Tumultuózus jelenetek játszódtak le a nyár közepén Nagyszeben főterén: a város múzeumának amúgy is sok látogatója szokott lenni, Salvador Dalí Divina Commedia című kiállítása azonban tovább fokozta az érdeklődést. A csúcspontot július 26., a múzeum névadója, Samuel von Brukenthal (1721–1803) születésnapja jelentette, amikor is a Dalí-kiállítást kivéve a látogatók ingyen tekinthették meg az összes állandó és időszaki tárlatot a barokk palotában és a múzeumnak a város különböző pontjain található más kiállítóhelyein. Az augusztus 7. és 9. közötti ARTmania múzeumi programja ezek után már csak mintegy a „levezetést” jelentette. Vagy éppen a folytatást a nagy ünneplés felé, ami 2017-ben lesz, abból az alkalomból, hogy kétszáz évvel azelőtt, 1817-ben nyitotta meg kapuit a gyűjtemény a nyilvánosság előtt. A Brukenthal Múzeum Románia első múzeumi brandje – állítja az intézmény menedzsmentje, amely 2007-től (abban az évben volt Nagyszeben Európa egyik kulturális fővárosa) azon dolgozik, hogy ezt a brandet elfogadtassa. Az intézmény részt vett két nagy nemzetközi projektben (F-MU.S.EU.M., Museum Communicator; utóbbi keretében több olasz, nagy-britanniai, illetve bolgár múzeummal, és a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemmel együttműködve közreműködője volt a Leonardo da Vinci Programnak), 2010-ben első romániai múzeumként kapta meg az Európai Unió Europa Nostra díját, és ugyancsak ez az első romániai múzeum, amelyet 2011-ben felkértek, hogy az Európai Örökség Társaság The Best in Heritage Excellence Club tagja legyen.

A Brukenthal Múzeum mára Nagyszeben jelképévé vált: a brand logója az intézmény „magját” jelentő főtéri barokk palota homlokzata, a „brand image” pedig Erdély, illetve az egész mai Románia első múzeumának alapítója, Samuel von Brukenthal báró – Georg Weikert festette – arcképe lett. Persze mára a gyűjtemények szétfeszítették az eredeti kereteket: gyakorlatilag az egész várost belakják, ahogyan a báró munkásságának, benne gyűjtői tevékenységének a jelentősége is túlemelkedik a város, sőt a régió határain. Samuel von Brukenthal európai dimenziókban gondolkodott, személye jelképe lehet azoknak a folyamatoknak is, amelyek a 18. század közepén a városban elindultak. Szeben – németül Hermannstadt, románul Sibiu – nagyságát, lakosságszámát illetően a nagy európai fővárosokkal nem vetélkedhetett ugyan, de mind a Szászföld, mind a Habsburg-monarchia szempontjából jelentős településnek számított. Az 1790-es években több mint ezerhétszáz lakóházat tartottak benne számon, amelyekben nagyjából tizenötezer ember élt. Nagyszeben 1692-ben lett Erdély fővárosa, a birodalom legfontosabb regionális szervei éppúgy itt működtek, mint az erdélyi szászok önigazgatási, egyházi, oktatási és kulturális intézményei. 1752-ben a városi magisztrátus még előírta, hogy polgárainak milyen öltözéket kell viselniük, néhány évvel később azonban már olyan erősen jelentek meg itt is a bécsi divattrendek, hogy már csak a túlzottan feltűnő öltözködés, a luxus ellen emeltek szót. 1748-ban harmincegy céh működött a városban, 1788-ban már harmincnyolc. Az olasz Giovanni Galaratti 1784-ben selyemmanufaktúrát alapított, az osztrák Franz Joseph Müller von Reichenstein, a helyi bányák igazgatója felfedezte a tellúrt, ami a gépipar fejlődését segítette elő. Az emelkedő jóléttel párhuzamosan fejlődésnek indult a kulturális élet is, nem kis részben a szabadkőműveseknek köszönhetően; a város legelőkelőbb tagjai léptek be a St. Andreas zu den drei Seeblättern nevű páholyba, amelynek német, magyar, román és görög tagozata is volt. Tagja volt Samuel Christian Fr. Hahnemann, a homeopátia megalapítója is, aki egy ideig Brukenthal könyvtárosa volt, de orvosként, kutatóként is tevékenykedett. 1778-ban nyitották az első könyvkereskedést, és ugyanabban az évben adták ki a Theatralische Wochenblattot, 1784-ben a Siebenbürgische Zeitungot, és itt jelent meg az Erdélyi Magyar Hír-Vivő, később a Híradó is. 1784-ben olvasókör is alakult, amely öt évvel később vált nyilvánossá, és persze ahol színházi lap van, ott színháznak is kellett lennie: az első utazó társaságról 1752-ből van bejegyzés, az első társulat, amely hosszabb időn keresztül, 1761-től 1766-ig játszott itt, az erdélyi születésű Gertraut Bodenburgeringé volt. Már 1753-ban létezett itt egy zenetársaság, a hetvenes években pedig gyakran időztek itt nyugat-európai vaudeville- és operatársulatok. 1800-ban olyan színvonalas zenekar és kórus működött a városban, hogy Joseph Haydn Teremtés című oratóriumát megkomponálása után alig egy évvel előadhatták. A város zenei életének fejlesztésében kulcsszerepe volt a szenvedélyes zenebarát Brukenthal bárónak is, aki zenei ízlését Bécsben tökéletesítette. Valószínűleg a bécsi Musikve-rein irányításában szerepet vállaló miniszter, von Swirten példáját követve – aki maga is játszotta Mozart vonósnégyeseit, és rajongott Beethovenért – Brukenthal báró 1774-től hetente két zenei estet rendezett, amelyet Collegium Musicumnak neveztek el, és saját zenekart is alapított.

Ezzel azonban igencsak előre szaladtunk az időben, hiszen 1774-ben Samuel von Brukenthal már 53 éves volt, pályája csúcsára érkezett a bécsi udvari kancellária vezetőjeként, néhány év múlva pedig Erdély kormányzójaként. Tündöklő karriert futott be a császárvárosban, hiszen bécsi karrierje alig tizenkét évvel korábban, 1753-ban kezdődött, amikor azért utazott az udvarhoz, hogy otthoni aljegyzői állása helyett jobb pozícióra pályázzon az udvari kancellárián vagy a kormányzóságnál. Igaz, addigra minden feltétel megteremtődött ahhoz, hogy tehetségére felhívja a figyelmet.

A család múltját egészen 1540-ig lehet visszakövetni. A Breknerek mindig is fontos pozíciókat töltöttek be különböző szászföldi településeken, voltak közöttük kántorok, bírák, iskolamesterek. Samuel édesapját, Michael Breknert 1724-ben királybíróvá választották, és császári hivatalnokként szerzett érdemeiért VI. Károly von Brukenthalként nemesi rangra emelte. Első felesége, Anna Maria Conrad 1704-ben Maria lányuk szülésébe halt bele, második felesége a meggyesi patríciuscsaládból származó Susanna von Heydendorff volt, ami megkönnyítette a férj társadalmi felemelkedését. Házasságukból hat gyermek született, Samuel volt a legfiatalabb.

A leschkirchi (újegyházai) falusi iskola elvégzése után egyes források szerint Marosvásárhelyre, mások szerint Kolozsvárra küldték, hogy a magyar nyelvet elsajátítsa. Azután a nagyszebeni evangélikus gimnázium diákja lett, amivel párhuzamosan szállásadójától, egyben sógorától, Michael Georg Soteriustól latinból, filozófiából, történelemből és más tantárgyakból magánórákat is vett. A gimnázium elvégzése után két éven át a kormányzóságnál dolgozott, hogy a hazai jogrendszert és a közigazgatási eljárásokat megismerje. 1743-ban, huszonkét évesen érkezett Bécsbe, ahol az Aux trois Canons szabadkőműves páholy tagja lett, majd Halléba utazott, hogy az ottani egyetemen jogi és politikai előadásokat hallgasson. Eljárt földije, Martin Schmeizel történelemóráira is, tőle ragadt rá a numizmatika iránti érdeklődés; később igen jelentős éremgyűjteményt hozott létre. Itt is megtalálta a szabadkőműveseket, sőt egyik diáktársával megalapította a Zu den drei goldenen Schlüsseln nevű páholyt, amelynek Halléban maradásáig elnöke volt.

Osztrák alattvalóként a sziléziai háború miatt távoznia kellett Halléból, így Jénában fejezte be tanulmányait, innen tért vissza 1745 nyarán Nagyszebenbe. Unokatestvére, Michael Conrad von Heydendorff így írta le őt: „vitathatatlanul a legszebb férfi egész Erdélyben… Nagy termetű, fejét gesztenyebarna haja fedi, széles homlok, nagy, fekete, mélyen ülő szemek erős szemöldökkel, nagy héjjaorr, erős áll, előreugró alsó ajak, amely a fennkölt, komoly vonások mellé sajátos mosolygós arckifejezést társít.” Kedvezően nyilatkozott Heydendorff arról a fiatal hölgyről is, akit Brukenthal hamarosan oltár elé vezetett: a húszéves Catharina Sophia von Klockern, a gazdag vidéki polgármester, Daniel Klockner von Klocknern lánya nemcsak „finom vonásokkal”, de „élénk szellemmel” is meg volt áldva, no meg harmincezer guldent és egy, a Kispiac téren álló házat is hozott a házasságba 1745. október 26-án, így az ifjú Brukenthal már állást kaphatott a városi magisztrátusnál mint helyettes titkár. Néhány hónap múlva bírósági titkár, két év múlva aljegyző lett. 1753 elején Bécsbe utazott, hogy az udvari kancelláriánál vagy a kormányzóságnál pályázzon állásra. Ekkor következett be életében a döntő pillanat: Mária Terézia, aki március 25-én fogadta a fiatalembert, nemcsak a „tökéletes lovagot” látta meg benne, hanem „a zseniális államférfit”, akit teljes bizalmával ajándékozott meg, s egészen halálig megtartotta kegyeiben. Brukenthal 1754 januárjában a három kormányzósági titkár egyike lett, 1762-ben pedig tartományi kancellár. Ugyanebben az évben a császárnő bárói címet adományozott neki, 1765-ben a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki; ettől az évtől 1774-ig az udvari kancelláriát vezette. Három évvel később Erdély kormányzója lett, és tíz éven át töltötte be ezt a tisztséget.

1778-ban megkezdte a Nagypiac téren lévő palota építtetését. A korabeli feljegyzések szerint „ezen a helyen két ház állt, a Klockner–Brukenthal-ház és a Offner-ház, amelyet Brukenthal már korábban megvásárolt”. A munkálatokkal Blaumann városi építőmestert bízta meg. A térre néző főépület egy év alatt készült el, utána kezdtek hozzá az udvari szárnyak felépítéséhez. A kormányzói palota az erdélyi politikai és társadalmi élet központja lett, olyan nagy horderejű döntések születtek itt, mint például a Brukenthal kidolgozta új adórendszer, amely olyan jól funkcionált, hogy csak 1850-ben változtatták meg. De a báró reformjai érintették az igazságszolgáltatást, a határőrség rendszerét és a kereskedelmet is. Ő kezdeményezte a szebeni evangélikus főiskola létrehozását (amely azonban sajnos nem valósult meg), és támogatta a város kulturális és művészeti életének felvirágoztatását is.

Mária Terézia 1780-ban bekövetkezett halála után azonban nehéz évek következtek mind a kormányzó, mind a magánember számára. Az új uralkodóval, II. József császárral újra és újra összeütközésbe került, míg végül 1787-ben felmentették tisztségéből. Az, hogy a Szent István-rend nagykeresztjét megkapta, csekély vigasz volt a számára.

Felesége már évekkel korábban meghalt, így az államügyektől visszavonuló báró élete hátralévő részét palotájában műkincsei és könyvei vagy a szebeni és a frecki park természeti ritkaságai között töltötte. Gyűjteménye már életében, sőt még bécsi tartózkodása alatt Európa-hírűvé vált, hiszen a legintenzívebb gyűjtőtevékenységet 1759 és 1774 között folytatta. A szenvedély legelőször az aranyérmék iránt ébredt fel benne: Theodor von Herrmann 1767-es leltára 511 oldalon sorolja fel a római, görög és erdélyi arany- és ezüstérméket; élete vége felé ez a gyűjtemény már 17 500 darabot számlált. A legismertebb azonban már Brukenthal életében a festménygyűjtemény volt, amely a 15–18. századi flamand–holland, német, osztrák, itáliai, spanyol és francia festészet számos remekét foglalta és foglalja magába máig is. Ahogyan a báró és a császári ház művészeti tanácsadója, von Birkenstock levélváltása is jelzi, hiába voltak az árverések, a gyűjteményátalakítások, egy idő múlva Brukenthal számára Bécs műtárgypiaca szűknek bizonyult: attól kezdve Rómából szerezte be a műtárgyakat. Számos korabeli német és osztrák festő alkotását viszont egyenesen a műteremből vette meg, munkáját a bécsi akadémián végzett festő, Johann Martin Stock is segítette vásárlásaival. A Pinakothek első kéziratos katalógusát ugyancsak egy festő, ifj. Franz Neuhauser készítette el még a báró életében: ez 1070 festményt foglalt magában, amelyeket a palota második emeletén állítottak ki. A képeket rézmetszetek egészítették ki, amelyek a kor felfogása szerint reprodukciókként mintegy kitágították a festészet történetéről alkotható ismereteket: ezek 1783-as leltára 712 művet sorolt fel, és a metszetek számát később is gyarapította tulajdonosuk.

Brukenthal a festmények mellett könyvei társaságában töltötte ideje legnagyobb részét. Könyvtára magvát még Jénában és Halléban alakította ki, de intenzíven vásárolt később is. Amikor a könyvtár nyilvánossá vált, mintegy 16 ezer darabot számlált, az állományban kétszáz értékes kézirattal. Első könyvtárosa a homeopátia atyja, Samuel Hahnemann volt, aki 1777-től másfél éven át élt Szebenben.

Az Erdélyi Középhegység aranybányáiban is tulajdont szerző báró számára nyilvánvaló volt az értékes ásványok gyűjtésének tudományos fontossága is – az 1780-tól formálódó ásványgyűjteményt egy dán szakember tizennégy év múlva a világ legjobb gyűjteményei közé sorolta, és Brukenthalt a jénai Ásványtani Társaság a tiszteletbeli tagjává fogadta. Ezekben az években kezdte meg archeológiai gyűjteményének a kialakítását, amit kormányzói pozíciója nagyban megkönnyített. A Mithras- és Jupiter-szobrok, a híres Hekaté triformis mellett egy Kr. u. 4. századbeli, Berethalmán felfedezett keresztény votívtábla jelzi e gyűjtemény jelentőségét. A báró gyűjtötte a ritka virágokat, bokrokat, gyümölcsfákat is, ezeket, mint híres narancskertjét a Freckben (Feleken) kialakított fantasztikus parkban nevelték. A nápolyi királynak már akkor is ritkaságnak számító fehér bivalyokat küldött, ugyanakkor ürüket hozott be Spanyolországból, és ő, az erdélyi kereskedelmi kamara és a mezőgazdasági társaság megalapítója volt az is, aki az első burgonyaszemeket a Szászföldön, saját feleki birtokán elültette.

Általános örököse nem lévén mindazt a tudást, amit megszerzett, illetve mindazt a szenvedélyt, ami a szép, ritka tárgyak, műalkotások iránt élt benne, nem hagyhatta senkire – 1802. január 3-án kelt végrendeletében így adta hát át festményeit, könyvtárát, rézmetszeteit, az ásványtani, antikvitás- és érmegyűjteményét 36 ezer gulden kíséretében mint végleges és feloszthatatlan tulajdont az városi evangélikus egyházközség védnöksége alatt működő nagyszebeni evangélikus gimnáziumnak. Amikor alig egy évvel később, 1803. április 12-én elhunyt, az evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra – ő volt az utolsó, akit ebben a megbecsülésben részesítettek. Halála után röviddel a nagyszebeniek elhatározták, hogy neki és Michael testvérének síremléket állítanak a templomban. A bécsi Johann Martin Fischer 1812-re készítette el a síremléket, amelyet a Dunán, majd a Tiszán és a Maroson úsztattak le Erdély felé. Az uszály, amely szállította, Aradnál elsüllyedt, a síremlék egyetlen darabja, amely fennmaradt, a márvány emléktábla volt, amely 1894-ben a Brukenthal Múzeumba került, és ma a Történelmi Múzeumban látható.

Ez természetesen szintén a Brukenthal Múzeum része, csak éppen egy másik épületben, a középkori eredetű Altemberger-házban működik, ami sok más között azt is jelzi, hogy az alapító halála óta eltelt több mint két évszázadban sok minden történt a múzeum háza táján. Az egyik legfontosabb esemény 1817-ben a múzeum nyilvánossá válása volt, ami ország-világ előtt manifesztálta az erdélyi szász kultúra és művészet értékeit, a tradíciók ápolásának szükségességét. Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a vezető nagyszebeni értelmiségi körökben az első világháború utáni években is, amikor Erdély Románia része lett: a múzeumot romániai német egyetem hiányában jelentős kutatóközponttá kívánták bővíteni, ám ehhez már nemcsak a nagyszebeni szászok, de az erdélyi-romániai össznémetség összefogására lett volna szükség. Nem is lett ezekből a tervekből semmi, ahogyan a román államtól kapott csekély támogatásokból is legfeljebb román nyelvű múzeumi publikációk megvásárlására futotta. A második világháború utáni kommunista hatalomátvétel ezután még a gondolatát is elvetette annak, hogy sajátosan szász intézményként létezhet a Brukenthal Múzeum. A báró végrendeletével ellentétes módon darabokra szedték a gyűjteményt, számos értékes műtárgyat elszállítottak, közöttük a képtár tizenkilenc, felbecsülhetetlen értékű darabját, amelyeket 1948-ban a bukaresti Nemzeti Művészeti Múzeumban helyeztek el, miközben továbbra is a nagyszebeni leltárkönyvben szerepeltek; ezek csak 2006-ban kerültek vissza Szebenbe. 1968-ban egy éjszaka nyolc festményt elloptak; közülük négyet 1998-ban talált meg az Interpol Amerikában, és adott vissza a múzeumnak. 1950-ben megszüntették az 1905-ben létrehozott Erdélyi Román Kulturális és Irodalmi Egyesület Múzeumát, és annak történeti, etnográfiai és művészeti anyagát betagolták a Brukenthal Múzeum gyűjteményeibe. 1957-ben egyesült a Brukenthal a Természettudományi Múzeummal, 1967-ben nyitották meg a paraszti kultúrát bemutató múzeumot az etnográfiai részleg részeként. Ezek a lépések vezettek végül az úgynevezett múzeumkomplexum létrehozásához, amelynek már a nevében sem szerepelt az alapító: Brukenthal neve csupán a képtár elnevezésében, tehát a komplexum egy részében élt csak tovább.

Mindaz, amit a kommunista hatalom negyven éven keresztül lerontott, az 1989-es rendszerváltozás utáni két évtizedben viharos gyorsasággal kapta vissza eredeti kereteit és korábbi fényét, miközben az intézmény szakemberei a legkorszerűbb elvek alapján gondolták és gondolják azóta is folyamatosan újra a múzeum struktúráját, a gyűjtemények bemutatásának lehetőségeit. Ez a folyamat az ezredforduló utáni években alaposan fel is gyorsult, hiszen Nagyszeben számára a 2007-es Európa kulturális fővárosa cím elnyerése nemcsak a homlokzatok újrafestését jelentette, de a város szellemi megújulásának a lehetőségét is, amelyben a műemlékek méltó helyreállítása és a Brukenthal értékeinek prezentálása kapta a központi szerepet. A barokk palota évekig tartó gondos felújítása után mára a belső udvarokkal tagolt épületegyüttesben valóságos múzeumi szupermarket alakult ki, amelyben a pinceszinten gipszmásolat-gyűjtemény kapott helyet, a földszinten található a lapidárium, a térképtár, valamint a nyomatok és a metszetek kabinetje. Az első emeleten nagyrészt eredeti formájukban maradtak meg a reprezentatív terek, a zeneterem, kétoldalt pedig a hölgyek és az urak termei, amelyekből az erdélyi középkori művészetet, az osztrák és a német festmények gyűjteményét, illetve az anatóliai szőnyegek kollekcióját bemutató termekbe vezet tovább az út. A második emeletet a flamand–holland, illetve az itáliai gyűjtemény foglalja el, a középpontban a Capodoperele (Remekművek) nevű összeállítással, ahol azok az alkotások kaptak helyet, amelyek majdnem hatvan év után tértek vissza Bukarestből 2006 decemberében, illetve a visszakerült ellopottak. Az első csoportba tartozik többek között Lorenzo Lotto Szent Jeromosa, Antonello da Messina Keresztrefeszítése, id. Pieter Bruegel Gyermekmészárlása, Van Eyck Kék kalapos férfija, Hans Memling Olvasó férfija és Imádkozó nője, Jacob Jordaens Nyár és Szent Család című kompozíciói, a másodikba például id. Frans van Mieris Pipás férfi az ablakban és Tiziano Ecce Homo című festményei.

Van egy fotó, amely Klaus Werner Ioannist, Nagyszeben polgármesterét ábrázolja, amint fehér kesztyűs kezével óvatosan mutatja fel Memling Olvasó férfiját. Körülötte sokan állnak, akik részesei kívántak lenni az öröm pillanatainak. Úgy tűnik, a tumultuózus jelenetek már akkor, az Európa kulturális fővárosa év előestéjén elkezdődtek, és szerencsére azóta is tartanak. A világhírű remekművek mellett ez – az érdeklődőknek, támogatóknak ez a sokasága – is kellett hozzá, hogy a nagyszebeni Brukenthal mára igazi múzeumi brand legyen.