Capa, Brassaï, Munkácsi, Moholy-Nagy, Kertész…

A magyar fotográfia múzeum hányatott múltja és biztató jelene

MúzeumCafé 49.

Kecskemétnek nem is főtere van, hanem egész főtérkomplexuma; az egymásba nyíló terek ágas-bogas szövevényét a város történelmi épületei választják el egymástól. A Lechner-féle Városházán, a templomokon és a színházon túl egy alacsony, századelős épület szerénykedik a Katona József tér sarkán: ez a Magyar Fotográfiai Múzeum, az egyik legszokatlanabb történetű és meglehetősen hányatott sorsú hazai múzeumi gyűjtemény otthona. Egyelőre. Egyelőre? Mostohagyermeke-e a fotográfia a magyar muzeológiának? Ez az első kérdés, ami felvetődhet bennünk, ha végigtekintünk a magyar fotó történetén és annak gyűjteményein. Bár az utóbbi években immár világszerte felkapottá vált a 20. századi magyar fotográfia legnagyobb alakjainak – André Kertésznek, Robert Capának, Martin Munkácsinak és társaiknak – a munkássága, a magyar fotótörténet mindmáig mégsem nyerte el méltó otthonát és bemutatkozási lehetőségét. A kecskeméti múzeumban a nehézségek és a szűkös körülmények ellenére immár negyed évszázada tárolják, őrzik, gondozzák és lehetőségeik szerint állítják ki a magyar fotográfia legnagyobb alkotóinak, legfontosabb irányzatainak munkáit, gyűjteménye pedig felbecsülhetetlen értékű és megkerülhetetlen a magyar fotótörténetben. Honnan indult, hová jutott, és merre tart most a Magyar Fotográfiai Múzeum? Mire volt elegendő a kecskeméti helyszín, ki volt a nehéz helyzetbe került múzeum mentőangyala, és mit várnak a budapesti múzeumnegyedbe való költözés lehetőségétől? A többi között ezekről a kérdésekről is beszélgettünk Baki Péter múzeumigazgatóval.

 

Magyar Fotográfiai Múzeum egy egyedülálló, országos hatókörű szakmúzeum, ami nem egy hivatalos akarat, hanem egy civil közösség, a magyar fotográfusok sok évtizedes felelősségteljes munkájából, értékőrzéséből és kitartásából született meg” – hangsúlyozza Baki Péter igazgató, miközben végigvezet minket a kicsiny kecskeméti múzeumban. Nemhogy kortárs, hanem egyenesen másfél évszázados ötlet, hogy a fotográfia is bekerüljön a magyar múzeumok „elefántcsonttornyába”. 1862-ben Veress Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, a színes fényképezés egyik hazai úttörője az Ország Tükre című képes közlönyben a következőket üzente a hon fotográfusainak: „Fényképészeink nagy szolgálatot tehetnének honunknak azáltal, ha a tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mezején kitűnt kisebb-nagyobb nevezetes egyéneket levéve és összegyűjtve, album-alakban beadnánk a hazai múzeumokba. Én e gondolatot évek óta forgatom elmémben s létesítését az idén el is kezdem.” Szép szavai ellenére száz évig csak kósza próbálkozások vannak fotográfiák gyűjtésére és kiállítására, elsősorban a fotós közösség vagy egy-egy lelkes fotográfus részéről. 1934-ben a Magyar Fotográfiában így ír Neuberger Simon, egy idős fényképészmester: „Most még igen sok muzeális vonatkozású szerszámot, segédeszközt… gépet, félig kész és kész produktumot, árnyékképet (szilhuettet), daguerreotypiát stb. lehet egy létesítendő fotómúzeum alapjának lefektetésére fillérekért vagy ingyen összehozni. Jól tudom, hogy most mindnyájunknak a kenyérgondoktól fáj a feje, de mégis valahogyan obligóban látom e küzködő generációt a jövő nemzedékkel szemben, hogy a ma még fellelhető emléktárgyakat megmentse az enyészettől. Vessük meg egy fotómúzeum alapját.” A harmincas és a negyvenes évek fordulóján Kerny István és Kankowszky Ervin fotográfus, fotótörténész megkezdi egy fotómúzeum anyagának összegyűjtését, meg is alapítják a Magyar Fotómúzeumot, és egy évre rá háromezer-egyszázkilencvenkilenc tárgyat és kilencszázötven könyvet tartanak nyilván a gyűjteményben.

A történelem viharai után csak 1957-ben porolják le újra a régi tervet: 1958. január 1-jén megkezdi a működését a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteménye. Ezzel megszületik a mai fotómúzeum alapját képező gyűjtemény, de a kádári évtizedekben lassan haladnak előre az események. 1963-ban felhívásban kérik a fotográfusokat, hogy a fotózás műszaki emlékeit őrizzék meg. 1967–68-tól a Magyar Fotóművészek Szövetsége megkezdi a kortárs magyar fotóművészet legjobb alkotásainak folyamatos begyűjtését. 1980-ban a Magyar Nemzeti Galéria részeként a budapesti, gellérthegyi Pásztor-villában rendezték volna be a múzeumot, de a terv meghiúsul. A Kádár-kor utolsó évtizedében komolyan folyik a levelezés az illetékesek között, hogy mit, hol és hogyan lehetne bemutatni a nagyközönségnek a gyűjteményből. A Nemzeti Galéria végül lemond a kollekció átvételéről. Aztán érkezik egy felajánlás egy pesti belvárosi helyszínre, de a minisztérium nem hajlandó a vételár költségeit állni a Magyar Fotóművészek Szövetsége helyett.

A rendszerváltásig kell várni a fordulatra. 1989 őszén Gajdócsi István, a Bács-Kiskun Megyei Tanács elnöke felajánlja Kecskemét egyik sokáig kallódó épületét a fotómúzeum céljaira. A belvárosi házat a 18. században húzták fel. Előbb a Pest–Szeged postakocsijárat lóváltó állomása volt, majd a vasút elkészültével vendéglő lett belőle „Ét- és Táncterem a Pistához” néven – ez volt a kecskeméti iparosok találkozóhelye is. Az 1920-as évek második felében viszont ortodox zsinagógává alakították (a másik, jóval nagyobb neológ zsinagóga máig Kecskemét ékköve, igaz, ma már a Tudomány és Technika Házaként funkcionál). Az épület 1944-ig szolgált a hitélet helyszínéül. A kommunizmus évtizedei alatt vágóhídként, üzletként, raktárként és fodrászatként is funkcionált, miközben egyre romosabb állapotba került. Gondolkodtak abban is, hogy esetleg bábszínház vagy rendezvényterem legyen benne a felújítás után – de végül a fotográfiai gyűjtemény otthona lett. 1990 decemberében megalakul a gyűjteményt gondozó Magyar Fotográfiai Alapítvány a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Fényszöv, valamint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és fotográfiai cégek együttműködésében. Az alapítvány és a múzeum létrehozásában fontos szerepe van Katona Istvánnak. A kommunista mozgalmárként induló, újságíróként, riporterként, majd 1974 táján a Népszabadság főszerkesztőjeként is dolgozó Katona később egészen Kádár János titkárságának vezetéséig emelkedett; de egész életét végigkísérte a fotózás, sőt több kiállítása is volt saját, elsősorban természeti témájú fotográfiáiból. Katona István 1986 és 1992 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke volt, és ezalatt – szó szerint – tető alá hozta az alapítvány által működtetett Magyar Fotográfiai Múzeumot Kecskeméten. A 2006-ban elhunyt Katonát fotóművészként temették el a Munkásmozgalmi Panteonban.

A múzeum 1991 decemberében nyílik meg Kincses Károly igazgató vezetésével, mellette Kolta Magdolna végez hatalmas munkát a gyűjtemény feldolgozásában és gyarapításában. Kolta Magdolna 2005-ben hunyt el, 2006-tól pedig Baki Péter vezeti a múzeumot, kollégái Tóth Balázs Zoltán tudományos segédmunkatárs és Bjerre Mariann adminisztrációs munkatárs. A mai igazgató kisebb kerülővel érkezett a fotótörténet világába: nem vették fel első körben a bölcsészkarra, ezért elment fényképészetet tanulni, mivel a fotózás már régóta érdekelte. Később Féner Tamás meghívására a Magyar Iparművészeti Főiskola vendéghallgatója lett. Végül a József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait, majd az ELTE művészettörténeti doktori iskolában írta meg a disszertációját A fotográfia és a magyar sajtó kapcsolata 1945-ig címmel. Tanulmányai mellett fotóriporterként dolgozott, fotósiskolát szervezett, 2014-től pedig a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának egyetemi docense lett. Immár egy évtizede vezeti a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumot – most pedig személyesen vezet minket körbe a nem túl nagy épületben.

Egy keskeny előtér után rögtön a kiállítótérben, az egykori zsinagóga imatermében találjuk magunkat. Ez a száznegyven négyzetméteres terem az egyetlen helyiség, amely nyitva áll a közönség előtt. A helyszűke és technikai okok miatt sem alkalmas arra, hogy állandó tárlatban mutassák be benne a magyar fotográfia több mint százötven éves történetét. Csak időszaki kiállításokat rendeznek itt: ottjártunkkor Pecsics Mária Cultura című, mezőgazdasági tájakat ábrázoló, Mark Rothko minimalista stílusára emlékeztető fotókiállítása volt látható. A terem falain még láthatók a zsinagóga díszítményei, a karzaton körben a négyezer-ötszáz kötetes múzeumi szakkönyvtár, a dokumentumtár, valamint kisebb munkaállomások találhatók. A kiállítótér egyik fala a fotótechnika-történeti látványraktár: Baki Péter nagy lelkesedéssel beszél az itt kiállított eszközökről, azok történetéről. Egy 1840 körüli, fadobozos fényképezőgép a legrégebbi darab, majd nagyjából időrendben végigtekinthetünk a masinák fejlődésén a 19. századtól napjainkig. Antik francia és német (Leica, Zeiss) gépek és kiegészítő eszközök, mindezek háború utáni szovjet másolatai (amelyeknek ma már külön gyűjtői köre van a világban) láthatók; majd jön a japánok felívelése és a polaroid korszaka. A látványtár nagy becsben tartott értékei a magyar gyártmányú fényképezőgépek, mint például a maga korában, az 1945 utáni években a világ legjobbjai közé tartozó, kifinomult Duflex gép, aminek gyártását állítólag maga Rákosi állíttatta le. „A német és a japán gyártók pedig »ellesték« a gép technikai megoldásait” – meséli Baki Péter. De tanulságos és megrendítő azt is látni, hogy a 20. század ínséges időszakaiban milyen fotóeszközöket barkácsoltak össze maguknak a magyar fotográfusok, szakmérnökök és technikusok, hogy munkájukat és kutatásaikat tovább tudják folytatni. „Volt, hogy egyszerűen újságillusztrációkból és prospektusképekből próbálták kitalálni és lemásolni, hogyan is működik egy hiába áhított nyugati fényképezőgép.” Baki Péter eljár aukciókra is, például a világhírű bécsi WestLichtre, ahol hozzá hasonló szakemberekkel vagy elszánt fotótörténeti gyűjtőkkel kell megküzdenie egy-egy számára még elérhető árú fotográfiai eszköz megvásárlásáért. „Fejér Zoltán fotótechnika-történésszel egyeztetve összeírom a vágyaimat, mit szeretnék megszerezni, de persze van, ami eleve reménytelen” – meséli. Egy biztos: a látványraktárban látható gépek és eszközök (köztük különleges, antik rézobjektívek) nagy része működőképes vagy azzá tehető, és összességükben felbecsülhetetlen értéket képviselnek.

Hát még az erősen klimatizált, 17 Celsius-fokban hűsölő raktár kincsei! Ide megyünk át a kiállítótérből, hogy az egymásra tornyosuló tárolók és polcok közé furakodva belenézzünk egy-egy savmentes tárolótasakba. Baki Péter óvatosan dagerrotípiákat vesz elő: az ezüstös lapokon elővillannak szépapáink korának elegáns úriemberei és -asszonyai. Egy 1850-es évekből származó, sztereo, színezett női akt-dagerrotípiát is megnézhetünk: valószínűleg féltett – és rejtett – kincse volt gazdájának egy olyan korban, amikor még egy női boka elővillanása is szemérmetlenségnek számított. A legnagyobb magyar fotográfusnevek, André Kertész, Robert Capa, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi, Pécsi József, Balogh Rudolf és a többiek későbbi korokban alkottak. Három kategóriára lehet osztani a régi mesterek fotóit: a vintage printre, a szerzői kópiára és a szerző halála utáni kópiákra, amikor már más nagyítja le a képet. A legértékesebb persze a vintage, ami az expozíció utáni egy-két évben a fotográfus által lenagyított fotót jelenti. „A későbbi és a szerző halála utáni kópiák már kevésbé értékesek, hiszen egy negatívról százféleképpen lehet kinagyítani egy képet” – mondja a múzeumigazgató. A gyűjtemény a legnagyobb nevek közül André Kertész és Moholy-Nagy több mint tíz-tíz vintage printjét birtokolja, de zömével szerzői kópiák alkotják a gyűjteményt a világhírű magyarok esetében. Mintegy hatszázezer negatív és kétszázötvenezer pozitív kópiát őriz a raktár az elmúlt százötven évből.

„Robert Capa kétségtelenül az egyik meghatározó fotóriporter volt a világban, hozzám azonban a fotóművészet területén alkotók állnak közelebb, mint például Kertész vagy Moholy-Nagy – árulja el a raktári böngészés közben az igazgató. – Engem leginkább a fotográfia mint művészet érdekel, és ennek része ugyan a technikatörténet, de csupán egy másodlagos, az előbbit kiszolgáló területe.” Baki Péter Washingtontól Szentpétervárig, Chilétől Szerbiáig, Spanyolországtól Dél-Afrikáig szervezett magyar fotográ-fiáról szóló kiállításokat az elmúlt években, elsősorban Kertészre, Moholy-Nagyra és Capára, valamint Brassaïra és Munkácsira koncentrálva. Baki volt a kurátora a magyar fotótörténet talán legnagyobb dobásának számító 2011-es londoni, a Royal Academy of Arts-beli Eyewitness. Hungarian Photography in the Twentieth Century című kiállításnak is. Itthon szintén számos kiállítás kurátora volt a 2008-as, Szépművészeti Múzeum-beli Lélek és Test. Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével című tárlattól Escher Károly, Lucien Hervé és Helmut Newton művészetének bemutatásáig.„Nekem az a legfontosabb – szögezi le Baki Péter –, hogy a fotográfiát mint művészeti ágat elfogadtassam Magyarországon. Persze nem én vagyok az első, akinek ez a szándéka. Sokan gondolták úgy, hogy a Szépművészetiben nem lóghatnak fotók – 2008-ban ezt megvalósítottuk. Arról sem mertünk álmodni, hogy egyszer Londonban mutatkozhat be a magyar fotográfia – ez is megtörtént. Ezek léptékváltások.”

Csak az a kérdés, hogy mikor megy keresztül maga a Magyar Fotográfiai Múzeum is ezen a léptékváltáson, mikor nyeri el az intézmény az őt valóban megillető rangot. Ezt a kérdést teszi fel Baki Péter évek óta önmagának és minden illetékesnek, ez a fő célja intézményvezetőként és a magyar fotográfia szerelmeseként egyaránt. Az igazgató szerint a rendszerváltás környékén progresszív döntés volt, hogy vidékre került a gyűjtemény, illetve hogy egyáltalán valahol megvalósulhatott – bár annak akkori gondozói kudarcként élték meg, hogy Budapesten nem tudott gyökeret ereszteni a múzeum. Kecskeméten otthonra talált a gyűjtemény, de a kezdetektől látszódtak a hátrányok is. Baki szerint ez inkább egy „jobb híján” megoldás volt, hiszen mások a múzeum lehetőségei és kilátásai egy százezres vidéki városban és mások Budapest metropolisában. Az épület 1990-ben a megyéé volt, most az államé; a gyűjtemény pedig akkor és azóta is a magánalapítvány tulajdonában van. A város, a megye és az állam leginkább egymásra mutogattak, hogy ki működtesse és támogassa az intézményt. „Egy különös zárvány vagyunk a magyar múzeumi életben – fogalmaz Baki Péter. – Évek óta azon dolgozom, hogy Budapestre kerüljön a gyűjtemény. Ez az íve és – reményeim szerint – a kifutása is a munkánknak.” Az intézménynek most évi néhány ezer látogatója van, de egy budapesti helyszín az igazgató szerint ötven-százezer látogatót vonzana. „A fotó közérthető, mindenki a magáénak érezheti.”

A múzeum vezetője nyíltan beszél a magyar fotográfiai intézmények közötti ellentmondásokról is. A budapesti Mai Manó Házat legnagyobb részben ugyanúgy a Magyar Fotográfiai Alapítvány működteti, mint a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumot. Baki szerint a Mai Manó hasznos kiállítási helyszín, de múzeumi épületnek alkalmatlan. Úgy látja: most nincs is erős kapcsolat az alapítvány és a Mai Manó Ház között. De van nagyobb feszültség is. „Nekünk a város és az állam is csak minimális forrásokat nyújt. Az Emmitől ötmillió forintot kapunk úgy, hogy a magyar fotográfia történetének tárgyi vagyona nálunk van. Eközben a Robert Capa Központ kétszázmillió forintot kap a kormányzattól. Ez szerintem aránytalan.” Hogy van-e kölcsönös féltékenység az intézmények között? „Tanácstalanság van inkább. Azzal, hogy a múzeum Budapestre költözhet, más helyzet alakul ki a fotográfiai intézményrendszerben. Át kell gondolni, mi lesz a Mai Manó Ház funkciója, és hogy szükség lesz-e egyáltalán a Robert Capa Központra.”

Baki Péter már jó ideje átmeneti állapotként fogja fel a múzeum jelenlegi körülményeit, így már nem terveznek hosszú távú fejlesztéseket ebben a megkopott, kinőtt épületben. A néhány éve a működőképesség határára érkező múzeumnak akadt egy mentőangyala, ez pedig az OTP Bank. A fotográfiai kiállítások nagy hulláma idején, 2011 tavaszán Baki írt az OTP-nek egy tanulmányt, amelyben felvázolta, hogyan lehetne a magyar fotókultúrát magasabb dimenziókba emelni. Ennek eredménye egy szoros együttműködés lett: évek óta a bank biztosítja a múzeum működését, miután az alapítvány már nem bírja el annak terheit. Az igazgató úgy látja: a pénzintézet és a múzeum egy nyugati, észak-amerikai típusú együttműködést valósít meg, amelyben a magántőke mecénásként támogatja a civil akaratból született kulturális értéket. A Magyar Fotográfiai Múzeum évi mintegy harmincötmillió forintos költségvetéséből húszmillió forintot áll az OTP, a többi nagyrészt a város, az állam és az NKA támogatásából jön be.

„A magyar fotográfia történetét kihasználja az állam, de nem veszi figyelembe a fotótörténeti gyűjtemény igényeit – mondja Baki Péter. Szerinte ugyanakkor a kilencvenes évek eleje óta történt változás a fotográfia megítélésében állami szinten is, különös tekintettel az elmúlt évek nagy tömegeket vonzó hazai kiállításaira és a fotográfiával foglalkozó művészeti galériák tevékenységére. – Az emberek rájöttek, hogy a fotó komoly érték is lehet. A kiállítások sikerei támogatókat hoztak, és az állam is felfigyelt az ebben rejlő lehetőségekre. Döntéshozók szembesültek azzal, mekkora erő van ebben a gyűjteményben, talán ez vezetett a városligeti múzeumi negyed tervébe való bekerüléshez is.”

Baki Péter egyértelműen támogatta, hogy a Fotográfiai Múzeum a Liget Budapest részévé váljon. Az igazgatónak tetszik az épület, amit a fotómúzeumnak megálmodtak: szerinte megfelelő lenne a múzeum számára, ragyogó belső terekkel a fotográfia korszerű bemutatásához.
A küldetési nyilatkozat már megszületett: „A FotóMúzeum Budapest a fotográfia tudományos, művészeti és technikai megközelítésével foglalkozik: történeti perspektívából tekint rá, ám a jelenkorra is reflektál. A fotográfiát olyan globális médiumként értelmezi, amelynek sem földrajzi sem kulturális határai nincsenek. A fotótörténetet és kortárs művészetet meghatározó tendenciák mellett figyelmet szentel a határterületek kutatásának és bemutatásának is: a képzőművészet, a film, az animáció, a médiaművészet, tágabb kontextusban az irodalom és a zene felől közelítve a fotográfiához.” A nyilatkozat szerint az intézmény archívumként a magyar, illetve magyar vonatkozású, valamint a közép- és kelet-európai fotográfia gyűjtésével, múzeumi feldolgozásával és bemutatásával foglalkozik majd. A gyűjtemény egyszerre lesz nyitott az alkalmazott fotográfia (sajtó-, divat-, reklám-, építészeti fotó) és az amatőr fotó különböző területei iránt, és az analóg és digitális fotográfiához kapcsolódó technikatörténet kutatására, illetve élményszerű bemutatására törekszik. A tervek szerint időszaki kiállításain nagyszabású tárlatok mellett aktuális témákra, monografikus és tematikus kérdésekre, részproblémákat bemutató műhelykiállításokra is koncentrál majd. „A FotóMúzeum Budapest olyan kiállítóhely, archívum és kutatóközpont, amely a kritikai megközelítést helyezi előtérbe, továbbá jelentős társadalmi szerepet vállal a vizuális nevelés és szemléletformálás elmélyítésében.”

És hogy a szép szavak után mit hoz a jövő? Baki Péter így búcsúzik: „Nem látok a jövőbe, csak bizakodom, hogy ez a múzeum néhány éven belül Budapestre költözik.”