Az Eozin-krimi nyomában Az Iparművészeti Múzeum padlásán

MúzeumCafé 9.

Merthogy valóban krimibe illő, ahogyan Pantocsek Valentin Leó irizáló üvegeitől a lüszteres Tiffany-kon át eljutunk a Zsolnay-féle eozin fényjátékáig. A Felvidéktől indulva Londonon és Párizson keresztül, majd Amerikán át kerül vissza Magyarországra a találmány. A munkások megvesztegetése, az első osztályú üvegművesek elcsábítása, a titkos receptek megszerzése fondorlatokkal és továbbfejlesztése vegyészmérnöki bravúrokkal remek forgatókönyve lehetne egy kalandfilmnek. Az ármányok sorában gyermeki csínynek tűnne, amikor Zsolnay Tiffany-üvegeket tör Warta Vince egyetemi tanárral, hátha a szilánkok keresztmetszetéből sikerül kikövetkeztetni, mi okozza különleges fényhatásukat. Az eozin-kriminek nemcsak a részleteit ismerjük, de Budapesten, az Iparművészeti Múzeum padlásán megbújó üvegtárban a szemünk elé tárul a teljes történet is.

Ha hihetetlennek is tűnik, de múzeumunk Európa-szerte egyedülálló üveggyűjteménnyel büszkélkedhet. A miénk például a kontinens legnagyobb Tiffany-kollekciója. Míg a párizsi társintézmény, a Musée des Arts Décoratifs csak 20-25 darabbal rendelkezik, a londoni Victoria and Albert Museum pedig alig néhány darabot tudhat magáénak, a budapesti Iparművészeti Múzeumban több mint hatvan darabos a gyűjtemény. Az első kísérleti üvegtárgyak közül olyan díszüveget is őrzünk Tiffanytól, amelyik bármelyik pillanatban megsemmisülhet anélkül, hogy bárki hozzáérne. Valamiféle belső feszültség lappang az amúgy arany fényben játszó üvegtárgy anyagában, amely a szakértők szerint egy napon akár szét is vetheti a felbecsülhetetlen értékű darabot.

De ugorjunk a történet elejére, Pantocsek Valentin Leó (1812–1893) zlatnói laboratóriumába, a 19. század második felébe. Pantocsek az üveg felületére egy különleges, vékony bevonatot vitt, ezzel 1860 körül feltalálta a szivárványszínekben játszó, irizáló üveget. Első nagy kollekcióját óriási sikerrel mutatta be az 1862-es, második londoni világkiállításon. Az Iparművészeti Múzeum üvegtára az eredeti Pantocsek-üvegből is őriz húszat. Idehaza nem volt különösebb visszhangja Pantocsek Valentin Leó londoni sikerének. Annál jobban megszerette a világkiállítás nemzetközi közönsége azt a puha effektust, amit Pantocsek irizáló üvegei keltenek. Ez még más, mint a későbbi eozin-hatás, itt irizálás közben még a rózsaszín keveredik az arannyal. Ebbe a finom fényjátékba szeretett bele a korszak legnagyobb üvegiparosa, Lobmeyr. (A cég ma is működik, az egyik legjelentősebb üvegipari vállalkozás Ausztriában. Az üzlet portálja a bécsi Kärntner Straßén az eredeti, az 1880-as évekből való.) Lobmeyrrel indul az eozin-krimi: egy üvegipari publikációjában maga ismeri el, hogy az ő sógora csábította át Pantocsek egyik munkását Ausztriába, ahol nemcsak megtudták tőle az irizálás titkát, de el is készíttették vele az első darabokat. Lobmeyr az 1873-as bécsi világkiállításon már be is mutatja irizáló üvegeit.

Louis Comfort Tiffany (1848–1933), az ötvös- és ékszerészcéget alapító Charles Lewis Tiffany fia az 1878-as párizsi világkiállítás idején érkezett Európába. Aligha véletlen egybeesés, hogy ekkortájt alapította iparművészeti üvegipari cégét is. Az 1878-as világkiállításon keltette fel a figyelmét ugyanis az üvegek irizálása egy angol gyártó, a Thomas Webb & Sons termékein. Amerikaiként cselekedett: megkereste az angol cég vezető üvegművesét, Arthur J. Nash-t, és egy visszautasíthatatlanul magas javadalmazással a tengeren túlra csábította. Amerikában Nash előállította neki az irizáló üveget. A New York-i Metropolitan Múzeumban Tiffany legkorábbi üvegein ugyanazt a finom fényjátékot láthatjuk, amely a Pantocsek-üvegek jellemzője. Persze a budapesti padláson is megcsodálható a hasonlóság: a kollekció azért különleges, mert a Tiffany-műhely legelső üvegeiből is őriz 13-at, amelyek szinte még a kísérleti fázisban készültek. Az amerikai vendégek rendszerint gyanakodva kérdezik – meséli Varga Vera, az üvegtár korábbi vezetője –, hogy honnan van nekünk ennyi korai Tiffany-üvegünk? Nos, az akkori főigazgatónak, Radisics Jenőnek köszönhetően. Rendezett egy kiállítást A modern művészet címmel; ekkor a Tiffany-műhely még csak négy-öt éve készített üvegtárgyakat. Radisics meghívta a tárlatra Tiffanyt, aki boldogan fogadta el a lehetőséget. Tiffany európai forgalmazója nem kisebb személyiség volt, mint Siegfried Bing; az ő párizsi boltjáról, a Salon de l’Art Nouveau-ról nevezték el franciául a szecessziót Art Nouveau-nak. Radisics nem volt elégedett a kollekcióval, amit Budapestre küldtek. Levelet írt Bingnek, hogy ha nem küld másik kollekciót, ezt nem állítja ki. Bing nem sértődött meg, és látva, hogy a magyar múzeumigazgató milyen szakértelemmel bír, elnézést kért, és saját párizsi kollekciójából dúsította fel a Tiffany által küldött anyagot.

Az első Tiffany-üvegek nem csak iparművészeti gonddal elkészített műtárgyak, sokkal inkább használati tárgyak voltak. Az üvegtárban őrzött, hatszögletű, magasított, keskeny pohárkészlet két fennmaradt példánya a mai designversenyben is megállná a helyét. Aranyszínű lüszter-bevonatuk ámulatba ejtő, félve emeljük ki őket a vitrinszekrényből, pedig Tiffany mindennapi használatra, pezsgőspoharaknak készítette őket. Alattuk, egy polccal lejjebb, sok-sok Tiffany-alkotás közé zsúfolva akadhatunk rá arra a florális mintázatú vázára, amelynek alján még a piros szegélyű címke is eredeti. Rajta egy 40-es szám, ez a valaha készített negyvenedik Tiffany-díszüveg. Sajnos éppen e tárgy kapcsán kell visszatérnünk a már említett kulisszatitokra, hogy az ilyen korai, kísérleti stádiumban készült üvegeknél Tiffany még nem tapasztalt ki minden technológiai fogást. Ilyen nagy méretet akkor még nem tudott tökéletesen lehűteni, ezért ebben a vázában feszültség van. Ez a feszültség bármikor, lehet, hogy száz év múlva, de lehet, hogy már holnap szétvetheti ezt az üveget.

Az eozin-krimi utolsó fejezetében Zsolnaynak tetszettek meg Tiffany irizáló üvegei: visszalopta Pantocsek találmányát Magyarországra. Zsolnaynak ahhoz, hogy kikísérletezze eozinját, Warta Vince műegyetemi tanár nyújtott segítséget. Ő hozta létre az egyetemen a kísérleti üveg- és kerámiagyűjteményt, és begyűjtött párat az 1862-es londoni világkiállítás Pantocsek-üvegeiből is. Warta pontos ismeretében volt a technikáknak, és a tárgyaknak. Zsolnayt annyira érdekelte Tiffany és Pantocsek technikája, hogy a kísérleteken túl nem riadtak vissza egy-egy üveg összetörésétől sem, hogy a szilánkok keresztmetszetéből következtethessenek az eljárásra. Pantocsek azelőtt halt meg, hogy Zsolnay kísérletei elkezdődtek, így még fontosabb volt Warta tudása, aki baráti szálakkal is kötődött Pantocsekhez. (Az Iparművészeti Múzeum üvegtárában a Warta-anyag is szép számban képviselteti magát.)

Az csak legenda, hogy Zsolnay sírba vitte volna magával az eozin titkát. Az eozinreceptek a mai napig megvannak; azt például, amelyet Warta Vince kísérletezett ki, letétbe helyezte a Magyar Tudományos Akadémián. A legenda alapja minden bizonnyal az lehet, hogy ma is újra ki kell kísérletezni a receptet, ha egy cég eozinhatású, vagy irizáló üveget akar gyártani; a régi receptet ugyanis a jelenlegi eszközökhöz és az éppen elérni kívánt színhatáshoz kell igazítani. Ezt illusztrálandó is tud tárgyakat mutatni a vitrinekből az üvegtár jelenlegi felelőse, Kálosi Ildikó: a kortárs magyar üvegművészek közül Horváth Márton például gyakran készít irizáló üvegtárgyakat.

De az eozin-krimi anyaga csak egy kis része a padláson őrzött 4500 darabnak: az antik római üvegtárgyaktól a 17. századi csavart üvegeken át a mai kortárs alkotásokig szinte befogadhatatlanul gazdag a gyűjtemény.