Ez év szeptember 12-től új épületben várja a látogatókat a világ talán egyetlen kronologikus óvodatörténeti múzeuma. A martonvásári intézmény húsz év után került át a kastélypark pozdorjaházából a Dózsa György út 13. szám alá. Bár még nem került minden a helyére az új kiállítótérben, valamint a világításban is vannak még hiányosságok, mégis hatalmas öröm a vezetőség számára, hogy immár méltó helyszínen látható ez a rendkívüli gyűjtemény, Harcsa Tiborné több mint harmincéves folyamatos munkájának eredménye, amelynek története Nyíregyházáról, a Csillag utcai óvodából indult. „Amikor megtaláltam az óvoda padlásán a most is kiállított szemléltető képeket 1916-ból, megérintett a múlt, amit ha nem ismerünk meg, akkor nincs mibe kapaszkodnunk, és könnyen elsodródhatunk. Ezért is volt fontos számomra összegyűjteni és megismertetni a kisdedóvás olykor homályba vesző múltját az óvókkal, óvónőkkel, az erre a pályára készülőkkel” – mesél a kezdetekről az Óvodamúzeum megálmodója. Harcsa Tiborné előbb Szabolcs-Szatmár megyében kezdte gyűjteni a kisdedóvás tárgyi emlékeit, így a Nyíregyházán nyílt első kiállítás Nyíregyháza, Nyírbátor és Kisvárda óvodáinak leselejtezett játékait, dokumentumait, képeit mutatta be. „A megnyitó előtt a lakásomon babafejeket javítottunk, ruhákat varrtunk az óvónőkkel” – emlékszik vissza az egykori óvodavezető.

Erről a kiállításról egy kelet-magyarországi újság is írt, amelynek éppen ez az oldala jutott el Óbudára, a Sodrás utcába, ugyanis a suszter pont abba csomagolta be egy volt óvónő cipőjét. „Véletlenek nincsenek, csak Isten logikája működik” – jegyzi meg az alapító. A kilencvenéves néni, miután olvasott ezen az újságlapon az óvodatörténeti kiállításról, elküldte az édesanyja 1879-es oklevelét, majd megadta két egykori óvónő nevét és címét, akik vele együtt végeztek a főiskolán. Ezután már egyik cím jött a másik után.

Nemsokára rá a gyűjtemény múzeum lett, és országos gyűjtőkört kapott, így Harcsa Tiborné bejárhatta Fehérgyarmattól Sopronig az országot, idős óvónőket megkeresve, akik fiatalságuk egy-egy darabját őrizgették otthonukban. Majd alapítványt hozott létre, és pályázati pénzből Orr Lajossal készíttetett egy bronz domborművet, amely határaiból kilépve egyszerre játszik és játszat, tanul és tanít, miközben az Óvodamúzeum betűi ritmust játszanak rajta. És bár az új épület mérete miatt ma már harminc centiméteres vörösréz betűk hirdetik az Óvodamúzeumot, a rendszerváltáskor készült dombormű a mai napig fontos része a gyűjteménynek.

„Tömérdek falat kellett megdöngetnem ahhoz, hogy idáig eljussunk, és ez idő alatt az Óvodamúzeum igazi zarándokhellyé vált az óvodapedagógusok és az óvodások körében” – mesél az útkeresésről Harcsa Tiborné. A múzeum nem véletlenül zarándokhely, hiszen ez az egyetlen múzeum a világon, amely kronologikusan mutatja be az óvodatörténet 132 évét: a földszinten 1828-tól egészen 1960-ig ismerhetjük meg fotókon, tárgyakon, játékokon, korhű ruhákon keresztül a kisdedóvás történetét. Brunszvik Teréz korával kezdődik a kiállítás, aki saját unokaöccseit-húgait nevelte, így került kapcsolatba a kisdedneveléssel. Több pedagógiáról szóló könyvet is olvasott, majd könyvtárat alapított a témában összegyűjtött könyvekből, így jutott el hozzá Samuel Wilderspin Infant school című könyve német fordításban, amely óriási hatást gyakorolt rá.

Brunszvik 1808-ban személyesen kereste fel Johann Heinrich Pestalozzit, hogy nevelési tanácsokat kérjen tőle. Nála tapasztalta meg a szereteten alapuló nevelést az Európában akkor népszerű szigorú, büntetésen alapuló porosz módszerrel szemben. Az itt látottak nagyon megérintették. Nem sokra rá, 1928-ban Teréz, az „angyallelkű nő” megnyitotta Közép-Európa első kisdedóvodáját, az úgynevezett „Angyalkertet” Budán, édesanyja bérházában. Az erről az első óvodáról készült makett az óvodaleltár és Teréz naplóbejegyzései alapján készült el. Az egykori óvoda termeibe iskolapad, hangoztató gép, Londonból érkezett számológép, szövőszék, és építőkockák híján egy asztalosműhelyből kerültek fadarabok, árnytábla a meséléshez és Bécsből képek az állatok világáról. Az udvarra mérgező bogyókat termelő cserjéket ültetett Teréz, hogy megtanítsa a szegény és gyakran éhező gyerekeknek, mihez nem szabad nyúlniuk, mit nem szabad megenniük.

Brunszvik Teréz élete során mintegy nyolcvan füzetet írt tele naplóival, amelyekben részletesen leírta az óvoda mindennapjait, külföldi útjait, de a leírások mellett rengeteg bölcs, ma is érvényes gondolat is olvasható a reformkori írásokban. Az egyik ilyen gondolat a múzeum falára is kikerült: „Apa és anya, magatokon kezdjétek gyermekeitek nevelését.” Mert mint Harcsa Tiborné is mondja: a gyerekek csak a cipőket és a ruhákat szokták kinőni, a rossz tulajdonságot, természetet nem, azt fejleszteni, nevelni kell. A kiállításban ott látható Brunszvik Teréz bocskai ruhája is, amit az 1848–1849-es szabadságharc után hordott, így állva ki a magyar forradalmárok mellett. „A ruha rekonstrukció, csak a kis csipkekalap eredeti, mert tudvalevő, hogy régen, miután kihullott a hajuk a hölgyeknek, frizura híján a kalap díszei, fodrai, csipkéi fogták körül, dekorálták a női arcokat” – avat be a kis kalap titkába Harcsa Tiborné.

A gyűjtemény fontos részét képezi a Fröbel-eszköztár, amelynek összes tárgyát Harcsa Tiborné egy Szekszárd melletti kis faluban, egy fáskamrában, tüzelőnek szánva találta meg, majd hosszú kutatást követően tudta csak meg, hogyan is kell használni az egyes darabokat. Az eredendő ártatlanságot a megromlott társadalmi viszonyok tönkretehetik, ennek elkerülésére teremtette meg Fröbel a maga „gyermekkertjét” (Kindergarten), ahol az óvodáskorú gyermekek közösségben élnek, játszanak, és fejlesztő eszközök segítségével ismerik meg az őket körülvevő világot. Fröbel eszközei közül – amelyeket ő adományoknak nevezett – az elsők a színes, kötözött labdák voltak, hogy először a világegyetem legtökéletesebb formáját, a gömböt ismerjék meg a gyerekek. A következő két „adomány” a gömb mellett a henger és a kocka, hogy a három testen lehessen megtanulni az azonosságokat és a különbözőségeket. A következő eszköz egy nagy kocka, amit a kétszer két centiméteres kis kockákból lehetett kirakni a négyzetrácsos asztalon, ami szintén ki van állítva. Minden eszközhöz külön tanversike szolgált, hogy a gyerekek könnyen megjegyezzék az idomok, formák jellemzőit: „Ez a kocka egyik lapja, többit a kezem takarja, ez az éle, ez a csúcsa, jaj de megszúrt, csúnya, huss.” Magyarország már ekkor is kitekintett külföldre, az újat behozta és magyarította. Éppen ez történt Fröbel adományaival is: összeültek a magyar óvóurak, és összeborították az összes kockát, hogy ne a festett asztalon, a négyzetrácsba színeljen a gyermek, hanem építsen belőle azt, amit a képzelete diktál. Az itt kiállított 19. század végi munkatervekben is jól látható, miképpen alakították, használták az óvók Fröbel eszközeit. A kötelező munkafüzetekben a kiszúrás, a kivarrás, a hajtogatás, a kimetszés, a papírgyűrés és a kirakás is fontos szerephez jutott.

A tisztálkodás témája is kiemelten szerepel a múzeumban, mert egy időben rengeteg járvány – tbc, himlő, kanyaró – tombolt, ezért nagyon fontos volt a higiéniára is megtanítani a gyerekeket. A szemléltető képsorozat a falon a hozzá írt verssel együtt bemutatja az öltözködés és a tisztálkodás minden lépését: „Reggel mikor felébredek, imádkozom és felkelek, megmosom jól fülem, nyakam, simára fésülöm a hajam, fogaimat is megmosom, kiöblögetem a torkom, kitisztogatom a körmömet, mert óvó néni úgy szeret, hogyha reggel nyolc órára tisztán megyek óvodába.” Érdekesség, hogy ezt a képsorozatot az ötvenes években is használták az óvónők, a verssel együtt, de mivel a Rákosi-korszakban nem volt szabad imádkozni, ezért átfestették a gyerek kezét a képen, és a szöveget is átírták, így lett „Reggel mikor felébredek, nyújtózkodom és felkelek” a vers első sora. „Isten nevét kimondani sem volt szabad a szocialista korszakban, engem többször felhívott a művelődési osztály, hogy döntsem el, templomba akarok-e járni, vagy óvónő akarok-e lenni” – emlékszik vissza a múzeum egykori vezetője. A mai gyerekeknek biztosan nehéz lehet elhinni, hogy az 1930-as években esővizes dézsában mosott mindenki kezet, egy törülköző és egy fésű volt az egész csoportnak, a kézmosáshoz pedig egy szappant használtak az óvodákban, ami lanolinos volt, hogy ki ne száradjon a gyerekek keze.

A kiállításban korhűen felöltöztetett babákon figyelhetjük meg, miként változott az óvodások öltözete: kezdetben minden gyerek pendelyben járt, később ezt a fiúknál felváltotta a nadrág, a kislányok pedig idővel szoknyát és kötényt hordtak.

A lépcső alatt munkatermet rendeztek be, ide kerültek a már említett szemléltető képek 1916-ból. Ezek nemcsak egy-egy mesét ábrázolnak, hanem egyszerre jelennek meg rajtuk az évszakok, természeti jelenségek, állatok, növények, a különböző érzelmek, mozdulatok és színek.

Mivel ebben az időben az óvónőknek a szolgálati lakáshoz kert is járt, rengeteg természetes anyagból készült játék színesítette az óvodai életet – ezekből is láthatunk egy kis ízelítőt a múzeumban. A háború alatt gyakran készítettek rongybabákat az óvónők: a legegyszerűbbektől a háromlábú ajkai babán át a százéves, minden részletében kidolgozott palócbabáig láthatunk ezekre példát a kiállításon. De az ország legkülönbözőbb részeiből is kerültek ide korabeli játékok, mint a nádparipa, a hintaló, a taliga, a mackó, amit megkoptatott a múló idő, és már nemcsak a feje, hanem a hasa is „kapaszkodik”. Az óvodákban ma is használt boltos játékkal az első világháború óta tanítják a bolti viselkedéskultúrát az óvónők. „A gyerekek a játék segítségével megismerkedhetnek a legkülönfélébb anyagokkal, és próbára tehetik érzékszerveiket” – avat be minket a játékok további hasznába Harcsa Tiborné. A szekeret pedig a közösségi nevelés eszközének is tartották: a gyerekeket beleültették, és együtt húzták őket – erre emlékeztet a terem közepére kihelyezett vasveretes szekér.

Az 1891-es kisdedóvási törvényből is olvashatunk részletet a terem falán. Az egész országra érvényes szabályozás az oktatás milyenségét és fajtáit is lefektette, „hosszú fonalat adva ezzel, amire, mint a gyöngyszemeket, felfűzhettük a különböző korok óvodáit, egészen 1990-ig”. Innentől kezdve ugyanis már nincs kötelező óvodai nevelési program, így sorra nyíltak a legkülönbözőbb tematikájú óvodák: zeneiek, két tannyelvűek, hagyományőrzők és egyéb irányokra specializáltak. Ezekből egységes óvodatörténeti anyagot már nem lehet összerakni, ezért a múzeum 1990 után már nem is gyűjt óvodatörténeti emlékeket.

A kiállított szemléltető makettek közül az egyik egy városi lakást, a másik egy falusi házat mutat be. Ezekre azért is volt szükség, mert például a falusi gyerekek azelőtt nem láthattak fürdőszobát, a városi gyerekeknek pedig hiába mondta az óvónő, hogy álljanak libasorba, ha még a libát sem ismerték addig. Így az óvónők a makettek segítségével megtaníthatták nekik az addig ismeretlen élettereket. A hazaszeretetre nevelés is fontos volt ebben az időben: „a huszár megvív a hazáért, és vígan áldozza életét a honért és királyáért”, éppen ezért látható a tárlatban a kis zászló, a kard, a puska, a kürt és a huszársapka. aHarcsa Tiborné több kiállított tárgyhoz személyesen is kötődik: a hajdúszoboszlói Rákóczi úti óvoda csoportképén ő maga a megjelölt kislány, és saját egykori építőkockája is a magánóvodai anyag fontos része. A kiállítás rendezése során ugyanis külön részt szenteltek az 1930-as évek magánóvodáinak bemutatására. Ezekbe maximum tíz gyereket vettek fel, mert így nem kellett adót fizetni és engedélyt kérni. Éppen ezért az ide járó gyerekek játékai sokkal díszesebbek is voltak, ezt mutatják a részletgazdag kőkockák, a gyönyörű könyvek és a középkori vármakett is. Ezek a kis létszámú óvodák mindig Montessori Mária fejlesztő eszközeit használták. Az olasz doktornő először fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, és a velük való munkája alatt fejlesztette ki azt a számtalan eszközt, amelyek ma is részei a gyereknevelésnek. Montessori Mária minden eszköze maga mutat rá a hibára, és segít, hogy a gyermek önállóan tudja megoldani a feladatot. „Tévedni lehet, csak akkor nem oldható meg a feladat, és elölről kell kezdeni, ez a megismerés egyik útja a gyerek számára” – fűzi hozzá a gyűjtő. A különböző relációk, vékony-vastag, keskeny-széles, hosszú-rövid, mind önállóan megtanulhatók a doktornő eszközeivel.

A negyvenes évekből alig maradt tárgyi emlék, mivel a háború alatt szinte minden megsemmisült, így a magánóvodák után az óvodatörténeti kiállítás a szocialista korszakban folytatódik, az 1950–60-as éveket mutatja be. A falon Sztálin és Rákosi elvtárs jelenik meg, az asztalon alumínium játékok, „szocreál” szemléltető gépek, a Moszkva és Budapest között haladó kisvonat és az ebben az időben oly népszerű lemezjátékok mind ennek a kornak a szülöttei. „Abban az időben az óvodáknak el kellett égetniük a régi idők emlékeit őrző játékokat, könyveket, mert olyan szellemiséget, értékeket hordoztak, amit sem a Rákosi-, sem pedig a Kádár-rendszer nem fogadott el. Csak a nagy szovjet pedagógusokról lehetett tanulni, mi is ezt a szovjet tanítási mintát követve léptünk ki a főiskoláról. Volt egy könyvünk az óvodában, amelyik úgy fejeződött be, hogy miután hazamentek a gyerekek, a fehér ágyukban szenderegve, mosolyogva azt álmodják, hogy Rákosi elvtárs kezét fogják. »Pirkad az ég, jön a hajnal, egybeforr az éj a nappal, tovább szövik boldog álmuk, nagy Rákosi vigyáz rájuk«” – idézi a mese végét az egykori óvodavezető.

Az 1960-as évek elején a lakáskultúrát visszatükröző gyerekbútorok gyártása élte a virágkorát, ebből is ki van téve néhány: étkezőasztal székekkel, két fotel, kihúzható rekamié, fúvott üvegű kombinált szekrény. Ugyanitt láthatók azok a babakocsik, amelyeket alig hogy legyártottak, már lehetett is kapni kicsinyített másukat a játékboltokban.

Ebben az időben az óvodák falait legtöbbször szovjet mesefigurákkal díszítették. A nyíregyházi óvodában egy Ukrajnából hozott kép volt sokáig a falra kiakasztva: „a nyulacska a házikóval, a rideg kék háttérrel és a sárga mintával nem sok melegséget hordozott, de ekkoriban csak ez volt elérhető” – jegyzi meg Harcsa Tiborné. A „drót-mozit” a háború után egy óvónéni találta ki, amivel a mesélő a tér mindhárom dimenziójába meg tudta mozgatni a három pillangó történetét – most ez is a gyűjteményt gazdagítja.

A kiállítást az alsó szinten két kiemelkedő személyiség zárja, „akikre csak felnézni lehet”. Az egyik Forrai Katalin, aki egész életét a magyar gyerekek szép hangjának fejlesztésére, a magyar népdalok és a magyar gyermekjátékok tanítására, valamint a magyar óvónők zenei továbbképzésének szentelte. A másik Kodály Zoltán zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, akit a kiállítás egyik utolsó képén köszöntenek a gyerekek. A zeneszerző a zenei nevelést missziónak tekintette; egyik mondatát ma is őrzi Harcsa Tiborné: „Nem ér semmit az a magyarság, ami nem európai, de az az európaiság sem, ami egyszersmind nem magyar is.”

Az óvóképzés emlékei az emeleten vannak kiállítva. „Férfiak voltak az első óvók, mert a nők csak 1858-tól mehettek óvóképzőbe” – meséli a múzeum volt igazgatója. Régi tablóképeket is látunk itt, amelyeken a kiállított egyenruha is felismerhető. A szekrények az óvóképzőből kerültek ide, miután az átalakításakor kidobták őket az udvarra. Az emeleti vitrinben lévő munkatervekből megismerhető a fűzés, a cirokmunka, a papírosmunka és az agyagozás művészete, amelyek szintén Fröbel nevéhez köthetők.

Nagy élmények és rettenetes nagy fáradságok árán kerültek helyükre a gyűjtemény darabjai, de még sok feladat vár az itt dolgozókra. A múzeum megállapodást kötött az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával és a város óvodájával, hogy egy regionális óvónő-továbbképző központot szerveznek hamarosan a múzeum épületébe. A könyvtár áthelyezéséről is folynak tárgyalások, mert még húszévnyi anyag van raktárban, amit szeretnének minél előbb bemutatni. A minimat-készlet, a feladatlap, a színes fóliák a mesekirakáshoz és a diavetítés születése is az eddig nem látott 1970–80-as időszakra datálható. „Az Óvodamúzeum anyaga jelenleg 132 évet ölel át, de ha a raktárból még kirakjuk az 1970–80-as éveket, 162 évet fogunk tudni végigjárni a látogatókkal. Nincs a világon több kronologikus Óvodamúzeum, ami ennyi évet mutatna be. Mégis kicsit mindig mostohagyermek volt ez a múzeum a város számára: hol a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézete támogatott, hol az önkormányzat fogadott be minket. Éppen ezért sosem hittem, hogy meg fogom érni, hogy méltó helyre kerül a gyűjtemény. Ráadásul a megnyitón díszpolgári rangot kaptam, és az én szavaimmal köszöntöttek, amit örökül hagytam a nyíregyházi óvónőimnek, vagyis a gyerekre nem fordítani, nem is áldozni, hanem szentelni kell az időt” – osztja meg velünk hitvallását az Óvodamúzeum megálmodója.

A nyugalmazott óvodavezető szeptemberben töltötte be a nyolcvanadik életévét, de még a mai napig is gyűjti a kisdedóvás tárgyi emlékeit. „A vezető óvónői pótlékomat, illetve ha jutalmat kaptam, azt is mindig a gyűjtemény gyarapítására fordítottam, de most sem bírom megállni, hogy ne menjek be egy-egy antikváriumba, hátha találok valamit a múzeum számára. Bármilyen selejtes, öreg könyv, fotó, játék, olykor egy lap is sokat tud mesélni” – mondja Harcsa Tiborné. Sajnos azonban múzeumpedagógus híján a múzeum mostani igazgatója egyedül vezeti körbe a látogatókat, közben leltároz, kiállítást rendez, sőt plakátot, képeslapot is kellene terveztetnie. Így a gyűjtemény gyarapítására már nem jut az idejéből. Pedig most is rendszeresen kellene gyűjteni, mert különben a kukákban köthet ki sok-sok értékes történeti emlék.