Múzeum- és kiállítástörténeti sorozatunkban – Passuth Krisztina, Garas Klára, a Kovalovszky Márta–Kovács Péter házaspár és Beke László után – ezúttal egy olyan intézményvezetővel beszélgetünk, akinek útja az egyik legfontosabb hazai közgyűjtemény főigazgatói székéig rendhagyónak tekinthető: végzettsége szerint művészettörténész ugyan, ám nem járta végig a szamárlétrát a segédmuzeológustól vagy tudományos segédmunkatárstól kezdődően, pozíciója mégis talán stabilabb és háborítatlanabb volt mindenkiénél, az aktuális kultúrpolitikai elvárásoktól és trendektől függetlenül. Bereczky Loránd egyenesen a pártközpontból érkezett a Magyar Nemzeti Galéria élére, több mint negyedszázados működésével a menedzser típusú intézményvezető szerepét töltötte be, aki nem kutatóként és monográfusként, hanem a kurátori és a kutatói munka feltételeinek megteremtésével járult hozzá a múzeum tekintélyének növeléséhez. Egy viszonylag fiatal és nem sokkal korábban a budai Várba költözött intézményt vett át, az épület végleges belakását, az első, huzamosabb ideig fennmaradó állandó kiállítások és nagyszabású életműtárlatok megrendezését tűzte ki célul maga elé. Az interjúból kiderül, hogy miként alakultak ki a Nemzeti Galéria mai osztályai, mi okozta a legnagyobb nehézséget a félmilliós nézettségű Mátyás király kiállítás idején, könnyű volt-e a rendszerváltás egy állampárti múlttal rendelkező vezetőnek, hogyan kapott intézményt Magyarországon a Ludwig Gyűjtemény, és milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár, ha egy múzeum a budai Várban lakik.

A Magyar Nemzeti Galéria eddigi főigazgatói esetében a kinevezési gyakorlat kevésbé szakmainak, inkább kissé átpolitizáltnak tűnik. Ön is így látja?

Nem feltétlenül. Az egypártrendszer idején minden döntés a politikában született, nem létezett más megoldás. Nem azt a módszert követték, hogy kineveztek valakit, és megpróbáltak hatni rá, hanem olyan kinevezettet választottak, aki eleve megfelelt a céloknak. A Galéria 1957-ben alakult, főigazgatói posztjára először 1992-ben írtak ki pályázatot, amire pályáztam, és meg is nyertem. Egyébként az intézmény története ebből a szempontból elég speciális; gondoljon csak bele, hogy Csák Ferenc mindössze a harmadik főigazgatója volt a múzeumnak, és olyan pályázattal nyerte el a posztot, amelyen egyedüliként indult. A bizottság elfogadta a pályázatát és a miniszter kinevezte. De visszatérve: a Kádár-rendszernek volt egy sajátos káderpolitikai gyakorlata, hogy bizonyos szintű vezetői pozíciókhoz megfelelő szintű párthozzájárulás kellett, akár a budapesti, akár valamelyik kerületi pártbizottságé. Ez akkor így működött. Az első főigazgató Pogány Ödön Gábor volt, ő a magyar anyagot addig birtokló Szépművészeti Múzeum egyik vezetőjeként lett az új intézmény igazgatója, és 1957-től, az alapítástól 1980-ig töltötte be a tisztséget. Ezután következett egy kétéves átmenet, én 1982-ben érkeztem.

Elvégezte a művészettörténet szakot, ám utána nem a szokványos művészettörténészi pályát futotta be, kutatóként, muzeológusként, hanem rögtön az igazgatásba került.

Nem voltak akkor ilyen állások, a kutatóintézet is még csak alakulóban volt. Az egyetemi felvételi számokat úgy állapították meg, hogy egy szakmából mennyi emberre lesz szükség, mennyit tud majd felszívni a terület. Mi az öt évfolyamon összesen voltunk negyvenöten, és csak Budapesten képeztek művészettörténészeket. Éppen emiatt a végzősöket mindig el is helyezték. Amikor mi végeztünk, egy darab állás nem volt, a nagy múzeumokban a nagy nevek akkor élték a fénykorukat, és nem volt gyakornoki rendszer, a bérgazdálkodás nem tette lehetővé, hogy valakit csak úgy odavegyenek. A Tiszti Ház kulturális alosztályára kerültem, a képzőművészeti kör mellett például szabás-varrás tanfolyamot is kellett szerveznem. Másfél évet dolgoztam ott, onnan átkerültem a Kulturális Kapcsolatok Intézetébe, és attól kezdve végig a szakmámban dolgoztam, csak képzőművészettel foglalkoztam. Az intézetben a külföldre utazó magyar kiállítások, illetve a Magyarországra érkező külföldi kiállítások szervezése volt a feladatom, Néray Katival ültem egy szobában, akivel már az egyetemre is együtt jártunk. Onnan nagyon hamar, 1968-ban átkerültem a minisztérium képzőművészeti osztályára, ahol a kortárs magyar képzőművészet kiállítási és vásárlási ügyeivel foglalkoztam. Én tehettem javaslatot, hogy mit érdemes megvásárolni. Akkor még nem voltak magángalériák, leginkább az Ernst Múzeum kiállításain, illetve a Műcsarnok évenként rendezett nagy tárlatain lehetett válogatni. Lassan jöttek föl a vidéki helyek: Szeged, Miskolc, Salgótarján a grafikai biennáléknak köszönhetően, és Székesfehérvár is már rendezett kortárs kiállításokat. A Galériában pedig volt egy, a kortárs művészet iránt érdeklődő főigazgató-helyettes, Solymár István.

Ült tehát a minisztériumban, majd egyszer csak szóltak, hogy új feladattal bízzák meg, legyen a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója?

Nem, előbb a pártközpontba kerültem. Ott is képzőművészettel foglalkoztam, tartottam a kapcsolatot a minisztériummal, a szövetséggel, a művészekkel. Tolmács voltam a művészet, a művészek és a politika között. Később aztán már nem volt rám szükség, mert a művészek megtanulták a politika nyelvét, a politika pedig a művészekét. Az ilyen jellegű feladatokat általában négy-öt évig végezték az emberek, ám mivel nekem semmilyen politikai ambícióm nem volt, tíz évig ott ragadtam, mert nem voltam útban senkinek, nem voltam vetélytárs.

Tehát a kétfejű hatalom mindkét oldalát kipróbálta, dolgozott a kormány és párt kötelékében. Volt szerepe kiállítások bezárásában, művészek mellőzésében?

Nem volt a hatalom kétfejű, egyfejű volt: a párt határozta meg az irányvonalat. Most is így van, a rendszerváltás óta, nem? Kijelenthetem, hogy soha nem láttam kiállítás bezárását, nem vettem részt benne. Egyébként ennél sokkal rafináltabb eszközökkel dolgozott a vezetés. Amikor megnyílt az emlékezetes R-kiállítás, Aczél György behívta a beosztottjait, és a sárga földig lehordta őket. Majd ha ezt követően valaki elment a kiállításra, azt látta, hogy Aczél a művészekkel beszélget. Ez sokkal rosszabb volt, mint betiltani egy kiállítást. Nekem tulajdonképpen a művészekkel kellett foglalkoznom, hogy megértsék a folyamatot. Amikor a rendszerváltás idején engem is megkóstoltak páran, éppen a művészek védtek meg, jó néhányan egyenesen az underground világából.

Ma már azért vannak a hatalomtól viszonylag független területek is, mint például a piac.

A piac akkor is független volt. A rendszert éppen a piac roppantotta össze. Vannak a társadalomban olyan objektív folyamatok, amiket szeretnének kontrollálni, de nem lehet.

Ott tartottunk, hogy frissen kinevezett főigazgatóként megérkezett a Galériába. Mi fogadta?

Az állás betöltéséhez szükséges végzettségem megvolt, azt pedig az idő döntötte el, hogy alkalmas vagyok-e vagy sem. 1982-ben a Galéria még belakási problémákkal küszködött, hiszen a Várba csak 1973-ban költözött. Gyorsan próbálták berendezni a kiállításokat, de előre nem tudták felmérni, hogy a hely mire lesz alkalmas. Például betettek egy szárnyasoltárt a kupolaterembe, aminek rendkívül jó az akusztikája, ám a klíma nem kedvez egy ilyen jellegű mű tárolásának. A belakás-berendezés problémáinak megoldása mellett az is a feladatunk volt, hogy olyan kiállítási trendeket, feldolgozási programokat valósítsunk meg, amelyek forrásértékű dokumentumokkal kapcsolódnak össze, hiszen a kiállítás efemer dolog, ha bezár, el is múlik rögtön. Ezért minden nagyobb tárlatot három-öt éves kutatómunka előzött meg, mindegyiknek megvolt a vezetője; ma az ilyet kurátornak hívják. Az igazsághoz tartozik, hogy én ajándékba kaptam két fantasztikus kiállítást: 1982 nyarán nyílt meg Ausztriában a Mátyás király és a magyarországi reneszánsz című nagyszabású tárlat, ami egy évvel később érkezett hozzánk. Ilyen kiállítás százévente egyszer van. Nem véletlen, hogy először Ausztriában rendezték meg, mert így volt lehetőség a költséges kölcsönzések lebonyolítására, például az Amerikából érkező anyag utaztatására. A kiállítás megrendezésében a Galéria számos kutatója részt vett, ekkor nőtte ki magát a régi magyar gyűjteménnyel foglalkozó osztály, és ebben múlhatatlan érdemei vannak Mojzer Miklósnak, az akkori osztályvezetőnek, Török Gyöngyinek, Búzási Enikőnek, Jávor Annának; de akkor volt gyakornok Takács Imre és Mikó Árpád, akik itt tanultak bele a múzeumi munkába. Már Ausztriában, Schallaburgban is nagyon népszerű volt a kiállítás, itthon pedig 1983-ban Mátyás napon nyílt meg, és félmillió látogatót fogadott. Érzelmileg megérintette az embereket, ezt lehetett látni.

Ön szerint mi volt a varázsa, mi vonzotta ennyire a közönséget?

Mátyás király benne él az emberek tudatában, a magyar mitológia része, és ez a kiállítás az egész kort felidézte, az építészettől a könyvművészetig, a tárgykultúrától a szobrászatig. Meg is töltötte a Galériát rendesen, a napi 15 ezer látogató fogadását pedig alig tudtuk kezelni. A csőd először a toalettnél és a ruhatárban jelentkezett, aztán megoldottuk valahogy. Ugyanebben az időben nyílt meg, 1982 őszén a szárnyasoltárokat bemutató állandó kiállítás a trónteremben. Nyugodtan mondhatom, hogy fundamentális jelentőségű kiállítása volt az új Galériának. Kevesen emlékeznek már arra, hogy az 1957-ben megalakult múzeum anyaga csak a 19–20. századi művekre épült, és a középkori, barokk-kori magyar anyag csak akkor került át, amikor a Várba való költözésről döntöttek. Ekkortól állt fel a három egység, a Régi magyar, a 19–20. századi és a Jelenkori gyűjtemény. Amikor odakerültem, az volt az elsődleges célom, hogy egy ilyen gazdagságú gyűjtemény (ma már 120 ezer körüli a darabszám) állandó kiállítások segítségével be tudja mutatni a magyarországi művészet történetét.

Örökölt állandó kiállítást elődjétől, Pogány Ö. Gábortól?

Amikor beléptem, volt egy 19. századi állandó kiállítás, és volt egy barokk tárlat. A szárnyas-oltárok kiállításának előkészítése már zajlott, az én feladatom csak a feltételek megteremtése volt, és folyt a 20. század első felét bemutató állandó kiállítás felállításának programja Csorba Géza és Dévényi István vezetésével. Bodnár Éva volt az osztály vezetője. A korszakhatárt 1945-nél húztuk meg, onnan kezdődött a Jelenkori gyűjtemény, annak a vezetője Tőkei Ferencné Egry Margit volt, és amikor ő a nyugdíjba vonuló Bodnár Évát váltotta a másik gyűjtemény élén, akkor Dévényi Istvánt neveztük ki ennek a vezetőjévé. A 19–20. századi gyűjteményt három osztályra bontottuk: festészetire, szobrászatira és éremművészetire. A Régi magyar és a Jelenkori esetében nem volt értelme ennek a felosztásnak. Az előbbit vezető Mojzer Miklós a Szépművészeti Múzeumba távozott, őt Takács Imre követte, majd Mikó Árpád következett. Az állandó kiállítások megrendezése után a monografikus, tudományos igénnyel előkészített oeuvre-kiállítások tervezése volt a következő cél, ezzel párhuzamosan pedig a technikai feltételek megteremtése. A belakás problémáját le kellett zárni, végleges helyet találni a raktáraknak. Ezek az alsó szinten vannak, de az asztalosműhely legfölül, mert tűzveszélyes. Márpedig az épület rosszul volt lifttel ellátva, és amíg nem volt megfelelő méretű teherlift, a lépcsőn vitték fel a nagyméretű pannókat. Meg kellett oldani a klimatizálást. Ma a Galéria egyetlen terem kivételével klimatizált, még a raktárak is, még ha nem is a legkorszerűbben. Ha elindul a klíma, akkor bizony felmegy a villanyszámla, és a később hozzánk csatolt „A” épület pedig egyáltalán nem volt klimatizálva, és nem is lehetett a meglévő rendszerhez kapcsolni. Az egész palota klímáját a Sikló mellett egy teremben hidegenergia előállításával oldják meg, és mivel az egész Várban biztonsági okokból nincs gáz, ezért a meleget távfűtés biztosítja.

Hogyan állt össze a többi állandó kiállítás?

Amikor megcsináltuk a 20. századi állandót, elkészítettük hozzá a katalógust. Szétosztottuk a műtárgyakat, azt mondtam, vagyunk annyian, hogy el tudjuk osztani a munkát, van, akinek három jutott, van, akinek tíz. Én is beszálltam, ha jól emlékszem, a Kmettyket írtam én. Megírtuk, és megjelent a Képzőművészeti Kiadónál, már tíz éve is hiánycikk volt, antikváriumokban sem lehet kapni. Pedig már régen átrendeztük a kiállítást. Egy csapásra rögtön lett presztízse a Galériának. A 19. századi állandó kiállítás két fő kurátora Szinyei Merse Anna és Bakó Zsuzsa volt, de sokat segített Sinkó Katalin is. Át kellett szabni a tereket, kialakítani a koncepciót, ami nem zajlott vita nélkül. Emlékszem, ahogy minden kiállítás, ez is az utolsó utáni pillanatban készült el, az utolsó éjszaka a teljes káosz ideje. És annyira jó volt tapasztalni, hogy a többi osztályról estefelé szállingóztak be a munkatársak, hogy nem tudnának-e segíteni. Fontos feladatokat látott el a dokumentációs főosztály, odatartozott az adattár, a közönségszolgálati funkciók, mint a bírálat, a védés és a kiviteli engedélyeztetés. És meg kellett szervezni a kölcsönzött művek ellenőrzését. A rendszerváltáskor ezeket mind vissza kellett gyűjteni. Sokat segített, hogy korábban a pártközpontban dolgoztam, mert pontosan tudtam, hogy melyik szobában mi van a falon. De a mai napig például sok művünk van az Országházban. Miniszteri szintig a Galéria köteles képeket adni az irodák berendezéséhez.

Ez hogyan zajlik, ki választja ki a műveket?

A kollégáink kimennek megnézni a berendezést és a teret, majd a Galéria raktárából kiválogatnak műtárgyakat, természetesen nem főműveket, és abból lehet válogatni. Aztán külön gond begyűjteni mindent.

Hogy állt össze az időszaki kiállítások programja?

Több fórum is létezett, ahol a döntések születtek. A legfontosabb a vezetői kollégium volt a főigazgatóval és a két főigazgató-helyettessel, az egyik a működésért, a másik a tudományos munkáért felelt, a gazdasági igazgatóval, a gyűjteményvezetőkkel és néhány rangos művészettörténésszel. Minden osztály benyújtotta a maga javaslatát, mi pedig nagyjából láttuk, hogy mi valósítható meg. Elkészült az éves munkaterv és az éves munkabeszámoló, amelyet a minisztérium kivonuló küldöttségével el kellett fogadtatni. Az első olyan monografikus tárlat, amelyik megfelelt a korábban vázolt követelményeknek, az Kondor Béla életmű-kiállítása volt Nagy T. Katalin és Bolgár Kálmán szervezésében, a hozzá kapcsolódó katalógussal, 1984-ben. Később már az is szempont volt a tervezésnél, hogy olyan művészeknek, mint például Rippl-Rónai, rendezzünk kiállításokat, akiknek a neve ismertebb, hívószó, mert akkor tudunk támogatókat szerezni. A Mednyánszky-kiállítás esetében a szlovákokkal is meg kellett egyeznünk. Kimentem a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatónőjéhez. Mondtam, hogy ha elkezdünk azon vitatkozni, hogy Ladislaus vagy László, akkor ebből a kiállításból nem lesz semmi. De felül tudunk emelkedni ezen a kérdésen, végül mi Mednyánszky Lászlóként, ők pedig Ladislaus Mednyánszkyként állították ki, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy az életmű egészen új megvilágításba került, nagyon sokan keresték fel, és tudom, hogy nem múlt el nyomtalanul a látogatókból.

A monografikus kiállítások mellett voltak más, összefoglaló, átfogó tárlatok, mint a Történelem-Kép, a Dunántúl középkori művészete vagy a Búcsú a XX. századtól, ahol 1900-tól 1999-ig minden évből egy-egy mű szerepelt, Szűcs Attila képével zárult az anyag. Nem is mindig a főműveket választottuk ki, de így volt látható Hincz Angyali üdvözlete vagy Domanovszky egyik római iskolás képe, ezeket nem igazán látta korábban a közönség. Működésem alatt az egyik utolsó kiállítás Vajda Lajosé volt, amikor nagyon megtámadtak; szerintem nem tudták, hogy pályázok-e újra vagy sem. Az a bolond, aki hetven évesen is még pályázik.

Volt olyan kiállítás, amit nem tudtak megvalósítani?

Volt, szakmai vitán bukott el: a Krisztus-ábrázolásokat szerettük volna áttekinteni a kezdetektől. Aztán elkészítettünk egy könyvet a témára vonatkozó képekből, amelyek a Galéria gyűjteményében találhatók, Várszegi Asztrikkal írtunk hozzá előszót. Ez nem feltétlenül az volt, amit a kiállításra terveztünk. Egyszer Németh Lajos adott egy ötletet, amin sokat agyaltunk Sinkó Katival: a „grand art” és a „népművészet”, ami akkor benne is volt a levegőben. Ez sem valósult meg; nem tudom, ma érdekelne-e egyáltalán valakit, pedig izgalmas téma.

Hogyan vásárolt a múzeum élő művészektől vagy a klasszikusok közül?

A minisztérium és a Művészeti Alap a művészek támogatása gyanánt vásárolt. A nagyobb képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkező múzeumok, mint a Galéria, Pécs, Fehérvár, Miskolc megírtuk, hogy mit szeretnénk, ha megvennének nekünk, tehát célirányosan kértünk bizonyos műveket. A művészeknek elég volt csak annyit mondanunk, hogy a mű piaci ára feléért kell-e a halhatatlanság. Nekik pedig nagyon fontos volt, hogy legyen művük a Galéria gyűjteményében. Aztán az is fontos lett volna, hogy ki is állítsuk, de mindenkit azért nem lehetett. Ma már nincs pénz vásárolni, de másra sincs a többéves elvonás után. Fontos tisztázni, hogy az az anyag, ami a közgyűjteményekben van, az nem a múzeumok, hanem az állam, papíron a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. tulajdona, és a múzeum ezzel a szervezettel kezelői szerződést köt. Ez a papír pedig feljogosítja arra, hogy úgy bánjon az anyaggal, mintha tulajdonos lenne, kivéve a tulajdonjogot, per esetén. Amíg én vezettem a Galériát, pontosan tudom, hogy az állam az ott őrzött érték egy ezrelékét költötte a vagyon kezelésének működtetésére.

Beszéljünk egy kicsit az utóbb megörökölt „A” épületről és a Ludwig Múzeumról, mert az is fontos állomás volt a Galéria életében.

Sokan a mai napig nem tudják, hogy a Ludwig Múzeum eredetileg a Magyar Nemzeti Galéria filiáléja volt. Ludwigék megkeresték a minisztériumot, hogy adnának nagyon jó műveket, csak helyet kellene találni. A minisztérium pedig hozzánk küldte őket. Már 1984-ben felmerült, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum beolvadjon a Nemzeti Múzeumba, mert ez egy történeti gyűjtemény volt, és nemcsak a Szakasits elvtárs nadrágjával foglalkoztak, hanem jóval komolyabb és gazdagabb gyűjteményt építettek fel. Akkor volt egy olyan terv, hogy a Természettudományi Múzeum költözött volna a helyére. Minden hónap első keddjén fehér asztalnál összeültek a múzeumigazgatók (úgy hívtuk, hogy Ökör-kör), áramlott az információ, mindenki tudott mindenről. Kérdeztem Matskási Istvánt, aki már akkor is a Természettudományi igazgatója volt, hogy jönnének-e a palotába, de mondta, hogy semmi sem férne el. Aztán eljött a rendszerváltás, a Munkásmozgalmi anyagát beolvasztották a Nemzeti Múzeuméba, és az első emeleten megrendeztük az első kiállítást a Ludwig-gyűjtemény anyagából, kiegészítve a mi modern magyar anyagunkkal. Németh Lajos nyitotta meg, szegény nem sokkal később halt meg. Eközben a földszinten egy dínókiállítás fogadta a látogatókat. Ludwigék egyre türelmetlenebbek lettek, mert nem egy kiállításra, hanem múzeumalapítás céljából hozták ide a műveket, tehát így lett a következő lépés az új múzeum létrehozás az MNG filiáléjaként, Néray Katit pedig elhívtam a Műcsarnokból, ahol már eléggé támadták szegényt, pedig nagyszerű igazgató volt.

A rendszerváltáskor látszólag gördülékenyen folytatódott a pályája. Nem forgott veszélyben a pozíciója?

Csak utólag gondoltam végig, hogy lehetett volna probléma. A rendszerváltás előtt határozatlan időre nevezték ki az igazgatókat, gyakorlatilag addig maradtak, amíg ki nem rúgták őket valamiért, vagy nyugdíjba nem mentek. 1992-ben mindannyiunknak le kellett mondanunk, és pályázatokat írtak ki mindegyik pozícióra. Pályáztam, és meg is nyertem, csak éppen nem kaptam szerződést, inkább megismételték a pályázatot, ám azt is megnyertem. Nem politikai ügy volt a háttérben, hanem emberi, személyes. Eltelt fél év, nem történt semmi, és már Mádl Ferenc lett a miniszter, amikor végre aláírták a szerződésemet. Jó másfél évig papíron megbízott főigazgatóként működtem. A gyakorlatban nem változott semmi, ugyanúgy dolgoztam tovább.

Antall József az Orvostudományi Múzeum igazgatójaként tagja volt az Ökör-körnek?

Sokat rontott a helyzetemen, hogy nem volt tagja. Ő idősebb volt nálunk, a legtöbb igazgatónál, akik egy generációhoz tartoztunk. De tudom, kik voltak azok a tanácsadók körülötte, akik nem akartak engem a Galéria vezetőjének tudni.

Hogy látja, a Galéria számára előnyt vagy hátrányt jelent, hogy a Várba került?

Hogy a Budapesti Történeti Múzeum a Várban működik, az szerintem teljesen természetes, hol lehetne jobb helyen? És még mindig jobb, hogy az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria foglalja el a többi területet, mintha a politika tenné, ahogy ezt már Rákosiék is tervezték. Azért van ott az a sok vörös márvány. Tudomásul kellett venni, hogy a tereket nem kiállítóhelyeknek tervezték, de ebből erényt lehetett kovácsolni, mert úgy szabtuk át, ahogyan azt a kiállítások igényelték. Feltétlen előny, hogy a Vár turisztikai szempontból kiemelt jelentőséggel bír. Amikor még létezett a szervezett kelet-európai turizmus, évente egymillió látogatót fogadott a Galéria, abból 300 ezer érkezett a szocialista országokból. De volt olyan presztízse a múzeumnak, hogy egyébként is sokan keresték fel. A sorompós rendszer sokat rontott a helyzeten, de mára megszokhattuk.

Milyen vezetőnek tartotta magát?

Nem végeztem tudományos kutatómunkát, de jól tudtam inspirálni a kutatókat, és felnőtt itt több nemzedék, akik a magyar művészettörténet fontos területeit tárták fel. Az elkészült katalógusok még mindig forrásértékű munkák. Nekem mindig nyitva volt az ajtóm. Volt, hogy valaki bejött, és becsukta maga után, mondván, hogy ne szivárogjon ki információ. De azt mondtam, hogy akkor be se fog.