Budapesttől Varsón át a Műcsarnokig és vissza

Jerger Krisztina művészettörténész, kiállításrendező

MúzeumCafé 21.

Mint egy ógörög meanderszalag, úgy kacskaringózik sehol meg nem szakadva Magyarország és Lengyelország között Jerger Krisztina eddigi pályája. Lengyel édesanya és magyar apa gyermekeként sokszor okozott neki örömöt, de néha nehézséget is jelentett számára a kétféle identitás, a két ország között zajló élet. Az itthoni felvételit követő varsói egyetemi évek után a Műcsarnok művészettörténészeként és kiállításrendezőjeként vált ismertté előbb Magyarországon, majd egyre inkább a nagyvilágban is, hogy aztán az utóbbi öt évet újra Varsóban, az ottani Magyar Kulturális Intézetben töltse. De bárhol is volt éppen, otthon volt mind a két országban: Magyarországon ezért, Lengyelországban azért. A büszke lengyel asszonyoktól örökölt kitartásával alakította ki a maga szabad világát az egykori, mindenre rátelepedő politikai rendszerben – és a rákövetkező évtizedekben egyaránt. „Mostanában merem csak beismerni magamnak, milyen szerencsés ember vagyok. Kerek az életem. Mindig megtaláltak azok a kiállítások, amelyek aktualitásuk miatt sokakat foglalkoztattak. Örülök, hogy a művészekkel együtt, a művek segítségével örömet tudtam okozni a látogatóknak. Ha kiállításaim segítségével egy kicsit is feltöltődtek a művészet adta energiával, és a felszabadultság érzését is átélhették általuk, a munkám minden fáradságot megért” – mondja. Ráadásul „fáradságos munkáját” – egyedülálló lehetőséget kapva ezzel a hazai múzeumi világban – saját maga rendezheti össze egységes életművé, egyúttal a Műcsarnok elmúlt évtizedeit, legjelentősebb kortárs kiállításait is dokumentálva.

 

A németek és a szovjetek által lerohant Lengyelországból menekültként érkezett Jerger Krisztina édesanyja Magyarországra. „Anyám sorsa filmbe illő, még ha nem is egyedi a története.” A lengyel nagypapa gazdag volt, az oroszok a család szeme láttára végezték ki. A nagymamát Szibériába hurcolták, a család férfi tagjai elestek. Csak jóval a háború után került elő a nagymama és Jerger Krisztina édesanyjának egyik nővére. „Lengyelországban a nők tartják össze a családokat” – mondja erről.

Jergerék a budapesti Klauzál téren laktak az ötvenes években. „Fiúsnak neveltek, a téren nőttem fel. Snóbliztunk, lábtengóztunk. Szegénység, de emberi tartás és összetartás jellemezte az ott lakókat; keresztényeket, zsidó családokat, muzsikus cigányokat. Felettünk lakott Kádár bácsi, a híres kifőzde tulajdonosa. Anyámat, Barbarát, a gyönyörű lengyel nőt fergeteges temperamentumával és kíváncsi természetével mindenki ismerte. Hatalmas szalmakalapokban utazott a körúti villamoson, megfordultak utána a szürke ötvenes években.”

Jerger Krisztina édesapja 1945 után osztályidegen lett, indexre került, nem dolgozhatott jogászként, elment hát segédmunkásnak. Művelt, olvasott, de megkeseredett ember volt, aki nem találta a helyét itthon. 1970-ben disszidált, ami mindenféle szempontból nagy törést okozott a családnak. „Tíz évig nem kaptam útlevelet nyugati országba, ami abban az életkorban és főleg az én szakmámban súlyos hátrányt jelentett.”

Apai nagyszülei viszont nagy hatással voltak Krisztinára. Náluk, Keszthelyen, a Balatonon töltötte a gyerekkori nyarakat. „Két pedagógus nagyszülőm megtanított arra, hogy mi a fontos, és mi nem, mi a jó, és mi a rossz. Így az értékrendem, nekik köszönhetően, nagyon hamar kialakult, s ahhoz máig tartom magam. Megérzem, hogy rendben van-e valami vagy sem. Egyszerűen jelez a szervezetem.” Amikor eljött az ideje, Krisztina a Varga Katalin Leánygimnáziumba ment tanulni, ami nagy hagyományokkal rendelkező iskola volt, néhány, még a háború előtt képzett pedagógussal. „Már itt sokat foglalkoztam a művészettörténettel.” De a lányok általában is sokat olvastak, színházba jártak, művészeket hívtak meg beszélgetni az iskolába. „Stréber osztály voltunk – nevet Jerger. – A fiúkkal pedig klubokba jártunk, a Metróban Zoránt, az Eötvösben Omegát, a Bercsényiben Kexszet, a Műszaki Egyetem klubjában pedig Illést hallgattunk.”

A hatvanas évek látszatra egyre szabadabb légkörében feléledt Krisztinában az édesanyja hazája iránti érdeklődés. Egyszer autóstoppal kiment Krakkóba: nagy élmény volt a helyiek szeretete, ahogyan a magyarokat fogadták. „Életem végéig ellakhatnék Lengyelországban úgy, hogy egy fillérem sincs!” Ettől fogva természetesnek tűnt, hogy Lengyelországban akar művészettörténetet tanulni, de a rendszer nem találta annyira egyértelműnek az ötletét. „Kisasszony, ilyen nincs!” – mondták neki hivatalos helyen. És hogy miért választotta éppen a művészettörténetet? „Szerettem festmények társaságában lenni, egy-egy munka feltöltött, erőt adott. Azt azonban akkor még nem tudtam, hogy kortárs képzőművészettel akarok foglalkozni.” Egyet tudott: jól érezte magát a műtárgyak között, sokat „beszélgetett” velük. Lengyelországba azonban akkoriban csak édesvízi halászatra és faipari képzésre lehetett menni, ezek pedig kevéssé nyerték el Krisztina tetszését. A minisztériumban azt javasolták, felvételizzen Magyarországon, aztán majd kimehet. Felvették, de nem kezdte el a tanulmányait, mert attól félt, hogy akkor itthon ragad. „Másfél évnyi szürreális küzdelembe fogtam a hivatalokkal. Addig, hogy ne legyek közveszélyes munkakerülő, kukákat számoltam, kávét főztem, tolmácskodni kezdtem.” Hosszú küzdelmek és filmbe illő fordulatok után végül mégis kijutott Varsóba. De az addigi munkák is sok tapasztalatot hoztak. „Szembesültem azzal, hogy mennyire nem kapunk levegőt, milyen közel van a plafon, mennyire nem lehet kiegyenesedni. Nem az értelmiségről beszélek, hanem a hétköznapi, perspektíva nélkül dolgozó emberekről.”

Ehhez képest hatalmas változás volt számára Lengyelország, a varsói egyetemi kollégium szabad légköre. „Ott lakott akkor szinte mindenki, aki ma számít Lengyelországban.” Az elmúlt években Varsóban dolgozva érzékelhette, hogy hányan emlékeznek rá a kollégiumi évekből. A művészettörténet oktatása világszínvonalú volt Varsóban, nehezen összehasonlítható az akkori hazai helyzettel. „Beke László, a Műcsarnok volt főigazgatója mindig irigykedett, amikor a kinti professzoraimról meséltem neki” – meséli nevetve Jerger. Ugyanakkor az ottani létnek volt árnyoldala is: rendszeresen tartózkodási engedélyt kellett kérnie a varsói belügyminisztériumtól. „Mindig összeszorult a gyomrom, hogy megkapom-e a következő három hónapot, vagy sem. 1969-től szerveződött már az ellenállás, én sem maradtam ki belőle. 48-as vagyok, forradalmi évjárat, mindig kiálltam az igazamért, soha nem maradtam csöndben!” Voltak pillanatok, amikor hajszálon múlt az ottmaradása. Egy alkalommal be is akarták szervezni. Egy kedves fiatalember megszólította sorban állás közben, majd ismerőseire, környezetére terelődött a szó. Amikor beszélgetőtársa felajánlotta, hogy jöjjön be néha beszélgetni a kollégiumi életről, és akkor nem kell majd sorban állnia, felháborodva osztotta ki az illetőt. „Akkor már túl voltam Szolzsenyicinen.”

A Józef Szajnának, a lengyel színház egyik legkiemelkedőbb alakjának a galériájában is dolgozó Jerger szerint már Lengyelországban kiderült: van térérzéke, jó a belső látása, szeret művészekkel dolgozni, kiállításokat menedzselni, így erre a területre szakosodott. „Kint már volt munkám, míg itthon azt sem tudtam, merre van előre.” Mégis a hazaút mellett döntött. „Apám 1970-ben disszidált, úgy gondoltam, erkölcsi kötelességem hazajönni és segíteni anyámat. A Műcsarnokban volt éppen egy szabad státus, felvettek.”

Már a hetvenes évek végén is a hazai kortárs kultúra egyik fő központja volt a Műcsarnok, de még inkább az lett 1984-től, Néray Katalin vezetése alatt. „Néray inspiráló, a munkát megkövetelő, csodálatos ember volt, megkönnyeztük a távozását.” Előtte azonban kemény idők jártak. Jerger Krisztina számtalan megrovást, fegyelmit kapott – a legkülönbözőbb okok miatt. „Jelentések is készültek rólunk; persze mindig tudtuk, hogy éppen ki volt a jelentő. Expresszív, a megszokottól eltérő, sokszor teátrális, de mindenképpen a látványra törekvő kiállításrendezői stílusom miatt rendre merev akadályokba ütköztem. A hetvenes évek végén még mindig a bőröndjeimen ültem, arra gondolva, hogy itt nem hagynak a saját értékrendem szerint dolgozni.” Pedig akkoriban havonta egy-két kiállítást biztosan meg kellett rendeznie a Műcsarnoktól a vidéki és a kisebb fővárosi kiállítóhelyeken át a nagy nemzetközi tárlatokig. London, Párizs, Washington, Bécs, Varsó, Tokió – csupán néhány város, amelyekben megfordult a munkája során. „Mindenhol, ahol dolgoztam, elsősorban Magyarországot képviseltem, és csak másodsorban voltam Jerger Krisztina, az adott kiállítás rendezője.”

Mentorának Frank János művészettörténészt tartja, az ő segítségével ismerte meg a legjobb hazai művészeket. Ugyancsak Frank révén került a Józsefvárosi Galériába, amelyben tíz éven át rendezett kiállításokat. Mások voltak azok az idők: ma a kiállításrendezés során a művészettörténész-kurátoré a tartalom kialakításának felelőssége, míg a formát hozzáértő belsőépítészek, grafikusok, látványtervezők teszik hozzá. „Lengyel tanulmányaim és tapasztalataim nyomán én egy személyben tudtam ezt a két feladatot ellátni. Már a műteremben, a kiállítandó anyag válogatása során összeállt bennem a tartalom mellett a kiállítás látványa is. Sokat dolgoztam a magyar művészekért, a Műcsarnokért, magamért.” A kultúrában már előbb, a nyolcvanas évek közepén érzékelhető volt a közelgő rendszerváltás – mondják sokan. „Az tény, hogy akadékoskodás helyett akkor már együttműködőbb volt a hivatal.”

Jerger Krisztina a rendszerváltás után is nagy elánnal folytatta munkáját: a Szépművészeti Múzeumban megrendezett Kopt-, a Marcus Aurelius- és a Szentföld öröksége kiállítások mellett számos kortárs képzőművészeti tárlatot rendezett a Műcsarnokban. A Páva utcai Holokauszt Múzeum nyitókiállítása és az Olof Palme Házban korábban bemutatott, a toleranciát segítő Láthatatlan kiállítás okán különösen a figyelem középpontjába került. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy nem rettent vissza az érzékeny ügyektől.

Vajon mi teszi Jerger Krisztina szerint a jó kiállításrendezőt? – kérdezem tőle. „Mindenekelőtt tájékozottnak kell lenni a szakmában, nincs pardon! Jelen kell lenni, sokat látni, naprakésznek és igazán elhivatottnak lenni. A legfontosabb azonban a kvalitásérzékenység. Ezzel születni kell; vagy megvan valakiben, vagy nincs! Ha megvan, akkor az kérlelhetetlenül jelez a minőség láttán” – sorolja az íratlan, de annál kényszerítőbb erejű feltételeket.

Személyiségéből fakad, hogy nyitott és érdeklődő ember, aki nem feledkezik meg a művész és a kiállításrendező emberi kapcsolatáról sem. „Olyan kiállításrendező vagyok, aki a műteremben tájékozódik. Tudni kell azt is, hogy a művész a kiállításra készülve érzelmileg teljesen kitárulkozik, levetkőzik a világ előtt, ezért végtelenül sebezhető. A kiállításrendező a szövetségese kell legyen ebben az érzékeny, kiszolgáltatott helyzetben. Persze minden művész más személyiség, tehát mindenki más segítséget igényel. Ezért szoktam tréfásan terápiás nővérnek hívni magam; persze ez a legnagyobb megtiszteltetés, mivel a bizalomból táplálkozik – utal saját helyzetére némi öniróniával. Ráadásul a kiállításrendezés folyamatos tanulási lehetőség is a számára. – Együttléteink során sokat tanultam a művészektől, de remélem, nekik is hasznukra volt egy-egy őszinte, baráti vélemény.”

Jerger Krisztina már a műteremben látja, milyen lesz a kiállítás. Pedig a tárlatokon „kényes egyensúly” működik. „Ha az ember valamit nem ért, attól ösztönösen bizonytalan, majd feszült, végül dühös és agresszív lesz. A néző, segítség nélkül, elveszettsége miatt sok esetben hiányérzettel megy haza. A kiállításrendezés elsődleges feladata tehát a segítségnyújtás, ami egy láthatatlan térkép felrajzolásával, a művek értelmezésével a befogadás nehéz munkáját könnyíti meg.”

Jerger Krisztina 1976-tól 2005-ig volt a Műcsarnok munkatársa. Közben – 1999 és 2001 között – igazgatóhelyettessé is előlépett, bár nem vágyódott rá. „Beke László felkérésére vállaltam el a feladatot, de a lobbizás, a pénzfelhajtás nem az én világom” – mondja erről. Így aztán ahogy tudott, visszatért az eredeti hivatásához. 2005-ben pedig megpályázta a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatói posztját, de az akkori kormánypártok közötti hatalmi játszmák miatt más került az igazgatói székbe. Ő viszont elvállalta a felajánlott igazgató-helyettesi feladatkört, így az elmúlt öt évben egy új intézet felépítésében, kialakításában vállalhatott központi szerepet. Ez nagy sikerélményt jelentett a Lengyelországhoz ezer szállal kötődő művészettörténésznek.

Varsói megbízatása lejártával hazatért Budapestre, és most – újra a Műcsarnok munkatársaként – egykori kiállításainak tükrében az intézmény elmúlt évtizedeinek történetét dolgozza fel, mielőtt hivatalosan nyugdíjba menne. A lantot azonban esze ágában sincs letenni: jelenleg például a Szépművészeti Múzeum 2011-es, a Városligeti tavon megrendezendő úszó szoborkiállításának egyik kurátora és rendezője. „Én mindig ügyeket szolgáltam! Szerencsés vagyok, hogy ezt a szakmát választottam. Küzdenem kellett a művészettörténetért, de megkaptam érte a jutalmamat!”

 

Jerger Krisztina 1948-ban született Budapesten. 1969–1970-ben a Varsói Tudományegyetem lengyel nyelvszakán, majd 1970-től 1976-ig ugyanott művészettörténet szakon végezte tanulmányait. 1977-től a Műcsarnok munkatársa. 1978 és 1982 között, Fajó János galériavezetése alatt, állandó rendezője és kiállításszervezője volt a Józsefvárosi Galériának. 1981-ben és 1985-ben is Nívódíjat kapott, 1993-ban Ferenczy Noémi-díjban részesült. Legfontosabb kiállításai: Nicolas Schöffer, Székely Vera, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Megyik János, Bak Imre, Korniss Péter életmű-kiállításai, a Tény-kép, a Magyar Fotográfia Története, a Dráma és tér című díszlet- és jelmezkiállítás, a Frissen festve és az Új szenzibilitás első tárlata. A nyolcvanas–kilencvenes évek szinte valamennyi lengyel–magyar vonatkozású, nemcsak képzőművészeti eseményének részese, rendezője (Polonia Expressz, Magyar jelenlét – Varsó, Krakkó).