„Cézanne jött, látott és győzött”
Budapesti beszélgetés Denis Coutagne-nyal, a Cézanne Társaság elnökével
MúzeumCafé 36.
Vajon mi köze lehet egy aprócska Cézanne-vázlatnak egy Bernini-szobor kölcsönzéséhez? Igaz-e, hogy Cézanne-nal kezdődött a modernitás a festészetben? És miért nevezhető a francia mester a töredékek, a részletek festőjének? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk Denis Coutagne-nyal, az aix-en-province-i Granet Múzeum volt igazgatójával, a Paul Cézanne Társaság elnökével, aki idén januárban a Szépművészeti Múzeum meghívására érkezett Budapestre, hogy előadást tartson a múzeum által rendezett Cézanne-kiállítás alkalmából szervezett tudományos konferencián. A francia művészettörténész szerint „a budapesti tárlat azért volt nagyszerű, mert a művészettörténetről, pontosabban Cézanne-nak a művészettörténetben elfoglalt helyéről is meditált, mindenki számára egyértelművé téve, hogy Cézanne jött, látott és győzött”. A beszélgetésből az is kiderül, hogy a Cézanne Társaság és elnöke előtt is még számos feladat tornyosul a festő életművének mind teljesebb feldolgozása terén.
– Cézanne és a múlt – Hagyomány és alkotóerő címmel volt látható a múlt év végén és az idei elején a Szépművészeti Múzeum nagyszabású Cézanne-kiállítása. A francia mester művészetének szakértőjeként mi a véleménye a tárlat koncepciójáról?
Cézanne-t éppúgy inspirálta a múlt, mint a festők többségét. Előszeretettel másolta elődeit, ismert és kevésbé régi mestereket, éppen ezért úgy vélem, a kiállítás nagyon is érvényes szempontból közelített a festőhöz, amikor megpróbálta feltárni a gyökereit. Legyen szó szobrokról, rajzokról vagy vázlatokról, a tárlat kitűnően bemutatta Cézanne-nak a múlthoz való viszonyát. Megkockáztatom azonban, hogy a „Cézanne és a múlt” helyett nyugodtan használhatnánk a „Cézanne és a múlt emlékezete” szókapcsolatot, mert valójában nem a múlttal szembesülünk a művein, hanem annak egyfajta leképeződésével, emlékmásával. Olyasmi ez, mint amikor reggel felébredünk, és bár emlékszünk, hogy álmodtunk valamit, nem tudjuk pontosan felidézni, hogy mit, inkább csak a hangulatára emlékszünk. Cézanne estében is sokkal inkább beszélhetünk emlékképekről, mint másolatokról. Ebben az értelemben különösen eredetinek tartottam a budapesti kiállítást.
– Akkor is, ha a múlthoz való kötődés számos más festőnél is megtalálható?
Hogyne, főleg ha a tárlat alcímén is elgondolkodunk. Cézanne ugyanis nem úgy másolta a régi mestereket, mint ahogyan mondjuk David vagy Ingres tette, hanem mindig egy-egy főmű részletét választotta ki és másolta le. Ezzel tulajdonképpen a Poussin-, a Rubens- vagy éppen a Chardin-festményeknek nem a témáját, a narratíváját, hanem sokkal inkább a képek bizonyos részleteiben rejlő problémákat kívánta felfedni. A budapesti tárlat ebből a megközelítésből volt igazán meglepő. Mert noha igaz, hogy más festőket is inspirált a múlt, Cézanne arra kötelez bennünket, mai nézőket, hogy másképpen tekintsünk a korábbi korszakokra: Cézanne ugyanis úgy szeretné megőrizni és megmutatni a múltat, hogy abban legyen valami valóban emlékezetes. David, amikor másolt, teljesen alárendelte magát a múltnak, míg Cézanne esetében azt mondhatjuk: a múlt vetette magát alá a festőnek.
– Cézanne művészetét általában a modern festészet kiindulópontjának tekintik. A budapesti tárlat kapcsán viszont – talán pont a múlttal való viszony erős megjelenítése miatt – mintha nem annyira valaminek a kezdetéről, inkább sokkal inkább valaminek a végéről lett volna szó.
Talán szerencsésebb „összekötő láncszemnek” nevezni Cézanne-t, hiszen nem mondhatjuk, hogy minden vele kezdődött, és előtte nem történt semmi lényeges a festészetben. Igenis voltak előzmények, amelyek mintegy előre vetítették Cézanne-t, és maga is fontosnak tartotta, hogy ezeket az előzményeket felkutassa és körbejárja. És ha később nagyrészt szakított is ezzel a törekvéssel, a múltját mégsem tagadta meg. Ha egy festményét választom metaforának, azt mondhatnám, hogy Cézanne úgy viszi magával az őt megelőző, „halott” művészettörténetet, ahogy a Nőrablás című festményének férfialakja cipeli az élettelen, meztelen női testet, hogy a Sainte Victoire-hegy oltárára helyezhesse. „Egy új művészet primitívje vagyok” – mondja, és vállalja, hogy átalakítja, megújítja a művészetet az utána következők számára. A modernitás azonban a múltban gyökerező erőt jelentette számára – és éppen ez az, amitől igazán zseniálissá válik.
– A Szépművészeti Múzeum kiállítása szolgált valamiféle újdonsággal a nemzetközi Cézanne-kutatás számára?
Mindenképpen. Nagyon megragadott például egy apróságnak tűnő mozzanat. A kiállításon szerepelt egy Bernini-szobor, amely Richelieu bíborost ábrázolja. Ezt a szobrot a Louvre kölcsönözte a tárlatra. Mellette pedig Cézanne-tól egy egészen kicsi, néhány vonással készült vázlatrajz szerepelt erről a szoborról. És bármilyen jelentéktelennek tűnt is ez a rajzocska, mégiscsak ennek a révén került a kiállításra egy jelentős Bernini-mű a Louvre-ból! Ez pedig teljesen újfajta szemlélet, hiszen a Louvre nem szokott „csak úgy” kölcsönadni egy Bernini-szobrot; ezt most egy olyan kis vázlat révén sikerült elérni, amelyet annak idején Cézanne valószínűleg negyedóra alatt skiccelt fel. A Cézanne-rajzban ráadásul valami újat ismerhettünk meg Berniniből is. Vagyis megint csak azt mondhatom: ez a kiállítás olyan módon és eszközökkel késztetett bennünket a múlt újragondolására, ahogy azt eddig még egyetlen tárlat sem tette. Hosszasan szemlélhettük Bernini, Poussin, Chardin műveit, és közben megérezhettük, hogy valahol ezekben is jelen van Cézanne. A budapesti tárlat tehát a korábban említetteken kívül azért volt nagyszerű, mert a művészettörténetről, pontosabban Cézanne-nak a művészettörténetben elfoglalt helyéről is meditált, mindenki számára egyértelművé téve, hogy Cézanne jött, látott és győzött.
– Csakúgy, mint a kiállítás, amelyre sokan voltak kíváncsiak. Ugyanakkor voltak kritikusok, akik szerint ez a tárlat túlságosan intellektuális, kevésbé szerethető, mint mondjuk a korábban ugyanitt bemutatott Monet- vagy Van Gogh-kiállítás. Egyetért ezzel?
Cézanne nehéz festő. Míg Monet rögtön érthető, azonnal valamiféle érzelmet vált ki, addig Cézanne sokkal nehezebben megközelíthető. Gyakran hallom, még olyanoktól is, akik egyébként rajonganak érte, hogy a művei nincsenek jól megrajzolva, különösképpen az emberi testek. Cézanne esetében azonban nem arról van szó, hogy ne tudott volna rajzolni, hanem inkább arról, hogy nem akarta bezárni a dolgokat a vonalrajz kötött formáiba. Merthogy a jelenségek részletekből állnak, és Cézanne inkább a részletek, a töredékek festője volt. Egy női testet meg lehet úgy festeni, ahogy Courbet tette, annak a harmonikus teljességét vászonra vive, vagy éppen erotikus céllal kiválasztva egy-egy testrészt. Ám Cézanne-nál soha nincs igény efféle erotikára, ő ennél sokkal távolságtartóbb művész volt. Számára az alma nem egy gyümölcs, amit meg lehet enni, hanem egy tárgy, amit le lehet festeni. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy Cézanne rajzai jórészt vázlatok, tanulmányok, nem pedig kiállításra szánt, befejezett művek. Matisse rajzai kész műalkotások, Ingres portréi tökéletesek, de Cézanne-éi sohasem azok; nála mindig érezhető egyfajta tudatos bizonytalanság, abban az értelemben, hogy úgy tekint a világra, hogy az bármikor kicsúszhat a kezünk közül, és darabokra törhet. Ennek a kiállításnak nagy érdeme volt még, hogy nem akarta kacéran elcsábítani a közönséget, vállalta Cézanne töprengő természetét.
– Igazságtalanság lenne, ha nem említenénk meg, hogy Cézanne-nak vannak természetesen nagyon népszerű, ismert, széles körben szeretett művei is.
Persze, és ezekből Budapesten is láthattunk jó néhányat. Említhetném a Vollard-portrét, a Sainte Victoire-hegyet vagy a Chicagóból érkező Fürdőzőket, de ezek a jól ismert képek is távol állnak Bonnard, Matisse vagy Renoir csábos festészetétől. Cézanne nem az életöröm festője, számára a lét nehéz és gyötrelmes, a képei ezt tanúsítják. Ugyanakkor viszont attól is ódzkodik, hogy egy-egy tragédiába meneküljön. A háború borzalmaiba például – hiszen ő a porosz–francia háború idején elbújt, és esze ágában sem volt olyanokat festeni, mint mondjuk Goya. Távol állt tőle az elemekkel való heroikus küzdelem ábrázolása is, mint ahogy azt például Géricault híres képén, A Medúza tutaja címűn láthatjuk. Cézanne-nál a borzalom, a fájdalom, a gyötrelem mindig a hétköznapi léthez kapcsolódik: almák, csendéletek, portrék, tájak megfestésén keresztül érzékelteti.
– Úgy tűnik, Cézanne számára a szülőhely, Aix-en-Province és környéke volt a legfontosabb az életében. Mit gondol, vajon miért alakult ez így?
Nem teljesen értek egyet ezzel. Való igaz, hogy Aix-en-Province a szülővárosa, ott nevelkedett, és az összes őse provanszál volt, barátjával, Zolával együtt pedig bejárták a hely minden zegzugát, ismerték a föld színét, illatát, a fényeket. Az is tény, hogy Cézanne-nak szüksége volt erre a vidékre és arra, hogy időről időre visszatérjen ide. Párizs azonban nem kevésbé volt fontos a számára, ugyanis nem szeretett volna vidéki, földhözragadt festővé válni, mint azok a provanszál festők, akik Párizsban tanultak ugyan, de utána hazatértek, és aztán ki sem mozdultak többé a környékről. Cézanne örök félelme maradt, hogy nem lesz több egy helyiérdekű piktornál, ezért aztán rendszeresen visszajárt Párizsba, mert szüksége volt a főváros ragyogására, az ott szerzett benyomásokra, az ottani művészekre, a barátaira. Aix és Párizs tehát egyaránt jelen volt az életében. Ezen kívül eljárt Pontoise-ba és a tengerpartra is festeni, élt egy ideig Estaque-ban, majd Gardanne-ban. Cézanne kereste az új és új helyeket, amelyeknek felfedezhette a színeit, a fényeit, a nyugalmát, hogy aztán mindezeket elraktározhassa és magával vihesse – akár Párizsba, akár Province-ba.
– Aix-en-Province-hoz köthető a Paul Cézanne Társaság is, amelynek ön az elnöke. Mikor és milyen céllal jött létre ez az egyesület?
A társaság 1998-ban alakult meg, miután 1996-ban egy konferenciát szerveztünk Aix-ben John Rewald emlékére. Rewald – akit én magam is jól ismertem – a 20. századi Cézanne-kutatás egyik legnagyobb és legjelentősebb alakja volt. A második világháború idején az Egyesült Államokba emigrált, és New Yorkban kutatócsoportot hozott létre a Cézanne-életmű minél teljesebb feldolgozása érdekében. Igazából az ő emlékére rendezett konferencia adta meg a lökést a Cézanne-társaság megalapításához, amelynek én lettem az elnöke – és ez az egyetlen cím, amihez minden körülmények között ragaszkodom. Társaságunk nemzetközi, mintegy negyventagú – Európán kívül Japánból, Oroszországból és az Egyesült Államokból is vannak –, kutatókból, gyűjtőkből, Cézanne-szakértőkből áll. Tagjaink rendszeresen publikálnak, és igyekszünk minden Cézannenal kapcsolatos dokumentációt összegyűjteni, feldolgozni, megjelentetni. Nagy tervünk, hogy megvásároljuk a Cézanne első műtermének otthont adó Jas de Bouffan-villát, hogy aztán kutatóközponttá alakíthassuk át, és ott fogadhassuk azokat a fiatal festőnövendékeket, akik Cézanne művészetét szeretnék tanulmányozni, közelebbről megismerni. Célunk továbbá, hogy a festményekhez hasonlóan összeállítsuk a Cézanne-rajzok teljes katalógusát, de a levelezéssel is komoly terveink vannak. Ám mindenekelőtt a társaság honlapját kell elkészítenünk.
– Hosszú ideig vezette az Aix-en-Province-i Granet Múzeumot, közben kiállításokat szervezett és rendezett a nagy-világban. Milyen tervei vannak a közeljövőben?
Természetesen folytatom a Cézanne-nal kapcsolatos tevékenységemet, mégpedig egy kisebb Courbet–Cézanne kiállítással az ornans-i Courbet Múzeumban. Ornans Courbet szülővárosa, és körülbelül ugyanazt jelentette neki, mint Aix-en-Province Cézanne-nak. Ősszel Aix-ben tervezünk egy újabb konferenciát, és szeretnék könyvet írni arról, hogy hol a helye és mi a szerepe Cézanne-nak a figuratív és az absztrakt festészet határán.