„Azt szerettem volna, ha a múzeumból egy világszínvonalú intézmény lesz”

Hétpecsétes titok volt a Seuso-kincs létezése. Beszélgetés Nagy Mihály régésszel

MúzeumCafé 52.

Egy alapos, nagyobb terjedelmű interjú igazi mélyfúrást jelent egy ember karrierjében, választásaiban és a váltások mögötti döntésekben. Nagy Mihály nemcsak arról beszél, hogy milyen volt egy római koros régész élete az ország legnagyobb múzeumában, hanem arról is, hogy milyen volt a „rettegett” Fülep Ferenc kezei alatt dolgozni a Nemzeti Múzeumban, hogyan vett részt a Seuso-kincsek azonosításában, milyen hipotézist épített fel a leletek eredetét illetően, hogyan jött létre a múzeum Lapidáriuma az épület felújítását követően, és hogy milyen megfontolások alapján választotta a korábbinál bürokratikusabb munkát a minisztériumban.

 

1978-ban húsz-huszonegy évesen kezdte el a régészet szakot. Miért nem érettségi után egyből?

Abban az időben nagyon nehéz volt bekerülni a régészet szakra. Az országban itt volt a legnagyobb a túljelentkezés. Elsőre nem is sikerült bejutni, de hát szerettem volna mindenképpen régész lenni, úgyhogy kivártam, míg rám kerül a sor, és persze jött a csaknem egy évig tartó katonai szolgálat is.

Már akkor tudta, hogy a római korral foglalkozna?

Nem volt ez annyira egyértelmű elköteleződés. Tulajdonképpen mindegyik korszak érdekelt, de a római annyiban érdekes, hogy ott kézzelfogható, kőből épített falak vannak, fejlett civilizáció igazi városokkal, és név szerint ismerhető emberek tömege. Ez sokkal vonzóbbá tette, mint bármelyik más korszakot. A klasszika archeológia, ami még ilyen, de az egy egészen hatalmas terület, ami teljes embert igényel. Ha valaki klasszika archeológiával akar foglalkozni, akkor semmi másra nem jut ideje. Abban az időben Szilágyi János György volt az egyértelmű szaktekintély, aki nagyon komoly követelményekkel állt elő, mellette Szabó Miklós. A klasszika archeológiának elit szak jellege volt akkor, és nagyon kevesen vállalkoztak rá, hogy teljes mellbedobással ezt tanulják.

Milyen volt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az egyetem, a régészet szak?

A régészet eleve olyan diszciplína, ami sokoldalúságot, nagyon komoly tudományos felkészültséget igényel sok könyvtári munkával, és emellett terepmunkát. Irigyelt szak volt abban az időben. Olyan kiemelkedő személyiségek tanítottak, mint Mócsy András, Bóna István, az élő legenda László Gyula, Kubinyi András. Egy ásatás óriási intellektuális kaland, olyan színvonalú kirándulás, amit megtervezni sem lehetne jobban. A nyári ásatás külön életforma: levonulni vidékre, ahol csomó nagyszerű ember van együtt, akik komoly fizikai munkát végeznek, majd utána jön egy kis sörözés. Mindenki valahol az országon belül képzelte el a karrierjét, és abban a miliőben ez egy nagyon előkelő karriernek számított, bekerülni valamelyik nagy országos intézménybe alig volt elképzelhető.

Amikor 1983-ban Mócsy Andrásnál diplomázott, hogyan képzelte el a karrierjét? A többség egy vidéki múzeumban kötött ki, ön egyből a Nemzeti Múzeumba kerülhetett, ami a csúcsot jelenthette ezen a pályán.

Igen, sokan irigylésre méltónak tartották, és én magam is nagyon büszke voltam, természetesen. De ez nem hirtelen váltás volt, évekkel korábban dolgoztam már ott gyakornokként. Mindenki kialakított egy laza kapcsolatot valamelyik múzeummal, ahova szeretett volna menni, akár vidéken, akár a fővárosban, akár egy tanszékkel. Volt egy kötelező gyakorlati időszak a Nemzeti Múzeumban, ott mondták, hogy nyáron szükség lenne segítségre Tóth Endrénél. Akkor, 1978 körül még folyt a vízlépcsőt előkészítő dunakanyari ásatás, és nekem nagy kedvem volt ott dolgozni. Folyamatos volt tehát az átmenet az egyetemi létből a múzeumi létbe, raktári és más kisegítő munkákkal. A hetvenes évek végétől bejáratos voltam a Nemzeti Múzeumba, és amikor diplomáztam, akkor hallottuk, hogy van egy lehetőség: jelentkezni lehetett az MTA Tudományos Továbbképzési Ösztöndíja Pályázatra, és aki elnyerte, az az Akadémiának dolgozott, de emellett volt egy kijelölt kutatóhelye. Az én kijelölt kutatóhelyem a Nemzeti Múzeum volt. Amikor letelt az ösztöndíj, átvettek tudományos munkatársnak. Így kerültem a múzeumba.

Akkor mondhatjuk azt, hogy önnek Tóth Endre egyfajta mentora volt?

A gyakorlati tapasztalatokat tőle szereztem, nála tanultam meg azt, hogy hogyan működik egy ásatás, hogyan kell előkészíteni, ásatási naplót vezetni, teodolitot kezelni, ezeket az ember mind terepen tanulta meg. Két szakembert szoktam említeni, akitől nagyon sokat tanultam: Redő Ferencet és Tóth Endrét.

Kik voltak még a múzeumban a római korral foglalkozó régészek közül?

Óriási élmény volt bekerülni olyanok társaságába, akiket az ember könyvek címlapjáról ismert. Úgy gondoltuk, hogy aki a háború előtt publikált, már nem is él. Személyesen találkoztam Barkóczi Lászlóval, Bónis Évával, Soproni Sándorral, Thomas Edittel, Kovrig Ilonával, Mozsolics Amáliával, Fehér Gézával, a Régészeti Osztályra rendszeresen ellátogató Holl Imrével, a bibiliográfus Jakabffy Imrével, a fordító Rátz Ottóval, a szintén legendás Györffy Györggyel és a fiatalabbnak számító Garam Évával, Kiss Attilával, Kemenczei Tiborral, Dobosi Violával, Zoffmann Zsuzsával, Vörös Istvánnal, Szathmári Ildikóval. Teljesen egyértelmű volt a szereposztás, hogy egy pályakezdő tanul az idősebbektől, ők ajánlottak témákat. A konzultáció állandóan rendelkezésre állt, nem kellett szakembereket keresni, mert a reggeli kávézásnál, az ebédnél vagy a gyűjteményben bármit meg lehetett beszélni. Kandidátusi disszertációt kellett írni, ez volt a feltétele a továbbképzési ösztöndíjnak. Tóth Endrével konzultáltam nagyon sokat, miután római városokból írtam a disszertációmat, de Soproni Sándorral és Barkóczi Lászlóval is.

Hogyan választotta ki a kutatási területét? Miért pont a pannóniai városokkal kezdett foglalkozni? Miért nem mondjuk ékszerekkel, hadsereggel, kerámiával vagy bármi mással a régészeten belül?

Engem a terepmunka vonzott, meg az, hogy ez egy nagyszabású dolog. Az én témám, a belső-pannóniai városok kutatása felfedezetlen terület volt, nem nagyon foglalkozott vele senki. Egy két embert, Nagy Tibort, Radnóti Aladárt és Tóth Endrét kivéve. Nagyon érdekesnek tűnt, hogy egy ilyen hatalmas területet át kellett tekinteni, ki kellett találni magát a módszert is, hogy hogyan kutassak. Amennyire emlékszem, ez a saját választásom volt. Emellett persze más dolog is érdekelt, de mondjuk katonai övveretekre specializálódni túl kis feladatnak tűnt a számomra. Azt inkább az idősebb kollegák csinálták, hogy kinéztek maguknak egy apróbb területet, és azon mentek tovább. A fiatalabb generáció szerette volna megmutatni a tudását. Más volt akkor, mert ez még az autópályás feltárások előtt volt, akkor még nem vált ennyire iparszerűvé a feltárás. Inkább a kisléptékű ásatás volt a jellemző, amikor egy tudományos kérdés eldöntése miatt kellett kimenni terepre, és nem azért mert valamilyen fejlesztés megköveteli.

Pont az ön pályakezdésére esett a múzeum akkori, máig emlékezetes és sokat emlegetett főigazgatója, Fülep Ferenc utolsó néhány éve. Milyen ember volt Fülep? Én sok jót nem hallottam róla…

Amikor odakerültem, akkor az ő pécsi feltárásaiban kellett úgy részt vennem, hogy levezényeltek néhány alkalommal. A mauzóleum ásatása akkor fejeződött be 1982–83-ban, és egy ideig felügyeltem az ásatást. Talán érthető, hogy Fülep Ferencről rossz véleménnyel voltak néhányan, mert egy fontos pozícióban lévő, erős kapcsolatokkal rendelkező ember volt. Másként aligha lehetett volna vezetni egy nagy intézményt. Magánemberként egészen másként nézett ki a dolog, próbált emberségesen viselkedni a kollégákkal, és segíteni őket. Patay Pál, akinek minden oka meglenne, hogy sértettként emlékezzen vissza a háború utáni időszakra, nagyon tisztelte Fülep Ferencet, és korrekt embernek tartotta. Voltak ellenségei, mint ahogy mindenkinek vannak. Fülep jó képességekkel indult még annak idején Debrecenben, de végül is pártkarriert csinált, ami abból adódott, hogy nagyon szegény családból származott. Abban az időben a fiatal értelmiségiek közül sokan vonzódtak a baloldali ideológiához.

Fülep már a húszas éveinek végén tanított a budapesti egyetemen, a Nyugaton maradt Alföldi András óráit egy időben ő tartotta…

A korabeli garnitúrából kiemelkedett a tájékozottságával és az igényességével. Az, hogy nem lett nagy kutató, annak köszönhető, hogy az adminisztratív munka elvitte az idejét. Intézményvezetőként nem nagyon volt ideje elmélyült kutatásokra. Megjelent a pécsi monográfiája, de lehet, ha tudományos kutatóvá vált volna, nagyobb visszhangot kiváltó könyveket tudott volna írni, mint ahogy ez végül sikerült. De hát más karriert futott be, így alakult a történet.

Úgy tudom, hogy féltek tőle, és a maga hasznára fordította a félelmet…

Egy nagy intézmény vezetőjének bizonyos keménységet kell mutatnia, mert különben nem tud rendet tartani. Én meg vagyok győződve arról, hogy az ő félelemkeltése vagy keménysége felvett szerep volt, ami végül jól bejött. Rájött, hogy ez a dolog működik, de látszott, hogy hiányzik neki az „akolmeleg”. Néha, nagy ünnepek előtt körbejárt a múzeumi osztályokon, és leült a munkatársak közé, de igazi feloldódásról a hatalmi távolság miatt szó sem lehetett.

Ön 1986-tól a Római Gyűjtemény vezetője lett, 1989-től pedig Fodor István főigazgató mellett a múzeum tudományos titkára. Mit lehetett érzékelni akár tudományos, akár muzeológiai szempontból a rendszerváltásból? Lehet azt mondani, hogy bármiben más volt a nyolcvanas évek Nemzeti Múzeuma és a kilencvenes éveké?

Utólag feltehetjük ezeket a kérdéseket, de ezek a fogalmak akkor még nem léteztek. A tudományos titkári funkció úgy jött, hogy én bekerültem a múzeumba, részt vettem az Archaeologiai Értesítő szerkesztésében, mindenféle szervezési feladatokban, és miután Lengyel Beatrix, aki korábban a tudományos titkár volt, elment gyesre, az ő távollétében valakinek el kellett látni ezeket a feladatokat. A tudományos titkár a főigazgató kisegítője, aki az értekezleteken emlékeztetőt készít, hogy mi hangzott el, és milyen feladatok keletkeztek. A nyolcvanas évek végén voltunk, akkor már a kollégák cserélgették egymás között a szamizdat kiadványokat, jártak a formálódó pártok rendezvényeire, gyakran beszélgettünk kritikai jellegű kérdésekről, de mindez nem volt annyira tudatos, mint amennyire ma elképzelik. Útkeresés, tájékozódás volt. Az emberek legnagyobb része valamilyen formában szemben állt az akkori berendezkedéssel. Beszélgettünk, elégedetlenkedtünk, de nyíltan nem nagyon lehetett kifejezni a véleményünket. Aztán 1989-től már lehetett, de nem volt éles cezúra.

A tudománypolitikában sem, hogy eddig így csináltuk a múzeumot, innentől meg így csináljuk a múzeumot?

A tudományos munkában vagy a napi gyakorlatban semmiféle változás nem következett be. Olyan szempontból volt változás, hogy a Nemzeti Múzeumnak mindig is voltak jó kapcsolatai Nyugatra, Ausztria, Németország, Svájc, Hollandia, Anglia felé, és a rendszerváltáskor még jobban odafigyeltek ránk, éreztük a felénk áradó szimpátiát. Jobban kíváncsiak voltak ránk, többet hívtak minket különféle konferenciákra. Egy meghívás általában annyit jelentett, hogy az útiköltséget és az ott tartózkodást is fizették. Ezen kívül komolyabb változás a szakmai munkában nem következett be. Személyi változások természetesen voltak. Egy újabb régész, Kralovánszky Alán lett egy idő után a főigazgató.

Ez már 1993-ban volt. Viszonylag gyorsan peregtek az események.

Igen, akkor úgy értékelték a kollégák, hogy ez a kinevezés már valóban a rendszerváltás hatása. Kralovánszky Alán, aki egyébként elismert szakember volt, tárta fel a 301-es parcellát, és ilyen szempontból ráirányult a figyelem, hogy van egy olyan kutató, akiről sokan tudják, hogy MDF-es kapcsolatokkal rendelkezik, és hát miért ne lehetne ő a vezetője ennek az intézménynek.

1990-ben ön, illetve önök voltak azok, akik a sajtóból értesülve figyeltek fel arra, hogy itt egy magyar érdekeltségű ügyről lehet szó. Már a nyolcvanas években is tudtak magyar kutatók a Seuso-kincs létezéséről: meg nem jelent tanulmányt írt róla Mócsy András, Szilágyi János György pedig a Getty Museumban látta is a tárgyakat. Hogyan lehet, hogy önöknek újra fel kellett fedezni a Seuso-kincset?

Ez egy érdekes kérdés, és a New York-i tárgyaláson is előkerült. Nagyon nehéz megfogni, hogy hol indult a dolog. Én csak azt tudom, hogy nekem hogyan indult. 1989 novemberében szólt Mesterházy Károly középkoros régész kollégám, hogy majd jön hozzánk egy ember, aki valamilyen tárgyakról tájékozódni akar. Darkó Jenő, aki akkor az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettesi posztját töltötte be, szintén mondta nekem, hogy náluk is jártak valakik, valamit kerestek, nemzetközi körözvényt mutattak képekkel, de számára a képeken látható tárgyak inkább régészeti leleteknek tűntek. Mondta, hogy majd keresnek bennünket. Még azon a télen jött egy bőrkabátos ember, az Interpol-összekötő a Belügyminisztériumtól egy csomag fényképpel: a kincs fekete-fehér képei voltak. Emlékszem, este volt, Soproni Sándorral és Bónis Évával hárman voltunk benn a múzeumban, és láttuk, hogy ezek olyanok, mint a múzeum úgynevezett sirmiumi táljai, nagyon szépek, teljesen világos, hogy ezek késő római tárgyak. Ha az a kérdés, hogy ezek eltűntek-e a Nemzeti Múzeumból vagy valamelyik magyar múzeumból, akkor azt tudjuk mondani, hogy nem. Ha az a kérdés, hogy kerülhettek-e elő ezek valahol itt, az országban, akkor igen, mert hát hasonlítanak a polgárdi tripusra, a díszítése, kivitele, formátuma, mérete, de érdemes lenne ennek alaposabban utánajárni, ha körözik. Ennél többet nem tudtunk tenni. Aztán jött egy másik megkeresés Magyarország svájci követségén keresztül. Ugyanezeket a képeket hivatalosan is elküldték, kérdve, hogy nem egy magyar múzeumból tűntek-e el. Erre azt feleltük, hogy nem magyar múzeumból tűntek el, de érdemes lenne utánajárni, hogy nem sérültek-e valahol a magyar érdekek, mert akár az is lehet, hogy ez valahonnan illegálisan kikerült az országból.

1990 márciusa legelején jelent meg az a bizonyos Népszava-cikk, amely először adott hírt idehaza a kincsről. Londonban egy ezüstkincs árverezésére készültek, amelyen szerepel a Seuso-felirat. Ez a kettő nem jött össze egyből, mert a fotók között, amiket láttunk, nem volt benne a Seuso-tál. Ekkor megkérdeztem Tóth Endre kollegámat, aki akkor a Nemzeti Múzeum könyvtárának vezetője volt, hogy nem hallott-e valami ilyesmiről. Dehogynem, mondta. Ez abban a szituáció-ban teljesen hihetetlen volt. Azt mondta, hogy mások is hallottak róla, Raczky Pál, Lányi Vera, Bíró Mária… Aztán elindult a rendőrségi nyomozás. Akkoriban, a kilencvenes évek elején több olyan eset is volt, amikor a szülők követelték a szolgálat közben meghalt kiskatonák ügyeinek utólagos kivizsgálását. Ekkor került elő a szintén holtan talált Sümegh József esete.

És ezt a két ügyet hogyan lehetett összekötni?

Mint említettem, elindult a rendőrségi nyomozás a kincs után. Ők eljutottak Mócsy András özvegyéhez, mondván, hogy hallották, Mócsy András foglalkozott ezzel. Eljutottak Szilágyi János Györgyhöz is, aki Malibuban személyesen látta ezeket a tárgyakat. Mócsy András hagyatékában a rendőrség valóban megtalált egy kéziratot a nyolcvanas évek közepéről, amelyben a kincsről volt szó, és abban az időben íródott, amikor az még nem került nyilvánosságra. A kézirat elején arról ír, hogy van egy nagyon rejtélyes leletegyüttes, amelyről még nem lehet sokat tudni, de reméljük, hogy a kutatása elől előbb-utóbb elhárulnak az akadályok.

És mikor szerezhetett a kincsről tudomást Mócsy?

Ezt pontosan nem tudjuk. Elképzelhető, hogy Szilágyi János Györgytől tudott róla. Szilágyi 1984-ben volt kint, és megmutatta neki Jiři Frel, a J. Paul Getty Múzeum kurátora a tárgyakat, és Frelnek emiatt távoznia kellett a Gettyből. Miután Szilágyi felvilágosította, hogy a tálon olvasható „Pelso” felirat a Balaton római kori neve, Frel rájött, hogy akkor itt nagyon nagy baj van. Az 1990-es bemutatóig hétpecsétes titok volt, hogy létezik a kincs. Amikor Mócsy András a cikkét írta, akkor kép alapján dolgozott. Nem tudjuk, honnan volt neki fényképe. Többen arra gyanakodtak, hogy John Wilkestől kapta, aki Dalmatia elismert kutatója volt már akkor, és állítólag itt is járt Magyarországon. Könnyen lehet, hogy őt bevonták még ebben a bizalmas fázisban, és így kerülhetett kapcsolatba Mócsyval. Így kezdett összeállni a kép. Ekkor került képbe Kőszárhegy, és egy idő után összeért Sümegh halálesetének felülvizsgálatával. Kiderült, hogy Sümegh nem csak egyszerű kiskatona volt, hanem gyűjtött, a szomszédok beszéltek arról, hogy láttak nála nagyobb tárgyakat, újabb és újabb részletek kerültek elő. Aztán a két sztori Szabadbattyán és Kőszárhegy térségében találkozott.

Az a fotó, amely tavaly a Magyar Szemlében megjelent, és amin két mészkő fej is szerepel a kincs részeként, nem éppen azt valószínűsíti, hogy a Seuso-kincs akár egy a huszadik században összekutyult lelet is lehet? Tehát hogy a most ismert tizenöt darab nem a negyedik században került össze, hanem a huszadik században lett összerakva?

Azt a fotósorozatot, amelyből ez a publikált kép is származik, Marion True készíttette. Miután mi Tóth Endrével a kincs történeti és régészeti vonatkozásai után kutattunk, írtunk a Gettynek, hogy tudnak-e erről valamit. True küldött egy sorozat diát, ami abban az időben készült, amikor a kincs náluk volt. A képeken látható tárgyakat ajánlották fel vételre a Gettynek. Magyarországon merült fel újabban, hogy mi van akkor, ha ezeket összerakták. A tárgyak különlegesek: nagyon jó minőségűek, nagyon nagy méretűek, nagyon nagy a súlyuk, tehát nem szériadarabok, viszont egymáshoz nagyon hasonlítanak. Nagyon tiszta ezüstből készültek, komoly mesterségbeli tudással, azonos a kopásuk, vannak rajtuk különféle sérülések, hasonló motívumok és díszítőelemek fordulnak elő rajtuk.

A tárgyakat két csoportra szokták osztani: egy „nyugatira” és egy „keletire”. Egyetért ön ezzel a fajta megkülönböztetéssel?

Ezen még kellene azért dolgozni, hipotézisnek jó, de én ebben a megkülönböztetésben, felosztásban nem hiszek.

Egyesek szerint elképzelhető, hogy a legrégebbi és a legújabb tárgy között több évtized korkülönbség is lehet…

Ez nyugodtan belefér egy családi gyűjteménybe. Ha megnézzük, hogy a kincsnek hol vannak igazán közeli analógiái, akkor egyedül a polgárdi tripus kerül elő. Kivételesen nagy méretű, kivételesen tiszta, kilencvennyolc százalékos ezüstből van, nagyon díszes, ugyanazok a díszek fordulnak elő rajta, mint a kincs bizonyos darabjain. De hogy nyugati műhely meg keleti műhely, abban azért nem hiszek, mert a műhely ott van, ahol éppen az az ember, aki a tárgyat készíti. A római kori műhelyt szerintem nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy van egy gyár, ami nem mozdul, hanem akár az is lehet, hogy a mestert vezénylik oda, ahol szükség van ilyen ajándékokra. Ez bárhol lehet, majd ezt a kollegák remélhetőleg egyszer kiderítik. Akik a nyolcvanas évektől készültek ennek a kincsegyüttesnek az értékesítésére, azok profik, a legjobb szakembereket foglalkoztatták a háttérben, és nagyon jól tudták, hogy mi az, hogy kincslelet. A két kis mészkőfej hozzáillesztése a kincshez a külvilág megtévesztésére szolgált. A most ismert tizenöt darab szerintem egyértelműen összetartozik.

A kincs átka, hogy ezzel az újságírói fordulattal éljek, keményen lesújtott a vele kapcsolatba került kutatókra is: Jiři Frel, Marion True és Marlia Mango karrierjének sem tett jót az ügy.

Aki az illegális műkereskedelemmel kerül kapcsolatba, az számíthat erre. Amikor ez a történet napvilágra került 1989–90-ben, az korszakváltás volt olyan szempontból, hogy előtte sokkal inkább lehetett kontrollálni az információk áramlását. Akkor jött egy nagy információs robbanás, abban az évtizedben jelent meg az internet, kiszivárogtak dolgok, már nem lehetett úgy visszatartani az információkat. Korábban, ha egy szakember elvállalt egy ilyen munkát, akkor a háttérben tudott maradni, és az csak rá és a megbízójára tartozott, hogy ki vesz részt a dologban. Ahogy egyre több információ került a felszínre, és megjelentek azok az oknyomozó riporterek, akik kifejezetten az ilyen témákkal foglalkoznak, már sokkal nehezebb volt titokban tartani egy ilyen jellegű közreműködést. Egyébként a Seuso-kincs vizsgálatába – akkor, amikor más kutatóknak még nem lehetett látni – például Kenneth Paintert, a British Museum akkori munkatársát is bevonták, de ő próbálta megóvni kutatói integritását. Odáig ment el, hogy megnézte, leírta magának, de nem engedte, hogy az ő nevével visszaéljenek, és valami olyasmit közöljenek, amivel ő nem ért egyet.

Ön szerint ez a kincs legkésőbb a 360-as években állt össze, és 374-ben került a földbe, és egy bizonyos Severus nevű ember tulajdona volt.

Ez az én hipotézisem. Ha van egy ilyen rendkívül különleges és egyedi leletegyüttes, akkor azt értelmezni kell. Az a kérdés, hogy ezt hogyan próbáljuk kontextusba helyezni. Mi, régészek, próbáljuk rekonstruálni a múltat. Próbálunk valami magyarázatot találni arra, hogy miért jelenik meg egy ilyen hatalmas lelet-együttes, amelyben furcsa egyedi jellegzetességek vannak, és ami ugyanakkor egy bizonyos földrajzi területhez, a Balaton vidékéhez köthető. Ezek szerintem egyedi tárgyak, amelyek esetében nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit akart a megrendelő. Ugyanis ő mondta meg, hogy mit szeretne látni. Fontos, hogy milyen a megrendelő műveltsége, milyen a megajándékozott műveltsége, és milyen a mesterember szaktudása. Ezeket a kérdéseket meg kell magyarázni, és azt a magyarázatot találtam, mint ami az esszémben is megjelent.

Ön fogta a kezében a kincs darabjait?

Igen.

A kilencvenes években az ön egyik legfontosabb munkája a Nemzeti Múzeum római kőtárának, a Lapidáriumnak a létrehozása volt. Korábban nem volt egy határozottan elkülönített egység erre a célra, az épület előcsarnokában és más részein álltak a kövek.

Azt egyébként még Fülep Ferenc harcolta ki – összeköttetéseinek köszönhetően –, hogy legyen pénz a múzeum felújítására. Már a nyolcvanas években téma volt, hogy milyen sorrendben kell felújítani a Nemzeti Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot és a Szépművészeti Múzeumot. Az kétségtelenül Fülep érdeme, hogy elérte, hogy az elsők között kerüljön sor a Nemzeti Múzeumra. Szerepelt a tervekben a két udvar alatti szint beépítése, és eredetileg raktár lett volna ott, ahol ma a Lapidárium van, de erre a kollegák azt mondták, hogy tárgyakat a föld alá vinni nem szabad, mert bármikor betörhet a víz, és a nedvességet nem lehet szabályozni. Gaál Péterrel, a múzeum főépítészével megbeszéltük, hogy ha nem lehet raktár, akkor csináljunk oda Lapidáriumot. Ez kapóra jött a kivitelezésnél, hogy lesz funkciója az udvar alatti beépítésnek. Kaptunk egy körülbelül ötszáz négyzetméteres területet, és elkezdtük megrajzolni, hogy milyen legyen. Menet közben kellett kitalálni, hogy egy üres kockát hogyan fogunk berendezni. Abban teljesen szabad kezet kaptam, hogy mit vigyünk be a kiállításba, és milyen legyen az elrendezés. Nagy munka volt ez: ki kellett választani, hogy a meglévő anyagból mi az, ami reprezentálja majd a provinciát. De a múzeumba bekerült anyag nem fedi le egész Pannóniát, mert a Nyugat-Dunántúlon előkerült kövek Szombathelyre kerültek. Ide főleg szőnyi, dunapentelei kövek kerültek be. Ezen belül meg kellett nézni, hogy melyek a sírkövek, építési feliratok, szarkofágok, szobrok stb. Nagyon precízen ki kellett mérni a távolságokat, hogy még gazdaságos legyen, de ne zavarja a látványt, minden egyes tárgy tudjon önállóan érvényesülni, egy minimális magyarázó szöveggel. Aki pedig az alapadatoknál többre is kíváncsi, annak ott van a kiállítási vezető, és utánaolvashat.

1998-ban megcsinálta ezt a kiállítást, aztán elhagyta a múzeumot. Miért döntött a váltás mellett?

Én gyűjteményvezető voltam, de kutattam is és ástam is. Azt láttam, hogy a múzeumi menedzsment nem igazán modern. Sok olyan lehetőséget láttam, amit szerintem nem használtunk ki. Azt szerettem volna, ha a múzeumból tényleg egy világszínvonalú intézmény lesz, mint ami a harmincas években volt is. Erre viszont nem volt lehetőség. 1998-ban megalakult a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ahol Visy Zsolt volt az egyik helyettes államtitkár, és akkor teljesen újonnan kellett felépíteni a minisztériumi szervezetet, és ebbe beletartozott egy Örökségvédelmi Főosztály létrehozása is. Ez egy teljesen új lehetőség volt. Korábban nem nagyon volt átgondolt, átfogó, a műemlékeket és a régészeti lelőhelyeket egyaránt kezelő örökségvédelem Magyarországon. Találkoztunk, és mondtam, hogy nagyon szívesen részt vennék ennek a felépítésében, hátha a minisztériumból sikerül profibbá tenni magát a szakmát. Szerintem volt is hatása a dolognak, mert készült egy új örökségvédelmi törvény. Az alapkoncepciót én írtam, persze azóta átalakult, a múzeumi törvény is ekkor készült, annak a készítésében is részt vettem. Akkor nagyon komoly örökségvédelmi célú források voltak, ezek egy részét műemlékekre, másik részét régészeti kutatásokra, helyreállí-tásokra, határon túli projektekre és publikációkra lehetett fordítani.

A 2003-ban megjelent Magyar régészet az ezredfordulóncímű, a magyar régészet helyzetét áttekintő kötetnek ön volt a felelős szerkesztője. Hogyan zajlott a munka?

Azon a főosztályon, amelyet vezettem, volt egy maradványösszeg, és azzal kezdtük el a munkát. Megírtam a koncepciót, Benkőné Kiss Zsuzsa, aki akkor a helyettesem volt, beszállt mint szerkesztő. Iszonyatos munka volt tizenhárom szerkesztőt és hetvenkilenc szerzőt egyben tartani, de sokan beszálltak segíteni, és sikerült egy olyan, nemzetközi színvonalú, tankönyvként is használható kézikönyvet összeállítani, ami metszetet ad az ezredforduló magyar régészetéről. Akkor úgy gondoltuk, hogy ötévente megismételjük ezt, de időközben átalakultak a lehetőségek.

Úgy tudom, volt egy brüsszeli kitérője is. Miért?

2009-ben volt az Európai Unióban a kreativitás és innováció éve, aminek lebonyolításához már 2007-ben szakértőket keresett az Európai Bizottság. Amikor erről hallottam, úgy éreztem, nekem ebben mindenképpen részt kell vennem. Pályázatot nyújtottam be, a státust az akkor huszonhét tagország jelentkezői közül nekem sikerült elnyernem, és két évig foglalkoztam ezzel a témával. Barátaim kérdezték, hogy mi köze van a múlttal foglalkozó régésznek az innovációhoz, ami az élvonalbeli kutatásokkal, trendekkel, végső soron a jövővel foglalkozik. A válasz egyszerű. A régészet az a tudomány, amely minden új technológiát, eszközt, módszert azonnal fel akar használni, a régészetnek lényege a trendek állandó követése, a folytonos újítás. Emellett azt is el kell mondanom, hogy az a régészeti képzés, amit az ELTE-n kaptunk, nagyon jó alapozást adott arra, hogy nemzetközi mezőnyben, a hazaitól eltérő kulturális közegben, más szerepekben is megálljuk a helyünket. Ezt biztatásnak szánom azon kollégáimnak, akik váltani akarnak.

Most mivel foglalkozik?

Az Emberi Erőforrások Minisztériumában a kultúra társadalmi szerepével, tágabb értelemben stratégiai kérdésekkel és a fejlesztésekkel. Azt nézzük, hogy a kultúra mire való, hogyan tud segíteni az embereknek, hogy jobb legyen az életük. ¶

 

Nem csak a mai római kori régészet, de az általános régészet és a műemlékvédelem meghatározó alakja Nagy Mihály régész (1957), akinek a Seuso-kincs utóbbi negyedszázadának történetében is aktív szerep jutott, egyike volt azoknak, akik a leletegyüttes lehetséges magyar vonatkozásaira felhívták a szakma és a nyilvánosság figyelmét 1990 elején. Mócsy András tanítványa a nyolcvanas évek első felében a Nemzeti Múzeum Római Gyűjteményében kezdett dolgozni, majd tudományos titkár és a gyűjtemény vezetője lett. Nevéhez köthető a Nemzeti Múzeum római kőtárának a megalkotása. 1998-ban Visy Zsolt hívására került a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Örökségvédelmi Főosztályára. A kétezres évek elején munkatársaival megalkották a Magyar régészet az ezredfordulón című kézikönyvet, amit a mai napig használnak a felsőoktatásban.