A fotográfia a többi művészeti ághoz képest szinte a legfiatalabb médium, napjainkban azonban már a legfontosabb múzeumok is gyűjtik, illetve bemutatják alkotásait, amelyeknek a nemzetközi műtárgypiacon is egyre jelentősebb a szerepük.

A világ meghatározó kiállítóhelyei, amelyek szinte csak fotográfiákat mutatnak be, mint például a Fotografiska (Stockholm), az International Center of Photography (New York), a Nederlands Fotomuseum (Rotterdam), a FOAM (Amszterdam), a Maison Européenne de la Photographie (Párizs), a Metropolitan Museum of Photography (Tokió) kivétel nélkül mind rendelkeznek olyan szintű múzeumgépészeti megoldásokkal, amelyek lehetővé teszik a fotók károsodásmentes bemutatását. Ugyanakkor Magyarországon napjainkban még nincs egyetlen olyan, a fotográfiára szakosodott kiállítóterem sem, amelynek falain teljes mértékben biztonságban lennének az ott bemutatott papír alapú műtárgyak.

A Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskeméten lévő épülete, amelyet egy volt zsinagógából alakítottak át csaknem huszonöt éve, már beköltözéskor is csak kompromisszumokkal volt alkalmas egy fotómúzeum céljaira. Sem az épület mérete, sem pedig technikai kivitelezése nem adott módot és lehetőséget, hogy nemzetközi mércével mérve is nagyszabású kiállításokat fogadjon be. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy megalapításával az akkori lehetőségekhez képest valódi előrelépés történt, ami kihatott a tartalmi kérdésekre is. A műtárgyvagyon a kezdeti hetvenezerről csakhamar több százezresre duzzadt, és az egyéb gyűjteményi egységek is megsokszorozódtak. A raktárak mindezek mellett rendelkeztek az alapvető technikai felszereltséggel, így volt mód a műtárgyak biztonságos megőrzésére, ami azóta további berendezések beszerzésével még biztonságosabbá vált. Mára azonban az épület nem felel meg a szakmai elvárásoknak, mérete pedig messze alulmarad a kívánatostól, hiszen egyetlen, mindössze száznegyven négyzetméteres kiállítóterme nem teszi lehetővé, hogy benne a fotográfia minden korszakát és műfaját bemutathassuk.

A fotográfia bármilyen megjelenési formáját – a legklasszikusabb történeti technikáktól a legkorszerűbb mai digitális printekig – jelentős mértékben kell óvni az olyan káros környezeti tényezőktől, mint a fényterhelés, a pártartalom és a hőmérséklet. Ezeknek a követelményeknek a figyelembevételével a fotó – mint műtárgy – nem alkalmas állandó kiállításon való szerepeltetésre, illetve ez ma már szakmailag sem indokolt. Éppen ezért a FotóMúzeum Budapest tervezése során az állandó kiállítás területét is úgy szükséges kialakítani, hogy az az akár három-négy havonta változó „állandó kiállításnak” – amely a magyar fotográfia történetét mutatja majd be – biztosítani tudja a flexibilisen kialakítható bemutatás lehetőségét, ráadásul úgy, hogy mindeközben a terem főbb technikai jellemzői ne módosuljanak. Ez óriási kihívást jelent majd a végső tervezés és a megvalósítás során. Természetesen ugyanez vonatkozik az időszaki kiállítások céljára szolgáló termekre is. Mindezzel párhuzamosan a jelentős négyzetméterszámmal tervezett (ötszáz négyzetméteres) fototechnika-történeti kiállítóterem még nagyobb kihívást jelent a tervezőknek, illetve a szakmai kialakításért felelős személyeknek egyaránt. A fotográfia eszközeinek bemutatásához ugyan csekélyebb komplexitású technikai követelményeknek kell majd megfelelni, maga a tér alakíthatóságának megteremtése azonban nagyságrendekkel bonyolultabb feladat lesz. Abban a kiállítórészben összpontosul ugyanis majd szinte minden, a műtárgyak bemutatásával kapcsolatban megoldandó kérdéskör. Mindezzel párhuzamosan az is nagy kihívás, hogy az épület tervezésével párhuzamosan el kell indítani egy műtárgyvásárlási programot, ami leglátványosabban az eszközök gyarapodásában lesz majd tetten érhető.

Mindenképpen fontos szempont, hogy a FotóMúzeum Budapest a raktározás terén jelentősen eltér majd a többi, most felépítendő új múzeumtól, amennyiben raktárainak nagy részét nem külső helyszínen, hanem a múzeum épületében fogjuk kialakítani. Ennek előnyeit nem szükséges hangsúlyozni, és a fotó esetében ezt meg is lehet valósítani, hiszen általában kis méretű tárgyakról beszélünk, csupán az ezredfordulótól kezdődően kerültek be gyűjteményünkbe táblaképek vagy más nagyobb kiterjedésű tárgyak.

Ugyanakkor raktárainkat szükséges elkülöníteni egymástól, és ami kihívás lesz műszakilag: a különböző raktárfajtáknak más-más technikai igényszintnek kell majd megfelelniük. A pozitív papírraktárban 12–15 Celsius-fok biztosítására kell törekedni, a negatívraktárban azonban ennél alacsonyabb hőmérsékletre, hét fokra van szükség. Emellett még számos más raktárfajta igényeit kell majd figyelembe venniük az épület tervezőinek. A jelenlegi tervek szerint a nyertes épületben bemutatott raktárhelyiségek száma és alapterülete megfelelő, illetve több helyet biztosít, mint ami jelenleg szükséges. Ezt a szakmai igényt a tervezés előkészítése során mindenki figyelembe vette, és megértette a fontosságát. Egy raktártípusnál azonban a szakmai csoportnak kellett engednie, és azt hiszem, ésszerű kompromisszum született. Nevezetesen a nitrát filmek számára kialakítandó raktár technikai igénye messze felülmúlta a tervezett épületben lévő helyiségek műszaki szintjét, így ennek a műtárgytípusnak az elhelyezését máshol kell majd megoldani. Azt is hangsúlyozni kell, hogy ez a döntés abból a szempontból is megnyugtató, hogy nem az épületen belül kell elhelyezni egy olyan anyagfajtát, amely akár öngyulladásra is képes, illetve nagyon nehezen oltható el az általa keletkeztetett tűz. Egyébiránt a műszaki tartalmat illetően a tűzbiztonság kiemelt fontosságú feladatként jelenik meg a fotómúzeumban, és a rendszer kialakítása is bonyolult feladat lesz. Egy papír vagy a hétköznapi életben „negatívnak” mondott tárgyegyüttes esetében a vízzel, porral, habbal való oltás ugyanis nem engedhető meg.

A FotóMúzeum Budapest épületének tervezését a Középülettervező Zrt. egy olyan pályaművel nyerte el a nemzetközi pályáztatás során, amely épület tartalmilag megfelel egy fotográfiákat bemutatni kívánó intézménynek. A terv kiemelt érdeme, hogy a doboz a dobozban elvnek megfelelően nem engedi be a természetes fényt azokba a helyiségekbe, ahol műtárgyak találhatók, ugyanakkor belülről rendkívül izgalmas látványt nyújt minden égtáj irányába. Ez utóbbi azért is különösen fontos, mert egy olyan épületnek leszünk a birtokosai, amelyet nemcsak kívülről lesz érdemes fényképezni, hanem a belsejében és a belsejéből kifelé is remek látványok elé nézünk majd.

Ritoók Pál művészettörténész, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatója

A Liget Budapest projekt keretében létesítendő múzeumépületek programjának megalkotására Baán László kormánybiztos, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója munkacsoportokat hívott életre. A Magyar Építészeti Múzeum Munkacsoport tagjai közös gondolkodás során jutottak az itt felsorolt igények megfogalmazására. Ezek nyilvánvalóan nem terjednek ki minden részletre. Hangsúlyozni szeretném, hogy az anyag egyelőre még semmiképpen nem tekinthető kőbe véshetőnek. Közösen kell tanulmányozni a győztes pályaművet annak tervezőivel, hiszen az abban szereplő építészeti megoldások egyrészt eleve meghatároznak bizonyos műszaki paramétereket, másrészt a terv tartalmazhat olyan elgondolásokat, amelyekre mi ebben a pillanatban nem is gondolunk. Megkezdtük a beszélgetést a tervezőkkel, de még nagyon sok mindent kell tisztáznunk.

Egy megfelelő mélységű műszaki tartalom meghatározása nélkülözhetetlen kiindulópontja a részletes tervezési munka megkezdésének, de szerintünk a folyamat során ezeket rugalmasan kell kezelni. Fontos, hogy a Liget Budapest, az Építészeti Múzeum Munkacsoport és a tervezők a közös munka során szükség szerint közösen módosítsuk ezeket a paramétereket és elvárásokat. A vonatkozó magyar és uniós szabványokon, valamint a hazai és nemzetközi múzeumi standardokon kívül a következő szempontokat kérjük figyelembe venni az Építészeti Múzeumra vonatkozó műszaki specifikáció véglegesítése során.

A legfontosabb és legpontosabb műszaki meghatározásokra a kiállítóterek esetében van szükség, ezeket követik a közönségforgalmi terek és a gyűjteménykezelést szolgáló helyiségek, végül az intézményvezetés és az üzemeltetés számára rendelt helyiségek.

A kiállítóterek ne építészetileg, belsőépítészetileg mívesen megformált, önmagukat reprezentáló, változtathatatlan, „megszentelt” csarnokok legyenek, hanem olyan terek, amelyek elsősorban az állandó és az időszaki kiállításokat szolgálják. A lehető legrugalmasabban alakítható, szellemiségében egy színház színpadára hasonlító, minden esetben nagy belmagasságú terek legyenek. Akkorák, hogy fel lehessen bennük építeni 1:1 léptékben egy kisebb házat – mondjuk Molnár Farkas minimál lakóházát –, és az még valamennyire érvényesülni is tudjon ebben a térben. Ehhez természetesen a padlónak nagy teherbírásúnak kell lennie, kiállításépítésre alkalmas elektromos ollós emelőállványokra és karos gépekre méretezve, padlócsatlakozókkal, pontonként nagy teherbírású álmennyezettel, felette bővíthető gépészeti térrel (lásd British Museum World Conservation Centre), állítható pozíciójú és fényerejű világítással, a falakon előre elhelyezett, nagy teherbírású fix rögzítési pontokkal. A kiállítóterekhez elengedhetetlen egy installációs és lámparaktár csatlakozása.

A vetítőterem legyen alkalmas a 3D-s moziélmény átadására, legyen a kísérleti, úttörő technikák befogadására alkalmas élménytér. Ez a helyiség nem helyettesíti a kiállítótermekben, a rendezvényteremben és a közönségforgalmi terekben kialakítható 2D–3D-s vetítéseket.

A könyvtár, a múzeumpedagógiai előadótermek és műhelyek épületen belüli elhelyezése kiemelten fontos. Nem lehet eldugott, másodrendű érzést keltő helyen, például bevilágítatlan pincében. A gyerekek és a fiatal felnőttek megszólítása az Építészeti Múzeum egyik elsődleges feladata. Rossz az üzenete, ha a múzeumpedagógiai foglalkozásokhoz eldugott helyeken át vezet az út, márpedig több világhírű múzeumban tapasztaltam ilyet.

A rendezvényteremmel kapcsolatos elvárások úgy foglalhatók össze a legrövidebben, hogy ez a tér legyen alkalmas bármilyen nemzetközi építészkonferencia befogadására. A rendezvényterem akusztikai szempontból ideálisan hangosítás nélkül is használható, a terem szekcionálható, akusztikailag megfelelően szigetelő mobil falakkal több részre bontható.

Az Építészeti Múzeum műtárgyai a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központból (OMRRK) tisztán, beleltározva és rendezve kerülnek át végleges kiállítási helyükre. Kutatásuk a raktáron belül, illetve külön helyiségben is történhet. A helyiségek mérete illeszkedjen az alkalmazott tárolók méretrendjébe, a födémterhelhetőség tegye lehetővé tömör tárolási rendszerek alkalmazását. A tűzvédelem nem lehet vizes alapú, a raktár- és kutatóhelyiségek határoló falaiban, födémeiben vízvezeték nem futhat, és az az összes többi egyéb vezeték is csak falon kívül szerelt lehet. Mindenhová könnyen takarítható belső burkolatokat, illetve padlózatot kell beépíteni.

Az információs technológia napjainkban minden túlzás nélkül percről percre fejlődik, éppen ezért nehezen tervezhető akár csak néhány évre is előre. Ezért ezen a téren olyan módon kell mindent kitalálni, hogy lehetőleg olcsón és minél rugalmasabban tudjunk reagálni a változásokra.

A tervtár az Építészeti Múzeum egyik legfontosabb helye. Kialakítása Budapest Főváros Levéltára Teve utcai épületének megfelelően történjen. Triviálisnak tűnhet, mégis megemlítem, hogy minél több nagyméretű munkaasztal elhelyezése szükséges; ez érvényes a kutatóteremre is.

A fotótár kialakítása a Fotómúzeuméhoz, a tárgyraktár kialakítása a Néprajzi Múzeuméhoz hasonlóan történjen. A raktár kis mérete miatt kizárólag tömör tárolási rendszer jöhet számításba, gördülőpolcos kivitelben. A bővülési lehetőséget a továbbiakban az OMRRK tudja biztosítani.

A műtárgyak szállításához biztosítani kell a belső útvonalakon a megfelelő ajtóméreteket, a födémek terhelhetőségét, valamint az optimális légállapotokat a dokkolótól a raktárakon át egészen a kiállítóterekig.

A készenléti restaurátorhelyiségekben a műtárgyak számára elvárható legideálisabb körülmények szükségesek.

A kiállításépítő műhelyeket és azok raktárait egy átlagos asztalos kisgépműhelynek megfelelően kell kialakítani.

Ne legyen kihalt az intézmény és környezete akkor sem, ha bezártak a kiállítások. Érvényesüljön a „nyitott múzeum” elve. A látogatók ne csak a kiállítások miatt, és ne csak kiállítási időben használhassák az épület nyilvánosságnak szánt részeit. Ezek a terek használhatók legyenek bérleményként, amihez ki kell találni a lehatárolásukat, önálló működtetésük és használatuk módját.

Már az intézményről való gondolkodásunk kezdetén nagyon fontosnak tartottuk az épület kommunikációját környezetével, a Városligettel. Ehhez biztosítani kell a kültéri rendezvények kiszolgálásának lehetőségét is. Az épület környezetét a burkolatok, a világítás, a kertépítészeti elemek tekintetében a látogatói terekben elvárt minőségben kell kialakítani és üzemeltetni.

Kemecsi Lajos etnográfus, a Néprajzi Múzeum főigazgatója

A Néprajzi Múzeum Európa egyik legkorábbi néprajzi múzeumaként 1872 óta gyűjti, archiválja, óvja, kutatja és közvetíti a magyarországi, az európai és az Európán kívüli közösségek hagyományos és modern kulturális emlékeit. Társadalmi múzeumként a múltbeli és a jelenkori tárgykultúra, valamint a társadalmi jelenségek kutatásának és bemutatásának reflexív helyszíne. A néprajztudomány, az európai etnológia, a kulturális antropológia első számú magyarországi intézménye, múzeumtudományi műhelye.

A Néprajzi Múzeum nemzetközi és magyar gyűjteményei kiváló magyar kutatók külföldi és hazai gyűjtőtevékenysége révén folyamatosan gyarapodtak és gyarapodnak. A 20. század elején az intézmény már Európa egyik vezető szakmúzeumának számított, és ma is a néprajzi muzeológia nemzetközi élvonalába tartozik. Számos költözés után 1975-től birtokolja a budapesti Kossuth téren jelenlegi épületét, amely eredetileg 1896-ra Igazságügyi Palota céljaira épült, Hauszmann Alajos tervei alapján. A Néprajzi Múzeum, amelynek még soha nem volt múzeumi célra épült, önálló otthona, 1973-ban kapta meg az épület egy részét.

Az új Néprajzi Múzeum az eddigi eredményekre építve, azokat továbbgondolva új múzeumtípussal bővíti a magyar múzeumi intézményrendszert, amelyben a néprajzi muzeológia kezdeményező és érzékeny kontaktzóna és interkulturális központ is egyben. Az új épület lehetőséget kínál olyan, korszerű szemléletű, a kor igényeit maximálisan kielégítő eszközökkel megvalósított nagyszabású, látogatóbarát kiállítások létrehozására, amelyek kihasználják a Néprajzi Múzeum anyagának sokrétűségét, magyar és nemzetközi vonatkozásait, és a hétköznapi kultúra egyes kulcselemeinek bemutatását, összevetését, értelmezését tűzik célul, reflektálva a látogató mai életvilágára, ismereteire.

Az új múzeumban szükséges a tervezés fázisában kialakítani a múzeum egy kiemelkedő gyűjteményi anyagának: a kerámiának látványos, az épület egésze számára meghatározó raktározási és bemutatási formáját. Az állandó kiállítás részeként működő Látványraktár kiválóan érzékelteti, hogy akár a múzeum egyetlen anyagtípusa is milyen széles körű értelmezési keretekben interpretálható, és hogyan kapcsolható azokhoz a kulturális mezőkhöz, amelyekkel a Néprajzi Múzeum foglalkozik. A látványraktári megoldásokat közönségforgalmi terekhez – például lépcsőház, fogadótér, közlekedők, közösségi terek – kívánatos kapcsolni. Elkerülendő az elszeparált látványraktári egység kialakítása. Az új múzeumban az állandó kiállítótérrel összekapcsolt látványraktárnak fontos szerep jut. Az öncélú, csupán tömegével, méretével hatni kívánó megoldások helyett a gyűjtemény értékeit, az anyagok és a technikák gazdagságát, az idő és a tér nyitottságát képviselő, látványos és interaktív elemeket is tartalmazó megoldás szükséges. Ez nyilvánvalóan elementáris esztétikai élménnyel is megajándékozza a látogatókat – akárcsak a múzeumban dolgozó szakembereket. A létrehozását az esztétikai élmény mellett állományvédelmi szempontok, valamint a hozzáférési szint látványos javulása is indokolja.

A Néprajzi Múzeum kiemelkedő jelentőségű néprajzi és etnológiai tárgyi- és dokumentumanyagot őriz, dolgoz fel és mutat be kiállításain és kiadványaiban. Gazdag gyűjteményeiben a több százezer műtárgy és fénykép mellett jelentős számú kézirat, népzenei felvétel, film és videó található. A Néprajzi Múzeum által őrzött objektum-együttes részei: a Műtárgygyűjtemények, az Etnológiai Archívum és a Könyvtár.

A Műtárgygyűjtemények az állandó, időszaki kiállítások, valamint a látványraktárak anyagán kívül nem az új múzeumépületben, hanem a közelben épülő Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban kapnak elhelyezést. Az Etnológiai Archívum és a Néprajzi Múzeum Könyvtár, valamint mindkettő raktárai ezzel szemben a tervpályázat tárgyaként szolgáló új épületben lesznek elhelyezve.

A Néprajzi Múzeum műtárgygyűjteménye hozzávetőlegesen kétszázötvenezer darabból áll. A műtárgygyűjtemény hat nagyobb egységre tagolódik. Ebből ötnek a gyűjtőköre a történeti Magyarország teljes területe. Az egyes gyűjtemények a különféle magyar, illetve az ország területén élt vagy élő nemzetiségi népcsoportok tradicionális, főként paraszti mezőgazdasági eszközeit (Gazdálkodásgyűjtemény – körülbelül 16 ezer tárggyal), az alkalmazott kézműves technológiák eszközeit (Technológiagyűjtemény – mintegy 15 ezer tárggyal), a háztartás tárgyi világát (Háztartásgyűjtemény – 40 800 tárggyal), a szokások és a népi vallásosság tárgyi emlékeit (Rítusgyűjtemény – körülbelül 24 ezer tárggyal), valamint a népviseleteket és a lakástextileket tartalmazzák (Textil- és viseletgyűjtemény – mintegy 50 ezer darab). A hatodik, a Regionális gyűjtemény a Néprajzi Múzeum etnológiai anyagát, azaz az öt földrész legkülönfélébb tárgyait foglalja magában (ebben ma 59 300 tárgy található).

A Néprajzi Múzeumban működő Etnológiai Archívum és a Könyvtár egymás mellett, de külön kiszolgálórendszerrel és raktárral helyezendő el. Az Etnológia Archívum heterogén gyűjteményekből álló egysége a Néprajzi Múzeumnak. Minden gyűjtemény egyedi raktározási körülményeket kíván a páratartalom és a hőmérséklet, valamint az anyagoknak megfelelő tárolóeszközök tekintetében egyaránt.

A múzeum Kézirattárának gyűjteményei a Kéziratgyűjtemény, a Dokumentációs gyűjtemény, az Inventáriumgyűjtemény és a Statisztikagyűjtemény. Ezek állománya: neves néprajzkutatók kéziratai, amatőr néprajzi gyűjtők dolgozatai, valamint a paraszti írásbeliség emlékei, a Néprajzi Múzeum hivatali és tudományos-ismeretterjesztő munkája során keletkezett iratok, a Magyar Néprajzi Társaság iratai (összesen 48 500 tétel, 1050 polcfolyóméter).

A Képarchívum gyűjteményei: Rajz-, festménygyűjtemény, Nyomatgyűjtemény, Térképgyűjtemény. Állománya: képzőművészeti jellegű rajzok, festmények, nyomatok, képeslapok, térképek (50 ezer darab különböző méretű rajz, nyomat, térkép, ebből 700 festmény).

A Fotótár gyűjteményei: Fényképgyűjtemény, Diapozitív-gyűjtemény. Állománya: néprajzi és antropológiai témájú, dokumentációs, tudományos és művészi céllal készült fényképek legnagyobb magyarországi gyűjteménye, amelyben nagyszámú üvegnegatív, filmnegatív és diapozitív található (510 ezer darab különféle negatív, pozitív, diapozitív). A Mozgóképtárban őrzött Film- és videogyűjtemény állománya: néprajzi és antropológiai filmek, filmjegyzetek (250 filmszalag, 2500 darab videokazetta). A Hangtár népzenei gyűjtemény hangarchívumában egy bő évszázad alatt több tízezernyi dallamadatot tartalmazó analóg gépi (fonográf, gramofon, magnetofon) hangfelvétel halmozódott fel, valamint ezek lejegyzései (4500 fonográfhenger, 22 ezer oldal támlap – kotta –, 2000 darab hanglemez, 350 darab magnószalag).

A Néprajzi Múzeum archívumi gyűjteményi egységeinek jellemzői: 48 ezer darab különleges tárolást igénylő nitrátos negatív, 12 folyóméter üvegnegatív (75 500 darab, 3,3 tonna súlyú). A fényképek nézőképét tartalmazó 350 ezer darab leírókarton 97 folyóméter, amit a kutatók önállóan kutatnak. Emellett van 857 iratfolyóméter kézirat és 4620 darab fonográf viaszhenger, köztük Bartók Bélának az 1900-as évek elejéről származó gyűjtései.

A múzeum könyvtára a néprajztudomány és a kulturális antropológia legnagyobb nyilvános szakkönyvtára Magyarországon, amely muzeális könyveket és kutatói könyvhagyatékokat is tartalmaz. A Könyvtár állománya 87 924 kötet könyv, 250 cím kurrens folyóirat, 1228 tekercs mikrofilm, 238 elektronikus dokumentumlemez.

A Néprajzi Múzeum legerősebb identitása történeti öröksége: a gyűjteménye; feladata pedig ennek az örökségnek a továbbvitele. A Néprajzi Múzeum egy komplex gondolat épületbe fordított interpretációja, ami a kultúrát többes számban (kultúrák), egymással dinamikus párbeszédben képes megmutatni. A múzeum műtárgyegyüttese nem csupán magyar nemzeti kincs, de nemzetközi szempontból is kiemelkedő érték. Az új épület terveinél tehát alapvető elvárás a műtárgyak biztonságának és a kiállítás, a raktározás és a műtárgykezelés optimalizált körülményeinek maximális figyelembe vétele.

A Néprajzi Múzeum gyűjteményi raktárai az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba költöznek. Az új városligeti épületben is szükséges azonban expedíciós, készenléti és átmeneti raktárakat kialakítani. Ezek funkciói, területigénye, a raktározott művek száma közvetlenül kapcsolódik a működés komplex jellemzőihez. A raktárakban biztosítani kell a szellőzést, a világítást, a hőmérséklet és a páratartalom szabályozásának, a füstriasztó és a WiFi-lefedettség kiépítésének lehetőségét. Az alábbi felsorolás a múzeumépületben megvalósuló kiállításokhoz elengedhetetlen háttérelemeket részletezi: tranzitraktár, készenléti restaurátor-műhely és raktára, kiállításra kölcsönzött műtárgyak átvételére, műtárgyvédelmi ellenőrzésére, kicsomagolására alkalmas, autóbeállóval rendelkező, zárható, fedett tér, csomagoló és raktára, műtárgyfogadó, a szállítóeszközök raktára, fotó- és digitalizációs stúdió, fertőzött tárgyak elkülönítésére alkalmas karantén, raktári kutatószoba, dokumentumkutató, dokumentumtároló, IT- és katalógusszoba, kézikönyvtár, kiállítás építéshez szükséges munkálatok elvégzésére alkalmas felszerelt univerzális műhely két helyiséggel (poros-piszkos munkák, illetve a tiszta munkák elvégzésére) és raktáraik, kiállítási anyagok, kellékek tára, kiállítások IT-eszközeinek tára.

Az új Néprajzi Múzeum építészeti megjelenése és tere két tartalmi és módszertani pillérre épül: az egyik a múzeum gyűjteménye, a másik az intézmény tudományos és társadalmi küldetése. Az épület nem tükrözheti azokat a korai múzeummetaforákat, amelyek a kultúrát mint zárt, hierarchizált és szegregált világot képzelték el, mutatták be. Az új Néprajzi Múzeum olyan agora, amelyben a nyilvános és a privát, az átadáson és átvételen alapuló globális, illetve a helyi értéken, a speciálison, az individuálison alapuló egyedi egyaránt helyet talál magának. Egy ilyen, korszerű koncepcióra épített új intézmény a nyitottság és az átláthatóság építészeti eszközeivel ejti rabul és vonja terébe a látogatót. Az ideális épület olyan beszédmódot és formanyelvet választ, amelyben kiemelt szerepet kap a változó és mozgó világ, mégis képes biztos pontokat, a megértést segítő gondolkodásmódot nyújtani – egy erre kialakított, építészetileg megformált térben.

Batta András zenetörténész, a Magyar Zene Háza munkacsoport vezetője

Nemrégiben, egy tél végi, nyirkos délután körbejártam a ház tervezett helyszínét. Egyelőre a volt Hungexpo lerobbant, már rég használaton kívüli épületei éktelenkednek ott. Hirtelen felderengett előttem Sou Fujimoto karcsú építménye, a zene házának győztes tervpályázata, amely nyitott a természetre, magába foglalja a fákat, rafináltan ereszti be a fényt, és ott lebeg a Liget tetején, mint egy nagy palacsinta, egy földön kívüli adóvevő vagy – közelítve a témához – egy modern zenemű partitúrája. Egy lépés a Műjégpályától, közel a Városligeti-tó, amely a fákkal és a pavilon mosolygósan nyitott bejáratával egy szabadtéri, zenélésre is alkalmas, mini amfiteátrum jellegű területtel harmonikus egységet képez. Mondják, Fujimoto mester és csapata hetekig tanulmányozta a Liget lélegzését, a nap állásait, a fény szögét, az eső és a pára szokásait és a fák elhelyezkedését. Az eredmény: a kortárs építőművészet egyik nemzetközi remekműve, amelyet máris felkapott a világsajtó, építészeti szakoldalakon láthatunk róla fényképeket, olvashatunk elemzéseket. „Már csak ezért is érdemes Budapestre jönni” – fogják mondani sokan.

Mi legyen a ház neve? A Magyar Zene Háza veretes, de kissé nehézkes, ráadásul egy olyan korszakra emlékeztet, amikor mindennek „háza” volt, a kultúrától a szovjet–magyar barátságig… Ennek az innovatív építészeti csodának innovatív név is kellene. Például: Musiceum, vagy: Magyar Musiceum. A muzsika és a múzeum sajátos keveréke. Merthogy az is lesz. Nem beszélve arról, hogy milyen jól cseng idegen nyelven: Hungarian Musiceum.

A Háznak – egyelőre nevezzük így az egyszerűség kedvéért – máris van szelleme. A Fujimoto-féle terv olyan sokat mond el a környezetről és a tartalomról egyaránt, hogy zenei szempontból is könnyű vele azonosulni. Első ötletként ezt írtam fel magamnak róla: a magyar zene szíve és agya, ami nem uralkodik, hanem szolgál. Népszerűsíti a magyar zenét és annak minden intézményét. A zenei műfajt és stílust illetően nincsenek határok: a művészi érték a döntő. A közlés átélhető, szórakoztató élményekben éri a látogatót, aki maga is cselekvő részesévé válik az élménynek (interaktivitás). A Ház célja a zene természetének, életkörülményeinek, „működésének” bemutatása a térben, elsősorban folyamatokban, kisebb mértékben tárgyakban. A prioritás az időé, mivel a zene időbeli művészet.

A Ház csodája: térré válik benne az idő, és idővé válik benne a tér. (Most kapom rajta magam, hogy ezt a mondatot egyszer már – két évvel ezelőtt – leírtam a MúzeumCafé hasábjain (lásd: MúzeumCafé 32. – a szerk.). Ez a talányos mondat, ami hasonlóképpen hangzik el Wagner Parsifaljában, jutott először eszembe az objektumról, amelynek tárgya csak az idő kiterjedésében létezhet. Legalábbis a hangzó zene alapvető feltétele az idő.)

A Ház: a magyar zene agya. Olyan adatokat tárol, amelyek az érdeklődő látogatót a zene világához viszik közelebb. Adatbázisát remélhetőleg más intézmények is segítik majd (például az MTA Zenetudományi Intézete, a Hagyományok Háza, a BMC, az innovatív Könemann Hungary digitális zenei program). A Ház tehát folyamatosan információkat ad és kap. A házbeli történések nagyrészt online is követhetők, és a programot a nemzetközi partnerektől érkező produktumok (különféle zenei produkciók) is gazdagítják.

A Ház nappal él, mint egy múzeum: 10-től 18 óráig. (Este a kulináris élvezetek veszik át a hatalmat, persze azokhoz is társul majd zene.) Fontos leszögezni: a Ház nem kívánja átvenni a budapesti koncerthelyszínek feladatát, inkább közönséget nevel amazokhoz.

A Ház Magyarország tárgyi és szellemi zenepalotáinak látogatócentruma. A „szentélyekbe” innen visz az út, amelyre reményeink szerint iskolások, turisták, családok lépnek majd rá.

A Ház: a magyar zene szíve. Egyszerre mester és barát: megszólít, oktat. Szerethető, hiszen egyedülálló élményt ad, az élmény pedig nemcsak szórakoztat, de eredménye ismeret és kultúra. A Ház a zenén keresztül a szép életet, az élet kultúráját hirdeti.

A Ház: álom. Mint ahogyan a Liget is álom volt egykor, a Millennium idején. Még emlékszünk az elvarázsolt kastély kedves-izgalmas kalandtúrájára. A mi Házunk is egyfajta „elvarázsolt kastély” lesz, csak itt tükrök helyett a hangok labirintusában bolyong majd a látogató, miközben sok mindent lát, sőt bekerül egy virtuális világba, amelynek több aspektusból is részese lesz. Úgy távozik majd a Házból, mintha maga is egy műalkotás része lett volna. Ezt meg is örökítheti: letöltésekkel töltheti meg képzeletbeli hátizsákját.

A Ház: befogadó. Szívesen jeleníti meg a magyar zenei élet intézményeit, szereplőit, és szívesen ad otthont ott készülő projekteknek. Ezekhez a projektekhez a realizáláshoz szükséges infrastruktúrát biztosítja, illetve – fiatalok esetében – akár ösztöndíjjal is támogathatja megvalósulásukat. A Ház ebben az értelemben nyitott műhely is.

Állandó és/vagy változó kiállítások? Ez a zene háza esetében nem jó kérdésfeltevés, hiszen ebben az intézményben nem lesz kézzelfogható gyűjtemény, viszont annál több minden helyezkedik majd el a Hálózaton és a Felhőben – modern környezetünkben, amiben gyerekeink és főleg unokáink olyan otthonosan mozognak már. Lesznek persze állandó, jelentős élmények. Például a Hang Dóm, amit még Gőz László, a Budapest Music Center tulajdonos-vezetője – ugyancsak az előkészítő munkacsoport tagja – szorgalmazott, arra a nagy port kavart kísérletre emlékeztetve, ami a német zeneszerzés fenegyerekének, Karlheinz Stockhausennek elméjében született meg 1970-ben, az oszakai világkiállításon. A Hang Dóm kupolája voltaképpen egy hálószerkezet, amelynek kapcsolódási pontjain rengeteg hangszóró helyezkedik el. A 3D-s zenei élmény döbbenetes erejű, akár a régi, akár az új zene terén. Van egy másik tervünk is – ezt az orgonaművész Fassang László hozta –, Ligeti György egykori ötlete: egy reformorgona. Az elmúlt fél évszázad legjelentősebb zenei újítója ugyanis az orgonát is meg akarta újítani, és egy 1968-ban megtartott előadásában részletezte, miként születhetne újjá a hangszerek királynője a 21. század számára. Elképzelését még nem váltotta valóra senki. Miért ne éppen a hazája tenné ezt meg?

Persze ezek csak kiragadott élmények. Vannak missziós feladatok is, amelyeket ugyancsak élményként szeretnénk a látogatók elé vinni. Mit tudunk a hangról, a hangzásról és a hallásról? Mit történik a hangban? És mi a fülben? Milyen érzés az igazi csend, a süket szoba fogsága? Milyen zenei hangok hagyják el az ember ajkát? Ezerféle módon lehet énekelni, dúdolni, ordítani, dünnyögni a zenét. A hang természeti jelenség. Külön élményprogram foglalkozik majd a természet hangjaival és a természet megjelenésével a zenében. Maguk a hangszerek is (legalábbis a klasszikus zenében) a természetből származnak: a fa, a kő, a kagyló, a bőr és egy sor egyéb anyag mind a természet ajándéka. Fontos fejezetet képez az emlékezetből megszólaltatott, orális kultúrájú zene (a népzene, a tradicionális zenék egy jó része), az írásban is rögzített zene ellentéte. Az egyik legizgalmasabb kérdés a kottaírás: miként lehet megragadni az illékony zenét, és erre ki, mikor, milyen kísérletet tett?

Magyarországon különös jelentősége van a zenei tehetségnek és a zenepedagógiának. A fiatal tehetségek és „istállóik”, a zeneiskolák nagy hangsúlyt kapnak. Természetesen a magyar zene sajátosságainak markánsan kell kirajzolódniuk: a népzenei gyökerek, a templomok, udvarok, városok zenéje, és nem utolsósorban azok a nagy zeneszerző egyéniségek, akiktől Magyarország a világ zenei élvonalába tartozik: Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi, Ligeti – elengedhetetlenek. Fel kell mutatni önmagunknak és a külföldnek is, hogy a 19. és 20. századi nemzetközi zenei előadóművész-elit számos tagja magyar származású volt: Auer Lipót, Joachim József, Richter János, Nikisch Artúr, Reiner Frigyes, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Széll György, Solti György, Fricsay Ferenc, Cziffra György, Anda Géza… Ez nyilván nem ok nélküli jelenség, és az sem, hogy szinte valamennyien nemcsak magyarságukat vállalták büszkén, hanem azt a zenei légkört is, amelyben felnőttek.

A zene háza ugyanis a zene általános természetén, törvényein és történetén túl összefoglalja és a legmodernebb technika nyelvén világgá kürtöli országbrandünk egyik leglényegesebb vonását, a zenét, amely miatt elismernek és szeretnek bennünket szerte a világban, amiért Magyarországra jönnek tanulni, muzsikálni, zenét hallgatni. A Ház nemcsak építészetileg lebeg, hanem tartalmilag is: ott lebeg az éterben, a világhálón, a laptopokon, a tableteken és a mobiltelefonokon, és azt hirdeti, hogy van egy kis ország Európa keleti végén, amelynek nagy a hangja akkor, ha a népek kórusában (vagy zenekarában) kerül sor a megmérettetésre. A zene háza is kicsi, mint Magyarország, és ugyancsak lyukak helyezkednek el a tetején, mint a viharos magyar történelem lapjain. De Sou Fujimoto házának lyukain át fény vetődik ránk a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Higgye el mindenki, aki ezeket a sorokat olvassa: a zene házára éppolyan büszkék leszünk egykor, mint ma a magyar zenére!