A NEONZÖLD HATÁSA AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSRE

…NYITOTT MÚZEUM… Részvétel, együttműködés, társadalmi múzeum

MúzeumCafé 67.

A hatvanas években pszichológiai kutatás indult arról, létezhet-e összefüggés a munkahelyi státus és a halálnemek közt. A kilencvenes évek végén elérhetővé váló eredményekből aztán kiderült, hogy például a szívinfarktus messze jobban fenyegeti a szalagnál álló munkást, mint a felsővezetőt. Az ok természetesen a kedvezőtlen környezeti feltételekkel függ össze, amely környezet azonban nemcsak az egészségtelen étkezést vagy a szmogtól fokozottan veszélyeztetett tömegközlekedést jelenti, hanem azt is, hogy az előbbi csoport tagjai munkájuk során jóval ritkábban hozhatnak saját döntéseket. Arra pedig végképp nincsenek felhatalmazva, hogy munkájuk játékszabályait saját maguk alakítsák, és akár meg is kérdőjelezzék azokat.1

02-01

¶ Miközben ma politikai szinten egyre többek tapasztalata, hogy elveszítettük a cselekvés lehetőségét, és mindez a vita műfajának általános megszűnésében is megnyilvánul, világos, hogy a döntés esélye számunkra kardinális, egyenesen életbevágó. Nem véletlen, hogy az említett kutatással azonos évtizedben megszülető és szintén a társadalmi egyenlőtlenségekre válaszoló „társadalmi részvétel ideájához” a legtöbben szintén azokat a projekteket sorolják, amelyek a „részvétel” címszó alatt nemcsak az önmagáért való „aktivitást”, de demokratikus alapon a játékszabályok alakításának lehetőségét is felkínálják. Ez derül ki legalábbis a Néprajzi Múzeum MaDok kutatása eredményeként megszületett …NYITOTT MÚZEUM… című kötetből, amely ugyancsak abból indul ki, hogy a részvételre és együttműködésre épülő projektekről nem lehetséges hitelesen beszélni anélkül, hogy ez a működési elv ne jelenjen meg úgy a munkafolyamatban, mint a kötet olvashatóságában.

¶ Nem csak arra az alapvetésre gondolok, hogy a kutatócsoport tagjai „google docs-ban” dolgoztak, vagyis egymás szerkesztőivé válhattak: ki-ki saját szakmai területéről nézve javasolhatott újabb szempontokat és segíthetett árnyalni a másik gondolkodását, a megfogalmazást, kialakulhattak viták. De aki ránéz a ritka igényes kiállítású kötetre, már a layoutból is következtethet a részvétel lehetőségére, hiszen ez tulajdonképpen egy „többszólamú lexikon”: pontos (amennyiben lehatárolt) definíciók helyett többféle szemléletet és további kérdéseket kínál a maga nehezen beazonosítható (valahol a „fű” és „neon” zöld közötti árnyalatú?) post-itjei, kiemelései és üres oldalai segítségével (szerepel „többszólamúság” szócikk is a kötetben!). Ez az arculat láthatóan képes formai – tehát tipográfiai – választ is kínálni a kötet témáját képező részvételre és együttműködésre épülő, többszólamú munkafolyamatra.

02-02

¶ Több lehetséges asszociáció mellett akár eszünkbe juthat róla a zsidó kultúra szóbeli hagyományát, a különböző, de egymást felül nem író értelmezéseket rögzítő Talmud; és történetesen ez az oka annak is, hogy ebben az írásban a …NYITOTT MÚZEUM…-ot „misnának” (a Talmud központi szövegének) fogom tekinteni. Mégpedig azért, hogy hagyományos kritikaírás helyett talmudi kommentárt fűzhessek hozzá. Kritikát már csak személyes érintettségem okán sem írhatok (a kötet rokon szemléletű szerzőinek egyike a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója – amely intézmény munkatársa vagyok –, másikuk pedig szó szerint közeli rokonom). De azért is döntöttem inkább „kommentár” mellett, mert a …NYITOTT MÚZEUM… szimpatikus tipográfiája olyan szemléletet jelez, amelyben egyébként is érintettnek érzem magam, és amelyhez éppen ezért a megszokottnál személyesebben szeretnék hozzászólni.

¶ Tehát most a layoutról lesz szó: hiszen ez a dizájn éppen a kutatás tárgyát képező, együttműködésen és részvételen alapuló projektek szempontjából kulcskérdés.

02-03

¶ Ha ránézünk a könyvre, látjuk például, hogy nincs benne kép. Kizárólag szöveg, no meg a már említett post-itek, kiemelések és üres – az olvasót játékosan részvételre buzdító! – oldalak. Párhuzamosan szerkesztett, mégis elkülönülő megközelítések. Mintha csak a Talmud alapszövegét körülölelő kommentárok kortárs továbbgondolása jelenne meg egy muzeológiai kötet grafikájában. A de_form stúdió – Demeczky Nóra, Déri Enikő – tipográfiája letisztult és erőteljes formában közli, hogy a kötet szerzői nem egyetlen, kitüntetett, tekintélyelvű álláspont és módszertan bemutatását tűzték ki célul a részvételi művészeti projektek, ezen belül elsősorban a múzeumi gyakorlatok bemutatásában. Üres oldalaival, párhuzamosan megjelenített, talmudian tördelt arculatával ez a könyv arra törekszik, hogy bevonja az olvasót. Akinek – kénytelen kelletlen – e párhuzamos vélemények közt résztvevővé kell válnia: mert ki kell hogy alakítsa saját válaszait.

02-04

¶ A múzeumok részvételi gyakorlatában fontos a külsős partnerek tudása, tapasztalata, véleménye és gondolkodása. A nyitott múzeum integrálja e tudásokat és gondolatokat, teret és üres felületeket teremt bemutatásukra, így formálja gondolkodását és közegét. A kézikönyv üres oldalai és a kötethez készült szövegkiemelő az olvasó számára kínál lehetőséget az üres helyek feltöltésére, firkák és kommentárok elhelyezésére.

¶ A …NYITOTT MÚZEUM… fülszövege tehát már a könyv elolvasása előtt felszólít minket a firkálásra – vagyis szimbolikusan az Umberto Eco-i aktív befogadásra, a gondolkodásra. A szerzők és a tervezők ezáltal implicite jelzik, hogy ideális olvasójuk „rendetlen”, például szereti összefirkálni a könyveket. Ha nem volt az korábban, hát e könyv segítségével még azzá válhat! Ők, a rendetlenek azok, akik e kötet „rendes” olvasói lehetnek, és akik ösztönösen vagy e kötet segítségével képesek(ké válhatnak) zsigerileg berzenkedni a firkálás egyezményes tilalma ellen (elképzelhető, hogy néhány könyvtári könyvben már meg is szegték azt).

02-05

¶ A részvételen és együttműködésen alapuló kezdeményezéseket gyakran támadják azzal, hogy a tekintélyekkel való szembenállásuk ellenére szintén hajlamosak az elnyomásra (elsősorban saját résztvevőikkel szemben).2 A tisztázás kedvéért: sem jelen írás, sem a kötet nem állítja, hogy e projektek szervezői mindenkivel tökéletesen együttműködének (ennek cáfolatára legyen elég könyvfirkálásra való hajlamuk). A …NYITOTT MÚZEUM… szerző- és grafikusgárdája a részvételi művészeti projekteket kutatva egyszerűen csak ugyanazt ismerte fel, amit a világ egyik legbefolyásosabb gondolkodója, az irracionális pszicho-szociális hatások kutatója, Dan Ariely izraeli közgazdász. Hogy érdemes törekednünk azoknak a régi intézményeknek a megújítására, amelyek észrevétlenül rossz irányba befolyásolnak minket. A részvételi ideán alapuló projektek pontosan azért állítanak fel új típusú korlátokat saját maguknak, mert kezdeményezőik felismerik a veszélyt, hogy e korlátok nélkül önmagukat alighanem ítélkező, kitüntetett, hierarchikus pozícióba helyeznék. Tehát amikor strukturális változtatásokat javasolnak, a saját magukba vetett feltétlen bizalom helyett önnön korlátaikat ismerik fel. E hibás struktúrákban önkéntelenül működésbe lépő hajlamok mérséklésére szabja önkorlátozó, a fennálló intézményrendszeren kívül érvényes szabályait a boali fórumszínház vagy épp a …NYITOTT MÚZEUM… közvetlenebb tárgya, a latin új muzeológia (szociomuzeológia). (Feltételezem, az sem véletlen, hogy mindkettő a hatvanas évek Latin-Amerikájából származik: a változtatás igénye jellemzően nem ideális körülmények között születik meg, hanem a hasonló kezdeményezéseket végképp marginalizáló, elnyomott státusban.)

02-06

¶ A magyar művészetkritikában ellenkezőleg: először a rendszerváltás környékén jelentkezik a …NYITOTT MÚZEUM… tipográfiájára feltűnően emlékeztető többszólamú kritikaforma – mégpedig az irodalomkritikában. A játékos formán keresztül pedig paradox módon éppen az önkorlátozás igénye. Mert a 2000 folyóirat Margináliái (Szilágyi Ákos szóleleménye) a kinyilatkoztatás csábító lehetőségével szakítanak, amikor az együttműködés mellett döntenek. Szűts Miklós tipográfiájában többféle hang is elkülönül: a szerkesztőség számára fontos irodalmi műről szóló tanulmányt legtöbbször Margócsy István írja, mellette a margón pedig a szerkesztőség jegyzetei is megjelennek. Mintegy a középkori kódexmásolók jegyzeteivel alkotva távoli rokonságot. Közös fórummá, platformmá vagy agorává tágítva ki a kritika eredetileg a normativitásban fogant műfaját. E margóra írt jegyzetek Margócsy állításaival vitatkoznak, de az is lehet, hogy éppen ujjonganak egy-egy észrevételén, vagy akár kiegészítik és továbbgondolják azokat. Kihangosítva és a 2000 olvasóit is bevonva az aktív olvasás folyamatába és azokba az értelmezésekbe, amelyeket a szerkesztőség tagjai a szöveg első olvasása közben egy-egy ponton gondoltak vagy éreztek. A cél: szakítani a megörökölt, monologikus és normatív kritikai struktúrával; az addig hagyományos, többnyire a harci retorika által uralt nyelvezettel. Az új forma tehát immár struktúrájában is hangsúlyozta, hogy a dialógus (uram bocsá’) akár véleménykülönbség mellett is lehetséges. Voltaképpen e struktúrán keresztül éppen a kritikai életből addig hiányzó együttműködést, a demokratikus vitát tette (újra?) lehetővé, amikor a szerkesztőség szokatlan jókedvvel majd másfél évtizeden át beszélgetett és vitatkozott e Margináliák nyilvános terében. Tárgyát komolyan véve, egymás véleményét mégsem kioltva, a végső döntést annyi olvasó kezébe helyezve, ahányan olvasták, olvassák és fogják még olvasni ezeket a szövegeket.

02-07

¶ Személyes érintettségem és elkötelezettségem e többszólamú formakísérletek iránt pedig – egyebek mellett – ott van, hogy ugyanezt a formát gondoltuk tovább mi is a SZÍNHÁZ folyóiratnál. Tompa Andrea főszerkesztésében 2015-ben egy új csapattal fogtunk bele – a lap hagyományainak megtartása mellett – új hagyományok elindításába: egy kortárs szemléletű színikritikai orgánum elgondolásába. Hiányoltuk a többszólamúságot úgy a közéletben, mint a színikritikában, és úgy gondoltuk, hogy ezen egyénileg sokkal nehezebb változtatni, mint ha maga a műfaj tesz egy lépést a polifónia irányába. A későbbi, a lapban megjelentetett szerkesztett kerekasztal-beszélgetések, kommentláncok és egyéb többszólamú műfajok mellett első lépésként ezért indítottuk el az úgynevezett „Többhangú kritikát” éppen a Margináliák mintájára. Hogy demonstráljuk: a lapban közölt cikkek, ahogy korábban Koltai Tamás főszerkesztése alatt, úgy ma sem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját képviselik. Nem célunk a lap normatív álláspontját hirdetni egy-egy előadásról. Annál inkább célunk volt jelezni, hogy többféle nézőpont esetén sem feltétlenül tartjuk „hibásnak” az egyiket. Miközben talán egyikünk sem merte volna vagy merné kijelenteni, hogy a normatív kritika ideájának leértékelődésével párhuzamosan e normativitás kiveszett volna a mainstream kritikai gyakorlatból vagy akár saját ösztöneinkből. Ahogy azt sem, hogy az új idők szavára (például részvételi művészeti formákra) válaszképpen tömegesen jelentkeztek volna a kritika műfajának rendhagyó formai átértelmezései. Miron-Vilidár Vivien arculattervét valahol terápiának is szántuk (saját magunk számára is).

¶ A Többhangú kritikákban a Talmud szerkezetét felidézve „öleljük körül” kommentárokkal az eredeti szöveget. Minden esetben két-két szerzőt kérünk fel egy kritika kommentálására: hol két színikritikust, hol az előadáshoz kapcsolódó tudományterületek más képviselőit, akik az adott előadást érintően releváns, sok esetben a kritikus ízlésétől különböző nézőponttal is gazdagítják a fontosabb előadásokról folyó diskurzust. Középiskolai irodalomtanárok, pszichiáterek és történészek „kommentálták” Többhangú kritikáinkat: akik a „színház” nézőpontjából „civilek” ugyan, azonban saját tudományterületük, a diskurzusba behozott tudásuk felől nézve „szakértők”; valahogy úgy, mint amilyen értelemben a híres német dokumentumszínházi társulat, a Rimini Protokoll nevezi „talált” előadóit, akik kizárólag az ő előadásaikban működnek közre színészként.

¶ Azért is élvezem nagyon a …NYITOTT MÚZEUM… böngészését, mert igen tudatosan (alighanem a Riminihez hasonló okokból) szerzői sem használják az „amatőr” – „profi” szembeállítást. Ezzel összefüggésben pedig úgy tűnik nekem, hogy pontosan azokat a kérdéseket teszik fel, amiért a Margináliák is megszülettek, és amiért mi a SZÍNHÁZ-ban ezt a formát szeretjük. Azért, mert nem engedi elfelejteni az olyan – sajnos gyakran elfelejtődő – kérdéseket, hogy vajon elsősorban az össz-tudás gyarapítása vezérel-e írás közben? Vagy esetleg győzni szeretnék a vitában és uralni a diskurzust? Legfőbbképpen pedig a posztkolonialista elméletekkel összhangban azt a szempontot, hogy kinél van a „végső” véleményformálás joga? Kell-e meglévő intézményeinknek – múzeumoknak, művészet kritikának – módosítani saját eszköztárán és túllépnie az esztétikai megközelítés kizárólagosságán akkor, amikor e megközelítés korlátaival az új képzőművészeti és színházi határterületek részvételi kezdeményezései folyamatosan szembesítenek minket?

¶ A …NYITOTT MÚZEUM…-nak talmudi tipográfiáján keresztül performatív válasza is van a fenti kérdésekre, és ez annál is helyénvalóbb, mert a zsidó kommentárhagyomány egy muzeológiai fogalmon keresztül meg is jelenik a könyvben. Az egyik fejezetben a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója, Toronyi Zsuzsanna fejti ki a „kommentár-muzeológia” elképzelését, amely a zsidóság ősi szövegértelmező hagyományán, az állandó szövegkorpuszra való újabb és újabb rákérdezés/újraértelmezés hagyományán alapszik, amikor ugyanezt
a gyakorlatot vezeti be a múzeumba. Az elképzelés értelmében a zsidó muzeológiának a Talmud szellemében, tág kontextuális hálóban kell bemutatni a közösség hagyatékát. Hogy a kérdezés jesivai módszerét követve, végső tudás helyett a kiállítás átadja mindazt az – olykor egymásnak ellentmondó! – információt, amely kész válaszok helyett új kérdések megfogalmazását is lehetővé teszi.
Ebből a szempontból külön izgalmas a könyvhöz tartozó, az olvasó aktivizálását segítő flexibilis weboldal (nyitottmuzeum.neprajz.hu/), amely az egyénre szabható: a webes változat ugyanis letölthető és ily módon egyéni változatban is megőrizhető.

¶ Itt akár be is lehetne fejezni, de színházkritikai területről érkezve bevallom, leginkább azt találom irigylésre méltónak, hogy a …NYITOTT MÚZEUM… mögött húzódó kutatást a Néprajzi Múzeum „személyében” egy állami intézmény kezdeményezte. Hiszen azokról az irodalmi, illetve színházi kritikai formákról, amelyekről fentebb szó esett, nem állítható, hogy képesek lettek volna megújítani a napi és hetilapok kritikai intézményeit vagy pótolni azok hiányosságait: helyette egy alternatív kritikai platformot alakítottak ki, amelytől függetlenül a szélesebb társadalomban továbbélhet a véleményvezérek és „megmondóemberek” kinyilatkoztatásokon alapuló kultúrája. Kérdés, hogy egy esetleges rendszerszintű változáshoz a közgondolkozásban feltétlenül makroszinten is szükség van-e az alternatív formakísérletekre. Vagy pedig a meglévő struktúrákra is lehetnek érdemi hatással az olyan kísérletek mint a „Ketten egy új könyvről” (Élet és Irodalom), tehát a Margináliák, kerekasztal-beszélgetések, kommentláncok és „nyitott formák” világa? És következhet-e ezekből szélesebb értelemben vett szemléletváltás? Illúzióim nincsenek, de a …NYITOTT MÚZEUM… mégis egyfajta bizonyíték, hogy e kísérletek valamilyen formában visszahathatnak meglévő intézményekre. Bár az érdemi változáshoz a nagy hatósugarú média használata is elengedhetetlen volna. Hiszen mindez messze túlmutat a művészetkritika elitista műfaján: a párbeszéd kultúráját kellene végre kialakítani, automatizmusokat és örökölt frusztrációkat megváltoztatni. Miközben az együttműködés mint tudás a fennálló állami iskolarendszerben (finoman szólva) nem tűnik eléggé fejleszthetőnek. Ezért hárul kiemelt szerep minden, akár csak mikrocsoportokra kiható, de szemléletváltást szorgalmazó kísérletre. És ezért fontos ez a könyv.

[1] Prof M. G. Marmot,
S. Stansfeld,
C. Patel, F. North,
J. Head
, I. White,
E. Brunner,
A. Feeney,
G. Davey Smith: Health inequalities among British civil servants: the Whitehall II study. The Lancet, Volume 337, Issue 8754,
8 June 1991, Pages 1387–1393.

[2] Mint azt az egyik kötetbemutató alkalmával Szakács Eszter (tranzit.hu) elmondta, illetve ahogyan a kötetben is szerepel, az amerikai újbaloldal kifejezését, a társadalmi igazságosság jövőjét előre vetítő „prefiguratív politika” fogalmát megalkotói a régi baloldal kritikájára, egymás közti elnyomó jellegére és annak demonstrációjára használták, hogy a gyakorlatban mégsem valósítható meg százszázalékosan a hatalmi viszonyok vágyott és teljes felfüggesztése.