A Hetedhét Játékmúzeum Székesfehérvár történelmi belvárosában található, a helyiek által Hiemer-házként emlegetett, mára szépen felújított műemlék épületben. Ez a hely az álmok világa, de fogalmazhatunk úgy is, a pozitív fantázia terepe: a játékmúzeum mellett házasságkötő terem, szökőkutas belső udvar, bálterem, koncertekre, konferenciákra, változatos rendezvényekre alkalmas, különböző történelmi korokat idéző termek, négycsillagos szállodai szintű, antik bútorokkal berendezett lakosztályok várják a város vendégeit. Nagy Veronika, a Hetedhét Játékmúzeum muzeológusa, úgy fogalmaz: aki belép hozzájuk, önkéntelenül mosolyogni kezd. Ez valóban már a házba belépve találó állítás.

Valójában nem is egy önálló házról beszélünk, hanem a belváros szívében, négy egymás melletti telken az idők folyamán összeépült épületegyüttesről. A Nemzeti Emlékhelytől kétszáz méterre álló házak Székesfehérvár hajdani országos jelentőségéről árulkodnak az építészet nyelvén. Műemléki értéküket a középkori alapok, az értékes freskók, a falakat kívül-belül díszítő stukkók adják. A tömb legjellegzetesebb része a Városház felé néző Hiemer-ház, gazdagon díszített, zárt sarokerkélyével. Ide költözött be 2012-ben a Hetedhét Játékmúzeum, amely a 18–19. századi játékkultúra míves tárgyi világát mutatja be.

A házak egykori tulajdonosai – Hiemer Mihály, Ferdinand Caraffa gróf és Font (Pfund) Mátyás – a város legelőkelőbb rétegéből kerültek ki. A Hiemer-házat a török kivonulása utáni összeíráskor említették először. 1688-at követően Székesfehérvár elhanyagolt, romos állapotban volt, a török uralom nagyban hátráltatta a város fejlődését. A később beköltöző lakók a házakat átalakították, felújították, a középkori alapokra új házakat építettek. Hiemer Mihály fehérvári bíró – akit hatszor választottak meg erre a tisztségre – 1715-ben vásárolta meg a házat 240 forintért. 1727-ben az épület már a fiáé, Hiemer Sebestyéné, az ő idejéből való az a városi határozat, amelyben a ház bővítésének feltételéül az előtte lévő utcaszakasz kikövezését szabták ki, és egy oszlop emelését a térre. A következő Hiemer-örökös, Ignác, már tanácsosi címet viselt, Fejér megye alispánja és Tolna megye táblabírája volt. A 19. század első harmadának végén a házat központi fekvése miatt a város megveszi a családtól, húszezer forintos vételárért, iskola létrehozásának szándékával. Az összegből tizenkétezer forintot készpénzben kifizettek, a többire kötelezvényt adtak, majd az iskola megvalósulásáig először katonatiszteket szállásoltak el az épületben. Érdekesség, hogy Ybl Miklós a házban bérelt boltot 1828-ban, a megvásárlás évében, amiért évi háromszáz forintos bérleti díjat fizetett a városnak. Végül beköltöztették a nemzeti iskola osztályait. A második világháború után a ház állami tulajdonban, városi kezelésben maradt, az emeleten három lakást, a földszinten pedig bérelhető üzlethelyiségeket alakítottak ki. 1958-ban helyrehozták, a háborús sérüléseket kijavították, ám a rendszerváltás már ismét romos állapotban találta. 1990-ben kiköltöztették a lakókat, és megkezdődött a régészeti feltárás, majd hosszabb szünet után a szakaszos, ám teljes körű felújítás, európai uniós pályázati pénzből. A székesfehérvári önkormányzat, mint tulajdonos, törekedett rá, hogy közfunkcióknak, közösségi tereknek adjon benne otthont.

Ekkor került ide a Hetedhét Játékmúzeum is – jókor értek össze a szálak. Illyésné Ötvös Tünde, a Szent István Király Múzeum ma már nyugdíjba vonult restaurátora 1996 végén azt a feladatot kapta, rendezzen karácsonyra egy kiállítást. Kézenfekvőnek tűnt számára körülnézni az ország múzeumaiban, hátha lehet valahonnan játékokat kölcsönözni. Megdöbbenve szembesült a ténnyel: nagyon kevés játékot őriznek a múzeumok. Még népi játékokból csak-csak össze lehet rakni egy kiállítást, de olyan darabokból, amikkel a városi gyerekek szórakoztatták magukat, kevésbé. Egy régész kollégája, Cserményi Vajk, hallván a problémát, felajánlotta, bemutatja budapesti ismerősének, Moskovszky Évának, akiről tudja, hogy játékokat gyűjt.

Ötvös Tünde elment a gyűjtőhöz, és a budai villa pincéjében – ahol üvegfalú dobozokban, hogy bármikor láthassák a bennük rejlő enteriőröket, egymásra téve tárolták a babaházakat – elvarázsolódott a gyönyörűségtől. Jól elbeszélgetett a gyűjtővel, és kölcsönkért pár enteriőrt a székesfehérvári múzeum karácsonyi kiállítására. Nagy sikert aratott vele, tízezren jártak a csodájára. A városi legenda szerint az akkori polgármester négy-öt éves kislánya, miután édesapjával megnézte a kiállítást, felsóhajtott: „Milyen jó lenne, ha ezek örökre itt maradhatnának, olyan gyönyörűek.” Amire Ötvös Tünde azt válaszolta: „Csak látnád, hogy mi minden csoda van még ott abban a pincében.” A polgármester praktikusan közelített a kérdéshez: nézzük meg, van-e esély megszerezni a gyűjteményt Fehérvár számára. Szerencsés pillanatban indultak el a tárgyalások: 1996-ban Moskovszky Éva már azon gondolkozott, hogyan helyezhetné biztonságba összegyűjtött tárgyait, babákat, babaházakat, kisbútorokat, társasjátékokat. Minden gyűjtő eljut egy ponton oda, hogy fontossá válik számára kollekciójának későbbi sorsa, szeretné, ha nem szóródna szét a világban élete főműve, s legfontosabb értékei megbecsült, biztonságos helyre kerüljenek halála után. Erre pedig a közgyűjteményben való elhelyezés a legalkalmasabb. Moskovszky Éva már töprengett ezen, volt is köze a múzeumi világhoz, hiszen a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de attól tartott, az anyag Budapesten feloldódik, elvész a tágas kínálatban, nem irányul rá kellő figyelem. Hajlott tehát egy vidéki helyszín keresésére. Kedvezőnek érezte Székesfehérvár fekvését, a Balaton és a főváros között félúton, ugyanakkor a város történelme miatt kiemelt turisztikai célpont. A döntő érvnek végül az bizonyult, hogy Fehérvár vállalta az állandó kiállítást, nem időszaki tárlatokkal és az idő nagy részében raktározással kívánta megoldani az ügyet. Nem utolsósorban a gyűjtő és Ötvös Tünde között kellemes, kölcsönösen egymást értő viszony alakult ki; ez minden ilyen esetben kulcskérdés, felbukkan-e valaki, aki érti a gyűjtemény fontosságát, és elnyeri létrehozójának bizalmát.

1998-ban a város megkapta letétbe a játékgyűjteményt, és még abban az évben Fehérvári Babaház néven nyílt is belőle egy válogatott kiállítás a Megyeház utcában, a Szent István Király Múzeum gondozásában. Aztán eltelt tizenkét év, ami közben többször is felvetődött a kérdés: mit lehetne még „kihozni” ebből a gyűjteményből. Közben 2006-ban elkezdődött Fehérvár legértékesebb építészeti alkotásának, a Hiemer-háznak a felújítása, és határozat született arról, mindenképpen közösségi funkciókat kell keresni neki. Így került szóba, hogy talán itt lenne a legalkalmasabb helye a játékgyűjteménynek, szakmailag fejlesztve, hozzá kapcsolódó múzeumpedagógiai programokkal. Ezen a ponton került képbe az anyag jelenlegi gondozója, a múzeum motorja, Nagy Veronika néprajzkutató muzeológus. Őt már kifejezetten erre a munkára vették fel: az intézmény szakmai programjának kidolgozását és az új állandó kiállítás megrendezését kapta feladatul. Az ötlettől a megvalósításig hat év telt el, a folyamat végén, 2012-ben megnyitotta kapuit a Hetedhét Játékmúzeum, immár két gyűjteményre alapozva, mert időközben a Moskovszky-féle játékok mellé befogadták Réber László gyerekkönyv-illusztrációit, mintegy ezerháromszáz grafikát, de azzal a területtel másik muzeológus foglalkozik.

Mielőtt belemélyednénk a múzeum koncepciójába és az annak érdekében kidolgozott stratégiákba, érdemes kicsit elmélyedni a Moskovszky-gyűjtemény történetében.

Képzeljünk magunk elé egy tizenhárom éves kislányt, aki egy boldog felvidéki családba született 1903-ban. Auer Erzsébetnek hívják, papája Ózdon bányamérnök. A jómódú polgárcsalád, különösen a melegszívű és gyermekszerető édesapa, elhalmozta a lányát szebbnél szebb játékokkal. Babákat, kesztyűbábokat, kivilágítható babaházakat, apró fonott kosárkában fekvő Mózes babát, Jancsi és Juliska figurákat vásárolt neki hivatalos útjain Bécsben, Budapesten, Miskolcon. Egy napon a kislányt nagy szomorúság érte, meghalt az édesapja, ám ezzel még nem ért véget a traumák sora. Nem elég, hogy kisebb házba, másik városba, Miskolcra kellett költözniük, édesanyja azzal az indoklással, miszerint nagylányként már nincs rájuk szüksége, elajándékozta, eladogatta a játékait, gyerekkorának kincseit. Nem vette figyelembe sem azt, hogy a kislány ezeken a tárgyakon keresztül kötődik az édesapjához, hiszen többnyire tőle kapta őket, sem azt, hogy ezek jelentették számára az otthon melegét, a család biztonságát. A kislány felnőtt, és elkezdett játékokat vásárolni, felkutatni a régiekhez hasonlókat, mintegy mágiaként, amivel vissza tudja varázsolni az elvesztett gyerekkort, a valaha volt idilli állapotot. Férjhez ment, és saját kislánya, Moskovszky Éva beleszületett ebbe a játékszeretetbe, a játékgyűjtésbe; számára nem létezett más valóság, mint ez, amiben a régi korokat meg kell becsülni, szeretni kell. Anya-lánya a legteljesebb összhangban, egyetértésben végezték a gyűjtőtevékenységet. Moskovszky Évának két gyereke született, de ők már nem vitték tovább ezt a szenvedélyt, ami anyjuk és nagyanyjuk identitását jelentette.

A két asszony, anya és lánya nem pusztán tárgyakat gyűjtött, budai villájukban életük végéig játszottak. A dokumentálási szándék vagy a polgári életforma bemutatása hiányzott a motivációik közül, egyszerűen csak játszottak, mint a gyerekek, a tevékenység gyönyörűségéért. Enteriőröket, babaházakat rendeztek be, de egyik esetében sem lehet konkrétan meghatározni, hogy „ez 1895, Kassa”. Egy játéktérbe és játékidőbe helyezett sajátos társadalomkép az, amit látunk – az övék. Nagy Veronika, amikor átvette a gyűjtemény gondozását, magának is megfogalmazta, és azóta is fontosnak tartja a múzeum egész tevékenységére nézve ennek a személyességnek a megőrzését. Szerencsére még ismerhette magát a gyűjtőt is, három éven keresztül járt hozzá történetekért és útmutatásért. A kezdetektől törekedett rá, hogy Moskovszky Éva és Auer Erzsébet szelleme folyamatosan jelen legyen, tükröződjön az állandó kiállításban is. „Nem akartam elvonatkoztatni attól, hogy itt van előttünk ennek a két asszonynak az élete is. Az ötvenes években voltak életük teljében, és valószínűleg egyfajta menekülést is jelentett számukra a közös hobbijuk. Elképzeltek egy világot, ami élhetőbbnek tűnt a számukra, mint amiben éppen éltek, de nemcsak fantáziáltak róla, hanem létre is hozták.” Emellett tudományos igényel álltak hozzá: amit lehetett, elolvastak, tájékozódtak, kutattak. Moskovszky Éva eredetileg régésznek készült, latin, történelem, művészettörténet szakon végzett, a Nemzeti Múzeum könyvtárában és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Öt nyelven beszélt, nemzetközi kapcsolatokat ápolt, külföldi babagyűjtőkkel levelezett, megszerezte a fellehető szakirodalmat, és ellátta a magyarországi érdeklődőket információkkal. Ilyen értelemben megalapozója volt az itthoni játékgyűjtés mellett a terület kutatásának is. Szakmai életében ókori történelemmel foglalkozott, abból doktorált, de azért ennek is van köze a játékhoz: a táblás játékok történetét dolgozta fel Sors és játék című könyvében. Rendszeresen előadásokat tartott, és külföldi folyóiratokban is publikált. „Folyamatosan rábukkanok a nevére amerikai babatörténeti enciklopédiákban, szakvéleményeket találok tőle, illetve gyűjteményének darabjai köszönnek vissza váratlan helyekről. Nemcsak európai szinten, Amerikában is ismert, számon tartott gyűjtő és babatörténész volt. Mi is tervezzük felvenni a kapcsolatot külföldi szakmúzeumokkal, hosszú távú stratégiánkban szerepel a nemzetközi kapcsolatok építése. Szakkönyvtárunkat is szeretném bővíteni, külföldi szaklapokat járatni, hogy naprakészek legyünk. Moskovszky Éva hagyatékának köszönhetően számos könyv és folyóirat található nálunk, amelyekhez sehol másutt nem lehet hozzáférni az országban; ehhez kapcsolódva, remélem, sikerül egy játéktörténeti szempontból fontos kutatóhelyet, bázist létrehoznunk.”

A gyűjtemény különlegességének több összetevője van. Egy jól behatárolható korszakot ölel fel: legrégebbi darabja egy 1707-es miniatűr imakönyv, és körülbelül a háború utáni évekig fut ki. Auer Erzsébet a húszas években kezdte meg tevékenységét, amikor ez még azokban az országokban – Németországban, Amerikában – sem volt divat, ahol később óriási ipar alakult rá. A polgári játéknak nem volt presztízse, csak egy szűk réteg igényeit elégítették ki, a háború után pedig jórészt elkallódtak, megsemmisültek, a múzeumoknak sem kellettek a letűnt világ tárgykultúrájáról mesélő darabok. Auer Erzsébet aukciókon, az Ecseri piacon, ismerősökön keresztül vásárolt. A régiségkereskedésekben úgy emlegették őket: a bolond asszony és a lánya, akiknek furcsa hóbortjuk van. A játék nem vált önálló tárgyegyüttessé sem a hazai műkereskedelemben, sem a múzeumokban.

A két nő jól kiegészítette egymást: Auer Erzsébet kreatív és ügyes kezű asszony volt, babaruhákat, abroszokat, kis függönyöket varrt, játékokat javított, cipőcskéket fabrikált, vagy kis térképet rajzolt a babaiskola falára, Moskovszky Éva pedig tudományos szintre emelte a gyűjtést, művészettörténeti ismereteivel egymás mellé tudta helyezni a kisbútorokat, tudta, mi illik a barokk szobába vagy a biedermeier enteriőrbe.

Európai viszonylatban is különlegesnek számít, hogy az anyag nem tematikus csoportosításban mutatja be a játékokat, mint a legtöbb európai játékmúzeumban – a legismertebbek közül például Nürnbergben –, hanem életképekbe, berendezett enteriőrökbe ágyazva, és ezek úgy láthatók most is, ahogyan Auer Erzsébet és Moskovszky Éva megalkotta őket. A leporellóhoz hasonlító látványvilág segíti a látogatót, gyereket és felnőttet egyaránt, hogy a tárgyakon kívül az akkori életmódról is sokat megtudjon. És ha már Nürnberget említettük: sok példa van a világban – Németországban, Svájcban – arra, hogy egy magángyűjteményre ráépül egy tematikus gyűjtemény, és megkerülhetetlen értékű múzeummá válik. A Hetedhét muzeológusa is ilyen hosszú távú terveket dédelget: „Hivatalosan közérdekű muzeális kiállítóhely vagyunk, de a tevékenységünk szerintem túlmutat a város határain. Nincs helytörténeti kötődésünk, de nem is kell, hogy legyen, viszont fontos szerepünk lehet a magyarországi játékmuzeológiában, ezt kell elmélyíteni, tudományos szintre helyezni. Sokféle kutatási terület van ebben a szegmensben; én főként babatörténettel foglalkozom, és nagyon élvezem. Nemcsak nekem fontos, a város szándékával is egybeesik a gyűjtemény muzeológiai feldolgozása. Ez a szemlélet eredményezett itt múzeumot, nem a külön épület vagy a megújuló installációk, az interaktív eszközök.”

Egyelőre kétszáz-háromszáz tárgy van feldolgozva az ötezres gyűjteményből, Nagy Veronika egymaga végzi a leltározást, tárgyleírást: „Ez sokrétű munka, nem szeretném elkapkodni vagy összecsapni, mert nehezen nyúl vissza az ember egy már leírt tárgyhoz. Néprajzos vagyok, és bár szemléletem szerint minden néprajz, mégis kezdetben aggódtam, nem fog-e hiányozni a klasszikus művészettörténészi stúdium. Mára rájöttem, az egyes tárgyak nem mindig értékelhetők kizárólag esztétikailag, egymáshoz való viszonyuk, funkciójuk, sorsuk az érdekes, és ez inkább néprajzi szemléletet igényel. Emellett szeretném, ha minél többen jönnének hozzánk kutatni. Szándékomban áll rácsodálkoztatni a szakmai közeget, a kollégákat is, mi minden található nálunk. Tisztában vagyok a korlátaimmal, és tudom, léteznek elismert, nagy tudói az egyes tárgytípusoknak, a porcelánoknak vagy a miniatűr óráknak, ezért felkérem őket, jöjjenek el, tartsanak előadást a szakterületükhöz tartozó tárgyakról a gyűjteményben, és engedjék meg, hogy az elhangzottakat rögzítsem és felhasználjam, természetesen a nevük feltüntetésével. Rengeteg adathoz jutok így. A rendezvényekkel a fenntartói szándéknak is megfelelünk, hogy ez egy nyitott múzeum legyen, programokkal, közönséggel. Havonta egyszer kerül sor ezekre a Játék Szalonnak nevezett estekre. Minden évben tartunk egy konferenciát a Kiss Áron Magyar Játék Társasággal együtt Moskovszky Éva emlékére. Ennek nagy hagyománya van, azóta létezik, hogy itt van a városban a gyűjtemény.”

Szervezetileg a Hetedhét Játékmúzeum a Városi Képtárhoz tartozik, annak tagintézménye. Két szakalkalmazottat, egy muzeológust és egy múzeumpedagógust foglalkoztat. Természetesen mint minden intézmény, ők is számítanak pályázatokra, a tavalyi „kis” TÁMOP-pályázat például sokat lendített azon, hogy el tudtak indulni a múzeumpedagógiai foglalkozásaik. Terveik szerint óvodától középiskoláig ajánlanak majd foglalkozásokat, alulról építkeznek, jelenleg az ötödik osztályig jutottak.

Az állandó kiállítás rendezésében határozott koncepció mentén haladtak. Erős a múzeum interaktív jellege, de nem akarták az érintőképernyők világát a kiállítás elé helyezni. A gyűjtemény rendelkezik egy sajátos vonzerővel, ami kicsiket és nagyokat egyaránt beszippant, előhívja mind-annyiunk kollektív tudatalattijából a gyerekkort. Nemcsak a saját, megélt élményeket, hanem valami misztikus, már-már spirituális izgalmat. Mindenki játékokon nő fel, férfi vagy nő, orvos lesz vagy asztalos, a játékon keresztül szocializálódik. Azt mondják, a játék a felnőttek világának utánzása, tanulási folyamat, ami igaz, de mégsem elégséges magyarázat. A játék lelki szükséglet, nem az a célja, hogy megtanuljuk, hogyan kell felöltöztetni egy babát vagy tologatni egy kisautót, építőkockákat egymás tetejére helyezni. Ahogy az élet célja, hogy megteremtsd a saját világodat, a játéknak is ugyanez, csak a dimenziókban van különbség. Két fontos dolog lép itt működésbe: a szerepjáték és a képzelet. Állítólag Moskovszky Éva mondta: a gyerekek igenis tudnak a szemükkel játszani.