésére is, tudatosan használjuk a gyermeki fantázia kiegészítő képességét. Így az a folyamat, ami velem megtörtént gyermekkoromban, már nem tekinthető egyedi esetnek, hiszen azóta szándékosan reprodukáljuk játékos módon ezt a fajta puzzle-technikát. Vagyis Lautrec képeinek egy részét letakarjuk, és a gyerekek lerajzolhatják saját képzeletük alapján a hiányzó elemeket. Nagyon érdekes összevetni, ki miként egészít ki egy képet. El szoktuk tenni ezeket a gyermekrajzokat, és a múzeumunkban kiállítást is rendezünk belőlük. Felnőtt koromban én is sokszor visszagondoltam arra az előbb említett sárgás hangulatú plakátra, és váltig állítottam mindenkinek, hogy a háttérben egy komplett zenekar zenél rajta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs a képen. És itt nem az én fantáziám az érdekes, hanem a festő mágikus erejét látom bizonyítva. Ezért egyszerűsít; hogy legyen mit hozzáképzelni. Nem mindenki dolgozik így, van, aki a részletek halmozásával ér el hatást, de Lautrec esetében a kihagyásos technika kelt feszültséget. A nézőt zavarba ejti az agyában keletkező hiány, és azonnal igyekszik azt pótolni. A saját ismeretanyagához nyúl, a saját korábbi tapasztalatait veszi elő. Például valakit, akit régebbről ismert; lehet az egy rokonszenves rokon vagy egy kellemetlen külsejű tanár, mindegy: ilyen figurákkal egészítjük ki a vázlatos arcvonású személyeket. Ennek alapján kedveljük meg a képet. Persze ugyanezen az alapon el is idegenedhetnénk Lautrec világától, de a művész zsenialitása éppen abban áll, hogy empátiát kelt bennünk, együttérzünk az alanyaival, tehát az emléktárunkból csak a szimpatikus figurák kelnek életre, a „csúnya” embereket nem bányásszuk elő.

 

 – Sokan karikatúrának vélik Toulouse-Lautrec munkásságának nagy részét. Ön ezt a véleményt nyilván félreértésnek, tévedésnek tartja.

A tévedés az talán túl erős kifejezés, mert a képeinek kétségtelenül vannak erős karikaturisztikus felhangjai. De más a lényeg: Lautrecnél a szatíra fölött győzelmet arat a szimpátia. Sohasem gúnyolódik, még egy egészen kicsit sem. Inkább egyfajta korai expresszionizmussal operál: érzelmeket költöztet az arcokra. Nem véletlen, hogy a művei olyan, egymástól távol álló művészeket inspiráltak, mint Rodin, Schiele, Munch vagy Picasso. Ha a munkáiban csak a karikaturisztikus eszköztár dominált volna, ez biztosan nem történik meg. A másik érvem ez ügyben Toulouse-Lautrec fizikumához kapcsolódik: köztudott, hogy rossz genetikai adottságai révén alakja aránytalan volt; kicsi volt és gnóm. Ennek ő pontosan a tudatában volt, ezt a tényt öniróniával kezelte – ez látszik a rajzain és a róla készült fotókon –, ám a másokkal szembeni gúny teljesen távol állt tőle. A képei alanyai felé inkább hálát érzett, hogy befogadják, beengedik az intim terükbe.

 

 – Említette a fotót. Fontosnak tartja Toulouse-Lautrec fényképészeti munkásságát, mint a festészetét befolyásoló tanulmánysort, illetve mint technikát?

Igen, a fotó – amely akkor még „művészetként” mindenképp gyerekcipőben járt – különös segédeszközt jelentett Lautrec számára. Bensőséges viszonyban volt a kamerával, gyakorlatilag már kisbaba kora óta. A családja igen gyakran fotózkodott, számos felvételünk van már a kis Henri gyerekkorából is. Érdekes megfigyelni, hogy kezdetben kislánynak öltöztették, ami persze ekkor nem számított kivételnek – a gyermekek nemi identitásának hangsúlyozása ekkor még nem volt társadalmi elvárás –, ugyanakkor mutatja, hogy a pici Henri a család szeme fénye volt, a szülők vele szembeni későbbi elutasító magatartásának itt még nyoma sincs. Tehát a fényképezőgép megszokott rituális darabbá válik Lautrec számára. Hamar átkerül a kamera másik oldalára, és felfedezi általa a valóság megsokszorozódó erejét, ha egy darabját kiemeli a megszokott kontextusból. Itt is a már korábban említett kihagyásos technikáját fejleszti, finomítja. A kép közepén látható elemek attól lesznek érdekesebbek, hogy érezzük a kompozíció szélén félbevágott alakokat. Ha azok „lemaradtak” a képről, akkor nyilván kevésbé fontosak, mint a megőrzöttek, és ez máris feszültséget teremt, kiemel. Amit kihagyunk, az csak erősíti a meglévőt. Így értem tehát a kihagyásos technikát Lautrec művészetében. Ugyanakkor ennek a gondolatnak az ellenkezője is igaz, filozófiai értelemben: szociális érzékenységének jeleként értelmezhetjük, hogy a kihagyott, félbevágott alakok sorsa is hasonló azokéhoz, akiket benne hagyott a kompozícióban. Most éppen nem kerül rájuk sor, kimaradnak az ábrázolásból, de nem kevesebbek ők, az ő sorsuk is ér annyit, mint a főszereplőké. Egyfajta mélységes demokratikusság kifejezése ez, amely összefügg Lautrec életútjával. A franciaországi Albi központjában található múzeum, amelyet igazgatok, mint ismeretes, több szálon is köthető Toulouse-Lautrechez, illetve az ő ősi családjához. Albi, azon kívül, hogy egy varázsos délfrancia városka, valaha az egyik legfontosabb eretnekmozgalom központja volt, és ha meg akarjuk érteni Lautrec egyéniségét, amely egyszerre volt hagyománytartó és újító, szerény, de ugyanakkor öntudatos, a megfejtés kulcsát több évszázaddal Henri születése előtt kell keresnünk. Az ősök úgynevezett „albigensek” voltak, akik magukat keresztényeknek vallották, egyistenhívők voltak, egyetlen imájuk a Miatyánk volt, bibliaként János evangéliumát ismerték el, de elutasították a katolikus vallás szinte minden más hittételét. Közösségük rendkívül összetartó volt. A hit nemcsak az egyszerű emberek körében terjedt, hanem a nemesek és főnemesek között is. Innen eredeztethető az a képesség, amely könnyed átjárást biztosított Lautrec számára a nemesi társaság és az egyszerű pórnép között. Persze konfliktust bőven okozott a számára, hogy elhagyva a családját utcalányok otthonában éli az életét, és munkahelyéül Párizs kocsmáit teszi meg, de ezt azért nem úgy kell elképzelnünk, mintha felnőtt életét az arisztokrácia teljes megvetése kísérte volna. Az „albigens vér” toleranciát fejlesztett ki a francia nemességnek az ezen a vidéken élő részében, ugyanis a történelem ellenzékivé, lázadóvá tette az alapállásukat. Makacsságuk jele volt, hogy az enyhébb hittérítési kísérleteket mereven elutasították, sőt merényletet követtek el a katolikus egyház képviselői ellen. Konkrétan a pápai követ meggyilkolása után – 1208-ban járunk – III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, és az albigensek közül ezrek végezték az életüket máglyán, mert nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket. A katolikus egyház közvetlenül a hadjárat befejeztével megkezdte a hatalom jelképeként várra emlékeztető katedrális építését. Ettől kezdve Albi formailag Toulouse grófjainak birtoka maradt ugyan, de a valódi hatalmat a helyi püspök gyakorolta. A következő évszázadokban a Toulouse-ok rendkívül szoros, összetartó közösséget alkottak, igen gyakran egymás között házasodtak. Dacoltak a környezetükkel, és persze sokat boldogtalankodtak egymást közt. Sajnos Henri is egy ilyen fülledt hangulatú családba született, öröklött rossz genetikai állományát pedig a csontozata sínylette meg. De a természet mindig helyesbíteni akar, így érthető Lautrec kitörési kísérlete: sohasem kereste arisztokrata lányok közelségét. Kifinomultsága viszont a művészek világához vonzotta, ahol aztán egyenrangúvá is vált velük. A századvégi párizsi művészek szegények, de csillogók, Henry viszont csúnya, de nemesi- ivadék volt. A figurák remekül kiegészítették egymást, mindenki nyert valamit a kapcsolaton.

 

 – Végül pedig az egészből Albi városa nyert, hiszen bőven profitálhatott a tékozló fiúból.

Ez pontosan így van. A Palais de la Berbie, ez a különös alakú, megerősített, többször is kibővített és átalakított palota az említett keresztes háborúk után a város püspökének a székhelye volt évszázadokon keresztül, ma pedig a Musée Toulouse-Lautrec működik a falai között. 1922-ben nyitották meg, ez a legnagyobb gyűjtemény Lautrec műveiből, tucatnyi teremben mutatja be a festményeit, rajzait, plakátjait kora gyermekkorától a haláláig.

 

 – Hogyan jutottak a művek a múzeum birtokába?

Albi városa végül is Lautrec soha meg nem szűnő és rendkívül erős anyai kötődésének köszönheti, hogy a halála után egyben megkapott rengeteg művet. A mama – különösen életének utolsó éveiben – jelentett ugyanis menedéket a változó fizikai és mentális állapotú Henri számára. Gyermekként apás volt, és amíg az ismétlődő lábtörések meg nem változtatták a külsejét, a papa is büszkén feszített minden társasági összejövetelen a fiával. Csakhogy aztán, miután megtudta, hogy a fia nem lesz képes vele vadászni, lovagolni és más férfias játékokat űzni, többé szinte tudomást sem vett róla. Anyja viszont végig a betegágyánál volt: ekkor alakult ki közöttük a festő egész életén át tartó mély szeretet. 1899 elején Lautrec kiegyensúlyozatlansága fokozódott. Elvonókúrára szánta el magát, egy évig szanatóriumba vonult, ahol papírra vetette csodálatos litográfiasorozatát, a Cirkuszt. Utolsó évében készült képei sötétebbek, melankolikusabbak. Aztán visszatért Párizsba, és újra elkezdett inni. Márciusban paralitikus rohamot kapott. Betegsége végső stádiumában összeszedte minden erejét és tudását, és kiváló műveket alkotott. Utolsó műve, a Vizsga az orvoskaron befejezetlen maradt; ez a kép megrázóan expresszionista. Végül felszámolta a műtermét, egyes műveit megsemmisítette, másokat szignált, majd leutazott a tengerpartra. Augusztus közepén Taussat-ban szélütés érte, aminek következtében félig lebénult. Édesanyjához vitette magát a malroméi kastélyba. 1901. szeptember 9-én hajnalban távozott az élők sorából. Halála után anyja összegyűjtötte a műtermében maradt összes festményt, tanulmányt, és felajánlotta Albi városának, hogy múzeumot rendezzenek be belőlük a püspöki palotában.

 

 – Ön mióta vezeti az intézményt?

Ez a harmadik munkahelyem. A Loire völgyéből származom, már kiskoromban is nagy hatással voltak rám az ottani kastélyok; úgy látszik, az a sorsom, hogy mindig különböző várak közelében éljem az életem. A Château Royal de Blois-ban kezdtem művészettörténészként, középkorra és reneszánszra szakosodtam. Később Közép-Franciaországban folytattam középkori kutatásokat. Aztán családi okok folytán Toulouse környékén kerestem munkát, így sikerült Albiban gyökeret eresztenem 1987 óta. Negyed évszázad, hát az már egy fának is elég. Nagyon otthon érzem magam ebben a kastélyban, néha úgy érzem, vigyáznom kell, nehogy eluraljanak az arisztokrata allűrök… Na jó, csak tréfálok.

 

 – A múzeum, mint már az előbb említette, 1922 óta ad otthont Toulouse-Lautrec műveinek, de azóta számos átalakításon esett át, és az utóbbiaknak ön is részese volt

Így van; tulajdonképpen úgy is kaptam meg ezt a munkahelyet, hogy elnyertem egy pályázatot, amelynek célja a Toulouse-Lautrec Múzeum megújítása, korszerűvé tétele volt. Az átalakítás része volt egy újfajta világítástechnika alkalmazása, terek átalakítása és persze teljes gondolati struktúraváltás is. Sokféleképpen lehet megközelíteni Lautrec munkásságát, sokféle eszközzel lehet behálózni a közönséget, különösen a fiatalokat, akik a múzeum jövőjét jelentik. Akkoriban mérföldkőhöz érkezett a francia muzeológia: a fiatalabb muzeológusok mind érezték, hogy „most vagy soha”; ha a régi módszereknél maradunk, kongó termekben fogjuk tölteni életünk hátralévő részét. Ha viszont sikerül meggyőzni a finanszírozóinkat, akkor új műélvező generáció alapjait teremthetjük meg.

 

 – Miben állt a koncepcióváltás lényege?

Olyasmiben, mint amiről az imént beszélgettünk. Érintettünk egy sor lélektani motívumot, amelyek segítenek megérteni egy alkotó művészi látásmódjának alakulását. Régebben az ilyesminek nem tulajdonítottak jelentőséget. Döntően a műveket tárták a közönség elé, esztétikai és történeti elemzésekkel gazdagítva a vizuális élményt. A művész személyisége lényegében magánügy volt, a szakértők úgy vélték, hogy ez nem érdekli a közönséget, legfeljebb csak a bulvár szintjén. Lautrecről régen valóban csak nagyjából annyit lehetett tudni, hogy grófi származása ellenére kuplerájokban töltötte az idejét, amíg el nem itta az eszét. A közönség kellemes borzongatására ilyen filmek is születtek róla, amelyek például túlhangsúlyozták az apró lábait – ezt úgy érték el, hogy az őt alakító színész számára külön árkot ástak, amelyben járva a többi szereplőhöz képest eltörpülhetett –, egyszóval a külsőségek domináltak. A lényegről, azaz a mű és az alkotó kapcsolatáról nem sok szó esett. Az én hitvallásom szerint – amely elgondolás persze nem csak az enyém, hiszen sok munkatárs összefogása kell egy új szemlélet megvalósításához – a befogadót minél nagyobb empátiára kell ösztönözni: addig kell ügyeskedni, amíg a különféle interaktivitások során szinte maga is úgy érzi, másként ő sem tudta volna lefesteni az éppen szóban forgó képet. Ehhez rengeteg játékosság kell, és ez nem csak a gyermekekre vonatkozik, a felnőttek éppúgy a múzeumterápia alanyai, sőt a bennük szunnyadó gyermek sokszor szinte többet szeretne játszani, mint az apróságokban mozgolódó kreatív szellem.

 

 – Az ön számára ebben a munkában mi hozta meg a legnagyobb elismerést?

Én óriási ajándékot kaptam Albitól: mindennap besétálhatok Lautrec világába. Órákig állhatok bármelyik műve előtt, szagolhatom a vásznak illatát, elandalodhatok a művész aurájában. Ezt pedig valahogy viszonoznom illik. És nyilván, mert Albiban „bevándorlónak” számítok, a legnagyobb siker számomra az őslakosok befogadása. Nekik szeretnék az örömömből valamit visszaadni. Az idősebbek emlékeznek a régi múzeumra, ők erősen kötődtek a korábbi formákhoz, a terekhez, ahogyan azt gyermekkorukban megszokták. Hiába az évi kétszázharmincezer látogató, ami impozáns szám, de nekik nem ez számít. Hanem hogy látják felnőni a gyermekeiket, unokáikat, és azt tapasztalják, hogy az utánuk jövő generációk mennyire szeretik, vissza-visszatérve látogatják az átalakított múzeumot. Elkísérik a kicsiket, végigülik a művészetpedagógiai foglalkozásokat: megérkeznek az artisták, a cirkuszosok lovakkal – mert ilyeneket is hívunk –, felveszik a Toulouse-Lautrec-képekről ismerős pozíciókat, és türelmesen modellt állnak a gyerekeknek, egészen addig, míg el nem készülnek a rajzaik. Aztán a gyerekek betanulnak néhány artistamozdulatot, és egymás mozgását örökítik meg színes ceruzáikkal. Táncolnak, zenélnek, rajzolnak. A szülők meg nézik őket. Látom a büszkeséget az arcukon. Akkor érzem, hogy befogadtak. Az már csak hab a tortán, amikor ezek az apukák és nagypapák odasomfordálnak hozzánk, és a legközelebbi felnőttfoglalkozás időpontja iránt érdeklődnek szemérmesen. Na ez a siker!