„Az egykori vagányság mivé nőtte ki magát”

A közösségi tudatot erősítő városi séták, avagy Budapest mint múzeum

MúzeumCafé 48.

Nehéz a megfelelő megközelítést megtalálni egy olyan viszonylag friss, a sajtóban ugyan jól körüljárt, de mélyebben még nem elemzett témához, mint a városi séta, és a MúzeumCafé eleve kijelöl ugyan egy lehetséges nézőpontot („Budapest mint múzeum”), ám mivel a múzeumelmélet is mesze túllépett már a hagyományos keretein, így muzeológiai definíciókkal illetni a témát is csak hevenyészett áttekintéssel szolgálhat. Egy történeti vagy egy művészeti kiállítás ma kultúr-, társadalomtörténeti és antropológiai egyszerre, és bizony a városi séta is éppen ezeknek az igényeknek kell megfeleljen, hogy „működjön”, talán elavult, de érvényes kifejezéssel: adjon valamit a tudománynak és a közönségnek. Evidens kérdés lehet, hogy milyen igény idézte elő a városi séták konjunktúráját, mert a lehetséges válaszok megtalálása elvezethet a lehetséges megközelítési módokhoz.

 

A Travel Channel nevű televíziós csatornán fut egy sorozat: Múzeumi rejtélyek (Mysteries at the Museum). Egy-egy eldugott, többnyire amerikai múzeum gyűjteményének teljesen jelentéktelennek tűnő darabját mutatják be, nem műalkotást, hanem használati tárgyat: öltözéket, írógépet, távcsövet, palackot, hajtincset, fegyvert, bútordarabot. A kapcsolódó történet nem tartozik a nagy históriák közé, és nem része az általános műveltségnek, a relikvia egykori tulajdonosa vagy használója névtelen vadnyugati hős, elbukott feltaláló vagy egy, a korabeli bulvárlapokat foglalkoztató eset mára jelentéktelenné vált főhőse. A tárggyal kapunk egy történetet, egy családot, egy várost, annak lakóit, hivatalnokait, bürokratikus viszonyait, erkölcsét, anyagi helyzetét, osztályok és rétegek életét egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben. Mikrotörténetet, szubkultúrát és nagypolitikát egyszerre. A kiindulópont egy kismúzeum egyetlen tárgya, amely a kiállításon legfeljebb pársoros tárgyleírást kap, ha helye van ott egyáltalán. A belőle kikövetkeztethető politikai, szociológiai és társadalomtörténeti kontextus csak aprólékos kutatással, de mindenekelőtt azzal a figyelemmel bontakozik ki, amit egy történésztől, kutatótól kap, és amitől a néző érdeklődését felkeltheti. A választás nem véletlen: nyilvánvalóan oka van annak, hogy éppen ez az öltözék, írógép, távcső stb. került a múzeum gyűjteményébe, ám egyedivé csak a felkutatott és nyilvánosságra hozott történettel válik.

Budapesten ezrével állnak épületek, alig néhány százalékuk műemlék, még kevesebb, amit megmutatnak belőlük egy „sightseeing” során, ahová legalább kitérnek a turistabuszok, és amelyik az útikönyvekben (és a történelemkönyvekben) szerepel. Kevés az, amelyik idősebb másfél száz évnél és rendelkezne bármilyen jellel, amely megkülönböztetné a többi bérháztól vagy középülettől. Néhány éve (talán szűk egy évtizede) megszületett az a műfaj, amelyik a jeltelen házakból választ ki olyanokat, amelyek valamilyen tematika alapján mégis egyedi, a témára jellemző tulajdonsággal rendelkeznek. Történelmi események helyszíne vagy egy történelmi, szociológiai helyzetben tipikusnak tekinthető, illusztrálja vagy magyarázza a választott témát. A bemutatók közönsége zömében helyi, de mindenképpen ritkán turista, hiszen a mélyebb rétegek megismerésének igénye inkább csak akkor vetődik fel, amikor a felszín már ismert. A városi séta kiállítás, ám itt a kurátor csak kiválaszthatja, amit bemutatni kíván, de az installációt, a környezetet nem rendezheti át. Tárlatvezetés, hiszen a látogató egy meghatározott útvonalon és vezetővel tekinti meg a kiállítást. Interaktív múzeumpedagógiai program, de feltételezi, hogy közönsége rendelkezik némi alapismerettel, tájékozottsággal. Kutatás, amelyik a séták között és során is gazdagodik, de nem előre tervezhető módon. Performance, előadás, csoportterápia, turisztikai program, témától és céltól függően.

A 19. század közepétől találunk olyan, a városi lét értelmezésére, a városi terek használatára vonatkozó szövegeket, amelyek közelebb vezethetnek ahhoz, hogy a mai szervezett séták miért vagy mi ellenében lépnek fel. A flâneur fogalma Baudelaire-től és az ő szövegeit csaknem száz évvel később értelmező Walter Benjamintól származik: a kószáló az utcákat nem útként, hanem a gyönyörködésért használja, kiválva ezzel a járókelők tömegéből. Már Baudelaire sem pusztán lakóhelynek, hanem intellektuális problémának tekintette a várost, ahogyan az Georg Simmelnél is olvasható: „A nagyváros igazi lényege a fizikai határain túlterjedő funkcionális nagyságában rejlik: e hatékonyság visszahat rá is, életének súlyt, emelkedettséget és felelősséget ad.” A világváros és a szellemi élet című előadásában Simmel felhívta a figyelmet arra, hogy „a nagyvárosok egészen egyedülálló, beláthatatlan jelentőségű színhelyei a lelki létezésnek”, miközben megállapítja, hogy az egyén a várossal szemben (az objektív kultúra a szubjektívvel szemben) vesztésre áll, mai szóhasználattal élve „bedarálja”. Ugyanakkor az a szabadság, amit az embernek a nagyvárosi lét lehetővé tesz (a kisvárosi pedig nem), kreativitásra és szellemi erőfeszítésekre sarkall. Oswald Spengler néhány évvel később már sokkal borúlátóbb (A nyugat alkonya!), noha elismeri, hogy a város a magasabb rendű szellemi és kulturális teljesítmények táptalaja. Az említett szerzők általában úgy vélik, leegyszerűsítve, hogy a nagyvárossal vagy világvárossal létrejött valami izgalmas képződmény, amely előmozdíthatná (és többnyire elő is mozdítja) a kultúra fejlődését, ám félő, túlnő rajtunk, a díszlet eltakarja a lényeget, a városlakó napról napra egyre tehetetlenebbül és egyre idegenebben bolyong a forgatagban, a rohanás, az úti célra való megérkezés kényszere elvonja a figyelmét magáról az útról és a célról. Lényegében megelőlegezték azoknak a „nem-helyeknek” a létrejöttét, amelyekről a kortárs francia antropológus, Marc Augé ír: ezekből a személytelen terekből egyre több jön létre, ahol nyomát sem találjuk a történelemhez vagy az identitáshoz való kapcsolódási pontoknak (lásd aluljáró, szupermarket). Ezzel szemben állnak az antropológiai terek, amelyek gazdasági, szociális, kulturális vagy történeti nézőpontból magukba foglalják – a kutatással fellelhető szimbólumok segítségével – az ott élők, a helyet használók múltját, emlékezetét. Ami nem ilyen, az csak az áthaladást szolgálja. Érdemes megemlíteni, hogy Augé is használja a város mint múzeum fogalmát, ám nem abban az értelemben, ahogyan a városi séta használja (használhatná), hanem abban, ahogy az épületeket tisztára vakolják, az utcákat díszburkolattal látják el, egyes tereket elzárnak a forgalomtól – vagyis ahogy a város részleteit kivonják a használatból, eltüntetik a használatából eredő nyomokat.

A városi séták az emlékezet előidézésének és fenntartásának eszközei, bár ebből a szempontból jelentősen különbözik egymástól egy építészettörténeti és egy társadalomtörténeti program (még az átfedésekkel együtt is): az egyik a láthatót értelmezi, a másik a láthatatlant. Az építészettörténeti séta (100 éves házak, Bauhaus-túrák) stabilan tud támaszkodni a fennmaradt épületek látványára, magyarázatra a kiválasztás szorul, a látványt pedig a részletek iránti figyelemfelkeltés árnyalja. A „történetmesélős” túráknak a láthatóval való kapcsolódási pontokat kell megtalálniuk, hiszen sokszor éppen valaminek a hűlt helye a lényeg – hogyan képes az emlékezet fenntartani azt, ami már nem létezik, milyen tárgyi emlékek választhatók ki a tartalom illusztrálására. Ennek a mikroantropológiai megközelítésnek a lényege, hogy nem általában a városról van szó, hanem a városiak tapasztalatairól, milyen az a kép, ami a városlakókban a saját városukról él, milyen életvilágok jöttek létre, és vajon mi maradt meg ezekből. A séta közben az urbanizációs tér kulturális térré változik, szimbolikus funkciókkal és jelentésekkel.

Más világvárosokban (New York, Prága, London, Berlin) is léteznek alternatív turistaútvonalak, vezetések, séták, ám ezekre nem jellemző a budapestihez hasonló politika- vagy társadalomtörténeti mélyfúrás; az egzotikum bemutatása kap hangsúlyt, nem a történelmi traumák feltárása és kibeszélése. Tekinthetjük tehát a mi útjainkat budapesti vagy magyar sajátosságnak – a kérdés, hogy miért. Ha megnézzük a felkínált programok listáját, a magyarázat könnyen megszületik: a séták többsége ugyanis a múlt, különösen a közelmúlt (20. század) elhallgatott történeteinek kibeszéléséről szól, arról, hogy az objektív történelem hogyan hatolt be az egyéni életekbe, és ma már mindenről lehet beszélni (ebben a körben legalábbis), de kérdés, hogy milyen formát adjunk neki. A múlttal való szembenézésre és a leletmentésre, miként a városi terek használatának újabb módjaira már korábban is akadt példa, és születnek ma is lehetséges válaszok. Az egyik megközelítési mód az Óvás! egyesület tevékenysége: a civilszervezet 2004 óta védi az erzsébetvárosi zsidó negyed kulturális örökségét, pontosabban menti, ami menthető, épületekben, tárgyakban, történetekben. Egy másik a Budapest a diktatúrák árnyékában (vagy Titkos Budapest) projekt, amely rendhagyó útikalauzként vezeti végig az olvasót (az azonos című kötetből kiindulva ma már honlap, új kötet és folyamatosan frissülő Facebook-oldal is létezik) a megrázó történelmi események evidens és kevéssé ismert helyein. Újabb alternatívát kínálnak a Kortárs Építészeti Központ programjai (a hagyományos városi sétákon kívül), mint a Lakatlan, amely megkísérel sikeres európai példákat átültetni az üresen álló ingatlanok hasznosítására, ennek részeként a csatlakozó civilek segítségével felmérik a város lakatlan ingatlanjainak jogi és fizikai állapotát, miközben bárki feltölthet még jelöletlen helyeket a honlapon található térképre. Egy politikai döntés (A német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren) elleni tiltakozásul jött létre az Eleven emlékmű mozgalom, amely folyamatos flashmobokra, beszélgetésekre, akciókra épül, és minden programja közterületen zajlik.

A legkorábban induló vállalkozások a turistákat célozták meg, ezért is érdekes, hogy végül a városi séták elsődleges fogyasztói a budapesti értelmiség különböző korosztályai lettek. A vállalkozások vezetőinek képzettsége, kutatási területe tökéletesen jellemzi az általuk szervezett túrák tematikáját, a séták lebonyolításának módját és a vállalkozás arculatát (honlap, a közösségi oldalakon való aktivitás, árak és kedvezmények stb.). A séták előfutárának a Beyond Budapest Sightseeing tekinthető: a programot 2007-ben két frissen végzett szociálpolitikus indította, Baglyas Gyuri és felesége, Domján Manó. (Igen, ezeket a neveket használták annak idején, így ismerte meg őket a szakma, a sajtó és a sok-sok sétáló.) Végzettségükből pedig máris kikövetkeztethető az eredeti motivációjuk: a Józsefvárosba költözve kezdték felmérni lakóhelyük környezetét, miközben feltárult előttük a környék rejtett szépsége, az egyetemről hozott módszertani tudás pedig segített abban, hogy a lakásokba becsöngetve interjúkat készítsenek a kerület őslakosaival, szokásokat, történeteket gyűjtsenek. Végül minden és mindenki beépült az első séták programjába, hiszen nemcsak utcáról utcára, épületről épületre, de lakásról lakásra is jártak. Az egyik helyen sütöttek, máshol főztek, a harmadik lakásban zenéltek a vendégeknek, a „szociokulturális” jelző, amit a séták kaptak, mindenképpen megállta a helyét. „Célunk az elején az önfoglalkoztatás volt” – írja kérdésemre az évek óta visszavonult, vidékre költözött, a Beyondot 2012-ben eladó Baglyas Gyuri. A program hamar túlszárnyalta a kezdeti reményeket, a sajtó is felkapta a projektet, amely egyébként a második évben elnyerte az Év legígéretesebb vállalkozása elismerést. Bár a turisták figyelmét szerették volna felkelteni, kiderült, hogy a városrész a budapestieknek is tartogat éppen elég izgalmat, így a célcsoport idővel megváltozott. Folyamatosan fejleszteni, változtatni kellett, már csak azért is, mert elindultak a konkurensek, és a saját vállalkozás is ipari méretűre kezdett duzzadni. A versenyben egy darabig a kvalitásukkal tudtak megmaradni, aztán (mivel elköltöztek Budapestről, és születtek a gyerekek) kivonultak a sétapiacról. „Azóta sem a városhoz, sem a sétákhoz nincs közöm, de örömmel látom, hogy az egykori vagányság mivé nőtte ki magát.” Baglyas Gyuri úgy látja, hogy egy „start-up”-szerű dolognak ma a réseket kell megcéloznia, hogy legyen egy fejhossznyi előnye a többiekkel szemben. Ma a Beyond az egyik legnagyobb sétaszervező Budapesten, és bár a programjai már igen szerteágazók, a „málló pompa”, vagyis a Józsefváros továbbra is elsődleges célpontja a túráiknak.

Lénárd Anna, a Bupap (Budapesti Aszfaltproject) alapító-vezetője „magyar válságterméknek” nevezi a városi sétákat: „sok problémát görgetünk magunk előtt, sok a tisztázatlan helyzet”, ezek a programok pedig abba a sorba illeszkednek, amelyek a 20. századi történelem rétegeit próbálják felfejteni és kibeszélni. Tanulmányait az orvosi egyetemen kezdte, de a képzőművészetin fejezte be (szobrászként), a végzés után pedig idegenvezetőként dolgozott – a három területen (csoportterápia, művészet és turizmus) szerzett tapasztalatait ötvözte, amikor megszervezte az első, még általa vezetett sétát a Svábhegyen. Az ötletet György Péternek az Élet és Irodalomban 2010-ben megjelent A sötét hegy című írása adta: a turisták által kedvelt környék teli van olyan helyekkel, amelyeket „a politikamentes helytörténet kedélyes nosztalgiájával” nézünk, miközben a 20. századi történelem legsötétebb tetteinek helyszínéül szolgáltak, jelöletlenségük a holokauszt emlékezetének problémáját erősíti. „A holokausztkutatás és a helytörténet programja máig nem találkozott egymással, és a két eltérő léptéket használó elbeszélés közti résben mintha eltűnt volna mindannak a nyoma, emléke, ami ott történhetett” – írta a szerző öt évvel ezelőtt, vagyis pontosan körülírta az a motivációt, amivel a Szellemek a Svábhegyen séta elindulhatott. (A második séta az Ostrom és kitörés volt, a kibeszéletlen traumák jegyében.)

Egy séta felépítése során nem elég a helyekhez kapcsolódó adatok felkutatása, de az utat olyan módon kell felépíteni, hogy abban a két-három órában végig fenn kell tartani az érdeklődést, és figyelembe kell venni a sétálók fiziológiai igényeit: vagyis hogy időnként legalább le tudjanak ülni. Mivel Lénárd Anna idegenvezetőként évekig vezetett csoportokat itthon és külföldön, a turizmus lélektanát és szociológiáját ismerte (a szociológus Zygmund Baumant említi, aki a Turisták és vagabundok című előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy a turista távolságot tart, ezért folyamatosan készen áll arra, hogy ha nem köti le a program, akkor kilépjen belőle), tudta, hogy milyen egyéb szolgáltatásokkal lehet figyelmet kelteni és közösséget teremteni. Fontosnak tartotta, hogy a vállalkozás önfenntartó legyen, még úgy is, hogy a vezetéseket egy idő után másokra bízta, azokra, akik kutatóként az adott területet a legjobban ismerik. Ma már mindenki számára világos, hogy a sétákért fizetni kell, hogy az utcán való kószálásra jegyet kell venni, pedig Magyarországon a szellemi munka piacosítása elég problematikus. Az épületeket, a tereket bárki látja, de kevesen tudják, hogy mit látnak valójában, „a város magyarázatra szorul”. Lénárd Anna az újabb programokkal tudatosan építette fel a vállalkozást: a feldolgozatlan politikai múlttal foglalkozó séták mellé jött a kisebbségek, közösségek tipikus helyeinek feltérképezése, a városkép (hogyan alakul egy városrész az építkezésekkel, bontásokkal), a kulturális antropológiai (a tisztálkodás kultúrtörténete) és a gendertematika (hiszen a tapasztalatok szerint kétszer annyi nő vesz részt a sétákon, mint férfi). Az ismert turistaútvonalakra is szerveznek sétákat, ezek a mélyebb rétegekbe hatolva a láthatatlan, betemetett múltra hívják fel a figyelmet: például a budai Vár Potemkin-faluként rejti az egykori, vagy nyolcszáz éves zsidónegyed maradványait. Voltak és vannak a kampányszerű programok, mint a pasaréti séta Szabó Magda Az ajtó című regényéből született film bemutatása után vagy a buszos Hanna és Aladár túra, amely Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című kötetének (egyben a Weiss és a Chorin család életének) emblematikus helyszínein vezetett az Andrássy úti palotáktól a Csepel Művekig. Az olvasmányélmény képesítésén túl a felelősen gondolkodó vállalkozó bemutatásáról is szólt a program. Lénárd Anna szerint a városi sétákat a turizmus kritikájaként is lehet értékelni, a séták iránti igényt egyfajta ellenkultúra iránti igénynek látja, hiszen ezek a civil kezdeményezések a nagy intézmények, projektek által hagyott réseket töltik ki, a programok a hiányzó középosztály programjai, ahol hasonló gondolkodású és igényű, de egymást nem ismerő emberek véletlenszerűen összeverődő csoportjában elindulhat a direkt kommunikáció történelemről, vallásról, művészetről. (Pontosan ez a szükséglet hívta életre és tartja fenn az Eleven emlékmű-sorozatot is.) „A városi séta nyitott, a legnyitottabb műfaj”, nem véletlen, hogy eszközként sokféle kutatásra és programra használható. Civilszervezetek szerveznek szociális vagy „hajléktalan” sétákat, amelyek nem a katasztrófaturizmus kategóriájába tartoznak, hanem a közösségi tudatot, a szociális érzékenységet veszik célba. A jó séta kommunikációs helyzetet teremt, nem előadás vagy információátadás, hanem érzelmi élmény fizikai aktivitással, és fontos, hogy a vezetőnek legyen személyes mondanivalója, és érzékelhető legyen a sétát megelőző kutatómunka.

Korábban szó esett róla, hogy a város felfogható múzeumként, ahol a séta a tárlatvezetés. Lénárd Anna képzőművészként ennél merészebben gondolkodik: szerinte a séta maga olyan műalkotás, ami az interaktivitással és a véletlenekkel együtt helyben jön létre. Meggyőződése hamarosan intézményesülhet, hiszen a doktori disszertációját írja a témából a Képzőművészeti Egyetemen.

Szintén egy doktori képezi a Bupap Lakatlan zsidónegyed sétájának alapját: Olt Gergely szociológus a belső-Erzsébetváros metamorfózisát választotta városszociológiai kutatása témájául, és e tematika mentén vezeti végig a csoportot a Madách tértől a Király utcának addig az épületéig, ahol a közelmúltig a Sirály nevű kultközpont működött. Az út térben és időben is a Madách teret érintő 19. századi városrendezési tervektől a bulinegyedig tart, és lényegében azt a folyamatot vázolja fel, ahogy a középosztály kedvelt városrészéből a félbehagyott rendezési tervekkel, világháborúval és ingatlanpanamákkal részben üres vagy lepusztult, részben romkocsmák által birtokba vett övezet alakult ki – vagyis hogyan vált tökéletesen lakhatatlanná. Lényegében a negyedet érintő minden beavatkozás jelentősen rombolta azt, és ami a gettó falainak lebontása után megmaradt, azt a privatizáció tette tönkre. A belső-Erzsébetváros példáján keresztül látható, hogy a várost és lakóit sújtó traumák a háborúk után vagy a rendszerváltással nem értek véget, és vannak olyan épületek a Király utcában, amelyek az elmúlt száz év minden szörnyűségét megszenvedték. Rácsos kapu védi, de a csoport azért be tud menni a Király utca 15.-be, ahol látni lehet az egykori gettó falának egyetlen maradványát (az Óvás! Egyesület erőfeszítéseinek köszönhetően), a falon innen leesett vakolatú, rettenetes állapotú ház fogadja a betérőt, a falon túl új építésű, a nem annyira sikerült dzsentrifikáció jegyében. Olt Gergely a hétköznap is zömében fiatalokból álló társaságnak pontosan levezeti, hogy miért alakult ki az egy négyzetkilométeren kétszáznyolcvan vendéglátóipari egység külön „városa”. A fiatal kutató évek óta járja a házakat, interjúkat készít a lakókkal, ezért is van mód arra, hogy a kapukon bejusson a csoport. Már évekkel korábban is vezetett csoportokat, egyetemistákat az egykori zsidónegyed utcáin, és fogalma sem volt, hogy ezért pénzt is lehet kérni – akkor nem is ez volt a trend. Látható, hogy mennyire vékony a határ egy tanulmányi kirándulás és a városi séta között.

Az origót jelentő svábhegyi túra is folyamatosan bővül és változik. Ma Kiss Dorka vezeti, aki művészettörténészként nemrégiben végzett, most az esztétika szakon folytatja tanulmányait. A sétát megelőző kutatások nem érnek véget akkor, amikor az első séta elindul, ő maga is kiegészítette a programot: megtalálta az Isteni Szeretet Leányai apácarend tagjai közül azokat, akik átélték a világháború után azt a traumát, amit először a traktoros-tanoncok betelepítése jelentett, majd a rend feloszlatásával a kitelepítésüket, ugyanis az ÁVH tisztképző iskolája foglalta el az épületet. Miután zárt intézményről van szó, nem látható, ami az épületből a Rendőrtiszti Főiskolává történő átépítés után maradt, nem úgy a garniszállókból lett társasházak, amelyek lakói (akik persze mit sem tehetnek az egészről) teljes erőbedobással küzdenek a jeltelenségért: nem tudnak és nem akarnak szembenézni azzal, hogy a házukban, a lakásukban milyen tevékenységet folytatott a Gestapo 1944 márciusától. Érdekes élmény szembesülni azzal a városi séta során, hogy amíg a környékbeliekben, a túlélőkben élénk az emlék, a börtönként szolgáló egykori fáskamrák romjaira néző ablakok, erkélyek mögött lakó emberek nem kérnek a bélyegből. A történeteket hallva kirajzolódik, hogy a „sötét hegy” pillanatokig jelentette a városból kiszakadni vágyó kirándulók és nyaralók idilljét (hiszen a házak többsége a harmincas években épült), és tökéletesen jellemző rá, mint több másik budapesti városrészre: zsidó kereskedők megrendelésére zsidó építészek modern és pompás épületeket húztak fel, hogy aztán nem sokkal később ezekben az épületekben érjen véget a pálya és a családtörténet.

Szóról szóra érvényes a fenti mondat a józsefvárosi Népszínház utcára, ahol az egyébként az újlipótvárosi túrákról ismertebb Miénk a Ház! projekt tart vezetést. A főleg a népszerű közösségi oldalon történő kommunikációs aktivitás dacára ez lényegében egy egyszemélyes vállalkozás: Maczó Balázs történész szervezi és tartja az összes sétát. Díszlet és Valóság a címe a Népszínház utcai túrának, bár a házakon végigtekintve nem látszik különbség a díszlet állapota és a rideg valóság között: talán ez a város legkevesebb bevakolt, felújított házával rendelkező környéke. Holott ami a mának a Pozsonyi út, az volt az 1910-es éveknek a Népszínház utca: művészek lakta frekventált környék tágas bérlakásokkal. Bár az előtörténet szerint hasznos, de nem szerencsés feladatokat látott el ez az út korábban: először a mai Teleki téren álló ólakhoz vezetett, majd temetői útvonalként szolgált a Rókus kórház és a Kerepesi úti temető között. Arculata és lakossága alaposan megváltozott, amikor a szecesszió és az art deco legjobb építészei (Lajta Béla, Révész Sámuel, Kollár József, Vidor Emil, Málnai Béla) húzták fel házaikat a környéken, a Nagykörút és a színház vonzáskörzetében. A séta elsőre építészettörténetinek látszik, de jóval több annál: egy városrész átalakulásának története egészen máig, sűrű társadalomtörténet, és a csoport itt is szembesül azzal (ahogy a Svábhegyen), hogy a környék lakói olykor betolakodóknak tekintik a sétálókat, akik bár engedély nélkül nem lépnek magánterületre, de abból az élettérből (nem a házakból, hanem az utcából) az ott élők nem mindent tesznek ki szívesen a kirakatba.

A történész-néprajzos Maczó Balázs – a beyondos Baglyas Gyuriékhoz hasonlóan – nem budapesti, Tokaj környékén nőtt fel, az egyetemet Debrecenben végezte. Friss diplomával egy hirdetésre jelentkezve az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteményben helyezkedett el, és hozzálátott egy fotódokumentáció létrehozásához a kerület épített örökségéről. Ebből született egy kiállítás, és ehhez kapcsolt egy sétát, hiszen a helyszínek személyes bejárása közelebb hozza az érdeklődőt a témához, mint egy puszta tárlat. Az Imagine Budapest gyakorlatilag ezt, az Újlipótváros Bauhaus-lépcsőházait bemutató sétát integrálta a programjába 2010-ben, Maczó Balázzsal együtt (csupán erre a projektre), ő pedig ekkor szembesült azzal, hogy a városi séta egy feltörekvő iparág, igénylik és fizetnek érte. 2011-ben önállósította magát, létrehozta a Miénk a Ház! munkacsoportot, amely két főből áll, de a túrákat egyedül szervezi és vezeti, a jogi hátteret pedig az Orczy Kultúrkert Egyesület adja. Maczó Balázs ma már a Kiscelli Múzeumban dolgozik, de a séták töretlenül zajlanak, diákcsoportoknak is. A főváros XIII. kerülete kimeríthetetlen forrás, és nem csak az elit része: a Kassák Múzeummal közös – egyelőre egyszeri, de talán később folytatható – projekt volt a Kassák és Bárczy (vagyis az 1910-es évek Angyalföldje alulról és felülről) és egészen más tematika a könyvkiadó Cserépfalvy Imre történetére felfűzött belvárosi kémhistória.

Maczó Balázs történészként hatalmas kutatómunkát fektet a séták összeállításába, a források hozzáférhetőségén múlik, hogy mennyi munka előz meg egy-egy projektet. A Bauhaus-túrához fél év kellett, a Népszínház utcaihoz négy év, az újlipótvárosi Wallenberg-sétához néhány hét is elég volt. A kezdeteknél nem jósolt ilyen szép jövőt a városi sétáknak. Az igényt a város és a városlakók közötti megszakadt kapcsolat hívta elő, és úgy látszik, ezt a kapcsolatot sokan életre szeretnék kelteni.

A már említett Imagine Budapest családi vállalkozásként jött létre 2008-ban, egy építész házaspár négy gyermeke fogott össze, hogy a Kulturális Örökség Napok keretében látott vezetés ötletéből kiindulva létrehozzon egy profi vállalkozást. Az volt a céljuk, hogy a magyar főváros épített örökségét a lehető legmagasabb minőségű, kikutatott és tematizált programokkal bemutassák. A többi vállalkozással ellentétben itt már a kezdetektől professzionális módon igyekeztek felépíteni a céget, amelynek a lehetőség szerint a legigényesebb szolgáltatást kell nyújtania, a szövegkönyvekkel megtartott próbasétákkal, többszöri helyszínbejárásokkal kizárva a véletleneket, az esetlegességeket. A könyvtár–magyar szakon végzett Káldi Emese cégvezető úgy emlékszik, nagyjából háromnegyed év kellett ahhoz, hogy megteljenek a séták (vagyis ideális létszámban jöjjenek össze az emberek egy-egy alkalomra, ami legalább tizenöt, legfeljebb harminc fő). A sétálók többsége lokálpatrióta és magasan kvalifikált, így a vezetőnek felkészültnek kell lennie. Az első séták azokat a témákat dolgozták fel, amelyek őket is foglalkoztatták (a Torony iránt volt az első, amely a Belváros felekezeti sokszínűségét mutatja meg), a fejlesztéshez kérdőíveket töltettek ki az érdeklődőkkel. A séták egy részét a piaci igényeknek megfelelően alakítják (ilyen a kóstolással egybekötött édességtörténeti túra), más témák a kutatók felől érkeznek.

Némi piackutatást külföldön is folytattak: van Párizsban kertbejáró program, Londonban Hasfelmetsző Jack nyomait lehet megtekinteni, Amszterdamban hajóról mutatják meg a város legérdekesebb homlokzatait. Az Imagine Budapest is szereti az extrákat, a már említett süteményevés mellett létezik gyerekprogram (Vadles a Terézvárosban), ahol az állatokat ábrázoló épületdíszeket kis távcsövekkel vizsgálhatják a gyerekek, és vannak angol nyelvű szerepjátszós vezetések, hiszen ilyenkor a turistákat a turistapontokra vezetik, csak másként, mert a vezető hol zsebtolvaj, hol lumpen bőrébe bújik. Vállalatoknak is szerveznek csapatépítő programokat, de nem vállalják fel a politikai vagy a közelmúlt történelmével foglalkozó emlékezettúrákat. „Nem értünk hozzá, nem kezdünk bele” – mondja az Imagine Budapest ügyeivel naponta nyolc óránál többet foglalkozó Káldi Emese, és a zsidó tematika sem szerepel a programjukban, bár ez az egyik legnépszerűbb, kimeríthetetlen terület. Már látható, hogy a végtelenségig nem lehet tölteni a piacot, és a csoportok összetétele is megváltozott – bizonyos fogalmakat már el kell magyarázni, amelyek a korábbi csoportok számára egyértelműek voltak. A városi séták műfaját a gazdasági válság keltette életre: akik számára korábban nem jelentett problémát egy hétvégére kiugrani Prágába vagy Bécsbe, azok többsége már ezt nem tehette meg, ehelyett Budapesten keresett intellektuális programot. Aki akkor lépett, jókor tette. Egy időben a cégek is marketingeszköznek használták a sétákat, de mára elkopott a téma, annyit írtak a sétákról, hogy már nem lehet bekerülni vele a sajtóba, akkor pedig nem elég hatékony ez az eszköz. Léptek az építészszakma felé (akkreditált sétáikkal kreditpontot lehet szerezni az Építész Továbbképzőn), és ajándék- és könyvesboltként is működő belvárosi irodájukban előadásokat tartanak, vagyis a többi céggel ellentétben ez egy profin felépített, több embert eltartó vállalat, gondosan megtervezett arculattal, komoly beletett tőkével.

Ahol a Miénk a Ház! Népszínház utcai túrája véget ér, egy sarokkal a Teleki tér előtt, ott folytatódik – térben és időben – a Teleki Téri Imaház Gláser Jakab Emlékalapítványa és a Hosszúlépés közös Vagány zsidók sétája, a téri jampivilággal és a Népszínház utca környéki csillagos házak és zsidó közösségek történetével. A nyolcadik kerület kimeríthetetlen forrása a sétáknak, és nemcsak „kívülről”, a sétaszervező vállalkozások, de „belülről”, az érintett közösségek számára is, úgy tűnik, a városi séta hatékony eszköz a hagyományok és az emlékezet felelevenítésére és fenntartására. Az egykor mintegy ötven környékbeli imaházból ma egyedüliként működő Teleki téri alapítványa évek óta kutatja a környék zsidó közösségének múltját (a projekt Teleki ’44 néven fut, erről számos publikációt közöl a Szombat idei februári száma), korabeli dokumentumokra, visszaemlékezésekre és életútinterjúkra építve. Mayer Gábor bátyjával igen komoly feladatot vállalt magára, hiszen a kutatásokkal, publikációkkal és konferenciákkal (most is készülnek programmal az Örökség Napok idejére) egyszerre próbálják az imaház 2006-ban elhunyt vezetőjének, Gláser Jakabnak (Juci bácsi) az emlékét fenntartani, közösséget teremteni és a sétával szélesebb körben megismertetni a környék tradícióit és történelmi fordulópontjait. Noha 1944-ben, majd 1956-ban a Teleki tér környéki zsidó lakosság a töredékére fogyatkozott, láthatóan van igény a hagyomány és az emlékezet fenntartására: Mayer Gábor elmondása szerint a közösség nemcsak nő, de fiatalodik is, holott a kilencvenes években a szombat reggeli imákra sem volt könnyű tíz felnőtt férfit találni. Valamikor, a második világháború előtt minden második háznak az aljában működött egy imaház, később folyamatosan szűntek meg, ahogy a közösség tagjai elhunytak vagy kivándoroltak. Ilyenkor egy életképesebb közösség átvette a tagokat és a berendezést (az itteni tóraolvasó a Dobozi utcai templomból került ide). Végül ez az egy maradt (nemcsak a kerületben, de az egész városban), amely a fennmaradt források szerint az 1900-as évek eleje óta folyamatosan működik, és ebben Gláser Jakab mellett komoly érdemei vannak Raj Tamásnak is, aki a szegedi felfüggesztése után aktív tagja volt a közösségnek, és bár rabbiként nem működhetett a hetvenes években, de felolvasott itt.

A Vagány zsidók sétát a Teleki’44 kutatói vezetik, de az imaház egy másik sétának is állomása. A Budapest Beyond A nyócker csillagai (Józsefváros zsidó szemmel) túrája, ahogy a címe is jelzi, erősen épít a környék legendáriumára és romantikájára, így arra a tudományosan még nem alátámasztott történetre is, hogy az itteni csillagos házakban fegyveres ellenállás bontakozott ki.

A Józsefváros legendái és tradíciói kimeríthetetlenek, szerencsére a Teleki téri fiatal kutatók mellett akadnak más szervezetek is, amelyek ezek fenntartásában, dokumentálásában és közzétételében érdekeltek. Az Uccu Alapítvány roma fiatalokból álló csapata az oktatás legszínesebb eszközeivel próbálja a roma identitás fenntartását segíteni és kapcsolatot teremteni a roma és nem roma emberek, elsősorban fiatalok, iskolások között. Az egyik eszköz a városi séta, amely megpróbálja a veszélyes kerület stigmáját lebontani, miközben a diákokat olyan helyekre viszi, ahol a roma közösség kulturális tradíciói bemutathatók. A meglévő előítéletek reménybeli levetkőzését a többi között műtermek látogatásával vagy a zenész cigányokkal való beszélgetéssel igyekeznek elősegíteni. A séta egyik állomása a Reményi Ede Cigányzenész Szövetség irodája és műhelye a Szilágyi utcában, ahol a tenyérnyi helyen 20-25 főnyi hallgatóságnak (amelyik nagyjából csak a lépcsőkön ülve fér el) mesél Farkas István hegedűművész a cigányzenész hagyományról. Ő maga évtizedekig muzsikált – az egyik vendéglátó-ipari vállalat alkalmazottjaként – a Bláthy Ottó utcai Kalocsai Paprika csárdában, amely a környék egyik legnagyobb tradíciókkal rendelkező és legnagyobb befogadóképességű étterme volt, kerthelyiségében több százan is elfértek. Egy cigányzenész repertoárja ezres nagyságrendű volt, ráadásul kotta nélkül, az évtizedes rutin pedig lehetővé tette, hogy a legváratlanabb kívánságokat is teljesíteni tudják, bármilyen dalt le tudjanak kísérni. Különösen a Körút valamikor teli volt olyan egységekkel, ahol élő muzsika szólt, ezért sok zenész telepedett le a környéken, több dinasztia élt (és él ma is) a Józsefvárosban. A mára megcsappant igény miatt egyre kevesebben folytatják a hagyományt, a zenész családok gyermekei kénytelenek más pályát választani. A szövetség lényegében menti a menthetőt: amellett, hogy felkészít a felvételire, és gyakorlási lehetőséget biztosít, a zenélésből megélni nem képes muzsikusokat képzi át hangszerkészítővé és javítóvá. Az apró műhelyt rengeteg fotó díszíti, plakátok, zenekarok emlékei Ferenc Józseftől napjainkig.

Az Uccu Alapítvány egyik önkéntese, Csanya Ildikó ugyancsak zenész családba született (édesapja a Márványmenyasszonyban muzsikál), de egy családi döntés okán már nem tanult zenét, ehelyett médiaelmélet szakos diplomát szerzett, ősztől pedig a CEU-n hallgat szociológiát. Ő is vezet csoportokat a kerületi sétára, a középiskolás diákokkal beszélgetve próbálja megfejteni az előítéletek gyökerét, és tisztázni a cigánysággal kapcsolatos fogalmakat. Egészen más nézőpontból közelítenek azok a vezetések, amelyek nem budapesti diákokat, hanem külföldi csoportokat hoznak a kerületbe (például a CEU hallgatóit). Persze itt is alapvetés, hogy a Józsefváros „életveszélyes”, amit a közkívánatra megszólaltatott hegedű hamar elfeledtet a turistával.

Budapesten kívül nem ennyire változatos a városi séták világa, jó, ha városonként egyetlen útvonal huzamosabb ideig tartja magát, és ezek többnyire alternatív turistaútvonalakként működnek. Miskolcon egészen mást jelent a városi túra, ott igazi csoportterápia, a trauma, amit fel kell dolgozni, ugyanis nem több generációval korábban és nem a sétavezetők életében történt meg. Az óriási léptekkel fejlődő acélváros egy pillanat alatt omlott össze a rendszerváltást követően, és hogy milyen sokkot kell kiheverni egy iparvárosban, amelyik elveszíti iparát, már korábban láthattuk – a dokumentumfilmes feldolgozásokon túl – az 1997-es Alul semmi című keserédes angol filmben. A traumát gyerekfejjel átélő (vagy már abban az időben született) miskolci fiatalok, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület alapítói a hallgatást akarják megtörni azzal, hogy felelevenítik a Kádár-kori Miskolcot, az elveszett aranykor nosztalgiáját, noha ennek is, mint minden aranykornak, volt éppen elég sötét oldala (mindjárt kezdhetnénk az Avasra felhúzott lakóteleppel). A hívószó az Utánam, srácok! lett, a hetvenes évek kedvelt ifjúsági sorozatát ugyanis részben Miskolcon forgatták. A többségében a helyi egyetem történelem vagy kulturális antropológia szakán végzett fiatalok a miskolci identitás erősítésén fáradoznak, hihetetlen munkával és kreativitással megkeresik, amitől ma menő lehet miskolcinak lenni, sétákat vezetnek a történelmi belvárosban, a kádári negyedekben és az avasi pincesoron, kiadványaikban szerethető történeteket tárnak fel. Az acélgyár bedőlése után a poszttraumás sokk hasonlóképpen jelentkezett, mint a holokausztot követően, amikor az érintettek önváddal és (el)hallgatással próbáltak túllépni a történteken. A jobbára pályázati pénzekből és időnként némi városi támogatásból létező egyesület (Darázs Richárd, Kapusi Krisztián, Balogh Attila és társaik) nem vár több generációt, amikor teret lehet engedni az emlékezetnek, noha nem segít, hogy a város tekintélyes részét elfoglaló, totálisan romos gyárterületre (egy, az egykori csavargyári üzemcsarnokból létrehozott skateboard-pálya kivételével) tilos a bemenet. Amikor sikerült, rögtön tábort szerveztek és kiállítás rendeztek, de ez ritka alkalom.

A teljességtől nagyon távol áll ez az áttekintés, ennél lényegesen több vállalkozás létezik, amelyik városi sétákat tart, Budapesten és vidéken is. Az alapokon messze túlléptek (a kezdeti céloktól eltávolodtak) azok a programok, ahol végig lehet enni és inni a várost, a csepeli bunkertúra viszont közel áll, hiszen tudományos megalapozottsága kétségtelen, miközben a BudapestScene (Somogyi Levente) ravaszul felépített programja a borzongást szolgálja a maradványokra rafináltan felépített díszletek között.

Érdemes még kitérni az alkalmi, de valamilyen okból jelentős programokra. Az OSA Archívum és a KÉK 2011-ben elindított, évente egyszer megrendezett Budapest100 eseménye átfogja a várost: több mint séta, hiszen a kiválasztott (és jelentkező) házakban változatos programok várják a betérőket a lépcsőházi kiállításoktól a lakókkal való beszélgetésig. A projekt jelentősége messze túlmutat egy hétvégi programon: a házak történetét levéltárosok, történészek kutatják fel, a lakók bevonását, az egyeztetést és a látogatók tájékoztatását (az egyes házakban zajló programok koordinálását és moderálását) önkéntesek végzik. Szintén az OSA Archívum hívta életre a Csillagos Házak programot, amely vélhetően a legnagyobb tömeget mozgató eseménye volt a 2014-es holokauszt emlékévnek: ez is városi séta volt és csaknem ezerhatszáz épületet érintett. A lebonyolítás hasonló volt a Budapest100-éhoz (a házak előtt és az udvarokban zajlottak programok, kiállítások, beszélgetések, felolvasások), hatása azonban egész más: nem látványos plakátot, hanem sárga csillagot függesztettek az érintett épületekre, amely a túlélők számára érzelmileg megterhelő helyzetet teremtett. A vészkorszak felidézése a közösségi oldalakon, a sajtóban és a rendezvényen sokakat késztetett arra, hogy először beszéljenek az átélt vagy a családot érintő traumákról.

A legújabban az Emlékezés Alapítvány kezdeményezett egy sétát a vár alatti egykori zsidó negyed megmaradt (vagy legalább sejthető) részeihez. Az egyszerinek indult program mára mozgalommá nőtte ki magát, és amellett, hogy a Bupap is szervez hasonló célú túrát, a már említett Gláser Jakab Emlékalapítvány is csatlakozott a várbeli zsidó emlékek megőrzéséért, az egykori budai nagyzsinagóga feltárásáért vívott erőfeszítésekhez.