Az izgalmas művekre felfigyel majd a piac is

Pőcze Attila, a Magyar utcai Vintage Galéria tulajdonosa

MúzeumCafé 13.

Pőcze Attila tizenhárom esztendeje vezeti a Magyar utcai Vintage Galériát, amelyről leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy egy fotógalériáról van szó, ám ez nem lenne igaz. Bizonyos fotók mellett itt mai, fotográfiai indíttatású alkotások állnak a középpontban; a galériához kötődő művész például Beöthy Balázs, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Szabó Dezső. A Vintage Galéria novemberben tizedik alkalommal állít ki a Paris Photo vásáron.

 

– Úgy tudom, régóta, kitartóan készült arra, hogy fotóval foglalkozzon. Tehát nem a saját galéria érdekelte, hanem a fotó?

Sokáig föl se merült bennem a saját galéria. A Magyar Fotográfiai Múzeumban és a Mai Manó Házban is örömmel, elkötelezetten dolgoztam, remek csapat volt mindkét helyen.

 

– Sokkal többet tanulhatott, mint bármilyen oktatási intézményben.

A Műegyetemről kerültem a Magyar Fotográfiai Múzeumba ösztöndíjasnak, előképzettség nélkül. Kincses Károly, a múzeum akkori igazgatója kultúr-antropológiát tanított az ELTE egyik karán, egyik ismerősömtől hallottam róla. Egy nyári kurzusra én is elmentem, aztán ott ragadtam. A kecskeméti három év alatt részt vettem számos kiállítás szervezésében, láttam, miként épül fel egy tárlat, közben a múzeumba beérkezett műveket dolgoztam fel, az archívumot rendeztem. Sokféle munka adódott; a lehető legjobb iskola volt.

 

– Bár nálunk nincs hagyománya annak, hogy a fotó is lehet műtárgy, érdekelte Önt egy idő után ennek a műkincspiaci része is?

Amikor 1996-ban megnyitottam a galériámat, még akkor sem volt a köztudatban, hogy a fotó műtárgy lehet. A rendszerváltás ebben is nulla pont volt. Aztán megnyílt a Fotóművészeti Galéria, elindult a Bolt Galéria, megnyíltak az első képzőművészeti magángalériák, amelyek alkalomszerűen be-bemutattak foto-gráfiákat is. Alapvetően nem műkereskedelmi oldalról figyelem a művészetet. Mindig úgy gondoltam: a fotóalapú, mai képzőművészet érdekel, s ha izgalmas, újszerű műveket mutatok be, akkor ezekre felfigyel majd a piac is.

 

– De az egyik erősíti a másikat, nem?

A művészeti „szcéna” szereplői – múzeumok, galériák, árverőházak – nemcsak figyelnek, építenek is egymás munkájára; erősítik is egymást.

 

– A két háború közötti fotográfia jó alap a mai alkotók bemutatásához?

Ez valamelyest tényleg megkönnyíti a dolgunkat, hiszen erre építve valóban könnyebb némileg bemutatni a későbbi alkotókat és a kortársakat is. Ugyanakkor a Vintage Galériához kötődő kortárs művészek jelentős részét nem nevezhetjük fotográfusnak. Ők képzőművészek, akik gyakran alkalmaznak a munkáikban fotót. Szabó Dezső például festészetet tanult, ám az utóbbi tíz évben jellemzően fotográfiai tárgyakat készít, amelyek ugyanakkor a kortárs művészeti párbeszédben vesznek részt.

 

– Talán sokan nem tudják, mit csinál egy magángaléria vezetője. Kiállításokat rendez, ez nyilvánvaló. De mennyire kell menedzsernek is lennie?

A legalapvetőbb a program, ez a galéria tőkéje. A Vintage három korszakkal foglalkozik: a két háború közötti modern magyar fotográfiával, a 60-as évektől a rendszerváltásig tartó időszak konceptuális művészetével, valamint kortárs művészettel. Folyamatosan figyelemmel kell kísérni a művészek munkáját, helyzetbe hozni ezeket a műveket. A galériásnak a számára leghitelesebb mai műveket kell bemutatnia, amelyek hosszú ideig fennmaradnak majd.

 

– Mi sem egyszerűbb feladat…

De ez az izgalmas benne.

 

– Egy galéria vezetője csak úgy tudja sikerrel képviselni a művészeit, ha személyesen foglalkozik velük. Mennyi alkotóval lehet így együtt dolgozni?

Ilyen kis galéria, mint a Vintage, hat-tizenkettő művésszel tud együtt dolgozni. Ide köthetnék talán több alkotót, de akkor éppen a személyesség veszne el. Meg idő és hely is kell ahhoz, hogy rendszeresen bemutassuk a művészeket.

 

– Az új műveiket? Azt, hogy hol tartanak éppen?

Nem feltétlenül csak az új műveket. Az is érdekes lehet, hogy más konstellációban jelenhessenek meg ma a régi műveik.

 

– Külföldön könnyebb felkeltenie az érdeklődést a művészei iránt? Vagy még nehezebb, hiszen óriási a kínálat?

A magyar művészetből talán a modern magyar fotográfiát ismerik leginkább a nemzetközi színtéren, és ez sokat segít a kortárs művészek bemutatásában is. 1999 óta folyamatosan részt veszünk a Paris Photo rangos rendezvényén, méghozzá tíz esztendeje az egyetlen kelet-európai kiállítóként. Fontos, hogy hiteles művek bemutatásával megerősödjön egy galéria.

 

– Ehhez, gondolom, nem elég, hogy jó műveket választ, fontosak a referenciák is. Például a rangos vásárok, a múzeumokkal való együttműködések, az, hogy bekerülnek-e múzeumokba a művészeitől alkotások?

Ezek mind egymásra épülnek. Nehéz bevezetni egy fiatal művészt a nemzetközi piacra, ahol iszonyatosan erős a kínálat, hatalmas a művészeti verseny. Tíz év után talán mostanra kezd beérni ez az aprólékos munka. Szabó Dezsőt például bemutattuk a Paris Photo-kiállításunkon, ahol meghívták őt a svájci Nemzeti Expóra, s a Pompidou kurátora is beválogatta egy csoportos kiállításra. Első pillantásra ezek apró lépések, de azért hosszú távon mégis csak összeáll ezekből valami.

 

– A katalógusok, könyvek megjelentetése aligha lehet üzlet. Vagy ez is elen-gedhetetlen „befektetés”, hiszen egy kiadvány is a része lehet annak, hogy bemutasson egy-egy művészt?

Év végére körülbelül harminc kiadványunk lesz. A kiállításaink általában hat hétig láthatók, ezért fontos emlékeztetők az albumok, katalógusok. Egy jó kiadvány meghosszabbított kiállítás is, amely fontos referencia lehet. Sokszor egy katalógussal más megvilágításba kerülnek a művek, ez szintén lényeges szempont. Az a legszerencsésebb eset, ha valamilyen más intézménnyel közösen rendezünk kiállítást, készítünk kötetet. Így a kiadvány – és a benne szereplő művész – bekerülhet az adott nemzetközi intézmény kapcsolatrendszerébe. Az egyik legérdekesebb példa Lőrinczy György New York, New York című könyvének a facsimiléje, amelyet a rotterdami Nederlands Fotomuseummal adtunk ki. Fantasztikus kiállítás volt, és a katalógus szintén sikert aratott.

 

– A mostani Paris Photo-kiállítás esetében van valami különleges szempont, amit fontos figyelembe vennie?

Az idei párizsi kiállításunk magja a modern magyar fotográfia: a két háború közötti időszak remekeiből mutatunk be fotókat, s kiemelten szerepelnek közöttük Pap Gyula munkái, hiszen Bauhaus-évforduló van, és erre a világban most sokkal jobban figyelnek. Lucienn Hervé műveiből, főleg a Le Corbusier munkáiról készítettekből mutatunk be néhányat, ezeknek Párizsban természetesen kitűnő referenciái vannak. A kortársak közül Kerekes Gábor munkáit emelném ki, ő az egyik magyar művész, aki a rendszerváltás óta folyamatosan jelen van a nemzetközi színtéren.

 

Pőcze Attila 1971-ben született Esztergomban. 1989-től 1994-ig autótervezést tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol ő vezette a Galéria 11-et. Utána három évig ösztöndíjasként dolgozott a Magyar Fotográfiai Múzeumban, ahol részt vett kiállítások szervezésében és rendezésében, válogatta, rendszerezte fotósok műveit. Az intézmény megnyitásakor a budapesti Mai Manó Ház galériájában dolgozott. Nagyjából egyéves előkészítés után 1996-ban nyitotta meg a Vintage Galériát